Új bejegyzés Frissítés

2009.09.06. 22:17 Daniel Barth

Lelassult légzése lassan kezd visszaállni normális ütembe, ahogyan a gyors kötések összeszorítják szétszakadni kívánó szöveteit, a fém merevítő segítségével pedig mozdulatlanságra bírják amúgy is élettelen karját. Némán áll talpra, miután a kötéseket késznek nyilvánították, majd egy sziszegő köszönet után imbolygó léptekkel elindul a tömeg felé. Néhány lépés után fáradtan dől neki a hűvös falnak, miközben folyamatosan próbálja keresni Mizuki alakját, a Meilisben szokatlan nagyságú tömeg azonban elnyomja annak ismerős lépteit, így halkan felsóhajtva ered a Második alakja felé. - Köszönöm. – sziszegi halkan, annak tudatában, hogy talán kissé nem a helyzetbe való a köszönetnyilvánítás, és egyébként sem szokott túl gyakran ilyesmiket mondani. Halk lépései bizonytalanul kavarják fel az évek alatt lerakódott port, ahogyan egy épp elsiető katona mellé igyekszik, mely az ő fegyverét húzza maga után a poros földön. Magabiztosnak nem nevezhető mozdulatokkal veti keresztbe hátán annak tartóját, kissé kibillentve egyensúlyából a két hosszú vasfegyver, melynek súlya most újra vállára nehezedik. Ép karjával zsebében babrál megmaradt pengéivel, melyek néhol már átszakították kabátjának lassacskán szétfoszló anyagát, s a gyér fényben néhol megcsillan a szakadásokon keresztül azoknak éle. Szótlanul próbál nem tudomást venni az ezüsthajú nőről, kinek tulajdonképpen félig sorsát köszönheti, valamiért mégsem képes elhinni, hogy Ő a felelős érte. Te nem lehetsz Az, akit keresek. Norlana a hibás mindenért...

2009.09.06. 02:07 Khiara Laken

Ahogy a százéves ember elhalad előtte, mintha szavai tennék meg hatásukat, veszi fel azt a komoly maszkot, amellyel született; az izmokat helyettesítő berendezések egyként lazulnak el, miközben még utoljára, hátramaradt emberek után kutatva hordozza végig szemeit az épület lelkek hiányától némaságba borult, elcsendesült ívén.  Tüzes hévvel, fájdalmasan csapja őt meg az éjszakai szél hidege, mely borzongva tör utat a megfáradt emberek halkan morajló sokaságában. Egy közelében elhúzó, katonai kabátba bújt alakot szúr ki magának szűkre húzott szemein át; az élő hús felé nyújtva kezét önti el őt egy belső visszakozás,  mely még idejében állítja meg a váz karját a levegőben. Megfeszült tüdeje velőtrázón remeg meg, ahogyan mérhetetlen zavarodottságában a kelleténél hangosabban szólítja őt le, mire a katona megpördülve, összerezzenve nyúl fegyvere után; a Második az életét ennek köszönheti, ahogyan tekintete már jóval előre mutatja neki az ijedtségtől megcsúszott ujjakat a markolaton, miközben a férfi már félig felocsúdott, s felismerte őt. - Állj az élre. Vezesd őket.  A maszkos ember alig észrevehető, elhűlt és megvető szemöldökráncolással méri őt végig; újra és örökké, akár a félroboti testet, melyben soha sem bíztak teljes odaadással az Égi város bélyege végett. A legtöbben pusztán végső elkeseredésből hallgatták azt, aki öntudattal rendelkezett a Norlanát elpusztító fegyverrel, egy fémszívvel  – melyet azonnal odaadott volna, amint az egyik fél úgy dönt, hogy végső támadásba lendül.  Nem mondták a szemei közé, s ő sem mondta ki fennhangon; ez a visszakozott keserűség közte, és az élők között azonban örök magányba taszította és taszítja, még akkor is, mikor érezni akarta, hogy tartozik valahová, még akkor is, mikor kikúrálták nyomorúságos testét, meglátva benne a pusztító erőt,  a robotot,  az ironikus véget  és leszámolást.  A lelket ritkán. Amiért nem hibáztathat senkit. - Jó. Majd én. Fogjátok körbe. - csendíti fel sötét élben fürdő szavait, ahogyan feleszmél a katona mozdulatlan testére. Bízott benne, hogy könnyebb lesz, ha egy valaki olyan irányítja a csapatot, akiről nem gondolnák, hogy csapdába vezeti őket; ez azonban, hogy mást állít az élre, csak még inkább kétkedővé tette az emberi elmét.  Összekoccanó fogakkal dugja a farmer zsebének mélyére kezeit, mintha így bármit is tudna melegíteni acélszerű hidegségén. Némán indul el a megroncsolódott gyár alaktalanná formálódott, ködösség fedte sziluettjének irányába; mintha egy ormótlan sziklahalom lenne csupán, melyet a hullámok kovácsoltak torz formákká, azonban csak a szél süvít közöttük, ahogy elhagyatott bánattal sétálnak a kietlen úton, kicsik és nagyok, félrobotok és robotok egyaránt. - Ki  vagy...?  A habozó kérdés emberi bizonytalansággal csúszott ki annak a katonának a száján, akit az előbb leszólított. Most mellélépett, minden félelem nélkül követelve magának a választ, mielőtt még elérhetnék a bázist; jól tudja, mennyire megzavarhatta őket az, ahogyan eltűnt s felbukkant egy új testben, mely mégis ugyanúgy ismeri őket, mint azelőtt. Biztos benne, hogy megtárgyalták pár pillanattal ezelőtt mögötte, mi tévők legyenek – egy percig sem törődik vele, hiszen eladta mindenét, és többet kapott, mint azt Meilis valaha is remélte volna. - Tudjátok jól, hogy ki vagyok. Megmaradtam, csak felszínben nem.

2009.09.05. 18:47 Coozen Sana

Szemei megrendülten kerekednek el, ahogy az embertömeg sóvárgó tekintettel megindul a kijárat széltől süvöltő alakja felé. Fogainak csikorgása ingerülten pattan vissza a falakról, ahogy magába kapva egy pillanatra elfojtott lélegzetét, ökle szorosabbá válik fegyverének markolatán. Érzi halántékában dobolni fájdalmasan lüktető ereit, ahogy elönti tudatát az elárult fájdalom és a fékezhetetlen indulat. Acélszürke szemei éles szikrákat szórnak, ahogy lábai megremegve indulnak előre, már puszta pillantásával közvetítve a Második felé hévtől fűtött szándékát. Átverekedve magát az előrenyomuló embertömegen egy kéz parancsol megálljt mozdulatának, dühödt szívveréseitől tomboló mellkasára fektetve hűvös tenyerét. Hallja ruhájának anyagát megreccsenni, ahogy valaki kiszakítja a tömegből, erőteljesen maga elé vonva. - Tudod, hogy nincs értelme Coozen, használd már egy kicsit az eszed! – suttogja neki egy nyugodt, rendre utasító hang. – Egyenlőre nem tehetünk semmit, ha itt maradunk, akkor is meghalunk, így nincs mit veszítenünk. Elképedve kapkod lélegzetvétel után meglepetésében. A hideg szavak, mintha nyakon öntötték vagy felpofozták volna, a kifürkészhetetlen fekete szemek úgy térítik vissza higgadt gondolatmenetéhez. Az előtte álló, világos hajú cyborg rezzenéstelen, határozottságot sugalló arccal áll előtte, csak egy pillantást vetve a dühtől csillogó szemekbe, majd miután megbizonyosodott róla, hogy társa nem fog meggondolatlanul cselekedni, úgy indul az emberek után, mintha közük sem lenne egymáshoz. Egy pillanatra lehunyja szemeit, hogy kiegyenesítve hátát görnyedt testtartásából, végighallgassa csontjainak fájdalmas megroppanását. Tüzes vaskén égeti végig oldalát a pengeélként beléhasító fájdalom, melynek kíméletlen érzetére szemöldökét összevonva keskenyíti el fájdalomban égő ajkait. Megpróbálja kiüríteni harsogva kiáltó gondolatait, melyek nem hagyják nyugodni. Pontosan tudja, hogy mit akart utolsó pillantásával mondani a férfi; a húga sem akarná, hogy erőszakhoz folyamodjon. Most nincs más dolga csak az, hogy Meilis megvédésére koncentráljon, akármilyen áldozatba kerül is, teljesíteni kell, ami a kötelessége. - Közlöm, hogy ez egy közösség, így csak a bázisig van felettünk hatalmad. A többség szava dönt, szóval ne éld bele magad túlzottan a főnök szerepébe. - préseli ki ajkai közül az ingerült, lekezelő szavakat, ahogy elhalad a robotváz alakja mellett.

2009.09.05. 16:27 Khiara Laken

Az acélpenge logika kezdi elveszteni hideg türelmét, ahogyan áramkörök körülfonta fejében már-már adatok formájában pörögnek az emberek túlélési esélyei ebben az elhagyatott épület összeomlani készülő falai között. Többen állnak a végkimerülés szélén, az édesanyák szemében pedig a bármi áron eladható, mohó áhítat tükröződik, akik mindent megadnának gyermekeik boldogságáért; még ha az pusztán egy kis víz, étel, és egy takaró melegségén függ.  Némán, félrebillentett fejjel hagyja, hogy mindenki átérezhesse a női hang hordozta gúnyt, melyeket, mintha a por is szomjazna körülöttük, issza magába menthetetlen komótossággal. Még ezek az emberi lejtések is mérhetetlen melegséggel töltik fel mellkasa fémszívtől kongó ívét, azonban olyannyira átadta a terhet a vázra, hogy mintha süketen hallana; csak ne kelljen éreznie a lelkiismeret furdaláshoz hasonlító, vénákat megfeszítő dobolást, melytől meginoghatna fiatal és naiv lelke. - Szánalmasabb, mint hinnéd, mikor olyan dolgokkal próbálod az éhező embereket befolyásolni, amiket nem is ismersz. - suttogja gyengéd hévvel, melyet csak Coozen hallhat, ahogyan merev kiállású lépteivel elhúz az ijedten szétrebbenő gyermekek között, és egy óvatos félkörívet kezd leírni az ezüst hajú sebesült teste körül. - Nekem nincs szükségem ilyenekre, nektek  ezzel ellentétben eléggé esedékes. Azt hiszel Örök Lény, amit akarsz, én azonban nem azért választottam a tökéletes  és különc  életet, hogy győzködésre pazaroljam az időt. Lehet, hogy a szemedben már nem csak egy mocskos félrobot, hanem egy mocskos robot vagyok – halkítja még tovább kegyetlenül szántó szavait, miközben rá sem nézve a körülöttük állókra ejti szemeit Daniel megtört alakja felé, majd vissza, hidegen égetve szenvedélyes tekintetét a sötétszürke íriszekbe. -, de senki sem tökéletes. - Itt akartok meghalni...?! - emeli fel erőteljes hangját, ahogyan ártalmatlanul lép vissza eredeti helyére, minden szónál többet érő pillantást vetve a kicsik bágyadt, meggyötörtségben úszó arcára. Tiszta erejük és nyers ártatlanságuk olyan módon sarkallja őt, hogy egy pillanatra talán még az elfogadható formába öntött tákolmányt is képes volt elhagyni, hogy hangtalanul elmondhassa, bárcsak úgy beszélhetne, mint egy ember,  bárcsak megérthetnék vacogó lelkét, amely soha sem lehet az, aki igazán lenni akar. - Ha nem, akkor azonnal el kell indulnunk a bázis felé. Ha egyáltalán még látni akarjátok, hogyan kel fel a Nap.  Dallamos tónusokban fürdő, szép fonású szavai tökéletesen megtették a kívánt hatást; egy gyorsan eszmélő katona mozdul először, aki hangosan szuszogva térdel le Daniel fal tövében összerogyott teste elé, felhúzva azt, mindeközben egy légzőmaszkot szorítva a fiú kíntól eltorzult vonásaihoz. Az ósdi épület fáradtan visszhangozza a meglódult szívdobbanások gyenge csengéseit, melyektől saját szerkezete is érezteti vele ottlétét, ahogyan megborzongva áll félre, hogy a már jól ismert, lehetetlenül keserű bizalomra kényszerített emberek elsőként férhessenek ki a fémajtón.

2009.09.05. 13:58 Coozen Sana

Csak a hirtelen elakadó, áhítattal teli lélegzeteket hallani a hirtelen beállt, néma csönden, mely egész Meilis sivár valóját képviseli. Odakint a feltárt ajtó mögött hallatszik csupán, hogy a kiürült, halálsikolyoktól elhalkult utcán, üres vizes flakonokat és megtépázott újságokat hord magával a gyenge, mérgező szél, mely az eső illatát hozná odafentről, ha az nem veszne bele a szmog telítette pára torokszorító szagába. A gyerekek csoszogása elhalkul, ahogy apró fejüket lassan az újonnan érkező robotváz mellől, szüleik vagy gondviselőik felé fordítják, akik kétkedő meglepettséget véve fel arcukra próbálják feldolgozni a látványt, hogy a fegyver semmilyen sérülést nem okozott a vörös hajú nő arcán. Csak most tudatosul bennük, hogy egy robot áll velük szemben, mely Norlana nevének keserű ízét hordozza, hogy annak visszhangzó neve, szívükben félelmet keltve remegjen meg. Látni arcukon saját rettegésüket, ahogy szégyenkezve kapják tekintetüket a földre, vagy az ezüsthajúra szegezve, ki megvetett lábakkal, karjait összefonva mellkasa előtt, rezdületlenül áll, éles pillantását a váz hibátlan alakjába égetve. Elhaló sóhajok bontakoznak ki a mozdulatlanná ivódott tömegből, ahogy azon vacilálnak higgyenek e a hihetetlenben, engedjenek e annak a csábításnak, mely már hosszú ideje nem kecsegtette őket más irány felé. Mindenki ajkai közt kezdte érezni a friss vizet és a remény egy aprócska darabját, mely megtört testüket felegyenesedésre sarkallta. Coozen arcán gyilkos bosszúvágy tükröződik, s nem is titkolja, hogy egyáltalán nem akar együttműködni az imént elhangzott szavakkal. - Nocsak... - ciccen fel megvetve, mire a legtöbb ember alakja megrezzen, ahogy annak hirtelen jövő hangját hevesen visszhangozzák az elkopott falak. – Egy olyan próbál parancsokat osztogatni, aki sajnálatos módon beleszeretett a föntiek vezetőjébe. Aki szánalomra méltó módon eladta nemcsak a lelkét, de a testét is, hogy egy tökéletes különcöt faragjanak belőle. És lássunk csodát... Mégis itt van. Véletlen lenne emberek? – fordul természetes közönnyel a nem sokkal mögötte ácsorgó sziluettek irányába féloldalasan, hogy a Másodikat is szemmel tarthassa.  - Hirtelen visszatért és ételről, italról meg gyógyszerről hadovál. Hát az Norlanaban van bőven. – utolsó szavait erőteljes gúnnyal ejti ki, melybe a falakon végigfutó csövek, melyek régen a víz elvezetésére szolgáltak eltompultan rezonálnak be a megemelt hangra. A váz előtt veszteglő gyerekek elszörnyedt arccal tekintenek fel a nőre, majd vissza a közösség többi tagja felé, hogy megfáradt pillantásukat végül a határozott nőalakra vessék. Nem képes rájuk pillantani, hiszen nagyon jól tudja, hogy nem sokáig húzhatják a felsorolt dolgok hiányában, azonban képtelen többé megbízni abban, aki kétszer is képes volt őt elárulni.

2009.09.04. 21:30 Daniel Barth

Szinte észrevehetetlenül oldalazik be a hatalmas épületbe az ismeretlen férfi oldalán, majd lemerevedve, mozdulatlanul áll meg az egyik halványan kivilágított saroknál. Válla halk koppanással ütődik neki a fémes fal jéghideg szerkezetének, ahogyan sérült karját megremegve szorítja oldalának; lassan leszedve sérüléséről az ideiglenes, már vértől áztatott kötéseket.  Lélegezz... Ha egyedül hagysz, azt soha nem bocsátom meg neked! Háta lassan csúszik le a fal vonalán annak tövébe, teste erőtlenül nyúlik el a poros földön, egy apró, átláthatatlan, fullasztó felhőt felkavarva. Szívének minden fájdalmas dobbanására összerezdül, légzésének ütemtelen ritmusát próbálja kétségbeesetten gyorsabbá tenni, szemeinek fakó, élettelen csillogását most csupán egy fénytelen, élettelen tekintet váltja föl. Vérének apró patakjai már az itteni talajt is feláztatta, élettelen karját azonban még mindig remegve szorítja magához, miközben némán próbálja kivenni az elhangzott szavakat, még ha azok nem is neki szólnak.

2009.09.04. 18:53 Khiara Laken

Meg sem rezdül a golyók felcsapó dörrenésére. Lelkének vizébe akkor markolnak bele igazán, mikor felismeri a feléje közelítő alak kisugárzását, reflexszerűen lelassult tekintetében pedig szinte azonnal egy elmosódott támadást érzékel - talán megállíthatta volna –, ő mégis hagyja, hogy a hideg fém saját halántékán forrósodjon fel. Amint a hasonló anyagból öntött fegyver csöve eléri a szövetek alatt húzódó vázat, a másodperc töredékére szorítja ki minden érzékét önmagából, elvesztve a rezonancia alatt hallását, látását, szaglását, lefeszítve tompa ingerekre szomjas bőrét, éreztetve a csengő visszhangokkal, egy elvegyülő női tónussal mellkasa bűntudatos kavargását. - Ezzel csak annyit érsz el, hogy behorpad a fegyvered. - zúg fel a lökéshullámtól kissé eltorzuló hangja embertelen hidegséggel, melyben örökké ott bujkál a dobogó érzékenység. Az újból beálló csendet csupán az alig hallható por kavargása tölti ki, miközben már-már direkt roppantva fordítja vissza fejét, hogy félresimítva bíboros tincseit farkasszemet diktálhasson az őszes hajú, fiatal alakban öregedett idős nővel. Amilyen hirtelen záródott marokba mellkasának vize, olyan sebesen csordult is ki az ujjak közül, ahogyan váza elroppantja érzelmei feltörő, gyengítő folyamát. - Legutóbb még egészen máshogy fogalmaztál, Örök Lény. - szimulálja a szívének legkedvesebb kétkedő arcát, ahogyan végigfuttatja fényes szemeit az előtte veszteglőn. Szívének ősi, erőteljesen meglódult dobogása számára mindenkiénél hangosabb, miközben pillantását érdeklődve fúrja tovább az élesen hasító tekintet mélyére; keserűen fürdik a féltékenységben, a felindult haragban, ezzel tovább roncsolva a sebesült testet, melynek most legérzékenyebb pontjai tálcán kínálják fel magukat neki. Megrémíti, hogy megijedt  egy pillanatra attól, mennyire törékeny és elintézhető lehetne úgy, hogy még ő sincs ereje teljében. - Fáradtak vagytok. Éhesek... - lép kissé arrébb, s mintha még inkább elültetné a port, válik kiélezetté a mellette és mögötte belépett katonák homályos, megtört körvonala; visszakapva a csoportról analizáló tekintetét Coozenre veti, ne tűnjön úgy, hogy elfelejtette őt a pillanatnyi kavarodásban. - És sebesültek. Új ruhára, légzőmaszkokra, ételre és italra van szükségetek. - Továbbmegyünk. - használja ki az emberek őrülten feldobbanó szíveinek elvesző dallamát, vészes reménytelenségben felcsillanó szemeit, ahogyan tekintete sarkából már látja is a feszélyezetten állva maradottak között elvesző mozgolódást. Dinamikus alakja tökéletesen takarja az elszorult torok okozta felszusszanást; a könnyes arcú gyermekek már indulnak is.  Akárki parancsára elfogadták volna ezt a kecsegtető ajánlatot, s tompán érzékeli, hogy ő is, mit meg nem adna most egy korty vízért.

2009.09.04. 16:07 Coozen Sana

Az ajtó fémjének dobhártya szaggató feltépődésére a szabálytalan sorba rendeződött, felfegyverzett alakok, szinte egyszerre pördülnek meg saját tengelyük körül; ki reflexszerűen, ki ügyetlenebbül kapva a nyakukra függesztett puska markolata, s ravasza után. Az egyik fegyver hatalmas robajjal sül el, először a padlót, majd lendületből a megkopott kőfalat találva el, hatalmas port kavarva a szűkre szabott raktárhelyiségben, ahol a folytonos dohszag, mely beitta magát a ruhák anyagába, most a szemcsés homokkal együtt kavarodik fel. Minden egyes szempár elszűkül, hogy befogadhassa az elmosódott alakok látványát, akik a terembe lépnek, az omladozó, sérült fal melletti ajtón. - Senki se mozduljon! – üvölt fel rendre utasítóan, miközben már torkában érzi a port, mely elfojtott köhögésre készteti. Bordája belesajdul az erőltetett fuldoklásba, de most képtelen törődni vele, szinte rögtön megindul a robotváz irányába, akit azonnal felismert, ahogy az a terembe lépett. Aki az imént lőtte el két töltényét, remegő kezekkel ereszti le az ezüstszínben vibráló fegyvert, pár lépést hátrálva el a fullasztó szmog sűrűjében. Karja gondolkodás nélkül lendül a vörös hajú nő arca felé, hogy a fegyver élével annak halántékát találja el kíméletlen hévvel, mely a karjában áramló dühödten felcsapó adrenalin erejét csak még öntudatosabbá teszi. Érzi fegyverét a kemény acélhoz csapódni, mely természetellenes érzettel zeng, ahogy a fém kegyetlenül találékozik azzal a fémmel, melyet csupán az élőre mintázott szövet mutat emberinek. - Hogy mered ezek után idetolni a képed?! – ingerülten lüktető pulzusa végigdobol egész testén, miközben hevesen zihálva tűri az oldalába hasító fájdalmat, mely mintha ezer szilánkjával feszítené szét elgyötört bordájának megzúzódott csontjait. Tekintetében a féltékeny indulat kavarog, ahogy a tökéletesre faragott arcra pillantva tudatosul benne, hogy hibátlan teste számára a légzőmaszk is teljesen szükségtelen. Erőteljesen kapkodja magába a levegőt, hogy lenyugodjon, mely saját kényelmetlen maszkján keresztül sisteregve ad hangot a külvilág felé.

2009.09.03. 22:14 Daniel Barth

Fáradt tekintete ide-oda ugrál az őt körülvevő alakok, és a Második alakja között, sípoló légzése egyre inkább halk hörgéssé alakul, ahogyan szédelgő lépteivel végül megállásra készteti magát. Ösztönösen nyúl fegyvere után, mikor azt a hátára csatolt bőrtartóval együtt óvatosnak nem mondható mozdulatokkal leszedik róla, majd összerogyni kívánó testét egy ismeretlen alak tartja meg, mitől akaratlanul is próbál elhúzódni. - Erről nem volt szó... Meg tudok állni a saját lábamon is. – ahogyan az ében épület egyre föléjük magasodik, miközben lépésről lépésre közelednek az ócska gyár ijesztgető szerkezete kísértet lakta némasággal, hűvös, hátborzongató nyikorgással válaszol a feléje közeledő – Meilisben szokatlan nagyságú – tömegnek. A süvítő szél egyre inkább felkavarja a romváros fullasztó ködét, melynek kátrányos pora újra marni kezdi kiszáradt torkát. Némán hagyja, hogy testét tovább vigyék, egyenesen az épület kapujához. A fémfalú építmény kísértetiesen felsóhajt, miközben néhányan már előre bemennek egy fehéren kivilágított terembe.

2009.09.03. 19:54 Khiara Laken

Élesen kattanó reflektor hasít át a gomolygó köd sűrűjében; a körülöttük remegő szmog kiélezett szemcsékké fajul, mintha a fénynyalábok mérgezett, fojtogató tündérporrá varázsolnák a halálról suttogó levegőt. Pupillája élettelen gyorsasággal szűkül be íriszének középpontjába, miközben tiszta emberi vonások és érzelmek kifejezése nélkül torzul el arca, magába fojtott lélegzettel hallgatva a nekik szegezett süvítéseket. Tüdőszerűséget hordozó mellkasa gyorsan forgó pumpálással igyekszik kiszorítani a nagyobb porszemcséket, melyek eltömíthetnék vázának létfontosságú pontjait, ezzel idő előtt megroncsolva élete sorsszerű bevégzését.  Érkező emberek leplezni sem kívánt, a földön kígyószerűn, hosszasan elnyúló árnyékai vetülnek alakjukra. Fegyverük betöltésének és kattanásának dallama tökéletesen másként cseng, mint a cyborgok egyöntetű, merev programjuk és parancskódjuk irányította harci készültségük; számára már-már felkínálva magukat hallatszik a szívekben elrejtett félelem és gyötrődés, mintha még a puskák előre szegezése is olyan feldobbanó érzelmeket szabadítana fel a katonákban, melyekre talán mindennél jobban emlékszik, s melyeket érzett önmaga mélyén. - Igazoljátok magatokat! - harsan fel egy mély, logikusnak ható parancs a légzőmaszk tompa szűrésén át. Saját magát a távolban hallja visszacsengeni a kihalt, megfagyott feszültséggel átszőtt csöndességben, mely a pillanatok alatt állt be a cselekvésre kész, otthonuk martalékait védelmező lények és a köztük végighúzódó fényesség rezgő útvonalán. - Sérültet hoztam. El kell jutnunk a bázisra. - folytatja egyszerű hangját meg sem emelve, mely robotos valóját jelezve mégis felerősödött, átható és mélyenszántó visszhangokkal tarkítja a babonázó kihaltságot, még a teljes biztonságból felkattanó, összetákolt detektorokat is elnyomva a messzeségben.  Megérzésének beigazolódására bökik oldalának egy fegyver kemény csövét; oldalra csapva vörös tincseit már egy lélegzetét is magába fojtott, elhűltségtől csillogó szempárral találja szemben magát, mire elönti őt a siettetni kívánt megnyugvás. - Én. - mozdítja fejét arrébb, kihívóan megvillantva szemeit. - Ha feltolnád az állad, láthatnád, hogy még mindig  egy sérülttel vagyok. Megoldható lenne, hogy nem lyukasztanak át...?  A férfi alig bírja leszakítani róla kitágult tekintetét, mire kéretve húzza fel szemöldökeit; nincs idő sem sajnálkozni, sem magyarázatokba fogni. Pár pillanatnyi habozás után a harcos valóban elordít pár könnyen emészthető parancsot - hangjának tónusából tökéletesen kiszűrődik egy lehetetlen bizalmatlanság -, mire mintha csak a fény is hallotta volna, huny ki, átadva a sötétnek a borzongató hatalmat. - Bírd még ki egy kicsit, hogy nem vérzel el. - súgja oda a fiúnak, akit pár, tökéletes bekerítő stratégiát alkalmazó katona veszi pártfogásba mögöttük; Mizukit elszakítják tőle, s egy mozdulattal elkobozva kardszerű fegyverét nehezíti magára testsúlyát egy hozzá lépő, egyenruhába bújtatott alak.  Magába fojtva szavait indítja meg magabiztos vázát, elzárkózó lelkét a mozgolódó sziluettek felé közeledve, elengedve fülei mellett és berekesztve a tátogássá fajult kérdezz-felelek játékot. Akaratlan is érzi, hogy mellkasának lángolása mintha máris befagyott volna; az a hideg taszítottság, ami rendkívül elrettentővé faragja őt, s mely mindig is közötte, és az emberi testek között szikrázott, ismét fellobbant, elméjében egyedül az erő,  és az erőssé válás  gyökereit megkeményítve.  Szegélyezve a kavargó ködben fekvő útját többen ismét fegyvert fogva kísérik tovább léptei kecses mozdulatait. Emberek, akikkel még soha sem találkozott; emberek cserélődnek, emberek halnak meg, s lépnek a helyükre újak - visszagondolva elszorítja torkát a felfedezetlen felismerés, hogy nem tudja, hány napot tölthetett el Norlana fényűző városában.  Egy gyenge rúgással tépi fel a raktárépület ajtaját, életet lehelve a körülötte lengedező porba, nem is törődve vele, hogy lehet, töltények morajló sorozatát fogja a testébe kapni.

2009.09.02. 19:50 Coozen Sana

A léptek suttogó, homokon megcsikorduló hangja felkúszik az omladozó kőfalak magasán, a raktárépület sötéten meredező alakján, melynek hideg felülete úgy szívja magába a testekből kicsalt apró rezdüléseket, mintha azok energiájával töltve fel magát, visszapörgethetné a keserű idő kerekének lefolyását; míg a gyönyörű, hajdani New Yorkból, csak egy kietlen, por fedte tenger lett, melynek kísérője a Reménytelenség és a Halál kegyelmet nem ismerő párosa, mely sosem jár egyedül. Mely örök rettegést szül mindannyiuk szívében. Ahogy könnyed alakja végigmozog a visszhangoktól zajos épületben, testén újra és újra megérzi a rászorított kötéseket, melyek most életét mentették meg az elvérzéstől. A hegek helyei még mindig csípnek, megrepedt bordáinak szúrása azóta sem enyhült, rezdületlen, határozottságot sugalló arcán azonban a fájdalom egy halovány jele sem mutatkozik. Nem akar félelmet vagy gyötrelmet mutatni, annak ellenére sem, hogy az örökké elcsigázott tábort próbálja szárnyai alá venni. Az ő arcán csak az elfedhetetlen akaratot látni, mely küzdésre, s fékezhetetlen bizakodásra sarkall maga körül mindenkit. A szennyezéstől elsápadt, légzőmaszkal takart, meggyötört arcok most feszülten, szívükben elfedett remegéssel figyelnek, s összpontosítanak az előttük meredező céltáblákra, melyeket aránytalanul festettek a valaha volt karmazsinszínű téglák szürkévé kopott felületére. Ahogy elhalad a csapat előtt, fegyverének markolatát szorítva, egy kisfiú előtt torpan meg, kinek kezében folytonosan megremeg a hatalmas stukker. Vékony karjai alig bírják már tartani a mázsás súlyt, arcán összetapadt a kosz és a verejték, ahogy lüktető érrel, fáradtságtól csillogó szemekkel próbál összpontosítani bepárásodott légzőmaszkja mögött. Reszkető mellkasa - melyet szakadt rongyokban lógó ruhája fed - hevesen dobolva igyekszik pontosan elvégezni a már órák óta tartó feladatot, mely még egy ereje teljében lévő embernek is hatalmas megpróbáltatást jelent. - Sose mutass félelmet. A célkeresztet mindig a középső pontra szegezd. Nem szabad vétened, mert az az életedbe kerülhet. – hidegen csengő, könnyed hangját kimérten harsogják vissza a kő alkotta falak, ahogy egy lépést az alacsony alak felé téve, feljebb vonja kezében a fegyvert, hogy a nehéz tárgy a céltábla közepe felé mutasson. A fiú könyöke recsegve, ropogva próbálja helyén tartani a cyborg-gyilkolásra programozott fémszerkezetet, s szemeibe apró könnyek szöknek, ahogy elsüti azt, harsány morajjal ütve egy újabb méretes lyukat az előtte meredező, tömény falba. Némán elkapja pillantását, mintha most az egyszer szemet hunyna az érzékenység fölött, tekintetét a fiú mellett sorakozó alacsony létszámú lövész csapatra veti, melyekben egyaránt találhatók meg nők, férfiak, gyerekek, s idősek; olyan halálra ítéltek, akik most utolsó erejükből küzdenek egy szebb jövőért. Végigköveti, ahogy a katonák egy része feloszlik a mérgező ködben egy légjáró zajára; látja az emberek testén végigfutni a megbabonázó, szívet tépő félelmet, ő azonban csak kőszobor módjára áll, szigorú arccal egyhelyben, mert ha harcolni kell, ő lesz majd az első, aki a támadók közé veti magát. Már rég lemondott életének fontosságáról, egész lényében Meilis utolsó fegyverévé vált, s bármire képes, hogy véghezvigye célját, utolsó küldetését, mely még neki kijutott.

2009.09.01. 22:19 Khiara Laken

Némán sóhajt gyengén elnyílt ajkai foglalatából, mintha lehetetlen lélegzete nyomot hagyhatna a sűrű, szmogos ködben. Hozzásimult ruhái akár rá is fagyhattak volna, azonban az utcákat ostromoló szellőt már-már forrónak érzékeli, mintha teste dermesztő hidege egy ellentétes érzést akarván csalja ki belőle ezt a lázas, papírszerű érintést a természettől.  Az egykor óriási gyár halott fémszerkezete már ilyen messzeségből is jól hallhatóan sikít és nyög; talán szellemek kísértenek a Földhöz ragadva, talán elromlott, majd gyermek módjára elcsatangolt félrobotok ütődnek-verődnek az épületek falaihoz, vakon és öntudatlan keresve a kiutat, mely akár előttük is lehet – számukra már egy örök labirintusba veszett a menekülés reménye.  Már nyitja a száját, hogy válaszolhasson a férfinek; egy süvítés azonban, mely fülrepesztő módon szeli át az éjszaka vérfagyasztó nyugalmát, megugrasztja éles szemeit, egy golyó vadságát előhívva agyának mélyén.  Megrezdült arcvonásokkal, mintha a sebesült meilisi vérének átható illata zavarná, torpan meg az elázott földön. Mozdulatlanságát logikája sugallja zizegő végtagjaiba, melyekbe mintha ugyanúgy meleg és tiszta levegő fújtatódna áramkörös szerű csöveiben a dolgukat végző, szerveket helyettesítő berendezések végett. A homályban elbújt, emberi sziluett megfeszült alakja tökéletesen kivehetővé válik számára, ahogyan egy, a visszhangok között elveszett, maszk tompította megállj!  kiáltást is szinte maga mellől hallott felharsanni. Többek jelenlétét is érzékeli, melytől mellkasa heves tűztől dobbanva égeti belé a magára edzett tudatot; a bázist védelmező katonák a sötétben pusztán két megtört embert, és egy gyorsan suhanó robot alakját láthatják.

2009.09.01. 21:10 Daniel Barth

Óvatosan, gyengéden támaszkodik a lány vállára, miközben bizonytalan mozdulatokkal lelép a légjáró rámpájáról. Halkan felsóhajt, mikor megbizonyosodik róla, hogy tényleg Meilisben járnak, majd fájdalmasan felegyenesedik, megállva saját lábán. - Rendben. – apró, fáradt léptekkel követi a mellette elhaladó alakot; jobb karjával a vállán mostanra már vörössé színeződött kötést szorítva. Némán szegezi tekintetét a néhány lépéssel előtte lépkedő nő sziluettjének, mint aki mondani készül valamit, azonban végül magába folytja szavait. Mellkasa néha beleremeg szívének fájdalmas dobbanásaiba, szemeinek fakó csillanása árnyékként vész el a szürke tincsek mögött, miközben sebzett arcát lassan lehajtva újra a poros betonra szegeződik tekintete. - Hova megyünk...? – szólal meg végül halkan, rekedtes hangja fáradt búgássá halkul, ahogyan apró remegés fut végig egész testén, mitől kissé lelassulnak lépései. Kissé elbizonytalanodva támaszkodik újra Mizuki vállára, egy hálás mosolyt vetve a lány felé. Meilis légköre most szinte fojtogató Norlana színtiszta levegőjéhez képest, mitől fájdalmasan felköhögve próbálja eltűntetni tüdejéből a sűrű szmogot, és a port.

2009.09.01. 18:52 Khiara Laken

A Hold sápadt fénye ezüstös csillogással szövi át a kavargó, tejszerű ködöt, mely halkan suttogó kísértet módjára libben meg a légi jármű alját nyaldosva, majd elmerítve önmagában a repülő fémvázat, mintha egy éjszakában elnyúlt óceán gyenge hullámai akarnák magukkal rántani a láthatatlan mélyre. Az üvegen túli köd tükre párafedte ablakká változtatja koncentráló szemeit, melyek megfeszített fókusszal vizslatják az előttük elterülő, ismeretlenül is ismerős Világot.  A Meilis utcáinak hódoló kietlenség, a hideg csendesség mélységes áhítattal adózik a látszólagos ürességnek, amit most kúszó légjárójuk szakít félbe, ahogyan felkavarja a víztenger borította föld levert porait, melyek apró vízcseppek formájában csapódnak szerteszéjjel a jármű megvilágította sötétben. - A Második a nevem.  - zümmögi a kabint uraló félhomályban, akár egy vezetésre programozott porcelánbaba; elmélyültségéből, mint egy pofont kapott ember, olyan hirtelen tér észhez. - Már hallhattad a másikat is... A legkevésbé sem számít, hogyan hívtok.  A fiú hanglejtésében semmifajta gúnyt sem talált, megfeszült állapota azonban nem csillapodott; pár pillanat, perc is kieshetett, míg logikája egy időugrásszerű késéssel lereagálta a neki feltett kérdést. Elrévedve próbál magához térni saját kábultságából, mely rászakadó emlékeiben és gondolataiban merül ki; mintha vázára is ráült volna az éjfél kihívó súlya, zsibbadnak el a kormány körül összeszorított ujjak, miközben összepréselt ajkakkal kormányozza le kissé akadozva az égi jármű halkan zizegő, bentre tiszta levegőt préselő alakját. - Sajnálom, de gyalog kell tovább mennünk. Már a 23-B körzetének szélén vagyunk. - közli, többet nem is mondva, majd kikászálódva az ülésről felnyitja a lejárót, és hagyja, hogy Mizuki kisegíthesse a sebesült férfit.  Megrészegíti az ember alakba öntött gépezetet a borzongató fagyosság.  Nem messze a sík területen egy hatalmas, elhagyatott rom meredezik; talán egy rég lerombolt és elpusztult gyár, melynek nyújtózni kívánó fémdarabjai csak néhol állták ki az idő, és Norlana próbáit. Mintha megbabonázta volna őt a látvány, futtatja magában az emberszerű emlékeket, melyek képek és adatok formájában íródnak rá agyára, ezzel egy időben elindítva lábait a kijelölt cél felé.

2009.08.12. 12:43 Michie Risaki

Becsukja a szemét és erősen koncentrál.Látta már a követőjét,így nem nagy kunszt neki megtalán.És sikerült. -Most megvagy!-elndul a lány felé és egyre csak közeéebb kerül hozzá.

2009.08.12. 12:40 Akera

Lassan egyre közelebb ér a lányhoz, de akkor megáll. Érezte, hogy a lány megtorpant. Csodálkozott is, bár az emberek többsége, legalábbis tudása szerint megérzik, ha követik őket. Lebukott. Vagy talán még nem. Már kezdi zavarni az eső. Az utcák üresek, és egy ereszt sem lát a közelben. Csak a néma hullacsöd uralkodik végig az egész utcában. Már szinte szédítőnek érezte a majdnem vak sötétséget és a fullasztó csöndet. Lehajolt. Kicsit megdörzsölte bakancsának orrát, hogy a só ne száradjon teljesen rá. Haja már a kapucni alatt is teljesen átázott, szögegyenesen, összeállottan csöpögött belőle a víz. Még vár egy kicsit, hátha a lány továbbindul. Megáll egyhelyben az út közepén.

2009.08.12. 12:30 Michie Risaki

Hirtelen megtorpan és vár.Csak vár a falhoz támaszkodva,kezeit keresztbe téve.Érez valamit,vagy inkább valakit,aki őt követi.

2009.08.12. 12:27 Akera

A lány akit követ egyre csak távolodik, aztán ismét visszatér a levegőbe a jelenléte. Különös dolog ez, érezni másokat, akár több száz méterről is, hol erősebben hol gyengébben. Még mindíg lassan, de biztosan halad, lépésől lépésre, amíg érzi a lány elméjét nincs gond, és őt sem veszik észre, hiszen nagyon kevés az olyan ember aki képes arra, hogy mások jelenlétét megérezze. Talán csak ő van egyedül. Végül megérkezik a tetthelyre. Az idegenek, akik a levegőmaszkokért kapkodnak furcsán néznek rá, aztán el kezdnek felé lépkedni. Akera csak megy tovább, és az ismeretlenek nem nagyon értik a dolgot. Azt gondolták, hogy az előző \\\"jótevővel\\\" érkezett, hiszen alig pár perc telt el érkezésük között, és a lány is épp olyan furcsán öltözködött mint ő. Kera felsóhalytott. Még visszanézett egyszer a szomorú városlakókra, aztán visszafordult. Belenyúlt a táskájába, és elővett egy kis zacskót, és egy tollat. A zacskóba pénzt csepészett, és ráírta.- osszák el.- így odaadta annak akit a legidősebbnek talált. Még mindíg rezzenéstelen volt az arca, továbbált. Halványan ugyan, de érezte Michie jelenlétét, még mindíg, és ugyan a lány már messze járt, továbbra sem tétovázott. Kicsit gyorsabb léptekkel ugyan, de folyamatosan követte.

2009.08.12. 12:04 Michie Risaki

Csak halad előre,egyik sarok után fordul a másikra és már ott is van.Mielis legszegényebb negyedében.Az ott élőket szinte csak az eresz védi az esőtől.Fiatalok és öregek egyarán fekszeken a földön,utolsókat szívva elhasznált lélegeztető maszkjukból.Mindenki felfigyel a jövevényre,kváncsian,h valyon mit kereshet itt egy idegen.Michie közelebb lépked az emberekhez és knytja a két zsák száját.elmosolyodnak,h akad még olyan,aki gondol rájuk.Hamar elkapkodják a fatalok a maszkokat és az öregeknek adják,majd újra a zsákhoz mennek,kiveszik maszkukat és boldogan szivják be a friss oxigént.Michie ott hagya a zsákot,hátha fe tudják használni még valamire,és eltűnik a szemük elől.

2009.08.12. 11:49 Akera

Már épp elterelte a lányról a figyelmét az eső lágy koppanása az ereszcsatornán. Figyelte ahogy a piszkos, ám valahol legbelül mégis jéghideg tisztaságban úszó vízcseppek hatására, a fehéres só lerakódott mindenhová, ahol csak érte a világot. Talán olyannak tűnhetett az egész számára, minthacsak a víz, meg szeretné tisztítani azt ahol az emberek élnek, ezt a borongós kis Meilist, csak éppen nem sikerül neki sehogy, hiszen a föld útjában áll, s az összecsapásukkor keletkezik ez a sólerakódás. Az emberek szava egyre halkult, végül teljesen elcsendesedett. Ezért csaphatta fel a fejét oly könnyen Akera, amikor Michie elindult. Léptei megrázták az esőcseppektől megtelt azoknak a pocsojáknak a vizét, amelyikbe csak egy kicsit is belépett. -~Elmenekül?~- hallatszott gondolataiban a kérdő hangsúly, de még nem indult a lány után. Nagy levegőt szívott oxigénmaszkjából, érezte, hogy az már kezd kimerülni. Belenyúlt zöld kis szimatszatyorjába, amin az együttesfeliratokat, már látszólag sokszor lemoshatta az eső, vagy a víz. Kivett belőle egy új lélegeztetőt, levette az előzőt, és arcába nyomta az újat. Nagyot sóhalytott, aztán rebbenéstelen, érzelemmentes arccal elindult a lány útja felé. Az már messze járt, de telepatikus képességével szerencsére még érezte annak erejét, és testi egyensúlyát. Valamiért most nem kutatott társa agyában. Valószínűleg maga sem tudja, hogy miért. Ki tudja? .. lehet hogy magától akart rájönni a turpisságra. A léptei sokkal halkabbak, és puhábbak voltak mint az előtte haladónak. Ebből is hallatszott, hogy Michie neméppen jó kedélyálapotnak örvend. Egyértelmű bizonyíték lehetett ez, abból a szempontból, hogy talán ő volt a gyilkos, de ez még nem volt tény, csak elgondolkozás, feltételezés. Még mindíg messze járt, attól akit követett, de határozott volt a célja, a lány elméjét követte folyamatosan.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]