[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
Minden ízében összerándul egy reccsenés élességétől,mely üvegtörés visszhangjaként szövi át a fellángolásoktól csordult,hűvös légteret maguk körül.Némán felnyögve szorítja össze szemeit,s kapja el fejét a felettük átívelő,felkúszó repedésektől sérült üvegburkolatról,mintha félne a hegyes,rázuhanható daraboktól,melyek akár halálra is sebezhetnék törékenynek tetszelgő alakját; ám lelke most sokkal jobban sajog bármi másnál,ahogyan mélyen felkavarodik benne a borzongató látvány,felzúg a csalódott elkeseredettség,és a rémület minden szúrós szikrája.
Hirtelen túl messzire mentél.Tudhattad volna.A haragot és a dühöt sikerült felkavarnod,de már nem egyedül vagy,akinek emberi töredéke forrong a láncokat szorongató gépezet miatt.Nem csak a robot kezdhet; ő is fejezheti be...káosz.
Mélyenszántó sóhajokkal bicsaklik kissé előre gyengén dobogó mellkasa,melyben az életet pumpáló lüktetés,a finom zihálás most szinte szétszedi bordái erős körülölelését.Szorosan lehunyt szeme pillanatnyi menekülést ad naivan feltört lelke csillapíthatatlan remegésének,nyugtatásra szomjazó testének,melyet épp hogy csak végigsimogat a mellette elkavargó ében vihar rideg érzéketlensége.Fájdalmas vonásoktól égő arcát merev higgadtsággal fordítja el a szavakat diktáló robot monotonitásától,mely most minden igyekezete és őszinte szavai ellenére felülkerekedett egy megbúvó,emberi valón.
- Nagyon sajnálom.Csak szerettem volna én is őszinte lenni. - Préseli ki szorosan összezárt ajkai közül a nyomatékosított,halk szavakat fakó ezüstösségben derengő,bíbor tincsei árnyékában,mintha csak egyedül önmagához beszélne.Óvatosan meghátrál pár lépést az üvegbúra másik,repedés nélküli oldalának irányába,hogy eltávolodhasson,hogy csitítóan megtámaszthassa billegő teste robotos rezgését.Érzi vére fuldokló sistergését,az emberi félelem torokszorító nyomását,ami akaratlanul is rátört az Első robotváz átitatta fémes szavaitól,mely minden ízében ellentmond az eddig hallottaknak tőle,s amelytől most a hátának nyomódó,hideg üveget is csak egy áttörhetetlen falnak,nem pedig egy oltalmat nyújtó buroknak tapintja.- Nem szimulálok felesleges érzelmeket,mert már így is jóval álléptem a korlátokat.És ez az a lázadás,ami lenyűgöz valakit,akit odabent szorongatsz...? Én pusztán ezért élhetek még mindig.Már olyan messzire eljöttem,hogy ha beletörődnék,és befejeznék mindent,akkor azonnal meghalnék. - A szék támlájára visszafordított arca feszült szorongást tükröz,ahogyan a puszta robotvázhoz szól rekedtes lejtésű hangján.Lassan emeli tekintetét az arany derengés felszaladó fénytörésén,mely most az üvegmennyezet belsején pihen meg,mutatva az Első szemének útját,a pilótaüléssel szemben emeltetett üvegen visszatükrőződő vonásokat,ahogyan a robot felfelé tekint a bolygók átszőtte,sötétségben pihenő égbolt ívére.Egy jóleső érzés kavarodik fel ismét lelke viharaiban,mely ostromolja megadását; a végtelen csillagfények alatt vesztegelő testük és lelkük rezdülései,messze a nyüzsgő zajoktól,mindenfajta morajlástól,s milliónyi emberi gondolatok,szívdobogások vad kiáltásaitól.Hangja lágyan zaklatott csengésbe fordul át,ahogyan újból egy emberhez intézi a suttogását,megfordulva az üvegfalhoz,kezét lassan felcsúsztatva rá maga mellé. - Meg akarod szűntetni mindenki félelmét.És ha így lesz,sikerül,mert ők,egyedül,el fognak veszni valahol,ott bent.És Én...? - Heves lélegzete párát vet a szél ostromolta üvegfal belsejére,ahogyan szorosan nekitámasztja meleg homlokát; a hűvös lökések sziszegő hangja tompán itatja át a beálló csendet a hajó belsejében. - Szeretnéd végignézni,ahogyan meghalok? Így,vagy az új vázban? Te szeretnél megölni? Én meg akarom tartani magamban őket.Próbállak megérteni,Első.És Te?...- Szavai egy pillanat alatt erősödnek,majd kikezdhetetlenül tompulnak el. - Emlékezz,hogy megígértél valamit.Hogy melyik részed adta a szavát nekem.Mire gondoltál akkor? Nem éreztél semmit...?! - Megremeg a rátörő hullámtól,mely lázas ércességgel fut végig gerincének recsegő vonalán.Fájón érzi zakatolni mellkasát,zavarodottan pumpál,de sokszor megakad s megroppan,mert a felszakadt szavak megrettentik lelke sebezhetőségét,s belamarnak pulzusa még élő húsába.
Túlságosan erős.Az egyik fél vezérelni igyekszik az érzelmeket,a másik pedig egyszerűen csak vágyódik,akár egy tiszta ember.Túlságosan egymásra találtak - már nem tudok többé különbséget tenni közöttük.Többé már senkiben.
- Sajnálom... - Hirtelen bukik ki a feleszmélés után repedezett ajkai közül a csitító,elhaló hangfoszlány,melyet még ő maga is csak alig hall gyenge füleiben visszacsengeni.Mintha védekezne,húzza feljebb karját az üveghez tapasztott,lehajtott fejéhez; úgy érzi,megint túl messzire ment,mert szíve vágtázása most ismét túl nehézkesen üti beprogramozott taktusát,melyet ő gyorsít fel mindundatlan.Most minden másnál jobban fél,retteg a robot újból feltörő dühétől,s kiismerhetetlenül éles szavai indulatától; ahogyan maga elé,a megbízhatatlanul végtelen sötétbe,a tomboló szelek fagyosságába tekint,elönti torkát a zokogásra váró némaság,melynek mindössze csak mélyenszántó szuszogása vet egy gyenge gátat lelke széleiben.
Messzeség.Magány.Gyűlölöm ezt ismét érezni.Gyűlölném,de még így is,túlságosan vágyódok.Magamban már képtelen vagyok bármit is vezérelni.Erősnek kéne lennem...
Egy napig vele menekülő társa,Örök Létű szavai fogalmazódnak meg gondolatai kuszaságában,a hamisságról mesélő mondatok,amik lehunyásra késztetik égő szemei mély világát,elfedésre az elötte is pulzáló,ám a horizont felé egyre apróbb,gyengébb fényű csillagoktól,melyek szinte eggyéolvadnak a feketeség üres magányával. |
- ...Itt újra emberek lehetünk.
Hirtelen árad végig testén az adrenalin elkeseredéssel kevert sűrű egyvelege, ami utat tör magának az ingerültség szőtte vázban, mely sötétlő burokként tartja fogva, fojtogatva, eltompítva minden érzékét, ahogy egy emberi szívdobbanás zakatolása utat tör magának a robotszerű monotonitásból.
- Emberek...? Érzések?! – suttogja megfeszített állkapoccsal, ahogy hitetlenül, felkavarva, zúgolódó mellkasának foglyaként tekint le a lány csillagfényben szikrázó, mélykék szemeire. Éles süvítéssel roppan meg a törhetetlenné dolgozott üveg vonala fémborítású ökle alatt, ahogy hirtelen, koordinálatlan mozdulattal a felületének csapja. Nehézkes roppanások adnak hangot, a hirtelen felfutó törések vonalának, melyek pókhálóként szövik át a fejük felett átívelő ablaküveg szerkezetét, helyenként megtörve a bódult csillagok remegését az éjszaka peremén.
- Nem. Én nem érzek semmit..!
De dühöt érzel. Feldúl a megmérgezett harag a tudattól, amely megállás nélkül hajtogatja benned a megszürkült valóságot, mely most sajátos robot lelked torz tükréből néz vissza rád. Azt, hogy hiába olvasol más érzelmeiben a sajátjaid már képtelen vagy felismerni! Amíg emberi memóriával rendelkezel nem lehetsz vak az érzelmekre, akármennyire is szeretnéd! – üvölti egy feltüzelt hang a fejében, melyre sohasem érkezik válasz. Nem is várná, a szív egyik fele sem, mert végtelenül el vannak határolva egymástól, a testük és a tudatuk közös, de a szívük másképpen dobog.
Rideg pillantással téríti magát vissza a néma valóságba, kimérten futtatva végig tekintetét a lány Holdfénnyel itatott alakján, majd robotszerű, tökéletesre kódolt lépteivel, rezzenéstelen vonásokkal indul el, nem koncentrálva a belső hangokra melyek újra és újra felzavarják a robotvázon belül kavargó óceán néma, jeges tükrét. Mintha a felszínt határoló jégpáncél törne fel minden egyes pillanatban, addig a percig, míg vissza nem forr eredeti valójába, mintha a változás csak puszta illúzió lett volna, nem enged önmagából.
A dobbanások hirtelen ütemtelenné válva, elkülönülve váltakoznak egymástól, ahogy a váz eléri Khiara testének vonalát. A kettéváló zakatolás emberi része hevesen feldobog, kitérve a monotonszerű, megtervezett gépi lüktetések elől.
Mintha két szívem lenne...
Valahol megérzi, hogy mellkasa elszorul, és a benne rejlő ember sóvárogva sóhajt a félrobot közelsége után, a vágyódás fájdalmasan lüktető borzongását küldve saját maga felé, melynek érzete teljesen megbolondítja a váz egészét. Vénáiban először érzi meg a fájdalmat, ahogy a forró, szurokszerű anyag végigömlik benne a hirtelen változó érzések hatására, melyet már a robottest is nehezen visel el. Akadozó mozdulatokkal tűnik el székének mélyén, melynek lehűlt anyaga talán csitíthatja a benne tomboló érthetetlen gondolatok áradatát, melyeket képtelen érzéseknek betudni.
Hasztalan, primitív emberi vágyódás, semmi több. Ez már nem érzelem.
Lehunyja a szemét, hogy koncentrálni tudjon, hogy megtisztítsa magát minden szükségtelen, fájdalmas dologtól, mely olyan érzettel tölti el, mintha valamilyen ismeretlen erő belülről emésztené fel, akár a pengeéllel maró rozsda, mely megbéklyózza erővel telt mozdulatait.
- Egy részem még vágyik az érzelmekre. Valahol a felszín alatt egy töredék belőlem, aki még mindig embernek képzeli magát. – szólal meg hirtelen, megtörve a csendet, már sokkal összeszedettebb és higgadtabb hangszínnel. Szemeit még mindig lehunyva tartja, hogy üresen és érintetlenül tarthassa gondolatait, kizárva emberi részének félrelökött, leselejtezett tudattöredékeit.
- Te is jobban teszed, ha ezentúl nem pazarlod az erőd és az időd arra, hogy lelkileg közelebb kerülj hozzám, vagy, hogy megérts. Ne próbáld felesleges érzelmek árán életben tartani önmagad, ebben a megzavarodott világban. Mert a pillanatnyi remény lehet, hogy éltet, de a felismerés gondolata lesz majd az, ami végleg összeroppant. A megkésett gondolat később jobban fog fájni, mint a most születő beletörődés elfogadásának tudata.
Újra felsóhajtana, de elfojtja magában. Most a feltóduló fájdalmat is csak apró nyomásnak érzi, mely már-már önelégült örömmel tölti el. Próbálkozása, hogy újra elnyomjon egy részt önmagából, ismét sikeresnek bizonyult, így megkísérli felnyitni mézaranyban fürdő íriszének körívét, mely megmutatva önmagát megkétszerezi a csillagok mennyiségét, amint annak élénken vibráló visszatükröződései borostyán pöttyökkel lepik el az üvegburkolat végtelen mélynek ható plafonját. |
Halk szuszogásokkal ad hangot mélységes áhitatának,ahogyan lassú mohósággal végigtekint az épülethegyek végtelenül elevenen lüktető,csillogó fényekben végződő alakjain,melyek eggyüttes,szoros ölelése teremti meg Norlana városát,a fémburkolatú létezést,amelyet a benne nyüzsgő emberek töltenek meg szenvedéllyel és forró élettel.Elmélyült,ezüstbe tódult tekintetében gyorsan szalad végig a Hold felbukkanó korongja,mely eddig sűrű felhőkbe takarózott az éjjeli égbolt hűvösében; a tejszerű kavargás most a hajó üvegburkolatának tiszta külsejét nyaldossa,árnyjátékokat húzva végig a bentrekedt testek tömörségén,ahogyan a ködösség egyre szorosabban karolja a levegőben járó szerkezet minden porcikáját.
Állásban maradt testének hirtelen megroppanó belseje jelzi a légjáró folyamatos emelkedését,mintha csak a kicsi üvegbúra túl akarná szárnyalni saját korlátjait,mintha át akarna repülni a kezdődő végtelen határát,az örökkévalóságot,mely számára talán nem létezik semmiféle fogalom,egyedül az üres űr magánya,a feketeség eggyéolvadó kavarodása a Földet körülfonva,s a Földre a bélyegjét rátéve.
Ujjai görcsösen rándulnak össze a hajó leereszkedésének utolsó lökésében, összeszorított szemekkel dönti előre testét a felfoghatatlan,hirtelen jött magasságtól,mely most odakint tombol körülöttük,s amelytől egyedül az átlátszó falak nyújtanak védelmet mindkettejük emberi alakjának.Kiszolgáltatott vaksággal,hunyorgással térítgeti magát észhez a felgyorsult dobogáson túlról,mire borzongva rándul össze egy mély hang csengésén,ami ismét földöntúli nyugalommal és biztonságérzettel árasztja el lelke reszketését az ismeretlen sötéte felé.
- Norlanat nagyravágyó emberek egymásra épülő,hatalomra vágyó gondolatai alkották meg.Az Égi város példája mindannak,ami túlléphet minden eddigi emberi korlátot.
Felnyíló,kíváncsisággal vegyült,feszült tekintettel fordítja fejét a hang irányába,szemei azonban megakadnak a hamisság fölé emeltetett érintetlen valón,melynek látványa most mintha átjárná vénái legapróbb martalékát is.A csillaghalmazok szűzies fényei,az univerzum innen félgömb alakban tetszelgő íve,mind elrévedt csodálattal töltik fel megmagyarázhatatlan álmosság ostromolta testét,mely a felettük húzódó Végtelen lüktetése miatt kezdte ostromolni törékeny lelke mellkasában kavargó súlyát.Mintha hangot adtak volna a fokozhatatlan gyönyörnek,hallgatja mély áhitattal a robot torokszorító szavait,melyek mélyenszántó csendet vonnak maguk után a némaságba burkolózott,kicsi tér hűvösen záródó levegőjébe.Elszorult tüdővel,hálás,de önző érzelmekkel taszítja el magától a sorsokat döntögető hangfoszlányokat,saját lélegzeteit elnyomva magában,hogy kiélezze gyenge füleit a robot érzéketlenül feltört sóhajaiért,melyekre sokkal inkább vágyik most,mint a szavak múló érintéseire.
Egy pillanatra sem tekint a mondatokat ontó ajkakra,a hozzá tartozó szempárra,az üveghez lépett alakra; elfordult tekintetét egy aprócska csillagon pihenteti meg,melyet körülötte óriásnak ható fénygömbök fognak közre.Meilisben csak odaképzelni tudta az éjszakai égbolt tisztaságát,melyet Norlana takart el előlük; Norlana saját maga burkolja önmaga elől,mert a hamis fények elfednek mindenfajta valót; soha,de soha sem gondolta volna,hogy ennyi égitest bolyong,vándorol egyszerre odafent,kűzdve,összeölelkezve,vonzásban s taszításban,várva,vagy végül egymásba zuhanva örökre,ismét magányosan,holtan.
Egyedül van.De lehet,hogy nem is olyan apró az a csillag - csak sokkal messzebb van tőlünk.Valóban csendes,és végtelenül békés.Áhitattal,félelemmel - itt szívesen meghalnék.
- De eddigi életem során..Nem hittem volna,hogy akadna más is,ami ugyanígy el tudna telíteni kíváncsisággal,örömmel és vágyakozással.
Elnyílt ajkai gyengén rezdülnek össze,mintha formálni akarna egy elmondhatatlan szót,ahogyan mozdulatlanságba dermedt,egyhelyben vesztegelő alakja a hajó oldalát támasztó robotváz irányába fordul.A sötét körvonal körül kinyúló,tisztán fehér holdfény,az üvegben élesen tükröződő,ki nem ereszthetett sóhajtásoktól remegő mellkas,melyekből megmagyarázhatatlan szavak,a saját neve vezette szavak törnek fel,kidobbantják lassú szíve kopogó taktusát bordái közül.Megijed,majd mégis áttöri lelke felszínét egy robot és egy emberi vágy összefonódása,mely megindítja kusza gondolatai bogozását,szavai halk menetét.
Valóban végtelenül hasonlítok rád amellett,hogy különbözök.Olyan nehéz szavakat mondtál nekem...annyira gyengít,és olyan nagyon táplál.Életben tart.
- Mindig,mindig olyan másként beszélsz hozzám,Első.Egy robot kezdi,és más fejezi be.Képtelen vagyok kiigazodni rajtad...de én benned ezt csodálom. - Szomorkás félmosolya szinte eltűnik a sötétben,ahogyan hunyorogva megpihenteti egy pillanatra lágy tekintetét az aranyló íriszek ezüstösségbe forduló derengésén.Keresi a szavakat önmagában,melyeket még ő maga sem ért,mert keserűségük túl ismerősen,fájdalmasan,de tisztán marják őt,mint könnyei vagy vére cseppjeinek folyama. - Megvetettelek,mikor ellenségként képzeltelek el...de többé már képtelen vagyok gyűlölni,mert olyat látsz bennem,amelyet más még soha sem vett észre. - Észrevehetetlen szusszanással,kibukó szavakkal emeli meg fejét az üvegen túli,ismeretlenül sötét és hideg világ felé,melynek élve élő fényeit megszámlálhatatlan pulzálások keresztezései tükröztetik vissza,arcának tompa körvonalával az üvegen,mely most érzelmekről és sebezhetőségről árulkodik. - Mindig,minden csak elgyengített,és korlátozott.Kűzdöttem,de fásult voltam,mert belülről is haldokolni kezdtem...majd megláttam benned az embert.Azt,amely most is beszélt belőled.Te is azt érzed,amit én,igaz...? Érzed. - Szívének dobogása ismét ugrik egy érces akkordot,ám cseppet sem fájdalmasan és szúrón,hanem eddig ismeretlen,megnyugvástól csordult módon,melytől a lázból kihűlt teste finoman megremeg a pillanat hevében.Szemei visszatükrözödő tengerében fürdenek a csillagok kicsinyített,fordított képmásai; a csendes másodperceket kabátja susogása töri meg,ahogyan lassan felemeli egyik karját,tenyerével letakarva jobb,vörösen pulzáló tekintetét,hogy elfedje a bíborosan vérző,haldoklón lüktető égitesteket,s hogy csak a tisztán feketéllő,színes egybemállósággal ragyogó égbolt lassú vándorlását követhesse.Mintha magába akarná foglalni az egész örökkévalóságot,ebben az aprócska üveggömbe zárva,melyet most meg-megráz az erősen tomboló,hajnali széllöket. - Norlana gyönyörű munka,talán a leggyönyörűbb,mely létezik,s mely valaha létezett a Földön.De rátekintve,még annyira magasból is...csak kicsinek,és értelmetlennek érzem magamat.Utálattal vegyült lenyűgözés fog el engem annak látványa,mely téged büszkeséggel tölt fel.Mert mind hamis.Minden hamis. - Hangjának rekedtes,susogással kezdődő dallama keserűségbe tódul.Nyelni szeretne,felfrissíteni régóta tiszta vízre szomjazó torkát s ajkait,ám felszegezett álla megfájdítja nyaka ropogó csöveit; lassan ereszti egy kicsivel lejjebb arca vonalát,de tekintete csak az Első körvonala fölött pihen meg,a hatalmasra megnövekedett Holdon az üveg mögött,melynek remegés nélküli fényudvara lágyan kúszik fel a robot erős vonásaira. - De mi mások vagyunk.Egy első,és egy második.Képtelenség hamisnak lennünk.Egymás tükrei vagyunk...Első - Szeretné kimondani a nevet,ám torka végleg elszorul a túlcsordult érzésektől.Letakart arcán pihenő ujjait egy leheletnyivel arréb tolja,hogy a vonásaiba lógó vörös tincsek fügönnye nélkül nézhessen le mélykék tekintetével,kissé felszegett arca vonaláról a borostyánok fürkészőre csiszolt felületére,látatlan tükörképére,melyet most meggátol az elötte álló robot teste.Valami másnak érzi most magát a végtelenbe vesző,aprónak és védtelennek tetszelgő üvegburokban; homály nélkül látja a Világot,kevés emlékeinek képét,ám mégis tisztán érez,valami olyat,mely tisztább minden tükörképnél. - Valóban csodálatos ez a hely....Itt újra emberek lehetünk. |
Kifejezéstelenné tompult arcvonásokkal figyeli az éjben gyémántként szikrázó város egyre inkább zsugorodó, s elhalványuló körvonalait, ahogy annak ébenül vibráló bűvkörét egyre több szürke színben gomolygó felhő takarja el. Páraszerű, lomhán mozgó alakjuk füstként terjeszkedik az ég magasán, szinte láthatatlanná olvadva az azúrkék mennybolttal, mely a légjáró csillogó üvegablakán túl leginkább egy földöntúli óceánhoz hasonlítható. Elridegült ujjai alatt némán remeg a tökéletesre formált kormány, ahogy a géptest félig függőlegesbe emelkedve távolodik el még jobban a Föld valaha létezett felszínétől. A hatalmassá nőtt, végtelennek ható metropolisz melynek eggyé mosódó fénye alattuk terül el végül olyan kicsire zsugorodik, mintha a világ egyik legnagyobb kristálya lenne, szűnni nem akaró csillogással, mintha csak az odafent kirajzolódó Hold fényeit verné vissza. A fehéren szikrázó égitest, melyet csak egy hajszálnyi sáv választ el a kiteljesedéstől, most ezüstre festi arcának kékes derengésű vonásait, szemének türkiz csíkozású foglalatát keltve életre az aranyló írisz mélyén, egy újabb, ismeretlenebb külsővel öltöztetve fel a robotváz hibátlan ívű kidolgozását. A légi jármű még néhány hosszúra nyúlt másodpercig emelkedik, újra vízszintesbe hozva magát, majd megáll, mintha egy láthatatlan erő megálljt parancsolt volna neki, immáron egy olyan világ elől, melyet egyszerű ember sohasem érinthet meg.
A légjáró elérte a maximális magasságot, nem képes tovább haladni. – magyaráz érdektelen női hangon a beépített navigátor, melynek éle helyenként betorzul az odafent hirtelen fellépő, erős éjszakai szelek lökéseitől, és a megritkult oxigén vészes hiányától.
A jármű, melynek méretei alig haladják meg egy nagyobb autóét, teret és időt meghazudtolva tűnnek el a Norlananal is hatalmasabban húzódó Ég elérhetetlen mélységű sötétjében, melynek most tisztán látszó, ezernyi csillaggal tarkított fényei elképzelhetetlen sűrűségű csillámként lüktetnek, puszta létükkel borzongatva meg az éjjel sötét bársonyba öltözött palástját. A légjárón körbefutó ablakokat ölelik körül, csábítva a tekintetet, gyönyörködtetve a szemet, mintha bármelyik pillanatban érezhető lenne az éjszaka csodáinak könnyedsége egy olyan helyen ahol talán ez sohasem szűnik meg, az űrben ahol az idő örökké állva tűnik el az éjszakaként ható néma, sötét fergetegében.
- Norlanat nagyravágyó emberek egymásra épülő, hatalomra vágyó gondolatai alkották meg. Az Égi város példája mindannak, ami túlléphet minden eddigi emberi korlátot. – tágra nyílt pupillákkal mered a végtelen égbolt felé, vonásai megmerevednek, csupán elhidegült ajkai mozognak a félhomályban alig kivehetően.
- Büszke vagyok rá. – hangja halkabb lesz, elcsuklik, mintha dacolva a gondolattal, nehezére esne kimondani.
- De még semmit sem mutattam meg a világnak abból, amire képes lehetek. Erre nem elég egy élet. Erre nem elég száz élet sem. Az emberek kapkodnak, és nem tudnak összefüggően gondolkodni. Nem tudják beosztani az idejüket semmire, hiszen folyton csak a halálon jár az eszük és az idő múlásán. Én meg akarok kímélni mindenkit ettől a rettegéstől. Nem lesznek félelmek. Megszűntetem őket..! – ujjai ökölbe szorulnak a felszakadt szövet anyaga felett, melynek erőtlenül húzódó vonala alatt hirtelen megérzi fémvázának jegességét. Elszorítja a torkát egy érzés, de nem törődik vele, vonásai nem változnak.
- Én nem kételkedek semmiben sem. Mert nem vagyok képes rá. Hiszem, hogy könnyedén elérhetem a célomat, ha nagyon akarom. És tudom, hogy ez nem is lesz másként.
Nem győzhettek.
Torkából egy váratlan sóhaj szakad fel, melyen meglepettsége lesz úrrá. Lehajtva fejét próbálja meg összeszedni magát.
- Azt viszont tudom, hogy minden, amit teszek, olyan, mintha maga az univerzum ellen dolgoznék. Mintha túl akarnám szárnyalni a lehetetlent. – hosszabb szünetet tart, ahogy félszemmel a lányra pillant. – Igen. Mert túl akarom. Mert képes vagyok rá. Képes vagyok megváltoztatni ezt az elkárhozott, elfeketedett világot.
Megváltoztatod, de odalent már nem látod az ellenséged sem. Láthatatlan az ég. Egy láthatatlan gyilkos. Ezt te is nagyon jól tudod.
Nem foglalkozik a hirtelen rátörő gondolatokkal, csupán a szék támláját megmarkolva egyenesedik fel Khiara ülése mögé lépve, hogy a jármű oldalán húzódó ablakon nézhessen ki, mely a Hold tündöklő arcképét mutatja. - Itt csend van... Nyugalom. És akámikor jut is ez eszembe, elönt a féltékenységgel kevert.. önelégült harag. Mert ide nem érnek el a hazugságok, mert a láthatatlan némaság mindent elnyel. Itt minden végtelen és minden örökké tart. Ez az a gépezet, amelybe nem csúszhat hiba, ez az amit úgy lehet nevezni, hogy tökéletesség. Ez az amit hatalomnak hívnak. Az Égnek hatalma van minden felett. Régen Istennel azonosították. Rettegtek tőle. És félnek tőle most is. Ugyanúgy... Az áhitattal vegyült félelem... Ez az, ami engem Norlananal is jobban lenyűgöz, és ami még bennem is képes feléleszteni a mélyen nyugvó embert.
Ujjai végigsiklanak az üveg felületén, a fémborítás kezdetéig, ahol robotmozgású karjának vonala újra mozdulatlanságba dermed.
- De eddigi életem során.. Nem hittem volna, hogy akadna más is, ami ugyanígy el tudna telíteni kíváncsisággal, örömmel és vágyakozással. Egy olyasfajta csodálattal, ami... Megmagyarázhatatlan. Mert bennem semmi más nem dolgozik mint puszta gépi logika, vegyülve valami emberivel, ami a színjáték része. – halványan elmosolyodik, melyben tombol a keserű irónia, ahogy a semmibe tekint, majd pupilláját megfeszítve néz most az üvegben visszatükröződő alakokra, akik mindkettőjük teljes valóját adják vissza. Látja, ahogy a lány lélegzete meleg párát ont magából a lehűlt térben, de saját ajkai mögül nem tör fel semmi más, csak egy heves zihálást szimuláló mozdulat, mely mellkasának ívét készteti mozgásra, megfeszült, felkavaró szavainak utóhatásaként.
Puszta emberi reakció. Csak lenne már vége.
Hirtelen fordít hátat a magasan húzódó üveg láthatatlan falának, ujjaival végleg elszakadva a végeláthatatlanságba vesző boltívtől, mely a mindenséget testesíti meg, a maga megérthetetlen, elképzelhetetlen valójában.
- Te vagy az Khiara. – szólal meg hosszas szünet után a lány pillantását kutatva a félhomály szőtte valóságban. – Még sosem láttam olyan lázadót, mint Te.. Amit magaddal művelsz túlmegy minden lelki és fizikai korláton. És el sem tudom képzelni, hogy Norlana látványának hogyan tudott ellenállni a benned élő valós, emberi személy. – szemei összeszűkülnek, ahogy tekintetébe visszatér a heves, érdeklődéssel vegyült kíváncsiság, melyre felsőteste ösztönösen hajol kicsit közelebb, míg mindkét karja megfeszülve támasztja magát az ablaküveg végét szegélyező hűvös fémcsíknak. |
Mély,csendes higgadtsággal szeli a levegőt az őt vezető robot sötétségbe fúlt alakja mögött.Lágy sóhajokkal tompítja fel-feltörő izgatottságát,félelmét a kínzó ismeretlen végett,ezernyi feltetlen kérdését,s szinte csak vakon igyekszik eggyéolvadni a hűvösen kopogó padló visszhangzásával; akaratlanul is emélyült gondolataiból emberi hangfoszlányok térítik észhez,melyek sértő érdessége még inkább szétzilálja belső forrongását.Mire feleszmél,az egyre feszülő,egyre hangosabbá és élesebbé váló morajlások már önmaga körül zsibongnak őrült vadsággal hevítve,lelkek felbolydult tucatjait magában hordozva a szórakozásra és éles fényekre éhes légtér,mely most mind mind könyörtelenül elszorítja vénái s tüdeje érzékeny falait.Elbódult arcok lézerektől szikrázó körvonalai fogannak meg könnyekbe tódult mélyszínű szemében,s mellette ezernyi adat tömörül jobbjában; a fullasztó iszonyat elkerekedik felette a tömeg őrjöngése miatt,szinte elkeseredve löki el törékeny testétől a hozzáérő,lökdöső,hívogató érintéseket,taszítja a tapintatlan kiáltásokat feléje,az értehetlen susogásokat füléi mélyén,miközben kíváncsi szemek pásztázását érzi önmagán a szenvedéllyel töltött,érzéketlen vadsággal tomboló tömeg keresztjeiben.Vakon igyekszik szorosan hozzápréselődni az elötte botorkáló robot hűvösségéhez,miközben kényszeres zihálása egyre csak mélyül az üvöltő hangok ritmustalanságától,az életen mulató,elkaphatatlan s élvezhetetlen dallamoktól,melyek fájón sértegetik szíve verdeső zakatolását,keresve a kiutat az őrültségtől csorduló börtönből.
Túl hirtelen jött.Magával sodor az ár.Megfulladok.Megfulladok...!
Lángoló testébe szinte olyan hirtelen,mint ahogyan az iszony eluralkodott felette,mar bele egy jeges tapintás,melyben felismerni az Első nyugtató érintését; kipattant,zizegő szemekkel,megtépázott gondolatokkal hallgatja a sötétségbe mélyedt,mélyen felcsendülő hangok simogatását,látja egy tekintet sugárzó nevetését rávetülni,melyek a a késve érkezett segítségnyújtás miatt hirtelen feltört dühét,és érthetetlenségét - az ezernyi lélek szédültsége között is - szinte azonnal elfedik önmagában.
- Fájdalmas... - Susogja elrévült,elszorult torka miatt remegő ajkakkal s hanggal,melyben elfásult döbbenet ivódik bele.Az emberek értelmetlen vadsága,a hajszolt,éltető szórakozásra éhező lelki világok; ahogyan ő szomjazik a halál és az élet között táncolva egyedül,önmagában hordozva az embertelen könyörtelenséget,azt,melyet az eszüket vesztett létek soha sem lesznek képesek józan ésszel felfogni.
Rezegő,áthevült végtagokkal lépdel fel az elöttük leereszkedett légjáró szétnyílt ajtajú oldalán át a belsejébe a robot előtt,megingó testtartással szíve vágtázó rohanásából kijövet,mintha egy vékonyka vonalon lépkedne a szakadék szája fölött.Emelkedő mellkasa egy rekedt sóhajjal ad hangot csodálatának,amint végigpillant az üvegburkolatú széleken,melyek körülveszik mindkettejük kicsinek ható alakját.
- Mielőtt én még bármit is tennék.. Szeretnék megmutatni neked valami olyasmit, ami még Norlananal is jobban lenyűgöz.
Megcsillanó,érthetetlenül kíváncsi szemekkel fordítja tekintetét az ében kuszaság irányába,megálljra késztetve lábait,miközben görcsös kapaszkodással csak megragadja az ülés puha szélét,melyet legelőször sikerül markába zárnia az emelkedő hajó zúgásai közepette.Sűrű lélegzetvételei áthevültsége még inkább megingó rezgésekre késztetik minden porcikáját,vénáktól zúglódó testét,mely még mindig nem tért magához az irtózatos zajongásokból,s mely türelmetlen megnyugvásra vár a letompult,gépszerű hangok között.
- Még Norlananal is...? - Legelső gondolatát azonnal életre keltve suttog rekedtséggel vegyülve önmaga zilált alakja elé,mintha már érezné is fulladozó bőrén a szavakba foglalt csodálat borzongását.Bíboros tincsei vékony függönyét lomhán húzza el átmelegedett vonásai elől,melyeken most izzó,gyermeki kíváncsiság játszik,ahogyan maga elé tekint,követve az Első szemei vonalát a széles határú,átlátszó,elöttük keretbe foglalt üveg felé.Szédül,gyomra önkéntelenül ugrál fel s alá kiélezve hányingerét,ám cseppet sem törődik most vele; sűrűn nyeldesve szorítja mellkasa bal felére reszkető ujjú tenyerét,elnyomni kívánva az onnan feltörő,géphangokkal töltött dobogást,várva a hitetlenségbe átcsapó gondolatai bízonyítékát.
Norlananal nincs gyönyörűbb művészet.Túlságosan is elkápráztatja a szemet,s elszorítja a mellkast.Az én mellkasomat is.Túlságosan... |
Természetes árnyalatú, barna színben játszó kabátját vágásokkal csíkozott karjára fekteti, miközben élénken pulzáló szemeivel a bejárati ajtót méregeti. Nem kíván többet megfordulni és a két meilisi alakjára pillantani, most sokkal inkább a félrobot köti le aki érdektelen biccentéssel adja tudtára, készen áll. Érzi, hogy az emberi szövetezésű felület tompán megborzong a keménységet tükröző vázfelület körül, s szíve intenzív gyönyörrel dobban a lelkét körülölelő izgalom és öröm, émelyítő egyvelegébe. Ajkán folyamatos félmosoly húzódik, szemei csillognak a rátörő siker és az előtte lebegő cél felizzó, megborzongató tudatától, mely végre feladatot ad neki, új kihívások elé állítja, hogy álmait annyi év elteltével elérhesse – már ennek a puszta érintésnek a hatására is, mely hídként vezet vágyaihoz, heves forgataggal tüzeli fel a testében végigpergő ébencsillogású vért.
Ujjai közt könnyed ütemben megforgat egy fehér kártyát, melyen fekete és arany színben domborodó kódminták jelzik a szobaszám kulcsának adatait, mely a kilincs alatti sötétszürke sávhoz érve az ajtó felett izzó lámpa halovány vörös fényét egy másodperc leforgása alatt színezi kékre. Az ajtó hirtelen kattanva adja meg magát, ahogy a könnyű szerkezetű robotkar feltárja, s a homály burkolta szobába engedi a kint húzódó hatalmas folyosó lámpák övezte éjszakai fényeit. Háta mögött még fülét érik egy női hang visszafojtott lélegzetei, egy ingerült lépés koppanása a márványfelületen mielőtt még a tömör fém rájuk nem záródna. Halk szisszenés, ahogy a bejáratot tartó kapcsok szinte magukba szívják az ajtó felületét, félnémán a helyére illesztve, mintha csak a falba lenne ivódva annak téglalap alakú felülete. Egy pillantás erejéig emlékezetébe vési a véletlenszerűen kiválasztott – mindezidáig üres szoba – számát, majd hangtalan léptekkel indul meg a végtelennek tűnő ajtókavalkád mélye felé.
- 7153. – suttogja elmélyülten az ajtóra vésett számok sorát, mintha csak sóhajtana, ahogy már távolról felmorajlanak az éjszaka ünneplésének hangjai. Lépésük alig visszhangzik a hatalmas, homokszínben és bordóban játszó falak sokasága között. Mozgásukat az utat szegélyező érzékelő módra állított lámpák kísérik, melyekből egyre több kapcsolódik fel, ahogy az épület központi része felé haladnak. A halk, felvillanó kattanásokat váratlanul szakítják meg az elégedetlen hangok, melyek a mulató tömeg belsejéből szakadnak fel, több ember szájából, de egyöntetűen.
- Fenébe, hogy nem nyugszanak már le!
- Esküszöm, zárlatot okozok, hogy kussban maradjon az a rohadt világítás!
Üvöltenek eggyé mállva az elcsukló hangok, ahogy kettejük sziluettje egybemosódik a tömeggel, melynek alakjai az éjsötét és a neon színeiben pompázva villannak fel az égető lézerfények alatt, ahogy annak árnyalatai most tompulni látszanak a folyosót szegélyező sárga fényáradat hatására.
A tömegből félrészeg, kárörvendő arcok futtatják végig pillantásukat az érkezőkön, tekintetük elhomályosult örömmel csillog bele a természetellenes fényekbe, ahogy testüket táncban mozgatva meg ünneplik az életet.
A cyborg elé állva, pajzsként taszítja el az útjukat álló, zsibongó tömeget, akik taszigálva, rángatva próbálják meg bevonni őket egy ismeretlen világba, mely még az Elsőből is zavart vált ki – nem szokott hozzá, hogy bárki is ilyen közel férkőzzön hozzá, főleg nem ennyi ismeretlen ember. Szíve hevesebb ütemben kezd dobogni, ahogy meghallja maga körül a felismerést tükröző hangokat és minden kissé csitulni kezd körülöttük.
- Ez most komoly?! – néz rá tágra nyílt szemekkel egy alak, miközben megérzi, hogy többen elkapják a karját, mintha valami kiállítási cikk lenne, amit jó pénzért, licitre bocsátva el lehetne adni. Ajkait hirtelen megbéklyózza a döbbenet, amit érez. Eddig leginkább csak katonái körében mozgott, akik minden szavára engedelmeskedtek, tartották tőle azt a tisztes távolságot, amit elvárna – emberek közé azonban sohasem merészkedett. Egyre inkább zavarta az őt megérintő kezek áradata és a Khiaran végigfutó meglepett pillantások kereszttüze, melyek hol aggodalommal, hol pedig megvetéssel csillantak fel.
- Engedjétek ti részeg állatok, van fogalmatok róla milyen kihágás ez?! – csendül fel egy erélyes női hang valahonnan a hátuk mögül, mire többen is - elszakadva tőlük - utat engednek nekik a feljáróhoz.
- Nyakunkra akarjátok hozni a rendőrséget?? – üvölt tovább a nő, aki a csoport legjózanabbjának tűnik, azonban már képtelen törődni vele, vagy akár egy pillantást is hátrafelé vetni, lépteit begyorsítva ragadja meg a mögötte álló lány csuklóját, felvezetve őt egy üvegből álló lépcsősoron a központ legfelső szintje felé, ahonnan a magasabb rangú légjáró járművek indulnak.
- Megszokhattam volna... - leheli hirtelen a félsötétbe - Ez itt mindennapos, én mégsem tudom kezelni. – dermedt arckifejezése újra lággyá válik, ahogy a lányra pillant és robotszemének élénk csillogásával rámosolyog. – Szánalmas mi? – halkan felnevet, abban a játékosan csengő hangnemben, mint amit legutóbb a hotelben is mutatott önmagából, majd a karján lévő óraszerű üveglapon érint meg egy gombot, melynek pittyegésére várakozón felvillog a fehér fény.
Legyőzhetetlennek tartod magad, de egy puszta embertömegbe bele tudnál fulladni. Hát ez tényleg szánalomra méltó. – hangzik fel egy feszült gúnyban úszó hang, mely a robotváz részére szól; egy önmagából született gondolat, mely most saját valóját támadja.
Szemei résnyire szűkülnek, majd a rövid gondolatmenet után egy másodperc erejéig lecsukódnak, ahogy megfeszülő ajkai sértett vonallá dermednek. Az önmagával való viaskodást csak egy parancsra közeledő, automata irányításra váltott légjáró töri meg, mely könnyed lebegéssel fékez le előttük. Két elülső ajtaja szinte önmagába olvad, ahogy ezüstszín fémje és törhetetlen üvege lecsúszik ólomszerű testének mélyére, mintha az ember csak az ablakot tekerné le. Rideg, töretlen türelemmel várja meg amíg a félrobot beszáll, majd követve páldáját néhány gomb lenyomásával az ajtó ugyan azzal az ismerős szusszanással csúszik vissza a helyére, ahogy a szálloda szobájának ajtaja. Hangtalanul kezd emelkedni a tetőn lévő, körívben húzódó nyitott kijárat felé, miközben az oldalt és a fejük felett húzódó üvegburkolat, mely szinte a fél járművet beborítja, tökéletes, panorámaszerű kilátást nyújt utasai számára.
Kívánja, hogy a rendszer tovább alkalmazza a robotpilótát? – teszi fel kérdését egy könnyed, gépies női hang, melyre csupán egy gomb lenyomásával válaszol, és kezébe véve az U formájú kormányt, átveszi az irányítást. A kijelzőn villogó GPS útvonalát, mely a lakóhelyét jelzi, kikapcsolja és hirtelen emelkedésbe kezd.
- Mielőtt én még bármit is tennék.. Szeretnék megmutatni neked valami olyasmit, ami még Norlananal is jobban lenyűgöz.
Amit sohasem fogok tudni túlszárnyalni… Talán nem is akarok. Mert leutánozhatatlan… |
Szemei hunyorgássá préselődve rándulnak össze minden élő húsával egyetemben,amint az üvegpohár apró darabokra szakad a robot kemény tartású vállain.A fülsértően is tiszta hang fájdalmas csilingelésbe tódul életlen fülei mélyén,mintha saját törékeny alakját sebezték volna szét az élesen megcsillanó szilánkok,megvagdosva ostromló lelke végtelenül hatalmas széleit.Fogai s ajkai szorítását Coozen heves mondatai óta nem engedte lazára,s hirtelen fellángoló kiáltása is mérhetetlen dühöt képzett valahol emberi valója mélyén; ám ahogyan hunyorgó szeme vörös sarkában megpillantja az életet adó víz lassú csordulását az Első érzéketlen bőrfelületén,vonásai öntudatlan nyugalommal lágyulnak el.Ahogy perzselő jobbja világában az ébenségen túl kavarog a folyékony élet,a vízcseppek tükrének csak halványabb,bíbor tónusa jelenti számára,hogy nem vércseppek szaladnak a földre kívánkozva.
A bentrekedt levegőtől hasadó mellkasát a pillanat leforgása alatt kapja az ajtón túli,tompa morajlások irányába,ritmusosan a robot éjszerű teste villanásával; gépszerű,szivattyúzón megindult dobogása egybemállik a hűvös levegőt végigperzselő,mélyen csendülő hangokkal,amint azok érthetetlen módon íródnak fel gyenge teste egészére.A robotos hirtelenséggel kiejtett szavak szinte azonnal lepörögnek tekintetében,akár egy bináris-féle kódrendszer,mely pulzáló számok alakjában,megformálásuk pillanatában zúgnak fel jobbjában.Szeme önkéntelenül szalad végig a mondatok diktáló kódolásán önmaga elött,miközben feje gyengén megrázkódva követi ajkai révedt,néma susogása taktusát; mint egy lassú,kezdő,félreprogramozott robot,már nincs ideje végleg lefordítania az utasításnak ható,számokká formált szavakat,melyeket megtör egy emberi monotonitású,sietős hangfoszlány ércessége.
- 289124,készen áll az indulásra?
Megdermedt tüdejéből egy fájdalmas sóhajjal ereszti szabadjára a vére átforralta levegőt,mely egy pillanatnyi tétlenségre kényszeríti megindult végtagjait.Tekintete a másodperc apró töredékére fordul csak vissza a homályba burkolózott Coozen és Deron sziluettjére,elkapva a kódot felváltó,jelzőértékű pulzálásokat körülöttük,a szoba egész légterét,mely mintha most a végtelenségig,fullasztóan összepréselődött volna körülötte.
Végtelenül gyenge vagy mind testileg,mind lelkileg! Semmire sincsen garancia,Te bolond. Hiába szeretnéd megvédeni azt,amelyet szeretnél,s amelyet annyira szeretsz – egy apró hiba,és minden összeomlik körülötted.Csak vigyázz,mert az én vágyaim is éppolyan erősek,mint a Tieid.
Az elmosódott hangok,melyeket csak önmaga érzékel,képzeleg belseje legmélyéről,most végleg megindítják instabil lábait a kanapé irányába; feszélyezetten szeli át a csitító levegőt,felbolygatva az érzésekkel töltött teret,ahogyan egy hirtelen mozdulattal felemeli katonai kabátját – könyöke megroppan a belsejébe illesztett fegyverek súlyától -,s merev vállaira csúsztatja vissza a beburkoló védelmet gyenge láztól csapongó testére.
Ő már réges régen készen áll,HT-0No.1.
A vér színével eggyéváló bíboros haját,melyeken most végigfut a neonok mostoha fénye,fáradtan tolja félre kivehetetlen,minden érzés tükrözésétől mentes arca elől,miközben ütemtelen kecsességgel kezd hátrálni a robot irányába,örökké szomorkás tekintetét újból a szoba túlsó végeiben álló alakokon megpihentetve.
Tudom,hogy dühösek vagytok Rám,hogy gyűlöltök,és lehet,hogy soha sem fogtok megérteni engem.Tartottátok bennem az érzelmeket – ezt sohasem fogom elfelejteni.Kűzdjetek...
- Csak legyenek itt biztonságban. - Ismétel halkan megnyomott tónussal a hangjában,amint az Első vonalába ér,továbbra is előre szegezett tekintettel,a hátát mutatva az ajtó vastag fala felé. - Sajnálom. - Több éles hang nem képes kibuknia elnyílt,vérvörös ajkai közül,ahogyan kifejezi érzéseit ebben az egy szóban életre keltve – sajnálja,hogy így kell elválniuk,hogy nem mondhatja el nekik mindazt,amelyet lehetetlenség szabadjára eresztenie. - Majd egyszer...
Levegőben hagyott,elfásult mondatát elfeledve emeli át lassan szemeit az ében aura sűrűjébe,kutatva a borostyánok látatlan fényeit,hogy fejének egy apró biccentésével válaszolhasson a robotváz feltett kérdésére.Fél – de nem tehet mást,immár csak bíznia kell.Sorsa már akkor megpecsételődött,mikor félbeszakadt az első altatása; mikor először hozatták őt ide fel; már mikor megszületett innen sokkal,sokkal messzebb,valahol a lábai alatt heverhető,mostanra már ronccsá omolhatott házban,ott lent,Meilis haldoklásában.
...ha Meilis felszabadul...
Többé már nem fordítja vissza sebekkel tarkított arcát társai irányába.Gépies hirtelenséggel emeli zúglódó testtartását az ajtóra szegezve,miközben végtagjai meg-megrezzenek a gyorsan áramló vér ütötte csövek és vénák dübörgő falától.Vibráló,s fátyolban úszó szemét egyszerre zárja el még ebben a szobában utoljára a külvilág sértéseitől,pillanatnyi megnyugvást keresve lángoló testétől menekülve a hűvösen borzongó és rémült lelkében,mely emberi módon menekül s reszket az erejét feszegetve,míg pásztázva figyel minden rezdülésére,botlására,egy apró tévedésére.Tisztán hallja a testében apróvá zsugorodott Norlana kongó zakatolását elfojtva,mely élteti őt,mely minden második pillanatban megdobban mellkasa legmélyén,emlékeztetve őt hovatartozásáról,élete és érzelmei egyetlen értelmétől.
...tudjátok,kire kell gondolnotok. |
Szemei elkerekednek a zúgolódó női hangok hallatán, de pillantását még mindig a robot alakján tartja, melyről süt a flegmaságba burkolózó, töretlen határozottság. Ahogy tökéletessé formált sziluettje könnyed ívben a falat támasztja, s a szoba árnyékában aranyló szemei villantak fel egy-egy perzselő pillantás hevében, melyet gyermeki kíváncsiságától fűtve futtatott végig mindhármukon. Szinte minden másodpercben érezte a testén végigszántó bizsergést – mintha az Elsőszámú mélyebbre látott volna benne, mint azt saját maga tehette volna bármikor is. Testében határtatalnul forog a düh, felkavarva vérének tüzét, mely szívdobbanásaival együtt döngeti ingerültségtől megfeszülő ereinek, s tudatának falát. Megszédíti az érzés – a gyűlölet mely most elemészteni kész elgyengült, agyonhajszolt testét.
Vak vagy… Fogalmad sincsen itt semmiről.
- Elég! – tódul fel belőle egyszerre sértettséggel vegyült elkeseredése, mely hangjába pusztító élt vegyít. El akarja hallgattatni a fejében tomboló ütemes suttogások vad viharként felcsapó moraját, már képtelen parancsolni szavainak, s önmagának. – Engem a legkevésbé sem érdekel az őrült dacod, a fölös vágyaid meg az elkeseredett, értelmetlen önsajnálatod!! Igen, gyenge vagy jól látod, de ezt anélkül is látom benned, hogy elmondtad volna! Végtelenül gyenge vagy mind testileg, mind lelkileg!
Állkapcsa megpattanva feszül meg, ahogy fakón szikrázó szemeivel a cyborgra mered, egy erőteljes lépést téve a kávézóasztal felé. Hangja a pillanat eggyémálásával zavart suttogássá halkul; torkában még mindig fájdalomittasan remeg a fájdalom, mely hangját is szaggatottá, s végtelenül rekedté teszi.
- Mi nem benned kételkedünk. Az én szememben te már semmit sem jelentesz. Védd csak Magad, védd csak Őt és próbálj megvédeni Minket! Hazudj csak önmagadnak és hidd el mindazt, aminek gondolatát Ő ülteti beléd! Higgy neki, ha ezt akarod, de én nem fogok! – hevesen zihál, nyakában, s egész mellkasában összeszorítja egy láthatatlan érzet, mely fejében dörömböl monoton dühével telve. Most a félrobot tekintetébe mélyeszti saját ellenálló pillantását, mely talán ugyanolyan dacos, makacssággal telt, mint társáé.
Zavaros, vérrel itatott pillantásának homályán át is jól kivehetőn látja, ahogy az érzelmeket szimuláló váz ajkai számára érthetetlen mosolyra húzódnak, de égtő pillantásának hegei, s érzete már nem érezteti önmagát.
- Most mond meg Coozen, hát nem figyelmes a mi vezérünk? – hallja meg Deron mélyen csengő hangját a hirtelen beállt csendben, ahogy szavainak gúnnyal színezett éle megtöri a feszültség itatta szoba légkörét, mintha minden mozzanatával oldani próbálná feszélyezett helyzetüket.
- Figyelmes...? – suttogja szempillái alól tekintve fel a fiúra, fejét kimozdítva félig lehajtott állásából. – Ó igen.. hát persze. Még sosem éreztem ilyen jól magam mint itt, vele. – ejtik vérrel csíkozott ajkai a gyűlölettel telt szavakat, miközben ujjainak ölelésével megmarkolja a hideg érintésű poharat, melyben a mozdulatra némán remeg meg az életet adó víz felszíne.
- Rohadék!
Idegtépő csattanás, ahogy a pohár felülete a férfi vállán zúzódik szét, üvegszilánkok egyenetlen vágásaival csíkozva tökéletes bőrének felszínét az ívelt állon és a rideg nyak felületén.
Érzéketlenségtől lüktető vázának felszínén érzi a hirtelen fellépő nyomást, mely vállizületének csatlakozását éri az Örök létű váratlan mozdulatával szinte azonos időben. Feje hirtelen zúgni kezd, ahogy az üvegfelület szilánkosra törik a kemény borításhoz csapódva, berezonáltatva egy elenyésző pillanatig testfelületének minden egyes pontját. Tekintete még mindig határtalan nyugalmáról tanúskodik, ahogy ajkainak íve könnyed mosollyal játszik arcának ezer érzelmet tükröző foglalatában. Szemei ijesztő némasággal maradnak mozdulatlanok, ahogy a láthatatlan üvegdarabok az arcát érik, fekete élekkel csíkozva végig a halovány bőrtónus egészét. Beleborzong az érzésbe mikor a kiömlő víz utolsó cseppjei permetként érik ólomborítású karját, jeges tűkként nyilallva, elevenebbnél is elevenebb érzettel ingerszegény bőrének legmélyére ivódva.
Lenyűgözően széles skálán mozognak az érzelmei..
Pillant fel hirtelen a kusza, éjszín tincsek szálai mögül, megízlelve egy vízcseppet, mely jeges tapintású kézfején landolt.
- Igazán kár érte.. – dönti meg enyhén, elmélázó pillantással fejét, akár egy külvilágtól elzárt gyerek, aki életében először tapasztalja a vízcseppeken megtörő fény gyönyörét, mely most szemeinek mézbarna mélyén csillog vissza, prizmaszín tükrök áradataként. Ujjai hangtalan révülettel görgetik végig bőrének felszínén az átlátszó anyagot, mely végül épp úgy végzi a kemény talaj felszínén, akár Khiara fémes csillogású könnye.
Az Én tenyeremben sohasem fog szétmálni egy vízcsepp, hiába várod. – okítja egy mélyre szántó, kegyetlen gondolat, melynek éle keserű szájízt, s egy pillanatnyi rossz érzést hagy maga után, melyet az emberi mivolt küld egy dobbanás erejével a gépszív felé.
Ujjai hirtelen nyúlnak az ágyon heverő kabát mélyére, ahogy szinte egy pillanat leforgása alatt változtatja meg helyét a szoba egyik végletéből a másikba. Ajkai az ajtókon túl támadt zörejre zavartan remegnek meg, mintha nem találná a szavakat, melyeket az apróméretű kommunikátorba diktálhatna. Valójában érthetetlen kódnyelvén szól, melynek ismerete a mélyre hatoló, koncentrációt tükröző tekintetben mutatkozik meg. Hangja hirtelen némul el a félhangos szavak villanás szerű áradatából, ahogy a neonfényhez közelebb érve élénksárgán pulzáló szemei hirtelen vadsággal felfénylenek.
- 289124, készen áll az indulásra? – hangzik fel még mindig gépies zengésű hangja, melynek színe még nem ütközött ki az előbbi gépszerű monotonitásból. |
Rezzenéstelenül vési tekintetét a hirtelen, villámcsapásként mellé lépő gépezetébe , ahogy az továbbra is a visszatartott ölni akarás aranyló fenyegetésében szikrázik. A kisemmiző szavak, melyekkel a férfi újra illette létét, újra tudatában égnek, hisz ez a szó ; senki ; a világon sok embert jellemezhet, de egy sincs közülük akik elfogadnák ez a megnevezést. Mindenki lenni akar valaki, mindenki tenni akar az ellen , hogy senki legyen.
A nyugtalan,hosszú pillanatot, apró fémek halk koppanása szakítja meg, ahogy az acélos padlót érintik, s látva a kezében tartott fegyver romos állapotát a könnyűnek látható,acélos érintés után, meglepett pillantását a mellette álló,töretlen önhittségű, fölényes alakra helyezi.
- Megéri neked megölni engem mikor egy csepp értelmetlen esélyed is lenne az életben maradásra? Végtelenül meggondolatlan, hogy hagyod az érzelmeiddel befolyásoltatni magad. Egy szánalmas, megtört lény utolsó kiáltása... Ha megölsz akkor is mind meghaltok. Ha a helyemre kerül bárki is, akkor is végetek. Mert meg fognak bosszulni. Mert ennek a világnak, amit én építettem fel, hiszed vagy sem szüksége van rám, akár egy sivatagban haldoklónak vízre. Cseppenként adom át a tudást, ami halhatatlanul él bennem, így tartok életben itt mindent. Én mozgatom a várost, mert én hívtam életre poraiból. – válaszra nyílnak megdöbbent ajkai, ám ellenkezést tanúsító szavak már nem törnek utat maguknak, csupán egy néma, fájdalmas mosoly jelenik meg arcán, miközben ujjai közül lassan hullik újra a fémes padlózatra a használhatatlan eszköz.
Hogy megéri e megölni? Kétség sem férhet hozzá. Ha csak magam lennék itt... Egy halott embernek ez már teljesen mindegy…
Az Első utolsó szavait hallgatva némán pillant Khiara szorongó alakja felé, majd a lány lassan lehunyja szemeit a sötétségben hirtelen eltűnő gépezettel egy időben. Néhány rövid,csendes pillanat elteltével, a fél cyborg érzéseket nem tükröző, kemény szavai itatják át a hűvös légteret, hol közömbös, hol szigorú hanglejtéseket véve. - Annyira sajnálom,hogy nem tudtok bennem megbízni... -
Én is sajnálom, hogy már nem tudom kiben bízzak.
Magában elgondolkodó derengését most az újra hangtalanul előtűnő alak szakítja meg, melynek most semmilyen hátsó szándékot tükröző mosoly tűnik fel spekulatív arcán.
- Senki sem tudhat rólatok, erről személyesen fogok intézkedni. Itt addig biztonságban lesztek. De előtte egyetek valamit. Késve de legalább eszembe jutott, hogy nektek még szükségetek lehet rá. – furcsállóan figyeli a hirtelen őszinte és nyílt szavakat, s ezen kiszámíthatatlan viselkedés kétségek között tartja megzavart ítélő készségét. Rosszalóan pillant az asztalra helyezett élelemre, majd inkább tekintetét elkapva, nem törődve az imént elhagyott kávészín bútordarabra heveredik.
- Most mond meg Coozen, hát nem figyelmes a mi vezérünk?- mondata óvatos gúnnyal telve hagyja el száját, majd naivitást mímelve óvatosan a lány felé pillant. |
Jobb,vörösen pulzáló szemét lehunyva tekint fel a hunyorgáson túl Deron éjfekete alakjára,melynek sziluettjét csak a robotra irányított fegyver neonos fényű csillogása töri meg.Csupán a tenyerén túli,tompa szuszogások adnak hangot ellenkezésének,amint a férfi mélyen csengő,érzelemmentes szavai elvergődnek hozzá a hűvös levegőn,s embertelenül gépszerű dobogásán át.
- Jó lenne eldöntened,hogy egy meilisi ember vagy,vagy egy norlanai gép...
Bárcsak tudnám.Megragadtam a kettő között,Furcsaság...de most ez már nem számít.Tudom,mihez kössem magamat.
Roppanó gerinccel fordítja félre megviselt arcát az elsötétített üvegablak felé,mely mögött továbbra is fáradhatatlanul tombol az éjszaka sötét leple.Mindössze csak vékony fénysugarak törik át magukat a fémredők szűk nyílásain,ahogyan pillanatokra felsüt oda egy-egy reflektor,vagy épp csak megtörnek a gigantikus épületeik oldalaiba mélyített ablakokon a hamiskás fények.Kétségbeesett,mély sóhajokkal igyekszik fékezni ütemtelenül vágtázó szívverését,mely fájdalmasan kocogtatja élő bordái repedezett falát; a messzeségbe tekintve zárja ki a külvilág sértő zajongásait egy öklendezést elnyomó nyeléssel,ahogyan tenyere belső felével megtörli az orrán át bugyogó vér útját,majd karját ugyanazzal a mozdulattal ereszti le a hasát,s mellkasát átfonva.Rezdülésre kész szeme sarkából látja csak egy fegyver megsemmisülését az emberinek tűnt kéz között elveszve,mire gúnyosan felszusszanva vonja még arrébb hunyorgón fél szemét; Deron volt olyan ostoba,hogy kihívja maga ellen a sorsot.
- Khiara már a kezembe adta a végzetét. Nem az életét kértem, hanem a sorsát.
És te ígéretet tettél nekem rá,Első.Elindítottál valamit.Birtoklod azt,de Én is birtokollak Téged,mert hozzád kötöttem magamat - és a láncnak két vége van.
Keserű,sistergő vére mélyen égetődött bele ajkai repedéseibe,melyekbe most reflexszerűen harap rá,amint megérzi az ében aura lengedező búcsúzását a szobából.Végleg lehunyja szemeit,hogy ne kelljen tovább látnia a homályba vesző,zöld adatok pulzálását,miközben némán elveszve a sötét szoba közepén várja a reménytvesztett szavakat a lány szájából,melyek pár pillanat múltán,egybefonódva recsegő dobogásaival el is érik gyenge füleit,majd értelmet nyernek zúglódó gondolatai között.Felszisszen elnyíjt szája közül.
- Hogy Te...milyen vak vagy. - Ajkai némán,elvétve formálják a szavakat az ezüstös derengésű sziluett felé intézve,ám ahogyan megfogant a fejében a mondat,s szája már megformálta azt,úgy is párolgott el a levegőben; keserűen húzza el szomjazó ajkát,hiszen tudja,hogy sem Coozen,sem Deron nem vak – egyszerűen csak emberek.
Nem érezheted.Nem tudhatod.Nem Te álmodsz örökké ugyanarról.Minden ízedben ember vagy...egysíkú vagy.Máshogy működsz.Nem értheted meg sosem egyetlen robot vágyát sem – olyanét,aki egy ember vágyával táncol.
- Fogalmad sincsen...itt semmiről.Egy pillanatra sem arra kértelek Titeket,hogy adjátok fel.Azt kértem,hogy legyetek erősek,és ne heveskedjetek.Ennyit. - Válla hűvösen rándul meg,miközben hangja megfoghatatlan egyszerűséggel,ridegséggel itatja át a légteret,melyben ott remeg az örökké fásult,rekedtes lejtése is. - Ez sokkal nehezebb annál,mit sem hogy Te megértsd.Jelenleg mást nem tudtam értetek tenni.Gyenge vagyok.Gyenge a testem.Ezt akartad hallani...?! - Felemelkedett hangneme mélyen beleissza magát a levegőbe,ám torka dobogása ismét elnémítja,s suttogásba taszítja szavait. - Annyira sajnálom,hogy nem tudtok bennem megbízni...
...Mert félcyborg vagyok? Sok mindent vesztettem már el.De az érzelmek...mindig visszatérnek.Minden álmomban ott lüktetnek,mindig,mikor meglátom felvillanni a lámpa sorsdöntő fényét.Én fekszem alatta.Én meghaltam – s akkor voltam a legerősebb,pedig a testem gyengébb mindenki másnál.Az érzelmeim élesztettek újjá,melyek a kűzdelemben talán egyre csak erősödnek.Talán ameddig dobog egy szív,lüktet az élet; addig érezni is képes az ember.
Lemondóan rázza meg visszafordított fejét a sötétségen túli alakok felé,melytől bíboros fényben úszó,vékony tincsei megrázkódnak arca mellett.Fátyolban játszó szemei felnyílva pásztázzák a derengésbe veszett körvonalakat; eltompultnak,felhevült bőrét betegnek érzi ismét,végletetbe zárva az Első taszítóan is éltető aurája ében viharával.
- Felesleges.Innentől már nem értesz engem; és én nem értelek Téged.Most mindenki kűzdjön a maga módján.De ne félj.... - Az arcán végigfutó karcolások egy vonalba gyűrődnek össze,ahogyan egy legmélyről halványan feltörő,embertelen mosoly tör utat vérvörös,repedezett ajkain.Mutatóujját lassan felemelve érinti meg őket,mintha csitítani próbálna,mintha suttogását még idejében el akarná folytani önmagában; egy furcsa beidegződés,melyet a sorozatából kikerült robotok szimulálnak az emberek felé.Karperece vörös pulzálása finoman remeg az állára felkúszva,kiélezve a szemei alatt futó,beteges véraláfutásokat,ritmusban szerkezete dobogásával,saját susogása elrévedező taktusával. - ...ez nem a vég,Örök Létű.Csak egy új kezdet.
Ki tudná megmondani most,mely világ kezdete.A jövőt még Én magam is egy kép alapján alakítom,melyet Norlana táplált belém.Talán hiba volt.
Elhaló lejtésével befejezettnek nyílvánítja szavait,melyet a visszatért robot mély csengései követnek; égő gyomra önkéntelenül megugrik,ám nem törődik vele,sóhajtva ejti maga elé újból ellágyult vonásairól legördülő karját.Tekintetét a szoba mélységébe fúrja továbbra is,miközben hűteni igyekszik vénái marcangolását,mellkasa kitörni vágyását meg nem értett,bonyolultan ostromló lelke miatt.Önkéntelenül is dühöt és sértést érez önmagára írva,mert most,talán először biztos volt saját,tiszta gondolatai menetében,még ha jobb szeme továbbra is vöröslő,zizegő fátylat von az ében térre maga köré.
Berögzült sóhajtása közepette érnek el hozzá véglegesen a robot szavai,melyek oldalra vonják szemét a vízre és az élelemre; akaratlanul is hatalmasat nyel kiszáradt torkával,ám tűrtőztetve minden izmát,megvetett lábakkal áll tovább.Tekintete a másodperc töredékéig elidőzik a sötétségbe mélyedt borostyánokon,majd visszaugrik Coozen és Deron derengésére,türelmét feszegetve várva,hogy ők mozduljanak meg legelőször az asztal irányába. |
Egy hűvös pillanat erejéig minden néma csendbe borult, ahogy szemeinek szikrázó fényével nézett farkas szemet saját tükörképének természetellenes vonásaival, egy újra rászegeződő fegyver láttán. Némán hallgatott, nem kívánt szólni, miközben az arcán lévő feszült dac a kéken vibráló szoba sűrűjében dermedt koncentrációvá változott. Pillantása a márványtalajra szegeződött, melynek fehéres szürke foglalatában csillogtak a vérfoltokkal felszántott égszín fénycsíkok – mintha életre kelt volna az alattuk tátongó sötét tónusú űr, ezer színnel ékelődve be a tudatukba. Most nem érdekelte Deron próbálkozása, hiszen tudta, hogy nem árthat neki, nem fogja meg tenni. A pillanat váratlan felbuzdulásában kedve sem lett volna felszólalni, hogy saját magát védje. Hangos morajlás zúg fel odakintről, melybe az üvegablakok belezendülnek. Mintha egy vészjósló fémfelület sértő éle karcolná, s zúzatná szét az áttetsző anyag felszínét, mintha bármikor beszakíthatná törhetetlen lapját.
Norlana elfulladt a csendben. Egy újabb szállító hajó érkezett odalentről, a porban kavargó homályból, s ki tudja most melyik rész esett áldozatul a vég nélküli vadászatnak, mely emberi vért, sikolyokat és fájdalmat kíván. Az éjszakai szenvedély most apró szikraként veszik el a fojtogató hidegben, s a pillanatnyi félelemben, míg a légjáró monstrum lomhán elhalad a gigantikus ében építmény előtt.
Nincs sok idő… Nem maradhatunk itt sokáig.
Pupillája robotszerű zizegéssel feszül meg, mely a hirtelen beállt csendben minden részletében hallhatóvá válik. Szíve erőtlen ütemben dobban fel a hangra, melynek a színtelen, monoton csend most szabad utat ad.
- Ostoba vagy Shocer... és minden ízben halott. Mit tudsz a céljaimról?
A vágyaimról… - suttog fel utólag makacsságba fúltan az elzárkózott emberi hang.
- Mit tudsz egyáltalán erről a világról? Te itt egy senki vagy. – a sötét szemű alak mellé lépve helyezi bal tenyerét az élénken pulzáló fegyver tetejére, mely szilánkos hangú ropogással kezd megtörni a felfoghatatlan erejű szorítás alatt, mely a külső szemlélő számára csupán egy puha érintésnek tűnne.
- Megéri neked megölni engem mikor egy csepp értelmetlen esélyed is lenne az életben maradásra? Végtelenül meggondolatlan, hogy hagyod az érzelmeiddel befolyásoltatni magad. Egy szánalmas, megtört lény utolsó kiáltása... - a szemeibe néz, miközben arcáról, s mélyen szántó mosolyáról árulkodón süt a gúny és a megvetés.
- Ha megölsz akkor is mind meghaltok. Ha a helyemre kerül bárki is, akkor is végetek. Mert meg fognak bosszulni. Mert ennek a világnak, amit én építettem fel, hiszed vagy sem szüksége van rám, akár egy sivatagban haldoklónak vízre. Cseppenként adom át a tudást, ami halhatatlanul él bennem, így tartok életben itt mindent. Én mozgatom a várost, mert én hívtam életre poraiból.
Ha a vonásaiban élő borostyánszín aranyfoglalattal gyilkolni tudna, az előtte álló sziluettje most élettelenül ingott volna meg, örök álmába merülve. Szemeiben nem szikrázik újabb bénító villanás, helyette ölni kész tekintettel hatol Deron tudatának legmélyéig, miközben ujjait leemeli a fegyverről, melynek darabjai apró törmelékké zúzódva hullnak ki tenyerének mélyéről, ahonnan az ember gyengeségű szövet húsba markolóan szakadt fel, bepillantást engedve a kéken fénylő robotváz felületébe.
- Khiara már a kezembe adta a végzetét. Nem az életét kértem, hanem a sorsát. Az életét fölösleges lett volna kérnem, hiszen már a kezdetektől a kezemben van mindhármótoké. – zárja le a beszélgetést, elhaladva az eddig veszélyt jelentő alak döbbent tartása mellett.
Coozen feje lüktet a tehetetlen sokktól és a gyengeségtől, ami vénáiban kering, egymást hajszolva. Gyenge, élettelen pillantása most csak a távolba réved, tekintetét elfordítja, ahogy Khiara megtört testtartásának nyújt támaszt, néhány kósza másodperc erejéig. Mélyre szántó elkeseredést érez, ahogy megérzi a lány vérének savanyún érződő illatát, mely keveredik a bódító emberi édessel, mely még élő részéből tódul fel. Némán nyel, hogy torkán az égető szárazságot csillapíthassa, miközben félig lehunyt szemmel koncentrál a bőrére fagyott vércsíkok kusza vonalaira, melyeket most büszkén visel fáradt vonásainak élén.
- Azt mondta nem lesz semmi baj... Igaz? – szólal meg színtelen, rekedtes hangja az elfojtódás hevében, ahogy félszemmel követve megpillantja az Első útját egy másik helyiségbe távolodni.
- Igen... Valószínűleg igaza van. Számodra már nem lesz baj. Te elveszíted önmagad. Azt hiszed, egy percig is érdekli mi lesz Veled? El fogsz veszíteni mindent, és ez őt örömmel fogja eltelíteni. Tényleg nem lesz semmi baj. Az emlékeid sem lesznek többé. Az igazi emlékeid. Belül vívódni, szenvedni fogsz, mígnem felül nem kerekedik rajtad teljesen egy rideg géptest valója... És mi...? Ki tudja mi lesz velünk. – hangja elakad, ahogy vérző ajkai lélegzetre nyílnak. – Igazad van Khiara. Adjuk csak fel. Hiszen ezért jöttünk fel.
Nem tudtam, hogy ez lesz a vége. – formálják az utolsó mondatot néma ajkai, melyekre egy újabb vérkönny gördül.
Tüdejében a halk, semmitmondó zokogás tombol, melyre már nincs többé válasz. Átölelne valakit, a húgával akar lenni, amint újra eluralkodik rajta a fekete magány, a meg nem értettség, az öröklét fájdalma, melyek most egy másik örök létű önző érdekeivel csapnak össze. Szíve már ütemtelenül dobog, ahogy részletekbe mélyült lassúsággal dobban néha föl végigszántva zúgó, elzsibbadt tarkóján, a fülén mely süketítve lüktet, hogy többé ne kelljen hallania a végtelen, kegyetlen hazugságokat és a reményvesztett kiáltásokat.
Hamarosan vége… Ne aggódj cyborg. Tartom magam… Tartom, az utolsó pillanatig. Mert erős vagyok, és másképp nem is akarnék meghalni. Ezt megtanultam az élettől… Kitartani, mindörökre.
Egy utolsó, gépiesre szakadozott lépéssel távolodik el a félrobot alakjától, miközben fejét lehajtva enged szabad utat a karmazsin könnycseppek áradatának. Nem mozdul többet, ajkait végleg összeforrasztja a fájdalomittas tudat és a vér furcsának ható íze, mely eddig örökké tartó életet diktált számára. Kínzó méregtől felmart gyomra hirtelen kavarodik fel, egy közvetlen, lágy hangra melynek édes, oly ellenállhatatlan csengése borzongást és nem várt belső rettegést ébreszt benne; a kegyetlenség embertelen netovábbját suttogja.
- Őszintén sajnálom a feszélyezett hangulatot. Tudom, én sem vagyok a helyzet magaslatán, mint vendéglátó, de talán egy jó pont, hogy időben kapcsolok. – lép be újra a nappali helyiségbe az a hataloméhes fémváz, mely emberi energiát felemésztve táplálja magát, s arcán most mégis félreérthetetlen, ártatlan emberi mosoly foglal helyet.
- A helyzet az, hogy a beültetés időtartamáig nektek itt kell maradnotok. – futtatja végig tekintetét az ezüsthajú lány és a tőle nem messze vesztegelő férfi alakján, hanglejtése könnyeden cseng, mintha csak az időjárásról beszélne.
- Senki sem tudhat rólatok, erről személyesen fogok intézkedni. Itt addig biztonságban lesztek. – ejti szavait határozottan, miközben az üvegfelületű kávézóasztalra helyez egy tálca friss vizet és ételt. - De előtte egyetek valamit. Késve de legalább eszembe jutott, hogy nektek még szükségetek lehet rá. – tétován felnevet, mit sem törődve a feszélyezett légkörrel, majd hátát a falnak vetve a háttérbe húzódik, szemei az újra feltörő élettől szikráznak a félhomályban. |
Tudatát egyre jobban homályosítja el a karmazsin méreg, a gyűlölet, mely percről – percre növekszik benne a férfi vádló, majd hűvösségbe torkolló szavai hatására. Érzi a testében tomboló energiák rendszertelen mozgását, érzései fokozatos váltakozását a kimeríthetetlen gyűlölet,a tettre kész tehetetlenség kínzó marása között. Oly szívesen eresztené szabadjára a benne tomboló vihart, hogy legfőbb szenvedéseinek tárgya azonnal eltűnjön ennek a megromlott világnak a légteréből, ám a négy fal közti szűknek mondható tér visszatartja fékezhetetlen feszültségét.
Gyerünk. Beszélj még. Folytasd és meglátjuk ez az enervált tudat meddig bírja még…
Fénytelen szeme most fenyegetően ütközik meg a borostyán pillantással, melyben most kimeríthetetlen hatalomvágy izzik. Az kölcsönösen szikrázó semmibe vétel mindkét szempárban feltűnik, ám a szótlan,feszült pillanatot, melyben minkét fél kész volt a másikra lesújtani, egy ezüstösen csillogó jelenség töri meg, s a beszűrődő fények élesen csillannak meg annak ismerősen pulzáló fegyverén.
- Ezt a seggfejt kizárólag én kritizálhatom! Neked semmi közöd az életünkhöz. Nem fogsz rendelkezni felettünk. – Coozen határozott, parancsoló hangja hallatára, az eddig szorongó levegő sietve hagyja el tüdejét, majd egy egyetértő pillantást vet a neki háttal álló lányra – sértő szavait már figyelmen kívül hagyva - , kinek pisztolya fenyegetően emelkedik az Első irányába. Szótlanul figyeli a félhomályban elhangzott magabiztos szavakat, s legbelül gúnyos öröm járja át teste minden porcikáját, örül, hogy nem kényszerült még két élet elvételére, ám hirtelen jött nyugodtsága a megváltást hozható fegyver földre hullásának baljós hangjára ismét eltűnik a szoba sötétjében. Nem értően tekint a könnyekben kitörő lány alakjára, kinek csuklója most a gépalak erős szorítású ujjai közt sínylődik. Néhány határozott, gyors lépést tesz irányukba, ám hirtelen Khiara alakja tűnik fel előtte, ahogy megszabadítja az időtlen lányt a zord, fájdalmas szorításból.
- Kérlek, tartsd magad még egy kicsit. Csak addig és annyit, amennyit még elbírsz ennyi év várakozás után. Hiszen még élsz… ne hergeld magad. Nem esik semmi bajod. Semmi sem lesz hiábavaló. Kérlek... nem tehetek mást, már megígértettem, hogy nem lesz semmi…baj. – a lány higgadt, nyugtató, s mégis lázító szavai egyre inkább a csalódottság és a szánalom küszöbére üldözik gondolatait, ahogy szemeivel végigméri a félrobot jelenséget. Hosszúnak tűnő másodpercek elteltével tekintete a szinte lábai mellett fekvő azúr pulzálású fegyverre téved, s a tárgyon táncoló fény most mintha használatra csábítaná a gyilkolni vágyó emberi természetet. Érzelmektől elszigetelten,egy határozott mozdulattal veszi ujjai közé a földön heverő eszközt, majd ürességet árasztó tekintetét a finom vonalvezetésű lőfegyver, Khiara és az Első között váltogatja.
- Mit akarsz ezzel elérni, hogy megvédesz minket? Nem hinném, hogy sok hasznod származna ebből. És ha megkérhetlek, mellőzd a teremtős megnyilvánulásaidat, különben ez a nagypofájú senki fogja kilyukasztani azt az abszolúte acélos védelmedet. Ebben a városban sok lehet a hatalomra éhező ember, biztosan megoldanák a hiányodat. – szemeit újra az aranyló fenyegetésbe mereszti, s lassan emeli fel mellkasának magasságába az ujjai közt pihenő fegyvert, majd egy rövid pillanatig Khiara alakjára tekint szeme sarkából. – Megígértetted , hogy nem lesz baj mi? Szerinted, mennyire lehet bízni ebben? Teljesen mindegy mit teszünk, ha visszaküld, a szánalmas kis katonái előbb-utóbb visszahoznak ide vagy megölnek. Ha itt tart, a további kísérletezésen kívül semmi sem lenne hasznos számára. Mégis.. hogy lehet bízni egy ilyennek a szavában?! Jó lenne eldöntened ,hogy egy meilisi ember vagy, vagy egy norlanai gép … - utolsó szavai lassan halkulnak el, majd teljes figyelmét újra a férfire irányítja. |
- Egy gép nem képes sírni.
Egy gép sosem - csak épp a benne lüktető ember.Elfojtódása miatt egyre erősebben,egyre szenvedélyesebben igyekszik majd kitörni az őt vázoló fémbörtönből,törtet,egy kicsit elhal,majd ismét fellángol,de végül mégis belepusztulni kényszerül a kűzdelembe; ám ereje áldozatával talán magával ránthatja az érzelmek koptatta,idegen hangokon csengő lélekdarabkát is önmagában.Egy egyszerű törvény,melynek alapját az Élet írta az emberi lényre,s ahogyan az ember írta át saját mását Robot néven,úgy született meg a történet vérrel és könnyekkel felkarcolt folytatása.Egy életeken átívelő vezeklés,melyhez nem elég egy szív,kell egy másik is,aki maga testesíti meg az áldozatot – aki szereti Őt,és szüksége van rá,de meggyilkolni is képes,mert fél,mert önző,mert valahol ember.Nem több,nem kevesebb.
Mintha saját maga,érzéketlenségből vad fellángolásokba csapongó mására tekintene; ez a robot,egy egyszerű csavar és fémhalmaz,dobogó vénákat csúfoló hamiskás elrévedezés,most hűvösen szorítja vissza a bentről sikoltozó ember lelke melegét,melyet a rideg fémajkak közelségéből érez felszakadni közvetlen a saját veszteglése előtt.Ahogyan a két aranylás álmodozóan lecsukódni kívánkozik az ébenség falán túl,úgy szökik el a keserű könnyek marta vonásaira égetett édes fénycsík is,mely önmaga szemeit is a mély sötétségbe hívja,szinte kiélezve kényszeríti szemhéjait a derengő homály elfedésére a külvilágtól.Kiszolgáltatottan elnyílt,lázasan remegő ajkai,fémesen megdermedt tüdeje gyenge zihálással eszmél fel tökéletes belső tükörképének kivetülésére; akárhogyan is,valamilyen módon mindketten elsők,mert egy felfoghatatlanul vékony,szétbomló vonalon táncolnak az őrület határán.Sohasem gondolta volna,hogy az érzelmekkel való kűzdelem ennyire nagyon nehéz,ennyire elgyengítheti,s egyben meg is erősítheti saját teste és sínylődő lelke kopott porcikáit,a harcoknak és a végső háborúnak az a fajtája,mely belülről emészt,mint egy hajnalba fúló tűzvihar,mely annyira kifinomult és annyira gyengéd,hogy egy hamisságba menekült robotembert is képes valami másra,egy számára túlvilági gyönyörnek számító érzékenységbe taszítani.
Sikerül.Csak egy kicsit engedj még,és soha többé nem eresztelek el...csak még egy kicsit...
- Ígérem.
A mélyenszántó emberi hangfoszlány,mely képtelen hazudni,az egyetlenegy szóba foglalt ígéret szinte becézgeti dobogásai visszhangozta füleit.Akár csak egy régről felidézett,frissítő nyári zápor,mely hatalmas gyöngyökben tündöklő cseppjei élettel töltik fel kimerült teste minden pontját,s melynek együtemű dallama felhevült bőrén issza be magát rozsdás taktusú szívéhez.Jólesően veszi át a legtisztább,leggyengédebb ritmust ezekben a bántó morajlásokkal teli világokban,felkarolja lázjárta lényét,egybefonódva a hűvösen lélegző Éggel csendül fel az éltető,félredobbanó dallamfonal; érzi a friss fuvallatokat a végtelen mezőkön járva,a beborult égbolt dübörgő visszhangját,ahogyan az elnyomott illatú virágszirmokon pihenő harmatcseppek beleremegnek az elvonuló felhők súlyába,hogy azok kiengedhessék maguk mögül a földet érinteni kívánó fénysugarak simogatását...
Ne menj még el,kérlek...még ne menj.
Melegséggel vegyült sóhaja már épp csak reménytelenül érinti a tőle elemelkedő ajkak mosolyra fordult élét,ahogyan a rá felmagasodó,hideg árnyék elkúszik érzelmek dúlta testéről; hiába ismételgeti önmagában a fémváz átszőtte,emberi nevet,lassan felnyíló szemekkel eszmél fel az újra rávetülő neonok hamisan kéklő fényére.Monoton zúgású agyában a messzeségben elveszve bizseregnek a bogozásra váró,kusza gondolatok,mellkasa gyengén süllyedő s emelkedő bal oldalán pedig a kaotikus érzelmek tömörülnek,szinte belülről vájják őt a lemondással vegyült dobogások,melyeknek fásult hangján kel életre a reménytelen belső vívódás.Már majdhogynem a markában tartotta léte,s ezernyi meg ezernyi létek kulcsát; Norlana,második otthonának töredéke benne olyannyira feléledt,hogy öntudatlanul is vezérelni igyekezett egy homályba fúló lény elvesző lélekcsonkját,mintha csak Rá írták volna programja minden rezdülését.Hajtja őt a roboti vágy,s az emberi szenvedélye gyűlöletbe,haragba,lágyulásba,majd érzékenységbe tóduló érzete,mely minden másnál erősebb - még ha most gyenge lábakon is áll -,hiszen annak a közelsége élteti lelke szikráit,melynek keserűen taszítania kellene minden ízében.
Elmélyülten kutatja szabaddá vált karjain a hűvös érintések nyomát; hatalmas nyomást cipelő fejében immár csak halovány emlékképek sorakoznak a tökéletes arcvonásokról,ahogyan önkéntelenül gördültek le dermesztő valójukról átforrósodott ujjai.Mintha csak egy fakón leeresztett ködön át jutnának el hozzá a most felcsendülő,élesen sziszegő hangok,melyekben sehol sem találja a gondoskodó lejtést,mögöttük már csak egy feltört dühöt képző roboti monotonitásra lel.Szinte szaggatják mellkasa belsejét a csendet megtörő morajlások,mire erősen nyomni kezdi mélyen bentről egy torokszorító vívódás,melytől újra kicsinek és értelmetlennek érzi önmagát ebben a süllyedő mindenségben.
- Ezt a seggfejt kizárólag én kritizálhatom! Neked semmi közöd az életünkhöz. Nem fogsz rendelkezni felettünk.
Hirtelen feltörő sóhaja kidobbantja mellkasát; az ismerős női hangok bénultságba taszítják végtagjait,s a megroppanó fegyver csövének látványától ujjai mélyen a tenyerébe vájnak.Az egymást követő,fülsértő hangok,a borzalmas élű szavak lemondóan csengenek a némaság töredékében,mitől ismét túl megemelkedettnek érzi az Első légterét,roboti fémtestét,ami mit sem törődve néz farkasszemet a halálos fegyver csövével; cseppet sem olyan egyenrangúnak érzi önmagával most,egy megadó,sebezhető és összetört szívű emberi léleknek,melynek akkor érezte,mikor még egymással szemben álltak.
- Azt... Én azt hittem ennél erősebb vagy. – Megrendült tekintettel,feltóduló maródásokkal kapja fejét a hozzá intézett hang felé.– Csak a véremet akarja hát nem látod??!
A vér illata elbódítja érzékszerveit,ahogyan cseppjei átitatják a hűvös levegő jóleső borzongását; belenyilall bal oldalába a fájdalom,átjárja nyakát,s kést váj csuklója pulzusába,amint a pillanat töredéke alatt látja meglendülni Coozen karját,melyet a robotujjak fékeznek meg,néma fájdalommal kicsavarva a lány remegő végtagját.
Fejezd be!
Felszisszenve lódítja előre megvetett lábát belső sikoltására; egy határozott mozdulattal üti le a rideg robotujjakat Coozen kicsavart alkarjáról,lefeszítve a bilincselő tartást a gyengén remegő csuklóról,melynek ujjairól vöröslő könnycseppek záporoznak a tiszta padlóra, szabálytalan mintákat vésve a tökéletesre faragott felületre.Pulzáló írisze a pillanat hevében éles lüktetésbe lendül a robot tekintetébe mélyedve,ahogyan felgyorsult szívverése diktálja a véráramlást csövei keresztjében.A vádló szavak,melyek fájdalmas torkollását a lány szájából érzi önmagán,szinte követelik dobogó mellkasa szembefordulását az ezüstös derengéssel,keményen hátat fordítva az ében aura tengerének,melynek sűrűjében elhalványuló,emberi vércseppek kavarognak.
Légy most erős.
- Coozen...ehhez szerinted mi más kell,ha nem erő...?! Itt most nem ér semmit a puska,Örök lény. - A fellángoló hanglejtés hűvös szavakba csitul el,ahogyan pattogó vénákkal,vaktában szorítja oda tenyerét a legelső stabil tárgyhoz,melyet még elér a derengő feketéllésben; Coozen vállához.Összezavarodottan int nemet a semminek fejével,úgy érzi,mintha nem tenne eleget,pedig értük is teszi,mintha megkérdőjeleznék kétségtelenül erős érzelmeit,mintha ebben a pillanatban egyetlenegy,minden ízben ember sem érthetné meg őt. - Kérlek,tartsd magad még egy kicsit.Csak addig és annyit,amennyit még elbírsz ennyi év várakozás után.Hiszen még mindig élsz...ne hergeld magad.Nem esik semmi bajod. - Szótagolja halkan suttogva az ömlő szavakat összeszorított fogai közül,meg-megrezdülő tekintetét mélyeszántón Coozen vörösre festett vonásai,s fájdalmasan vért könnyező szemei közt táncoltatva. - Semmi sem lesz hiábavaló.Kérlek...nem tehetek mást,már megígértettem,hogy nem lesz semmi...baj. - A mondat vége teljesen elhal a levegőben,ahogyan kiszáradt ajkai közül elcsuklik kivehetetlen élű hangja,s megrogyó testsúlyával kissé megdönti a pillanatnyi támaszt biztosító lány vállait.
Az önzőség minden formája - a magánytól való menekülés; megvédeni azt,mely annyira fontos a szívnek; megóvni az egyetlen dolgot,mely még megmaradt; egy csepp emberi szenvedély,mely a roboti önzetlenség és odaadás határán is áthidal.
Sűrűn emelkedő mellkasa sem tudja csillapítani már lüktetű izmait,ahogyan végleg visszatér a rideg valóságba; egyszerre tódul fel benne hányingere,hűtésre szomjazó teste,s – bár agyában többé már nem képes az éhséget érzékelnie -,gyomrának emésztődése,mely belülről marja minden élő,forrongó húsát.A végletes mondatok,a súly,mely sokkal nehezebb bármely fegyver égette sebnél,megtámadja lelke zúglódó folyamát,s hogy teste jelét adja ennek,keserű vére a benne dúló nyomástól megindul az orrán át.Meginog,lehunyt szemekkel,lehajtott fejjel kapja tenyerét arcához,ahogyan megérzi az undorító fémízt,mely lecsordulva csókolja meg repedezett ajkát; el akar tűnni csak ebben a percben,elveszni egy kicsit a lehetetlen űrben,vagy legalább egy egyszerű,földi esőben,hogy ismét tisztának és ártatlannak érezhesse magát. |
Szívének ütemtelen, fémes zaja hirtelen kezd rohamos vergődésbe, elborítva váratlanságtól hevült érzelmekkel a vázba zárt lélek egészét. Tisztán hallotta a cyborg minden egyes szavát, amint beszélt; de egyik végletből a másikba zuhanni már felfoghatatlan volt a számára. A keserűn fojtogató tudat egy másodperc hirtelenségével fordult körülötte, ahogy az őket körül ölelő világ is most a nyughatatlan Égi város körül kész éjszakából nappalba olvadni, a hajnal fényeinek lassan kibontakozó közeledtével. A géptest elszürkült mélyén az ólomkattogás zúgássá morajlik, mintha a tükörfelületű, harcias hullámok tetején már a vihar első tombolva morajló szelei csapnának fel, belülről üvöltve és kavarva fel minden egyes érzelmet, mely eddig rejtve volt előtte. Torkában hirtelen felcsap az elfojtott vágyak folyama, amint borostyán színben fénylő írisze vadul ugrálva végigméri a lány minden egyes pontját, egy gyenge, árulkodó jelet keresve, mely talán hazugságát igazolná.
- Nem mész el... - csuklik el a gépies hang, amint Khiara ujjai arcát érik.
A félhangos, suttogásba fúló mondat a benne végigpergő hitetlenségről, a végtelen meghökkenéstől és a sivár géptest akaratos tiltakozásáról árulkodik, mintha nem értené a hirtelen ragaszkodást, mely a benne lélegző ember létének lángját táplálja. Érzi, hogy robotvázán végigperzsel a félelemmel vegyült zavar, melyet még sohasem érzett magán. Szemeit lehunyja egy pillanatra; élvezettel tölti el, hogy ajkai mögül kibukó lélegzete most szabad utat kap, feltörve a pattanásig feszült tüdő fémkamrájából. A sóhajtás tompán lágy hangja megremeg, ahogy alig hallhatóan betölti a körülöttük felkavart étert, s minden egyes mozzanatával eggyé olvad a némaságba meredt szoba csendjével. Hirtelen minden elsötétül, mintha az áramkörei egy hevült pillanat erejéig megadták volna magukat és végleg leálltak volna. Csupán érezni akarta az érintést minden ízében, ahogy azt még sohasem.
Belemar… Kattan… Feldobban… Kitör…
Némán, természet ellenesen próbál nyelni, ahogy egyszer hátán, egyszer pedig mellkasának falán érzi a robotmonotonitásba fúlt emberi szívdobbanásokat, melynek hirtelen jövő, gyors és rendezetlen ereje édes fájdalommal borzongatja meg egész testét. A szívet tartó éles fémmarkolat ütemenként döf bele elgyengült szívének darabjába, melyen keresztül mintha felforrósodott vérét érezné egész testén végigömleni, átszőve a megfagyott, élettelen drótok kuszán futó felületét.
Hagyd abba. Semmi értelme. Hamis reményeket kergetsz. Önmagadnak hazudsz.
A fénytelen robot szemek felpattannak a hirtelen felüvöltő érzéketlen gondolat hatására, melyet egy sivár géphang ridegen kattogó alkatrésze suttogott el benne érzékeibe zendülően - testének legmélyére, tudatának végső határáig - hogy a pillanat gyorsaságával észhez térítse. A hirtelen felismerés gyors légzésre készteti, mikor a feltárult kép mélyén megpillantja a félrobot arcát szinte közvetlenül maga előtt, s megérzi saját fémbarázdákkal szabdalt, jeges tenyerét a lány felforrósodott kézfején, mely még mindig rideg arcának felületéhez tapad. Tekintetébe belefagy kiolvashatatlan, sajátos révülete, ahogy önmaga ellen küzd a tehetetlenség kínzó vonalán táncolva, saját magával űzve végeláthatatlan versenyfutást.
- Egy gép nem képes sírni. – formálják ajkai lassan, s kimérten a hangsúlytalan, kiábrándító szavakat, melyeknek rendezett ütemét mintha lelkének legmélyére táplálták volna egy örökkévalóságon át.
Csak hunyd le a szemed és hajolj közelebb.
Mond ellent a váznak saját valója, mit sem törődve az érzelmektől elzárkózó tiltással. Az elhűlt robotlélek magába issza a szenvedélytől csordult instrukciókat, s önmagát becsapva kész engedelmeskedni nekik, hogy a mellkasában dúló hús-vér háborgás, mely minden pillanatban vad morajjal kész kitörni, megszűnhessen egy keserű pillanat hevében. Hogy mindez elvesszen, akár a vihart követő zivatar utolsó esőcseppje, mely végül láthatatlanná olvad, ahogy a zúgolódó óceán felszínét éri, s eggyé válik vele – elveszve a semmiben.
Ajkai gépiesen szétnyílnak ahogy már rajtuk érzi a cyborg nehézkes lélegzetét, s kivehetően hallja meg szívének megroncsolt, félrehangolt dallamát. Szemeit a gondolattá sűrített pillanat hatására hunyja le, mintha kész lenne megadni magát az embernek, akit évtizedek óta saját börtönének cellájában tart fogva, megvetve, elfagyva s mindörökké magára hagyatva.
- Ígérem. – szakadnak fel belőle a szavak, elhaló sóhajtás formájában, ahogy a lány ajkai előtt ad életet s jelentőséget az egyszerű betűkbe zárt mondatnak; azonban már képtelen megállni, hogy szája széle ne húzódjon flegma mosolyra saját szánalomra törő, vágytól tomboló szavainak hallatán. Most önmagából űz gúnyt, saját lelkén nevet, melynek megszakadt alakja porrá zúzva hamvad el a fémes pulzálás végeláthatatlan káoszában; a lehetetlen tudat, s kép remény vesztett ismétlődésében, melyről odabent tudja, hogy valójában a lehetetlenségbe húz. Nem térhet ki önmaga elől; az elől melynek saját magát teremtette. Egy gép mely nem él, nem érez, s bár szívének egy darabja még benne lüktet, többé már sohasem lesz képes használni, hiszen egy gépváz sivár logikáját már csak az érdek és a tudatosság irányítja, míg a benne vérző szív végül jelentőségét nem veszti, s el nem hal mindörökre.
Fémes hideggé ridegült ajkai néhány másodperc erejéig a lányé előtt időznek el, fürödve annak perzselő, emberi forróságában, egy elérhetetlen szenvedélyben, melynek most saját maga szabott gátat. Alakja hangtalanul rezdül, s mint egy kósza fényjáték egyenesedik ki, a kivehetetlenségig mosódó gyorsasággal, ahogy kékben vibráló színei káprázva málnak egybe a szoba sötéten s világosan fénylő hátterével. Nyakának vonalán fellüktet a fájdalomjárta hőhullám, ahogy a lány ujjai lecsúsznak arcáról. Pár pillanatig még tenyerében tartja a cyborg fémszálakkal tűzdelt, félig robot kézfejét, majd leengedve mond örök búcsút az utolsó érzésnek, mely egy kicsit közelebb hozhatta őt a valósághoz, mely ha rövid időre is, de emberré tehette.
Nincs értelme valótlan álmokat kergetni.
Visszhangszerűen folynak tudatába a zakatolón csengő, gépnyelven szóló szavak, melyek hűteni próbálják háborgását, dühét, pánikszerű elkeseredését, s az önmarcangolást, mely most vénáiban perzsel fel, belülről tépve szét.
- ... Fölöttem nem ítélkezhet egy olyan féreg sem, aki csak kívülről, elbújva a bizarr elképzelései mögött alakítja az önmagának megfelelő világot! – tudatába vájnak a szavak, megkavarva gondolatait, mintha a lába alól rántották volna ki a talajt. Deron mondatainak súlyára felülkerekedik rajta a gyűlölet és a felismerés, melyet eddig egy ismeretlen érzés hatása nyomott el benne. Kezei ökölbe szorulnak, ahogy mindennek helyét most saját büszkesége és hatalomvágya veszi át.
- Csak hiszed, hogy nem. – sziszegi vontatott hangnemben, torkának ingerült feldobbanásaival küzdve. – Beszélni nagyon jól tudsz. Nagy a pofád, de valójában egy senki vagy. Semmit sem teszel. A társaid nélkül már régen halott lennél. Egy gyenge, éretlen, hasznavehetetlen kolonc vagy, akinek fogalma sincs a világ menetéről. Ébredj fel és ha ez sikerült, ahhoz mérten válogasd meg felém a szavaidat! Ha viszont erre sem vagy képes, akkor jobban teszed, ha súlyba teszed azt a nyílást a képeden, amíg még van mivel osztanod az észt, ami sajnálatos módon neked nem jutott. – hangja higgadt monotonitásba fullad el, ahogy szavainak végére ér. Az emberi düh úgy párolog el belőle egy pillanat alatt, amilyen hevesen és gyorsan még néhány perccel ezelőtt érkezett.
Szemeiben éles fény villan fel, ahogy az eggyé málló sötétszínben kavargó írisz mélyére néz, hogy lebénítsa tulajdonosának testét, de egy ezüst szín felvibrálása a bódító neonban megálljt parancsol a támadásnak. Egy remegő fegyver csövével néz farkasszemet, miközben teljes tartásával a sötéten fénylő, kékcsíkozású fegyver felé fordul.
- Ezt a seggfejt kizárólag én kritizálhatom! Neked semmi közöd az életünkhöz. Nem fogsz rendelkezni felettünk. – Coozen kinyújtott karjában pattanásig feszülnek a még mindig gyenge, fájdalomjárta izmok, ahogy a nehézsúlyú tárgyat ujjainak szorításában tartja.
- Csak rajta 300-8. Ez a váz titánium ötvözetből épül fel. A te egyszerű vízipisztolyod nem árthat nekem. – szája erőteljes gúnnyal húzódik mosolyra, ahogy szánakozó tekintettel az öröklétű lányra tekint.
- Tudod Első ez a vízipisztoly mókás kis fegyver. Ha meghúzom a ravaszt a benne lévő lövedék átmarja a vázadat, rácsatlakozik az érzékeny, féltve őrzött kis szívedre és ezernyi pengeként szaggatja azt darabokká!
A fakó íriszű tekintet egy pillanatra sem néz ellenfelének szemeibe. Pillantását lesüti, ahogy megfeszült ajkain, s összezárt fogain keresztül szűri szavait.
Képtelen lennék újra ránézni. Mintha direkt úgy formázták volna, hogy az ember elgyengüljön tőle. Elolvadjon és megenyhüljön, ha csak rápillant. Egy mosolyában el tudnék veszni, ha az nem lenne veszély kérdése, hogy lebénít a szemeivel…
- De nem fogod megtenni. Te is jól tudod, hogyha én meghalok, akkor már senki sem lesz, aki megvédhetne titeket. Mindannyian a műtőasztalon fogtok meghalni egy összeroppanni kívánó világban, aki teremtője nélkül megzavarodik és már képtelen létezni. És tudom... Hogy te sem akarod ezt.
Sana ujjai megroppannak a fegyver markolata körül, majd annak fémes csapódása válik hallhatóvá a kőkemény márványpadlón. Könnyei több sebből vérző vérpatakként mossák hófehér arcának lágy vonásait, ahogy csalódottan, megalázva és elárulva mered a lángvörös hajú cyborg felé.
- Azt... Én azt hittem ennél erősebb vagy. – lihegi könnyektől remegő, akadozó hangon. – Csak a véremet akarja hát nem látod??! – fakad ki, majd egy mozdulattal az arcán húzódó vércsíkhoz ér, tenyerével az Első felé ütve mire az elkapva csuklóját megfékezi a mozdulatot. Coozen résnyire nyílt ajkakkal ad néma jelet fájdalmának; minden erejét össze kell szednie, hogy ne ordítson fel a hirtelen csuklójára nehezedő fémujjak fájdalmától, melyek nyomásként csavarják természetellenes helyzetbe alkarját. Az ujjhegyéről lehulló vércseppek vörös gyöngyszemekként dermednek meg egy pillanatra a levegőben, mígnem a robotváz tökéletes ívű arcának vonalát nem érik, mint egy-egy apró jel, mely a hazugságot kész felfedni. |
-Rendben Deron. Akkor áruld el nekem… Te hogyan akarsz meghalni? – mélyen magába merengő pillantása, melyet eddig az előtte elterülő térben pihentetett, most az Első határozott vonású alakjára téved. Lassú, mély lélegzetvétele már-már ültéből való hirtelen lábra állásra készteti, ám belső vívódása továbbra is a föld felé húzza testét. Ajkai hirtelen feszülnek egyenes vonallá, izmai összhangban feszülnek meg az eddig oly kevésszer hallott kérdésre, s zavart elméjében sebesen cikáznak át a válasz után kutató, kusza gondolatok.
- Hogy én hogyan akarok, változtat az valamin is? Egyszer mindenki meghal és csak kevés olyan eset van, ahol az övé lesz a döntő szerep, hogy miként. De kötve hiszem, hogy bárki is szívesen választana a mérgező levegőben való szenvedés vagy a kísérletek okozta kínhalál között. Olyan épp eszű emberi lény meg nem létezik, aki önszántából dobná el saját mivoltát egy üres, hideg testért. Ha már ennyire szívügyednek tekinted Meilist is, esetleg más szemszögből kéne körüljárnod a problémákat és nem pedig a legegyszerűbb utat keresve játszani az Istent. Ami pedig engem illet…. – komoly szavainak vége beleveszik a szoba hűvös, frissítő levegőjébe, s kezei lábán kitámasztva feszülnek meg, erőt véve magán, hogy lassan két lábra emelkedjen.
- Engem kizárólag csak olyas valaki ölhet meg… Aki tudja, milyen odalent szenvedni. Csak annak van joga egy olyat kivégezni, aki ugyan így bánt a társaival… Mellesleg…- határozottan csapja lábait a fémes padlózatra, s néhány magabiztos lépést tesz az éjjeli fénycsíkokkal borított alakok felé, eközben szája sarkában egy apró gúny jele húzódik éles mosollyá. – Fölöttem nem ítélkezhet egy olyan féreg sem, aki csak kívülről, elbújva a bizarr elképzelései mögött alakítja az önmagának megfelelő világot!- hanglejtése szemtelenül cseng a pillanatnyi némaságban, belsőjében hirtelen érzelmei és indulatai szikrázó örvényként kavarognak, ám az ében, üres szemek erre nem adnak tanúbizonyságoz. Felszabadultan eresztené szabadjára felgyülemlett haragját, hogy ismét könnyűnek és gondtalannak érezhesse magát , akárcsak legutóbb, a hajnali égben keringő járművek feletti magaslatban. Tekintetét lassan emeli - immár arcáról eltűntetett érzelmekkel – a nyugtalanul pihenő lányra, s mintha elmélyült szempárja ébreszteni akarná. Ébredj… Kérlek… Az én kezem teljesen meg van kötve, nem tudok mit tenni… nem akarok ismét meilisieket gyilkolni… Még eléri arcát néhány beszűrődő fénysugár, majd hátat fordítva indul újra a terem borongós szegletébe. Pedig most… olyan könnyű lenne..
- Ígérd meg,hogy addig senkinek sem esik baja. Ígérd meg,hogy megőrzöd az érzelmeimet,és hogy ott leszel,mikor magamhoz térek. Mást ne,csak ennyit ígérj,Első.Nem megyek el. Nem mehetek. Nem hagylak itt....Ne zokogj már. – a lány váratlan, gondoskodó hangzású szavaira, melyet ellenségüknek címzett, hirtelenjében veti felé pillantását megdermedt vállai felett.
- M.. Mi a fe.. – meghökkent szemében tükröződik vissza Khiara alakja, ahogy ujjával érinti meg Zev merev arcát, majd a lány szeméből lassan törnek elő a halványan megcsillanó könnyek.
Addig ? Miről beszélhettek amíg nem voltam itt? |
- Azok az emberek, akikről beszélsz, nem olyanok mint Te! - Minden ízében összerezzen az éles hanglejtés fájdalmas élébe,melynek visszhangjai könnyedén tiporják a földbe saját lényének felszakadt erejét.Ellenkezve rázza a bíbor tincsekkel keresztezett arcát,miközben a hamis fényekben fürdőző,vízre szomjazó ajkai némán tátogva keresik saját hangjukat,ám torkát csak egy elhaló nyögés hagyja el,ahogyan a robotváz körülölelte férfi mindundatlan elvágja néma mondatait.A mélyenszántó csengések egy saját súlya alatt vezekelő lélekből törnek a felszínre; mintha csak a végtelenségbe beszélne,mintha szavakkal formálná át Norlanat a kint tomboló éjfél hűvös lélegzetét ellopva,az élettől lüktető emberek nevető arcát,melyeket birtokolni akar minden magányba forduló sóhajával,tüzes pillantásaival,ami most parázsló csillagként remeg a kihunyt fényű szoba sötétséggel elegyedő homályában.
Annyira más vagy,Első...annyira hasonlítasz rám.Emlékszem rád.Az álmomból kilépve öltötted meg a tökéletes testet,melyből elveszett emlékeim még táplálkozni képesek egy öröknek szánt,haldokló lét fojtogató láncai között.De miért ennyire fájdalmas ez a végtelenbe vesző út,melynek a végén egy ismerős idegent,Téged látlak csak? Elvakítasz,megfulladok a pillantásod viharában,ahol az ében szél még képes felkavarnia az érzéseid apró porszemcséit,hiszen látom,a szemeid...
- Gyengék... Hús és vér egy törékeny szövet alatt...
...a szemeid egy másodperc nyugtot sem hagynak számomra,ebben az eltűnő világmindenség apró kis szegletében,ahol most Veled magamban érezhetem újjászületett gyűlöletem minden csepp szenvedélyét,a véghez közelelítő hamiskás létem értelmét.Ki vagy,hogy ennyire vezérelni vagy képes...?
Kétségbeesetten kutatja a választ,ám nem látja magát tükröződni a borostyánok élesre csiszolt felületén,melyek most ismét fáradhatatlanul cikáznak pásztázó élükkel,feszegetve a belső börtön hűvösségtől kongó fémrácsait.A szemek belsejében mint ezernyi és ezernyi kívánság súlya alatt zuhanó hullócsillag,ahogyan a fémszálak átszelik az égbolt két apró mását,a végtelen ábrándba forduló tekintetet,melynek mézédes fényei megtörve futnak végig a hegekkel övezett vonásokon,mintha képesek lennének beforasztani őket a puszta létükkel - a magányosan zokogó szemek,melyek ismerős fájdalommal akarnak sírni.
Hallja Deron elmélyült hangját,elkeseredett tónusát a távolban felcsendülni; látja az ő szemei közé mélyedő robot gyorsan mozgó száját,mely mintha a férfi nevét formálná meg.Tekintete önkéntelenül is leugrik a méltóságteljes vállakra,ám egy apró bedobbanás azonnal visszairányítja szemeit oda,ahol eddig is meg tudtak pihenni.
A szavak mit sem érnek.A szavakban ott bújkálhat a hamisság,melyet sokkal nehezebb észre venni,mint egy érintés másságát.A szavak sohasem helyettesíthetik ezt.Egy bizalmas pillantás,egy érintés olyan dolgokat hordozhat magában,melyeket üres szavak sosem lesznek képesek elfedni.
- Már nem tudod kiereszteni a könnyeidet többé... - Susogása magában foglalja csillapíthatatlan érzései lüktetését,ahogyan ajkai is megrezdülnek szerkezete lassú taktusú pumpálása miatt. - ...pedig egy egész óceán zúg Benned. - Mellkasát birtokolni kezdi a bordák felkarolta borzongás fojtogatása,majd testében újra felcsap az emésztő tűz,mitől feleszmél a karján végigfutó ujjak gyengéd érintéseire.Vénáit morzsolgatják enyésző bőre alatt,kiszáradt torkában érzi a nyomás szorítását,a monoton zúgású levegő friss illatát megdermedt tüdejében.
Elveszed az eszem.Túlságosan feléleszted bennem Norlana töredékét,mely bennem dobog érte.Már nem tudlak gyűlölni,mert félek,hogy abba azonnal belehalnék.
- Szeretnéd magad megmenteni a magánytól? - Megfáradtan szabadítja ki jobbját a bilincselő tenyérből; egy révedező mozdulattal fesziti meg ujjait az ében aurával játszva maga előtt,érintve az áthatolható,pulzáló nevet,mely mintha a robot testére lenne most írva zöld valójában. - Sajnálom az álmatlan éjszakáidat.Annyira szenvedsz egy örök súly alatt,egyedül...nem bírom elviselni.Őriznem kell az érzelmeket. - Az utolsó mondatot szinte csak önmagának mondja ki fennhangon,miközben kecses ritmust diktálva húzza végig csuklóját a robot arca mellett,hogy a bíbor fény végiszánthasson a sima bőrfelületen,a pulzálás,mely most megpihen a feketéllő tincseken,s beleissza magát a kusza,rendezetlen hajszálak sokaságába. - Nem engedhetem,hogy elvesszen a lelked ebben a félőrült káoszban. - Rekedt suttogása mély sóhajtásokkal ereszti szabadjára a beléje égetett szavakat,ahogyan kizárja a feleslegessé vált külvilág sértő mozzanatait; csupán két dobogás egybefonódása visszhangzik tisztán megsüketült fülei mélyén,egy világtalan föld legmagasabb pontján,ahol most érzi magát lelke másik darabkájával,mely mintha elötte kopogna a fémvázú mellkas legmélyéről.
Akárcsak egy esőáztatta úton,mikor a cseppek a földre hullva énekelnek.Egy esőfüggöny,mely eltakarja szemünk fátylát,csak odaáig láthatunk,hogy érezzük a hideg bizsergést felhevült bőrünkön; mintha zongorák lennénk,melyek elkopott billentyűin hűvös ujjak játszanak fel s alá.Annyira tiszta,és olyan rideg,mikor zokog az Ég.
Nem vagy egyedül,Első.Zokogsz belül,de képtelen vagy kiereszteni,mert a szemeid gátat vetnek a zúglódó folyónak benned.Én vigyázok rád,de cserében te is vigyázz rám.
- Ígérd meg,hogy addig senkinek sem esik baja.Ígérd meg,hogy megőrzöd az érzelmeimet,és hogy ott leszel,mikor magamhoz térek.Mást ne,csak ennyit ígérj,Első. - Szinte csak némán mondja ki a szavakat,hogy csak Ő érthesse.
Akarom,mert betarthatom emberi,s roboti ígéreteimet is.Segítek Neked,hogy megértsd azt,mely nem csak halálokat,és értelmetlen újjáéledéseket hozhat.Nem tudom elmondani neked azt,ami szétfeszíti repedezett lelkemet...talán valóban lehet könnyek,és vér nélkül egyensúlyt hozni a világok között...ha el nem mondhatom most,talán majd képes leszel megérezni.
- Nem megyek el.Nem mehetek.Nem hagylak itt....Ne zokogj már. - Hangjában szinte gondoskodó nevetés vegyül,ahogyan megérinti a merev arcot,hüvelykujját végighúzva az aranyló szem alatt,mintha letörölni akarná a láthatatlanul kicsordult könnyeket,miközben ajkán érzi a keserű cseppek ízeit,saját könnyeit,melyek elsötétítették szürke derengésű szemét,ahonnan kicsordultak. |
Elhűlt csodálattal figyeli a lány alakját az üveg vonalának feszülni, miközben szemeiben látja ezerszínű tükörként fényleni a halhatatlan város éjbe burkolt képét, mely egy élő, lélegző íriszben méginkább elképzelhetetlennek hat, mint önmaga gigantikus valójában. Mintha a félember a fekete sávok között egy olyan birodalmat pillantana meg, mely elérhetetlen, és örök idők foglyaként vesztegel az emberi tudat által vezérelt felfoghatatlanság határán.
Talán az emberek túl egyszerűek, és jelentéktelene ahhoz, hogy megértsék Norlana lényegét. Én is ember voltam, de a robot tudat tisztán látásra kényszerít, amin keresztül máshogy vagyok kénytelen látni a világot… Egyedül vagyok. Egyedül maradtam.
Ajkai némán elválnak egymástól; sóhajtana, de képtelen rá. A robot test elfojt benne minden egyes értelmetlen lélegzetvételt, mely most csitíthatná a rátörő keserűséget, az élénken dübörgő nyomást mellkasán, melyet a lány szavainak lélekbemaró kegyetlen súlya hajt. Fájnak a szavak.
- ... Túl sok mindenben különbözünk.
Nem ereszted a lelked mélyén élő embert. Bár én is megtehettem volna..
Torka lüktetésbe fog át, ahogy elszorul és testének minden mozzanata megdermed a megfagyott, monoton zúgástól hangos térben, melyet a hűtő berendezés ont magából a pillanatok hevével kűzdve. Testének minden pontját ostromolja a tudás keserű egyvelege, mely most akaratlanul is érvényt nyer benne, akármennyire tiltakozna ellene; belülről marja a vénáiban duló, felforró fekete vér, mely a szenvedély tüzében hevült gyötrelemmel dobog fel benne – liftezik elhomályosult, káprázón ragyogó alakjában, mintha sziluettje minden pillanatban egyémálhatna a szoba neonjával.
- ... Sokan inkább halnak meg emberként, mint sem egy fémtestbe zárva... A szíved elbírja ezt a súlyt? Ők is embernek születtek, Első.
Nem!
Lépéseivel remegve hátrál meg, hangja, s szavai melyek egykor magabiztosan csengtek most örökre elnémultak a robotváz mélyén, mely minden erejével tiltakozik, ostromolja tudatát, mintha egy kitörő vulkán szakadna fel testében, mely éget, elhamvaszt, és könyörtelenül felemészt. A könnyű tűzfolyam útja lelassítható, de nem állítható meg, mígnem egyszer mindent elpusztít, ami a felhevült lángnyelvek útjába akad. Lélegezni próbál, nyelni, hogy tudatához térjen, de az újra rátörő felismerés, hogy többé már a legapróbb emberi rezdülésekre sem képes - mindazok természetesnek ható ízét nem érezheti - megszédíti ólom testének egészét.
Valóban képes lennék arra, hogy a bennem dúlő önzőség egész Norlanaból fémszörnyet teremtsen…? Nem akarok egyedül maradni. Túl sokan hagytak már el.. Megteremtettem magamnak a nekem járó életet; túl tudtam lépni egy haldokló szív és egy gyenge test korlátain. Megálljt tudtam parancsolni a saját sorsomnak, és képes voltam szembeszegülni a világgal is, pusztán azért, hogy ennek a kegyetlenségtől vibráló, gyönyörű életnek a része lehessek. De most Ő… Pont ellene ne tudnék küzdeni? Pont ő tudna engem legyőzni belülről a szavaival, mikor ennél nagyobb kihívások is fogadtak már? Elgyengültem, mert nem akarok beletörődni a tudatba, hogy nem vagyok ember. Elvesztek az érzelmeim, mert az örökké tartó életnek ára van. Egy gyönyörű hazugság fogja vagyok, ami nem ereszt. Már minden darab amit magamból mutatok hamis. Nem én vagyok. Nem is emlékszem ki voltam, és fogalmam sincs arról, hogy ki vagyok. Leéltem már a nekem kijáró életet; sőt még annál jóval többet is, de az örök életre nincs többé szükségem, ha továbbra is a saját magányomban fuldokolva kell, hogy éljem… Ennyi is végtelenül sok volt, a világtól elszigetelten néma megfigyelőként a sötétben. De Ők nem fogadnának el… és én sem lennék képes elfogadni őket. Számomra az emberi faj már túl egyszerű és értelmetlen, és a bennem mozgó gondolatok bilincse, mely ezt a képet alkotta, már sohasem engedhet el…
A zavart gondolatok egy ember érzéseivel és tudatával keverednek, ahogy a fém és a vértől duzzadó szív hirtelen eggyé olvad a megfagyott semmiben. Zev gondolatainak árja egészíti ki; melynek a robot test a váratlan érzelmek feltódulásának haragjában most utat engedett. Azonban az önálló életet élő váz nem fog meghalni. Képes arra, hogy a lelket életre kényszerítse, és életben tartsa, hogy annak lángja ne hunyjon ki benne. Mert ő többre hivatott. Ezt biztosan tudta.
- Azok az emberek, akikről beszélsz, nem olyanok mint Te! – hangja hirtelen élben csap fel, mely belezeng a szoba eddigi lágy, suttogásokká gyengülő csendjébe. – Az állatokhoz hasonlóan az ember sem sokkal külömb, bármennyire tartja magát felsőbb rendűnek. A tudás hatalom, de van, amit már ők sem bírnak el. Viszont mind egy helyről származnak, mindegyikőjüket a Föld szíve teremtette! Élni akarnak, mert ezt diktálja a belső ösztönük. Élni Laken, nem hősködni! – indulattól fűtve lép Khiara elé, mélyen tüzelő pillantásával végig szántva a lány ezüst színben szikrázó szemein.
- Mond, milyen álomvilágban élsz, hogy még mindig hiszel ebben az értelmetlen téveszmében?! Az emberek gyengeségükben lennének készek meghalni, de nem hiszem, hogy attól bármelyik eltávozottjuk boldogabb lenne. Hogy feladták a nyomorban és a szenvedésben emberként! – nevetése hamisan cseng, ahogy átitatja a keserű gúny. – Micsoda érdem.
Hangjának mélyen csengő tónusa érdes sziszegéssé fakul, ahogy szemei vádlón összeszűkülve a lányra merednek.
- Ugyanúgy félnek a haláltól, mint minden halandó. Mert ez a dolguk... Ugyanúgy félnek, mint Te. De az ő szemük már másképp látja a halált, mint a tiéd. – szavai elhalkulnak, ahogy a cyborg mindkét karját tenyerébe veszi, ujjainak rideg fémjével gyengéd szorítást mérve rá, épp csak annyira, hogy érezhesse a benne tomboló vér áramlását.
- Gyengék... Hús és vér egy törékeny szövet alatt. – előrébb hajol, kicsit megdöntve hátát, hogy szemeik egy vonalba kerüljenek. - Odalent, az elkeseredésben. Mikor már hiába sikoltanának, mert ráeszmélnek, hogy az a tehetetlen tüdő, ami nekik jutott már nem képes tovább lüktetni.. Mert elfojtja őket örökre a keserű méregbe fúló éter halálos egyvelege... Régen elvesztették már az utolsó kapaszkodójukat, mely még az ép ész határán tarthatná őket. Elvesztették a reményüket Khiara... - szavait gyengéden, lassan formálja, úgy pillantva az ezüstben úszó mélykék kavalkád mélyére, mintha már nem is a félrobot testhez, hanem a benne lüktető lélekhez beszélne; hozzá intézné minden egyes szavát, hogy vissza adja a keserű tudat adta sebeket, melyeket az előbb Ő égetett belé.
- Tudom, hogy megvédenéd őket. De én nem kötelezhetlek vagy kényszeríthetlek arra, hogy felajánld magad egy Második robotváz megszületésére. Ezt neked kell akarnod, teljes szívedből, lelkednek minden egyes rejtett darabjával. Saját elhatározásból és büszke, erőteljes vágyból, ahogy azt én is tettem akkor. Mert ha mindez nincs meg – akármilyen erős is a lelked – minden ami valaha benned élt egy pillanat alatt kész semmivé foszlani majd a robotváz belsejében.
Nem akarom, hogy elmenj. Ne hagyj itt... Fáztam. Elviselhetetlenül hideg tud lenni egy ilyen fémkamrában. Akár egy üres liftakna, amit évek óta nem használtak és örökké feledve van az érzékekbe markoló hűvös sötétben. Csak a visszhangom szólít… Most újra képes vagyok érezni a tüzet, ami hamis vágyakba hajszol… Emberi vágyakba. Nem akarom, hogy újra eltűnjön ez az érzés..
Az ember egy kósza pillantáson keresztül kész igazán kapcsolatba lépni egy másik lélekkel, de egy robot szem már semmitsem adhat vissza annak természetesen, s tisztán csillogó varázsából. Minden hamis. Minden elveszett.
- Én... - töri meg hirtelen Deron hangja a vontatott csendet, mely szavai végeztével a levegővel sűrűsödik eggyé. – Nem érdemlem meg, hogy ilyesmire választ adhassak.
A nehézkesen előtörő szavak a fiú belső vívódásáról adnak hangot, saját tehetetlen hovatartozásáról mutatva egyértelműnek tűnő jelet.
Ő sem találja a helyét.. A világ pedig magányos, ha nincs egy otthon, amit az ember szeretni tud, amiért élni kíván.
- De ha megengedsz egy megjegyzést vezérem, előbb kérdezd meg a meilisi polgárokat, hogy ők hogyan szeretnének meghalni.
Alakja nem mozdul, mereven és makacsul tartja magát a félrobot sziluettje előtt. Még mindig a szemeibe néz, de már nem a lányt keresi. Pillantása mintha már csak a távolba meredne, valami egészen más helyre, amit a fénylő írisz menedékében nem találhat meg.
- Rendben Deron. Akkor áruld el nekem... Te hogyan akarsz meghalni? |
Némán, az előtte elterülő, halovány neonfény áztatta térbe mereng, belsőjét mardossa a kínzó érdeklődés a szavak iránt, miket eddig nem hallhatott. Visszhangosan veszi ki a csöndes éterből a vékony fénycsíkok borította ablak mellett mozdulatlanul álló alakok nyugodt, határozott szóváltását. Ürességbe meredt látóterében fel-fel tűnik néhány elnehezedő vízcsepp, melyek lassan csordulnak végig ében hajszálain. Az apró folyadék foszlányok aprólékosan gyűlnek össze elnehezült hajvégein, s néhány csepp születését majd hirtelen elmúlását követi végig fénytől rejtett szemével, ahogy leérkezve, lassan eltünedeznek nadrágja anyagában. Jobbját fokozatosan engedi le támasztásából, teste magától borul hátra mígnem háta a kellemes anyagú bútornak ütközik, majd egy hangtalan, mély lélegzet hagyja el megfeszült torkát. Úgy érzi, az eddig baljós, kéken izzó fényáradat most nyugalommal tölti meg eddig feszültségben forró tagjait, s félig lehunyt szemeivel feszületlenül a fény forrásába pillant, mintha abban keresné a helyzetre felmerült kérdések válaszait.
Mi lehet a célja? Miért hagyott minket életben? Egyáltalán, miért hozott minket ide?
Ám felgyülemlett kételyeire a csöndes fényjelenség nem adhat választ.
- De én Meilis érdekeit is szolgálom. Biztosítani tudom nekik, hogy felkerüljenek Norlanaba és a város érdekeit szolgálva békében, és jómódban élhessenek. Akiből nem cyborg lesz és kísérleteknek lesz alávetve, azok is megszolgálják, hogy itt élhessenek. De sajnos sokan belehalnak, hiszen az orvostudomány még mindig elég gyenge.Én nemvagyok orvos. A halottakért nem tehetek semmit..-
– hangtalan nyugalmából, az Első felmérhetetlen, rideg szavai rángatják elő megvadult feszültségét, érzi az ujjai közt megfeszülő fotel kávészín anyagának feszülését, fogai méreggel átitatott, egymást súroló lázongását. A felháborító szavak hallatán dühösen előre előreveti vállait, s ha nem érezné a Khiara-ból áradó, higgadtságra intő aurát, talán végzetes hibát követne el hirtelen felindulásából.
- De úgy gondolom, hogy a Meilisieknek még az előre hozott halál is jobb egy kényelmes helyen, mint hosszú órákig szenvedve egy mocskos utcán, mindaddig, amíg meg nem fulladnak és el nem éri őket a halál. – szemhéjai tágra pattannak fel e szavak hallatán, felélesztve elméje legsötétebb emlékeiben a perceket, mikor a tehetetlen, segítségért esedező polgárok a szeme előtt dacoltak a halállal. Tudatába azonban nem ezen sokszor lejátszódó emlékek okozták a felismert gyötrődést, hanem saját embertelen visszajelzése haldokló társai irányába. Egy apró villanás, néhány érzéketlen, halk szó, megannyi ember elszomorító kiáltása, s fájdalmak közti eltűnése a mérgező ködben. Gyötrő fájdalom remegteti meg undorral megtelt alakját, utálat saját maga iránt,hogy nem egyszer képes volt társain keresztül vezetni azokat a kínokat, melyeket ő is átélt azon a napon, mikor lényének végleg lehetetlenné vált a más lényekkel való kapcsolatba lépés. Ezen érzés akkor keríti hatalmába, mikor nincs egyedül, s visszaidézi a pillanatot , mikor nincsenek emberek kik megálljt parancsolnának neki.
Mit csinálok én egyáltalán…Semmit sem cselekedtem eddig amivel javítottam volna Meilis helyzetét…Ugyan azt tettem eddig, mint ennek a gyalogjai…
- Én felerészben az érzelmeimre hallgathatok csak,de Ők is meilisiek. Mihez tartják magukat? – a fejében képződő vihart tovább erősítik a lány magabiztos szavai, tiszta, elhatározottságot keltő szempárja hirtelen találkozik sajátjával, ám tomboló lelkiismerete nem engedi válaszra nyitni megremegett ajkait, s tekintetét lesújtottságtól vezérelve kapja el a lány tiszta pillantásáról.
- Én… nem érdemlem meg, hogy ilyesmire választ adhassak… - suttogja halkan, szavaiban kimeríthetetlen elkeseredéssel. – De ha megengedsz egy megjegyzést vezérem, előbb kérdezd meg a meilisi polgárokat, hogy ők hogyan szeretnének meghalni. Ha már én ezt figyelmen kívül hagytam... |
Néma pillantásokkal követi végig a fémtestbe zárt férfi könnyed lépteit,tökéletes élű ajkának minden szóra kész mozdulatát,melynek mosolya képtelen szenvedéllyé formálja a benne gyöngyöző gyűlöletet.Akár egy testben lélegeznének most,szinte tapintja felfoghatatlan fájdalommal átitatott emlékeit,egy kűzdésre éhes ember lelkét,mely mintha kiegészítené sajátja dacolását a mélyről hallott rideg suttogásokkal.Pislogás nélkül állja a szemeibe fúródó Első,még a sötétben is örökké aranyló tekintetét,ahogyan szavakat ír feléje a levegőben,mondatokat égetve gyengeséggel kűzdő testére.
Egy szívnek hatalmas jelentősége van...nem tudhatom? Nem érthetem meg?
- Szeretem az otthonomat. - Mélyről feltörő szusszanását egy apró,helyeslő bólintás követ.Keresi a megfelelő szavakat,melyekkel egyszerűen csak kimondhatná roncsolt emlékeinek fájdalmát,a belülről feszegető lelkek marcangolását,ahogyan szinte elemészti bőrét,parázsló szemének vöröses fátylát,mely most ütemesen pulzálva követi szerkezetének hol embertelenül bedobbanó,hol lecsillapodva helyreállt pumpálását. - Sajnos az emlékeim már nem tiszták.Ezer és ezer lehet...csak azokra tudok visszaemlékezni,melyek Norlana nevéhez fűződnek. - Kivehetetlen pillantása az ablaküvegre siklik,majd saját visszhangjai keserű keresztezésében,megismételve a robotot lép egy keskeny barázda felé,melyen túl láthatóvá válnak a metropolisz éjszakában fürdőző,ezerszínű fényei.
Emlékszem az álmaimra,mert Norlanaról szóltak.A testvéreimre,mert az utolsó pillanatig kűzdöttek ellene.Az akkori gyötrődő arcokra,mert tudták,hogy el vagyunk veszve.Emlékszem,belém van vésve az összes név,melyet Norlanán belül hordoznak.
-...csak épp azokra nem,melyek nekem fontosak voltak.Ők...Anyu... - Lassan,elmosódott bizonytalansággal,néma gyermeki elrévedezéssel leheli maga elé a szót. - Az ő nevük már nem is jut az eszembe.Csak az érzelmek emlékeztetnek engem.Birtokolni akarod őket...? - Összezavarodottsággal vegyült fennhangja szinte csak saját magához szól,ahogyan egy pontban kitekint a fényekkel küzdő sávon át,mely éles csíkot vet lágy vonásaira.Az égbe épített zűrzavar,akár egy élettől csorduló,hatalmas szív,lüktet és megremeg a cirkálók,a szenvedélyekkel érző és létező emberek megroppanó súlya alatt.A messzeségen túl,valahol a kivilágított épületek összemosódott sziluettjei takarásában tűnik fel a fásultan vesztegelő,fényét elvesztett Hold,melyet a láthatatlan csillagok ölelnek körbe a tiszta,tompán feketéllő égbolton – a vérző végtelen,ahogyan jobbjában fordul egyet a világ.Most bíboros homály ötvözi az eget simogató fényforrásokat,melyek nevetve érintik a bújdosó égitestek cseppként remegő alakjait,ahogyan az este lassacskán enged az éjfél csábításának,s az ég megint fordul egy aprót,hogy immár a legmagasabb helyről követhesse végig az álomváros másodpercekbe vesző,az örökkévalóságba vagy a pusztulásba lüktető létét.
Kicsinek,és szinte tehetetlennek érzi magát a végtelen boltív alatt.Feltóduló félelmei lassan keringenek benne,ahogyan lehunyt szemmel dönti neki feszülő homlokát a hűvös ablaküvegnek,melynek jóleső hidegsége így sem vetekedhet a robot fémes és élettelen,de mégis lüktetéstől csordult érintésével,amit mintha még mindig felhevült testén érezne.Kezeit önkéntelenül fonja körbe szúró mellkasa és hasa körül,védekezően,mintha félne a borzongató levegő túlságosan is édes illatától,a neonfény derengő homályától. - Rád emlékszem.Olyan vagy,mint az,akit megálmodtam gyerekként.Mint Norlana... - Lassan fordítja oldalra fejét,felnyitva sűrűn pislogó szemeit,hogy elkaphassa az Első pillantását; kifogástalan alakja megálljt parancsol ömlő szavainak,melyet eddig senkinek sem sikerült kicsalnia lelke legmélyebb szakadékaiból.
- Sajnálom Első,de nem értelek.Túl sok mindenben különbözünk. - Éles suttogással téríti magát észhez,ábrándozó hanglejtését mellőzve kezdi szőni a választ a férfi magázó szavaira,miközben ezüstös ködbe forduló,mélykék szeme fáradtan mélyed a kusza,ében tincsek körülfogta borostyánok ragyogásába.Félelme a másodperc töredéke alatt illan el belőle,ahogyan megtalálja az értelmet a kivehetetlen lény tekintetében. - Másként értékeled Meilis érdekeit,ahogyan mi.Sokan inkább halnak meg emberként,mint sem egy fémtestbe zárva...Már így is családok százai szakadtak szét,és haltak meg akár így,akár cyborgként Norlana miatt.A szíved elbírja ezt a súlyt? Ők is embernek születtek,Első. - Jobb tenyerét tétovázó mozdulattal csúsztatja fel az ablaküvegre,hogy eltolhassa magát,s ismét szemben állhasson a kivehetetlen lényű robot előtt,akit képtelen a gondolataiba vésni embertelen fájdalmával,a csillapíthatatlan borzongása nélkül,mely a gerincén száguldozik fel s alá.Az a pillantás,a mélyenszántó szemek ízekre szaggatják vénái útjait,megrészegítik gondolatait,miközben vaktában kutatja tovább a kimondhatatlan szavakat. - Az én szívemet emberi egyensúlyra programozták.Hiába,ha Norlananak tartozom engedelmességgel,belém ültettétek a képet,melyen ember és ember együtt nézi a várost.Meilis,és Norlana... - Szemei az ablaküveg fényes csíkjára ugranak,ahogyan hangja egy elfúló sóhajban merül el. - ...Norlana hatalmas.Ha felhozzák őket,azért hozzák,hogy éljenek,ne azért,hogy megöljék őket az örök lét árán.Ők érezni akarnak,Első.Szabadságot. - Vonásai fűtött,hamiskás félmosolyba tódulnak,ahogyan fejét oldalra billentve pihenteti meg tekintetét ismét a robot sziluettjén. - Természetesen bármire hajlandó vagyok,ha így megmenthetek akármit is.Nem áldozok fel semmit feleslegesen,főleg nem ennyi életet...örökké félek,Első,ám sok más dologra is képes vagyok. - Kissé előredőlt tartását egy bentrekedt levegővétellel erősíti meg.Szétnyílt ajkaitól mosolya,mely mintha nem is az övé lenne,még inkább szélesebbnek tetszeleg repedezett sebekkel tarkított arcán,melyen az alvadt vér ezüstös színben követi vonalai útját,hátborzongató látványt kölcsönözve egész lényének.
Egy utolsó pillanat végső gondolata,mely mindenképpen egy áldozat nélküli áldozatról kell hogy szóljon.Egy cyborg befejező felcsendülése,amely magában hordozza a pillanatnyi szépséget; az önmegsemmisítő rendszer,melyben a kétsíkról egy sík önállóan kell hogy döntsön,mikor már minden elveszettnek tűnik.
- De persze ki vagyok én,hogy akármiről is dönthessek itt? - Végletes színű szemeit nehezen fordítja csak el a tökéletesre csiszolt robotvázról,hogy tekintetét végigfuttathassa Coozen ágyba mélyedt testén,mely azóta saját magával kűzd,majd Deron éjfekete alakján,hogy szemei megállapodhassanak a férfi egybeolvadt íriszén.A lány tekintete vad érzelemmentességről,és kiismerhetetlen szenvedélyről árulkodik,mintha a végtelenbe tekintene,és vaktában beszélne a levegőt átszelve. - Én felerészben az érzelmeimre hallgathatok csak,de Ők is meilisiek.Mihez tartják magukat? |
- ... Nagyon, nagyon félek a haláltól, Első.
A fémes lüktetés, melyen keresztül a szavakat hallja pillanatokra csendesíti el maga körül a teret.
- Asszonyom, egy pillanatra.
A tenyerén érzett erőteljes szorítás elenged, majd a meleg bőr, mely eddig biztonságot adva körülfogta aprónak tetsző kezét teljesen eltávolodik tőle. Nem nyitja fel a szemét; képtelen rá, csak saját rendezetlen lélegzetét hallja, mely belső félelmének ad határozott jelet. A férfi hangja a távolban morajlik fel összemosódott zúgások formájában hol halkabb, hol magasabb ütemben, bár az is lehet, hogy csak saját fülének monoton zúgásán keresztül hallja alig kivehetőn egybemálni az idegesen, s mélységes kudarctól csengő erőteljes tónusú szavakat. Az orvos hangja, de még sosem hallotta így csengeni, amíg a közelében volt. Valószínűleg a helyiségben lévők egyike sincs tudatában annak, hogy ébren van.
- … sikertelen volt… szállítani, de nem lenne értelme. – bontakoznak ki a szavak, melyekre érzi, hogy szíve gyorsabb ütemben kezd verni, ahogy mellkasa fájdalom ittasan megemelkedik. Magába fojt egy fájdalmas nyögést, ahogy baloldalába, az erőtlen szív helyére elviselhetetlen fájdalom nyilall. Most nem tudhatják meg, hogy ébren van.
- Nagyon sajnálom… Mindent megtennék, de a lehetetlent még magamtól sem várhatom. A fiú erős, még néhány évig bírhatja ezzel a szívvel, de nagy valószínűséggel… - mintha saját elkeseredettségével küzdene, a kudarccal, mely nem hagyja, hogy folytassa. Egy törékeny női hang halk zokogása bontakozik ki az érzéketlen, borzongásba fúló űrből – a semmiből.
Egy rekedt sóhaj.
- Nagy valószínűséggel szívelégtelenség, szív bénulás vagy szívinfarktus is jelentkezhet. Szívroham… Attól függően, milyen külső hatások érik…- hosszú, gyásztól bénult szünet - Kérem…
A hang tompán elakad, újra elfojtódik, amint egy alakot érez teste fölé magasodni, s bőrén meleg könnycseppek futnak le a fehér takaró semmitmondó anyagáig. A nő nem szól, csak őrülten zokog, a karjába kapaszkodva, mintha hatalmas szakadék tátongana riadtságtól kapálózó lábai alatt és ez lehetne az egyetlen kapaszkodó, ami megtarthatja. A forróságtól tüzelő, rémült arcot most mellkasán érzi – tudja, hogy Ő is hallja rendezetlen szívének ütemét, ezért legszívesebben elhúzódna, hogy ne okozhasson neki még több fájdalmat és csalódást.
Torka elszorul, a fájdalom pedig a kétszeresére növekszik a mellkasában. De ez most nem fizikai, a lelkét érzi kifulladni a gyötrelemben és a magatehetetlen semmiben, ahol könnyeivel küzdve vergődik, a halál hirtelen tudatát ízlelve.
- Anya… - egy rekedt, vékony hangot hall meg, melyet végtelenül távolinak érez; a sajátját – Én nem akarok meghalni. Nagyon Félek…
- Ennyi mindent ér egy szív...?
Olvasol a gondolataimban idegen..? Olvass bennem. Olvass a sorok között.
Vajon mit látsz, mikor a szemembe nézel? Vak gyilkost? Egy szörnyet? Hogy látsz engem? Mond meg!...
Tudata minden mélységben az emlékeibe vési azt az arcot, mely minden félelem nélkül nézett vele farkasszemet. Egy olyan lázadó szemeiben merül el, melynek látványa a hűs nyugalom és a heves vágy keserű egyvelegével babonázza meg testét, hívogató szavakkal élesztve fel benne az embert.
Csuklóján érzi az indulattól lüktető tenyér vonalát, melynek felülete szinte gondolataiba üvölti a félelmet és a szenvedést, melyet a cyborg ez idáig féltve magában tartott, de már tekintetével sem próbálja meg leplezni a gyengeséget, mely szorító hurokként fonja körbe, mint egy érdes fájdalom ami lélegzetét marja, akárhányszor veszőben lévő otthonára gondol.
Saját kezét érzi szívének helyén, melyre minden tenyerébe vésett vonal megremeg a fájdalomittas bizsergésben, minek hatására kénytelen uralkodni tekintetén. Tartása most sem sugall többet rideg némaságnál, míg a magában vívódó szenvedéllyel küzd. Mindazzal ami már rég elveszett, és esélye sem lenne visszatérni. Fémkarjának minden tétova rezdülésében érzi az ólomszívként egybekongó kattogást, mintha egy halhatatlan óramű járna benne megállíthatatlan, vad erejével, a gyorsasággal, mely letaszíthatatlanná és olyan erőssé tette, hogy mindent elérhetett amire csak vágyott; amiről haldokló szíve annak idején lélegzetekbe mélyülve álmodott.
Nem csillapodik a vágy; belülről ostromolja, hogy legszívesebben lehunyná a szemét és eltűnne a végtelenben egy pillanatra.
Rideg fémujjai a halovány, mélyvörös színekben játszó tincseken szántanak végig, hogy tenyerével minden ízében érezheti a lány tarkóját, karjának minden mozzanatával a könnyed tartású, kecses hát útját – a félig ember test édes melegét. Lelki szemei előtt látja, ahogy újra érzéketlen bőrét érinti, végigsimogatva az a lágy lélegzetvétel, mely az előtte álló vívódó, zakatoló mellkasából szakad fel. Magán, kifogástalanra formált mellkasának zakatolásába fonódva hallja a cyborg szívének küzdelemre kész dallamát felcsapni, akár a nyugodt óceán tükrén a vihart jelző első vad hullám.
Öleld át! Vigasztald! – üvölti a fémkamrába zárt ember, de nem talál válaszra a robotvázon kongó szürke visszhangon kívül. A lélek háborog, de semmit sem érhet el, a szánalmas emberi vágyak a pillanat erejével kárhoznak el a sivár fémváz belsejében.
Szemének pislogás szerű villanásával zárja ki a belőle előtörő szenvedély erejét – a rátörő gondolatokat - majd ajkait uralmának megfelelően mosolyra húzza, mintha ezzel enyhíthetné a benne tomboló elkeseredést, az újra feléledt vágyakozást egy félember közelségére. Hazudik saját magának, értelmetlennek tartja és elutasítja az érzéseket, melyeket a robot test kiszűr és leselejtez.
- Tudja Miss Laken.. – vált újra távolságtartó formára a hangja. – Mi sok mindenben hasonlítunk. Mindenekelőtt abban, hogy mindketten betegesen beleszerettünk az otthonunkba, ami ebben a világban nagyon ritka, hiszen senki sem találja a helyét. Mindketten óvni, és védeni akarjuk azt a helyet, ahol születtünk, és ahol életünk legnagyobb részét töltöttük. Hiszen ezer emlék és ezernyi személy arca vésődött bele az emlékekbe, amik látom Önt is megtalálják, és nem hagyják nyugodni. – távolabb lép, hogy fémtenyere az ablak hűs vonalát érhesse, majd fejét oldalra fordítva kipillant az Égi város sötétjébe, melynek fényei szinte nappali világosságba öltöztetik a tágra nyílt, végeláthatatlan teret. Rideg ujjhegyével végigsimít az jeges üveg láthatatlan felületén, mintha mozdulatával az ébenben ragyogó metropolisz alakján futtathatná végig a vágyakozó érintést.
- De én Meilis érdekeit is szolgálom. Biztosítani tudom nekik, hogy felkerüljenek Norlanaba és a város érdekeit szolgálva békében, és jómódban élhessenek. Akiből nem cyborg lesz és kísérleteknek lesz alávetve, azok is megszolgálják, hogy itt élhessenek. De sajnos sokan belehalnak, hiszen az orvostudomány még mindig elég gyenge. – elhallgat, éles pillantása a lányéba mélyed. – Én nem vagyok orvos. A halottakért nem tehetek semmit.. De úgy gondolom, hogy a Meilisieknek még az előre hozott halál is jobb egy kényelmes helyen, mint hosszú órákig szenvedve egy mocskos utcán, mindaddig, amíg meg nem fulladnak és el nem éri őket a halál. – fémesen pulzáló karja erőt diktáló teste mellé zuhan vissza.
- Én magára bízom a döntést. De látom önnek fogalma sincs arról, hogy egy szívnek mekkora értéke és jelentősége van. Több mint azt valaha gondolta volna... De nem várom el, hogy ezt valaha is megértse. |
[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
