Új bejegyzés Frissítés

2009.08.11. 21:48 Michie Risaki

Szeme sarkából észre veszi,h figyelik és arra is rájött,h lehet,h elárulta magát,de nemigazán érdekelte.Viszont az már igen,h elég rég vár,h elálljon az eső és már ideges.Felcsapja fejére kapucniját és nekiindul az esőben,keze között a nagy teli zsákkal.

2009.08.10. 21:31 BlackFox

Daniel Barth és Mizuki Sawa átment Norlanaba, ezentúl oda írnak majd.

2009.08.10. 18:41 Mizuki Sawa

A nyugalom átjárja a testét, a vénáit, és mitha kiűzni a fájdalmat. Jó volt, hogy Daniellel lehetett, jó hatással volt rá. Óvatosan emeli fel a fejét, és nézi a zárulo ajtót, mielőtt újra a fiúra emelné a tekintetét. - Csak... Csak vigyázz... - a halvány mosoly megint olyan volt, ami jól esett. Valami, ami arra a boldog pillanatokra emlékeztette, amiket nemrég éltek át. A szenvedés városában. Hát nem tűnik abszurdnak, hogy valaki ott boldog lehet? Korábban, amikor még gyerek volt sokat nevetgélt, és játszadozott a bátyjával. Akkor még nem tudott semmiről. Persze, látta az embereket, látott mindent maga körül, de még nem fogta fel. Egy gyerek nem foglalkozik ilyesmivel. Ő sem tette. Később, mikor újra visszatért már nem gondolta volna, hogy valaha is valaki igazán boldog lehet Meilisben. De tévedett. Pont itt talált rá az igaz boldogságra. Mint hogyha csak rá kellett volan találnia, mintha az lett volna a sorsuk, hogy összetalálkozzanak. - Vigyázni fogok, ígérem. Magamra és rád is. - Amikor mondtam, hogy menj, és hagyj ott, akkor tulajdonképpen tényleg az lett volna a legjobb. A légjáróról úgysem tudtál volna menekülni, és engem sem kellett volna feltétlenül otthagynod. Elbújhattál volna valahol, ahol nem vesznek észre, utána pedig talán mindkettőnknek lett volna esélye. De mostmár mindegy. - Tudom. Képtelen voltam rá, nem tudtalak volna ott hagyni. Nem akartam, hogy azt hidd, olyan leszek, mint a bátyád. Nem akartalak cserben hagyni. Nem tudtalak volna magam mögött hagyni. Egyedül azokkal a szörnyetegekkel. Ne haragudj. - Érezte, hogy a fiú nem olyan nyugodt, mint amilyennek látszik. Ennyire már ismerte. Nem akarta, hogy még miatta is idegeskedjen. Nem állt szándékában felidegesíteni. Csak is jót akart neki. A legjobbat. - De azért nem bánnám, hogyha hogyha a köteleket megpróbálnád kibontani. - Oh, igen persze, ne haragudj. - A fiú háta mögé sietett, és kigobozta a kötést, ezzel kiszabadítva a fiú kezeit. Majd óvatosan a vállára helyezte a kezeit. - Maradj csak ülve. Pihenj. - Újra visszamászott a fiú elé, és óvatosan hozzábújt. - Nekem nem mondta senki, hogy mit kísérleteznek rajtam. Máig sem tudom. Vagy csak szórakozásból akartak volna megölni? Elvégre semmi értelme nem volt annak, hogy megvakítottak, aztán még néhány vágást ejtettek rajtam. Hmf... Hogyha már az életemet tönkretették, akkor már igazán kísérletezhettek volna valami olyan szerrel, aminek értelme is van. Ami megmenti mások életét. De így semmi értelme nem volt. Az égvilágon semmi. - Nem tudta mit válaszolhatna. Csak ült ott, és némán nézte a fiú meggyötört arcát, miközben átérezte, amit ő érez. Nagyon is jól ismerte ezt az érzést. Gyűlölte a tudtalanságot, az ismeretlenséget. - Sajnálom... Én nem emlékszem túl sokra abból, ami akkor történt... Nem igazán voltam magamnál... Most már tudom, hogy csakis a másik személyiségnek köszönhetem, hogy akkor életben maradtam... De az előbbi után... Most már kezdenek rémleni az akkori események. Mintha felszínre történenk az akkori érzések... Minden... Nem akarom! És sajnlom, hogy megint itt vagyunk... Úgy érzem, hogy én vagyok a hibás, hogy ide kerültünk... Ha én nem lennék, nem kerültél volna a kezeik közé. Sajnálom, hogy miattam kell megint felkerülnöd oda. Bármmit megteszek, hogy megóvhassalak az újabb fájdlmaktól. Az én hibám, így nekem is kell rendbe hoznom! - Fejét a fiú mellkasára hajtotta. Összeszorította a szemeit, de a könnyek még gy is áttörtek. Szorosan markolt bele a fiú kabátjába. Fél, hogy elveszítheti. Tudja, nélküle má tényleg nem lenne semmi, ami miatt még itt akarna maradni, csakis a bosszú. De talán már abba is túlságosan is belefáradt. Már ő sem tudta volna, mi lett volna a legjobb számára. Leszámítva Danielt. Róla tudta, hogy őt akarta. Ő számított neki.

2009.08.10. 15:59 Daniel Barth

Élesen hasít tüdejébe és torkába a fájdalom, ahogyan a kíméletlen fém szorítása még jobban megszorul nyaka körül. Fogait összeszorítva tűri, próbál a lehető legkevesebbet mozogni. Néha fulladozva felköhög, de néhány másodperc múlva abbahagy minden keserves próbálkozást, csak a halk, a légjáró motorjának zúgásában szinte kivehetetlen lépésekre figyel. Újra körüljárja az az utánozhatatlan érzés, mely akkor, nyolc éve vette körül. Az, hogy semmit nem képes tenni. Újra átjárja a félelem, hogy semmit nem érzékel maga körül. Talán újra átéli azt, ahogyan egy számára oly kedves személyt elveszít, és semmit nem tud ellene tenni. Megígértem neki... Megígértem... És ezt az ígéretemet sem fogom tudni betartani... Fáradtan rogynak össze térdei súlya alatt, ahogyan a cyborg szorítása elgyengül, mégis próbálja figyelni a monoton, de bizonytalan léptek közeledtét. Összerezzen, ahogyan ez megáll előtte, fejét szinte automatikusan fordítja el, mikor érzi, hogy őt szemléli. Valamilyen különleges érzés... Vagy inkább csak reméli, hogy a lány van ott, hogy ő az, és nem egy újabb, kegyetlen idegen. Halkan, megkönnyebbülten felsóhajt, mikor bebizonyosodik, hogy tényleg Mizuki az, s minthogy összkötözött karjai még mindig nem engedik, hogy viszonozza annak ölelését, csak fáradtan hajtja fejét a lány vállára. - Ne engedj el többet... Kérlek... Bármit megteszek, vagyis megpróbálom, csak monnd meg, mit tegyek. Mit kell tennünk. - Ezek a szavak... Újra olyanok, mint néhány órával ezelőtt. Ez hang... Egy pillanatra képes arra, hogy elfelejtse, hol is vannak, hova is tartanak. Egy pillanatra minden megszűnik körülöttük. Mégis egy erőteljes kattanás kizökkenti, s hirtelen felkapja fejét. A nehéz vasajtó, mely a kórterembe vezetett, újra bezárult, magukra hagyva őket, mire halkan felsóhajt, s újra lehajtja fejét. - Csak... Csak vigyázz... - szürke tincsei alól kiváncsian fürkészi a lány arcát, majd halványan elmosolyodik. - Amikor mondtam, hogy menj, és hagyj ott, akkor tulajdonképpen tényleg az lett volna a legjobb. A légjáróról úgysem tudtál volna menekülni, és engem sem kellett volna feltétlenül otthagynod. Elbújhattál volna valahol, ahol nem vesznek észre, utána pedig talán mindkettőnknek lett volna esélye. De mostmár mindegy. - próbál a lehető legnyugodtabb hangján megszólalni, mégis. Tulajdonképpen most mármilyen kis zaj, vagy mozdulat képes lenne felidegesíteni. Túlságosan is feszült ahhoz, hogy pozitívan tudjon gondolkodni, túlságosan is eluralkodott már rajta az a félelem, amit egyszer már átélt, mégsem szeretné, ha a lány mindezt észrevenné. - De azért nem bánnám, hogyha hogyha a köteleket megpróbálnád kibontani. - ismét elmosolyodik, miközben fáradtan próbál meg fölállni, de végül inkáb visszatérdel a földre. Túlságosan is kifárasztotta magát a folyotonos rángatással, azzal, hogy szabadulni próbált. - Nekem nem mondta senki, hogy mit kísérleteznek rajtam. Máig sem tudom. Vagy csak szórakozásból akartak volna megölni? Elvégre semmi értelme nem volt annak, hogy megvakítottak, aztán még néhány vágást ejtettek rajtam. Hmf... Hogyha már az életemet tönkretették, akkor már igazán kísérletezhettek volna valami olyan szerrel, aminek értelme is van. Ami megmenti mások életét. De így semmi értelme nem volt. Az égvilágon semmi. - tűnődik el egy pillanatra, ahogyan eszébe jut, hogy tényleg Norlana felé tartanak.

2009.08.10. 14:39 Mizuki Sawa

Lépteket hall. Megszokott, ismerős lépteket, amik most felé közelednek. De ez nem tart sokáig, valami, vagy valaki feltartja, ezzel is távoltartva tőle. Mintha a fiú újabb bocsánatkérése jutna el a füleihez, de elméje még mindig tompa. Nem akarja felfogni, nem akarja befogadni a hangokat. Ellenáll, hogy a hangok, amikre vágyott ne érjék el elméjét. Hevesen rázza a fejét. Nincs mit sajnálj... Nincs mit... Soha ne sajnáld... Boldog vagyok, ha veled vagyok. Bodog voltam... Hosszú percekig fekszik ott továbbra is a bénasággal küzdve, vagy inkább csak a fáradtsággal, ami annyira legyengítette. Várt. Várt, hogy annyira összetudja szedni magát, hogy fel tudjon állni. Oda akart menni Danielhez, nem akart egyedül lenni. Kiszolgáltatottnak és elveszettnek érezte magát. Most talán még rosszabb volt ez az egész, mint akkoriban, mint amikor először vitték fel. Most már tudta mi vár rá. Most már idősebb volt, és mindent sokkal jobban felfogtott. És végül, most már tudta, hogy nincs többé menekvés, még egyzser nem követik el ugyan azt a hibát. - A francba! Eressz el, te rohadék! - a fiú ingerült hangját hallja, és bár nem emelte fel a fejét, nem nézett arra, mégis mintha mindent látott volna. El tudta képzelni az egész jelenetett. Még kétségbeesettebben próbálkozott ellen állni a bénító félelem és fájdalom ellen.- Nem hagyhatod, hogy legyőzzenek... Ne add fel,kérlek... Én itt semmit nem érek, pedig sok mindent megtennék, de egyszerűen... Nem megy. Itt képtelen vagyok rá. Kérlek... Segítened kell... Segíteni. Nem tudta elképzelni, hogy mit tehetne ő. Mit tehetne, amivel segíthetne a fiúnak. Az embernek, aki olyan sokat jelent neki. De azt tudta, hogy a közelében szeretne lenni. Ha ő lenne a fiú helyében, neki már az elég lenne, ha melette lehetne. Nem csak lelkileg, de testileg is. És a saját helyzetében is vele akart lenni. Összeszedte magát, és lassú, akadozó mozdulatokkal ült fel, utána pedig megpróbált lemászni az asztalról. Talpai épp hogy csak érintették a hideg padlót, térde már is összecsuklott, kezeivel próbálta tompítani a zuhanást. A földön térdelve keeivel kitámasztva nézte a padlót, és hangosan zihálva kapkodott a levegő után. Muszáj felállnom, erősnek kell lennem. - Muszáj... - suttogja halkan, és újból feláll. Most várt egy kcisit, amíg lábai megszokják, és csak utána indult el lassú léptekkel Daniel felé. Végül aztán megállt előtte. Pár pillanatig csak szemlélte, majd szorosan átölelte. - Ne engedj el többet... kérlek... Bármit megteszek, vagyis megpróbálom, cska mond meg mit tegyek. Mit kell tennünk. - A tudat, hogy neki egyedül nem fog menni már rég ott volt benne, de a meggyőződés is, hogy Daniellel bármit elérhetnek, amit akarnak. Együtt vannak olyan erőssek, hogy teljesítsék a vágyaikat. Csak szabadulniuk kell a múlt láncaitól, ami visszatartja őket. És minél meszebb kerülni Norlanától. Azonban most nem foglakozott semmivel. Nem érdekelte, hogy hol vannakl, hogy vannak körülöttük a cyborgok, a kiláhatatlan helyzetük, most csakis a fiú érdekelte. Az egyetlen hang, ami eljutott a füléig a fiú szívverése volt. Az egyetlen amit látott a fiú volt. Az egyetlen amit érzett a fiú közelsége volt. Ebben a pillanatban csakis az ott és mostnak élt. Nem akart mellőle elszakadni. Mindig egyedül akart lenni, amióta elvesztette a caládját, csak hozzájuk akart vsszatérni, de ez egy csapásra változott meg, amikor megismerte Danielt. A magány mostmár idegennek és távolinak tűnt, már nem vágyott rá annyira mint régett már nem akarta, nem ez votl többé az első számú vágya.

2009.08.10. 11:16 Akera

Furcsa érzés veszi körül a testét, ahogy az emberek riadtan nyomják be magukat az eresz alá, az eső miatt. Sosem szerette a tömeget, ez után sem fogja. Egy hirtelen, mégis finomnak mondható szél hatására az eső egy kicsit ruhájához csöpögött, aztán a szellő elhaladtával újból régi párcseppes hullásában tért vissza. Az emberek mellette beszélgettek. Furcsának találta, hiszen az itt lakók sosem voltak pletykásak, hiszen nem volt mire. Ismét a bosszúállóról volt szó. De ebben a beszélgetésben nem a düh, hanem a félelem érzései teltek. -Igen itt voltak!Valami Bosszúállót kerestek,de senki se tudott róla semmit! -És mi van,ha tényleg megtalálják itt?Ugye minket nem kevernek bele? -Nem hiszem! -Gondolnák,h ha itt élne Meilisben,hagyná,h bántsanak másokat? -Öööö...- Még mindíg furcsállotta az egész helyzetet. Ekkora felfordulást még sosem tapasztalt, pedig már itt élt egy pár éve. Aztán látta, hogy rajta kívül csak egy ember nem beszélget, akinek széles vigyor volt az arcán. Hirtelen még egy érzelem ült ki az arcára, amit már szintén évek óta nem mutatott ki soha. Felhúzta az egyik szemöldökét és úgy figyelt tovább. Kicsit közelebb húzódott a beszélgetőkhöz, hiába útálta a tömeget kíváncsi volt. Annyira mint még soha. Az sem érdekelte, hogy bakancsán már kicsapódott a savas esőtől a só. Szemmel láthatólag is figyelt.Hol az ismeretlen vigyorgót, hol a beszélgetőket.

2009.08.09. 21:10 Michie Risaki

Épp most tért vissza Norlanából.Kezében nagy zsákok,teli lélegeztetővel.A savas eső miatt,be kellett állnia.Kapucniját lehúzza fejéről és kicsavarja belőle a vizet,amikor épp elkap egy beszélgetést. -Igen itt voltak!Valami Bosszúállót kerestek,de senki se tudott róla semmit! -És mi van,ha tényleg megtalálják itt?Ugye minket nem kevernek bele? -Nem hiszem!-mind két beszélgető odafordult -Gondolnák,h ha itt élne Meilisben,hagyná,h bántsanak másokat? -Öööö... Széles vigyor terül el az arcán,majd kifújja a levegőt.

2009.08.09. 13:20 Akera

Amíg az ajtó előtt állt, furcsa halovány, majd egyre erősödő hangok  hatoltak a csöndes kis város halk, hullacsendes környezetébe. Még sosem volt ekkora zsongás, valamit ordibáltak, valami bosszúállóról. - Már nem lehet máshol. Kizárt hogy Norlanaban tartózkodik. Keressétek tovább, és ha valaki hasonlót találtok, hurcoljátok el. Csak egy szemtanú volt, amennyit elmondott az épp elég.. és a csukja is lehet bizonyíték amit a tudóson találtak. - furcsa jelzősüvítés hangzott fel. A hangoskodó emberek egyszerre bólogattak. Akera is felriadt a bambulásból. Nagyot pislantott a hirtelen tömegre. Elgondolkodott ismét, hirtelen gondolatfoszlányokat kezdett keresni, akarata ellenére is. Lehunyta a szemeit, képeket talált, de minden ember életéből. Egyrecsak kutatott, arca szinte hófehérré vált. Amikor ismét felnyitotta a szemeit, égő kéken világítottak. Aztán ismét saját szemszínére váltott. Csak egy képet látott, éppen elég volt. Nemtudta kié volt a gondolat, de tudta, hogy a gyilkostól származik, és egyből tudta, hogy az ember Meilisben tartózkodik. Egy rémült arcot vett észre, melynek szeme bogarában világító szemek, és fehér vámpírfogsor tükröződött. A gyilkos arcát teljesen nem látta. Csak azt, hogy a haja barna volt, és arca hasonlóan márványos mint az övé. Tudta, hogy a bosszúálló nő nemű, és mivel a cselekedete (gyilkolás) ellenkezik az ő elveivel, úgy döntött fel fogja kutatni, ha törik ha szakad. Az őrök hangja egyre csendesedett, messziről hallatszódtak már csak a kutató hangok. Lassan teljesen eltűntek. Nem találtak senkit, hazamentek Norlanaba. Kera beletúrt fufrujába és elindult ismét céltalanul. Esőcseppek halkan koppantak mellette, még egész tiszta színben. A lány felhúzta fejére fekete kapucniát, így halovány fehér vékony kezei látszottak. Lassú léptekkel, de mégis odafigyelve ment. Beállt egy eresz alá, hogy a maró savas eső ne tegyen kárt a testében.

2009.08.06. 21:09 Michie Risaki

Amint leért Meilisbe,az újságot bedobta az első tűzbe,aminél épp melegedtek!Lélegeztetőjéből lélegzett egyet-kettőt,a mérgezés miatt.Lakása felé vette az irányt,közben végig nézett a kint heverő gyerekekre,lepukkant felnőttekre.   Haza ért.Egy újabb nehéz nap után.Megtaszítja a nagy kormos,ütött-kopott ajtót és belép a lakásba.Bár a falak már elég lerobbbantak,penészesek,de a lopott pénből vett,jobb állapotban lévő bútorok tették szűkebbé a szobát.Lehuppant a kanapéra és bekapcsolta régi tv-jét.Még ő tákolta össze és ő vezeti bele az áramot.Épp a hírek mentek,ugyan azzal,mint amit az újság ír.   Nagyot sóhajt és a sarokban álló,tzsákra pillant.Teli van,annak a halott tudósnak az értékes cuccaival,amit majd elad és vesz belőle maszkokat,innivalót és ennivalót az embereknek.Csak azt sajnálja,h nem tud mindenkin segíteni.Ledobja a kanapéra a távrányítót és kisétál az erkélyre.Nncs igaz alja,csak deszkák.De ő nem is szeret rajta álni,inkább felül a korlátra és bámul a messzeségbe.

2009.07.28. 11:35 Alicia

Fogalma sem volt, menyi idő telhetett el, de ismét besötétedett. Elvette a kezét az arcáról, és körbenézett. Már jobban volt, a feje nem zakatolt, de fájni fájt. Felkelt, megkereste kardját, és vissza csúsztatta a helyére, majd vett egy mély levegőt, utána pedig lassan kifújta,ami nem volt valami jó ötlet, mert utána köhögni kezdett. Megdörzsölte a szemét, és elindult valamerre.

2009.07.23. 21:35 Daniel Barth

Ahogyan fejét lehajtva újra eltakarja arcának mostmár fájdalmas vonásait, összegörnyedt alakja szinte szánalmasnak hat az erőteljes cyborg magabiztos tartása mellett. Kezdi feladni, hogy karjait kiszabadítsa a szoros kötésből, és tulajdonképpen... Újra kezdi feladni azokat a pillanatokat, melyek oly fontosak számára, újra körülöleli az a hűvös, érzéketlen sötétség, ahonnan mostmár nem is akar szabadulni. Egyetlen cél lebeg előtte: hogy segítsen annak, akinek ezt a néhány, igazán szép pillanatot köszönheti. Semmi más. - Da...ni...el...? – hallja meg a halk, élettelen hangot, minek hatására hirtelen felkapja fejét, majd a nyugtatószer ellenére is feláll, s szédülő léptekkel lép egyre közelebb a nagy asztalhoz, ahonnan a lány hangját véli hallani. Néhány bizonytalan, akadozó lépés megtétele után azonban gyors, és biztos mozdulatok rántják vissza vállánál fogva, mitől elveszti egyensúlyát, csak a cyborg érzéketlen karjai támasztják meg. - Sa...Sajnálom... – suttogja maga elé halkan, valahol belül mégis arra vágyik, hogy újra Norlanában legyen. Még magának sem képes beismerni. Egész eddig azért küzdöttek, hogy legyen valami, amivel végre sikerülhet, hogy feljussanak. Most itt vannak, útban az égi város felé, és mégis...  Mégis minden egyre elbizonytalanítóbb... Egyáltalán lesz még esélyük arra, hogy valaha is megpróbálhassanak bosszút állni? Vagy egyből a laborokban találják majd magukat...? Percről percre egyre jobban kezd elmúlni a szer hatása, mitől egyre erélyesebben rángatja karjait, szabadulni próbál a kötelek, és a robot kezének fogságából, mégsem sikerül. - A francba! Eressz el, te rohadék! – képtelen szabadulni a masszív cyborg tartásából, s ahogyan néhány nagyobbat ránt magán, annak egyik keze újra körülfonódik nyaka körül, majd megszorul rajta. Torka elszorul, fulladozva felköhög, majd abbahagyja sikertelennek bizonyuló próbálkozásait. - Nem hagyhatod, hogy legyőzzenek... Ne add fel,kérlek... Én itt semmit nem érek, pedig sok mindent megtennék, de egyszerűen... Nem megy. Itt képtelen vagyok rá. Kérlek... Segítened kell... – hangja megtört, kissé akadozó, ahogyan kipréseli a szavakat fájdalomtól összeszorult torkán.

2009.07.23. 20:37 Akera

Akaratlanul is megpillantotta Morino-t, aki hozzá hasonlóan valami furcsasággal rendelkezett. Csak ő máshogy volt furcsa, nem az öltözködése, hanem az, hogy nem viselt álarcot. Látott a fiú szemében valami furcsát. Ugyan azt az emberek utáni sajnálatot, amit ő is birtokában tudhat. Hirtelen arra gondolt, hogy egy embert talált akivel végre összebarátkozhat, de gyorsan ki is verte ezt a kósza képet a fejéből. Látszólag kisfiú volt hozzá képest, talán fel sem foghatná ha Akera egyáltalán megszólalna. Sóhalytott.. Hat éve az első, kicsit csalódott érzelemszerű ült ki az arcára. Mégis kíváncsi maradt, amint a fiú bement a házba követte. De nem ment be... csak az ajtó elé állt. Morino elméjét kereste, hátha megtud valamit, ami hasonlítható az ő multjához. Már majdhogynem el is érte a gondolatfoszlányokat, mikor érezte, hogy a fiú tudatosan lezárta a gondolatait. Ake beletúrt a szennyezett levegőtől összeállt fufrujába, és ismét elengedett egy sóhalyt, de annyira gondolataiba merült, hogy az ajtó előtt merengett továbbra is.

2009.07.23. 19:39 Mizuki Sawa

Lassan újra kezdi visszanyerni az eszméletét, de ahhoz nincs elég ereje, hogy a szemét is kinyissa. Nem tudja meddig nem volt magánál, de most azt kívánta, bárcsak még mindig így lenne. Az ereit átjáró szerektől csak úgy égett a teste. Legszívesebben kikiáltotta volna magából a fájdalmat, de még ehhez sem volt ereje, túlságosan is legyengült. Hallja, ahogy mászkálnak körülötte, néha megjegyeznek valamit, és hallja maga körül a gépek monoton hangját, majd a billentyűk halk hangját, ahogy újabb adatokat írnak bele. Aztán érzi az újabb tűszúrásokat a testében, amitől megremeg, de ellenkezni nem tud. Ez hosszasan folytatódik így, ő pedig csak némán reménykedik magában minden egyes újabb szúrás után, hogy ez volt az utolsó. Végül aztán tényleg kezdenek tompulni a zajok, és a szorítás a végtagjain is. Úgy gondolták, hogy ezek után nem okozhat túl nagy problémát, nincs elég ereje, hogy szembeszegüljön velük. És mennyire igazuk volt, még ahhoz sem volt elég erős, hogy megmozdítsa a fejét. Végül aztán az összes cyborg elhagyta a helyiséget, és kettő megállt az ajtó előtt. De nem volt egyedül a helyiségben, érezte, hogy még valaki más is ott van. "Lehet, hogy...? Nem, biztos nem." Fel akarja emelni a fejét, meg akarja nézni, meg akar bizonyosodni róla, hogy az van-e még ott valaki, akiről hiszi. De nem megy neki, csak az ujjait tudja megmozdítani, és az is csak mint egy kis reflexszerű mozdulat hat. Szívverése félelmetesen lelassult, és a levegővétele is a normálisnál lassabb és laposabb volt. Megpróbált egy mély lélegzetet venni, ami csak félig töltötte meg a tüdejét. - Da... ni... el...? - rekedtes elhaló hangján kérdezi. Biztosra akar menni. Tudni akarja, hogy ez nem csak egy illúzió, nem csak a képzelete játszadozik vele, hogy továbbra is kényszerítse a fájdalmas létre. El akarja ereszteni az utolsó fűszálat, ami még tartja, de a remény, hogy tényleg a fiú van ott vele nem akar kihunyni. Daniel túlságosan is mélyen lakozik a szívében ahhoz, hogy egyszerűen csak így itt tudja hagyni. Egyedül. Azt mondta, hogy megbízik benne, akkor most nem hagyhatja egyedül. Cserben hagyná, mint ahogy egykor a bátyja tette. Nem bocsátaná meg magának, ha ő is ekkora fájdalmakat okozna neki, ha ilyen mély sebeket hagyna maga után. Újabb próbálkozást kísérelt meg, hogy felüljön, de a karja nem bírta sokáig tartani, és visszaesett az asztalra. Most már nem csak a fájdalom járta át a testét, hanem a félelem is, amitől lélegzete hirtelen gyorsult fel. Fojtogató érzésétől nem szabadult, és most csak úgy kapkodott a levegő után, mégis úgy tűnt, egy lélegzet sem jut el a tüdejéig.

2009.07.23. 14:18 Daniel Barth

- Daniel Bart, te egy idióta vagy, ha azt hiszed, hogy itt hagylak!! Gyűlölöm mindezt. Gyűlölöm, utálom és megvetem! Eresszetek el, nincs jogotok fogva tartani minket. Nincs hozzá jogotok, hogy felettünk ítélkezzetek. Nem tehetitek meg, hogy akaratunk ellenére felhasználtok minket a kísérleteitekhez. Ez nem igazságos! – akadozva fordítja a lány felé fejét, de a nyugtató hatása még mindig túl erős ahhoz, hogy fel tudjon állni. Mikor Mizuki felé indulnak meg az első cyborg társai, remegve próbál felállni, de karjai nem elég erősek ahhoz, hogy akár csak kicsit is meg tudják mozdítani erőtlen testét. - Semmi értelme. Inkább maradj csöndben... – suttogja elhaló hangon, ahogyan egész testén végigfut a kínzó fájdalom, a remegés, az az elviselhetetlen érzés, amelytől már régóta elszokott. A nyugtató szer még mindig túlságosan is erős, talán túlságosan is sok került a szervezetébe ahhoz, hogy ilyen hamar elmúljon. Csak próbál minél kevesebbet mozogni, szemeit becsukva, fogait összeszorítva tűr. Lassan minden elcsendesedik körülötte, mitől csak még nyomasztóbban találja helyzetét. A kép hirtelen hasít tudatába, mitől szemei automatikusan pattannak ki, karjait is hirtelen emeli fel, mitől újra végigfut rajta a fájdalmas, bénító érzés. - Ho... Hova vittétek, rohadékok? – hangja gyűlölettől izzik, mégis meggyötört, hallani rajta, hogy nincs teljesen magánál. A magányos, sötét éveket kívánja vissza ebben a pillanatban, talán most mindennél jobban vágyik arra, hogy újra Meilis koszos utcáin járkáljon, oda, ahova akar. Miért tart ilyen sokáig a hatása? - teszi fel magának a kérdést sietve, amint meghallja a lassan mellé érő léptek ütemes, nehéz dobolását a földön. Néhány pillanat, melyek óráknak tűnnek. Csupán ennyi idő telik el, míg az erőteljes géptest ujjai újra nyaka, illetve csuklói köré fonódnak, majd lassan állásba húzza fel ernyedt testét. Az erős szorítástól újra fulladozó köhögések törnek fel tüdejéből, de a nyakán feszülő fémes kéz szorítása nem akar szűnni. Képtelen kitalálni, hogy merre vezetik, csupán azt érzékeli, ahogyan egy pillanatra megállnak, s csuklói köré újra rátekerik a feszes, bőrébe maró köteleket, melyeket most még erősebben húznak meg, mint első alkalommal. Nem tud ellenkezni, még mindig nem képes irányítása alá vonni mozdulatait, így csak remegve hagyja, hogy beráncigálják élettelen testét egy üres terembe. Valami különös érzés fogja el, valamiért érzi a lány jelenlétét, de se ereje, se bátorsága nincs, hogy rákérdezzen. Óráknak tűnő várakozás után végre lazulni látszik a robot szorítása, s minthogy megtartani egyáltalán nincs már ereje, és összekötözött kezei sem engedik, csak fáradtan rogy le a földre, némán elviselve az émelyítő utóhatását a nyugtatónak. Próbálja kiszabadítani kezeit a szoros kötelek fogságából, azonban azok túlságosan feszesnek bizonyulnak. - Hé...! Mizuki... Merre lehetsz? – suttogja maga elé elhaló hangon, miközben folyamatosan rángatja erőtlenül karjait, remélve, egyszer csak szétszakad a kötél, azonban az továbbra is kitartóan fogja össze hátul csuklóit.

2009.07.23. 13:09 Mizuki Sawa

- A francba... Feladom... Valahogy biztos el lehet tűnni innen. Neked még van rá esélyed. Ahogy mondtam, itt egy lépést sem tudok tenni. Eddig azt akartad, hogy nekem jó legyen. Ha így van, akkor most elmész... Menekülj... -Hevesen rázza a fejét, bár tudja, a fiú nem láthatja, most egy szó nem jönne ki a torkán, így nem tudja neki elmondani, hogy bármi legyen nem fogja itt hagyni! Fejét az ajtó felé fordítja, és addig hátrál, amíg a kis cella fala csak engedi. Emlékei még minidig nincsenek a Norlanában töltött időről, csak a váltakozó sötétség és világosság, és a fájdalom, a hatalmas fájdalom, ami átjárta a testét. Fél az újabb fájdalmaktól, egy újabb fájdalmas elválástól, és a magánytól, a bezártságtól, a sötéttől. Bár a meilisi élet nem egy álom, most visszakívánja. Ott akar lenni, lent! "El kellett volna mennünk, amíg még tudunk... Nem kellett volna haboznunk, hanem menni, nem hátra nézni, csak a jövőre koncentrálni... Akkor most nem kéne itt lennünk, nem lennénk újra foglyok, hanem szabadok..." - Mocskos szemét csürhe... - a fiú gyűlölködő szavaira felé fordította a fejét. Mivel érdemelték ki, hogy  másodszorra is erre a sorsa kelljen jutniuk. A cyborg csak áll az ajtóban, és hosszú percekig, de lehet, hogy csak pillanatokig őket nézi, mielőtt aztán lassú léptekkel elindul feléjük. - Most! Fuss! - Daniel Bart, te egy idióta vagy, ha azt hiszed, hogy itt hagylak!! - dühtől remeg a hangja, és egész testét átjárja. Lassan feláll, és a cyborgot nézi, aki megállt előttük. - Gyűlölöm mindezt. Gyűlölöm, utálom és megvetem! Eresszetek el, nincs jogotok fogva tartani minket. Nincs hozzá jogotok, hogy felettünk ítélkezzetek. Nem tehetitek meg, hogy akaratunk ellenére felhasználtok minket a kísérleteitekhez. Ez nem igazságos! Apró ökleivel elkezdi püffölni a cyborgot, és közben dühösen kiabál vele, a fejéhez vág mindent, ami csak eszébe jut, az azonban csak felemeli a kezét, és odébb löki őt. Ettől elveszti az egyensúlyát, és elesik. Ajka felrepedt, és ömlött belőle a vér, de ezzel most nem foglalkozott. A cyborg elindult Daniel felé, és ő nem akarta a közelébe engedni, így újra felállt, és újra belekezdett az ostomolásába. A hangokra még pár cyborg bejött, és közrefogták. Egy-egy cyborg jutott minden végtagjára, és szorosan fogták. Ő még így is fészkelődött, megpróbált szabadulni, bár jómaga is tudta, hogy reménytelen. Az első, aki megjelent továbbra is kitartóan tartott a fiú felé. - A közelébe ne merészelj menni! - kiabál rá, majd a másik négyre néz, akik fogva tartják. - Eresszetek el! Senki nem figyel rá, elindulnak vele ki a cellából, maguk mögött hagyv a társukat és Danielt. - Ne, nem, nem, neeem... - Lassan ernyed el a teste, jelezve, hogy feladta a harcot, de a fogások még mindig nem enyhülnek. Most egy másik helységbe viszik, ahol egy asztalra fektetik, és odacsatolják végtagjait a fém asztalhoz. Majd megjelenik egy újabb injekciós tű, aminek tartalma szintén elveszik a vébáiban. Aztán egy újabb, ezúttal halványkék, azt egy zöldes követi, majd egy halvány pirosas, aztán elmosódottan látja még a következő narancssárgás szérumot, amivel szintén felé közelednek. Ennyi volt, most már nincs esélye, újra megkezdték rajta a kísérletek sorát. Tudta, most már nincs se esélye, se reménye, már ideje is alig maradt. Egy hétnél tovább nem fogja ezt bírni. Még abban is erősen kételkedett, hogy egy hetet egyáltalán túl fog élni. A kétségbeesettség, félelem és düh érzelemkavalkád között az utolsó, ami még felmerült a tudatában Daniel arca volt. Haványan és fájdalmasan elmosolyodott, mielőtt eszméletét vesztette volna.

2009.07.23. 12:29 Daniel Barth

Mozdulatlanul fekszik továbbra is a kemény fém padlózaton, néha-néha megremeg, ahogyan erőtlenül próbál szabadulni a mély nyugtató hatása alól, azonban annak mennyisége egy ideig még valószínűleg hatni fog. Ahogyan a lány kiszabadítja háta mögött összekötött kezeit, azok élettelenül csúsznak le oldalán, majd tompa koppanással ütődnek a fémnek. Halk hangokat vél hallani, melyek kedvesen csengenek, de értelmüket mégsem képes felfogni. Túlságosan is erős hatása van még a szernek, s bár már tudatánál van, megmozdulni még mindig nem képes. Mégis... A régmúlt képei újra leperegnek előtte, de most nem olyan homályosak, mint eddig voltak. Teljesen tisztán érzékeli. Mintha még egyszer átélné azt, amit akkor. Légzése hirtelen gyorsul fel, ahogyan még mindig teljes erejével küzd a nyugtató ellen, az érzés ellen, hogy semmit nem képes tenni. Néhány hosszú, éveknek tűnő perc után már képes kinyitni a szemét, s bár csak résnyire, mégis örömmel tölti el, hogy kezd enyhülni a szer hatása. A félelem azonban egyre jobban eluralkodik rajta, ahogyan tenyereit lassú, akadozó mozdulatokkal a fém padló felé fordítja. Semmi. - A francba... – suttogja maga elé elhaló hangon, s bár most legszívesebben hozzávágna valamit a cella falához, egyelőre még nem képes nagyobb mozdulatokat megtenni. Fejét remegve húzza el a lánytól, majd fájdalmasan felsóhajtva átfordul a hátára, résnyire kinyitott szemeivel a plafont pásztázva. - Feladom... Valahogy biztos el lehet tűnni innen. Neked még van rá esélyed. Ahogy mondtam, itt egy lépést sem tudok tenni. Eddig azt akartad, hogy nekem jó legyen. Ha így van, akkor most elmész... Menekülj... -– szólal meg remegve, fátyolos tekintetét lassan a lány felé fordítva. Hirtelen rázkódik össze, ahogyan a vastag tolóajtó hangos nyikorgással elhúzódik, majd egy cyborg lép be rajta, szemügyre véve kettejüket. - Mocskos szemét csürhe... – suttogja gyűlölettől elvakult hangon, minthogyha csak úgy magának mondaná, a semmibe. Vajon mit akarhat? Biztos valami újabb löttyöt akar belénk nyomni, amitől aztán még órákig nem tudok mozdulni... Nem minthogyha egyébként jutnék is vele valamire... De... Áhh, dögöljetek meg, hülye tuskók... Elgondolkodik rajta, hogy vajon van-e olyan cyborg, aki tudatánál van...? Végülis egyszer mind emberek voltak. Milyen érzés lehet, amikor valaki elveszti az öntudatát...? Egyáltalán éreznek még valamit? Feltűnik neki, hogy a robot továbbra is csak áll a vasajtóban, de nem tesz semmit. Valószínűleg épp most analizálja kettejüket. Némán fekszik mozdulatlanul, tenyereit újra a földhöz érintve, de légzése ismét remegővé válik, mikor újra tapasztalja, hogy nem érzékel semmit. - Most! Fuss! – szól oda erélyesen a lánynak, mikor a robot felé közeledik, s az ajtóban marad egy résnyi hely, amin Mizuki pont kiférhet. Egyre közelebbről hallja a nehéz lépteket, melyek előtte állnak meg, s csak összeszorított fogakkal várja, mi fog történni.

2009.07.23. 11:46 Kuroshui Morino//Ren

Morino kint ült a ház előtt,elgondolkodva azon,miért is rajta tesztelték ezt a "vaskarmot".... -Talán....-majd magába folytotta gondolatait.Később észrevette,hogy sokan eldobják életüket,hisz leveszik a lélegeztető maszkjukat. -Miért...Miért nem kell nekem maszkot hordani...Elég az,hogy kitaszított vagyok,még az is,hogy végig kell néznem mások halálát...-suttogta halkan Morino;majd felált és elindult a házba,mert nem bírta nézni a szemvedő embereket,hisz tudta ő ezen semmit nem segíthet...Hevesen befutott és magára zárta az ajtót...

2009.07.23. 10:48 Mizuki Sawa

Lassan nyílik ki a szeme, pislog párat, hiszen még mindig mindent csak elmosódva lát. Hamar felméri a helyzetet, hogy egy kis cellában van, és még mindig a légjárón. Oldalra néz, és egyszerre könnyebbül meg, és fogja el a félelem, amikor meglátja a fiút. „Ne haragudj Daniel, ez nem akartam… Annyira sajnálom...” Megpróbálja mozgatni a karjait, de rájön, hogy még mindig össze van kötözve a háta mögött. Körbenéz a kis cellában. Fém öleli körül őket, és sehol egy ablak, csak a neonfények világítják meg az apró helységet. Igaz, hogy nem ő a legjobb harcos, és ennek tudatával tisztában is van, de helyette az ügyessége jó. Addig fészkelődik kis kezeivel, amíg azok szabaddá nem válnak. Győzedelmesen elmosolyodik, mégis csak előnyére vált, hogy ilyen kicsi. Gyorsan odamászik Danielhez, és az ő kezét is kiszabadítja, aztán átöleli. Reméli, hogy hamarosan nála is elmúlik a nyugtató hatása, hiszen addig nem tud mást csinálni. Tudja, hogy muszáj menekülniük, valahogy el kell szökniük de ő maga sem tudja hogyan, hiszen ha egyszer fent vannak akkor nincs menekvés. Azonban innen se tudnak menekülni, hiszen mit csinálnának? Kiugranak? Azt nem élnék túl… Fáradtan és meggyötörten sóhajt. Egy kezével végigsimít az alvó fiú arcán. Szíve összeszorul a fájdalomtól. Ez az ember, aki ilyen rövid idő alatt ennyire hozzánőtt, aki nélkül már nem akart létezni, és most itt vannak egy kilátástalan szituációban. - Ne haragudj rám, hogy bele kevertelek… Ha nem lettem volna veled, mindez nem történik meg… Ha nem vagyok veled, akkor nem akarsz védeni, és inkább kitértél volna előlük, de semmiképpen sem hagytad volna, hogy felvigyenek. És most… most nincs visszaút… Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Nem tudtam segíteni, pedig annyira akartam, de most bármit meg fogok tenni, hogy ne kelljen újra szenvedned! Ha kell, akkor feláldozom magam, hogy te megmenekülj. Nélküled úgy se akarnék tovább, és ha felérünk, úgyis elválasztanak tőled. – Halk szavai végül elnémultak, és a csendben félő volt, hogy túlságosan is elveszti az uralmát a félelmei felett. Még mielőtt ez megtörténhetett volna inkább belemélyedt a gondolataiba. Azok a szép pillanat, amit átélhetett, és amit most a vég közeledtével méh jobban őrzött az emlékezetében és a szívében. De most még ez is fájdalmasnak tűnt, emlékeiben újra élni a boldogságot, és közben tudni, hogy erre már nincs több alkalma. Érezte, hogy egy-egy kósza könnycsepp végigfolyik az arcán, és behunyta a szemét. Kicsit közelebb bújt Danielhez, és mélyen magába szívta a fiú illatát. Kicsit hátrébb hajtotta a fejét, hogy szemügyre vehesse a fiú arcát, a tökéletesnek tűnő vonásait, aztán újra közel hajolt hozzá, és másodszorra is összeértek az ajkait. Elméjéből megpróbált kizárni mindent, a fájdalmat, az emlékeket, a néha felcsendülő gyors lépteket, amik elhaladtak cellájuk előtt, de nem foglakoztak velük. Most csak a pillanatnak élt, csak egy valakinek volt most helye a tudatában.

2009.07.22. 23:22 Akera

Épp Norlanaból lépett ki mikor üldözői már célba is vették. Nem véletlenül veszélyes dolog lopni a gazdag úri emberektől, de Akera nem fél a kockázatoktól, szélsebesen cikázik, hogy lerázhassa azokat akik üldözik. Oxigénmaszkját arcába nyomja, és úgy folytatja az utat. Hosszú trapézszárú bőrnadrágja már itt-ott elszakadt a menekülés közben, szeme alatt az arcán hosszú vágásnyom húzódott, szerencsére csukjás felsője miatt az arcát senki nem láthatta. Fakóvörös haja csak néhány tincsben lógott ki, és fújta ide-oda a szél miközben futott. Kezében Egy zacskó volt, benne különféle gyógyszerekkel. Arca rezzenéstelenül volt, mintha meg sem kottyanna neki az, hogy kimerült(máramennyit látszani engedett a sötét kapucni). Mikor végre lerázta azt a két magas, izomkolosszust aki kergette, még egyszer hátra pillantott. Csak úgy, a biztonság kedvéért. Átvetette magát az utolsó romos kis betonfalon is, és elindult egy ház felé. A ház szinte kísértetiesen csöndes volt a többihez képest. Pici, talán fából tákolt építmény volt. Ake lassan felemelte a kezét, koppantott az ajtón egyet-kettőt... és mégegyszer ugyan így. Az ajtó nyitásáig sok idő telt el, szinte örökös várakozásnak tűnt, amíg egy idős asszony kinyitotta az ajtót, aztán hirtelen ijedtében vissza is akarta csapni azt, de erre a bemenni kívánó lány nem adott elég időt, elkapta az ajtót, lehúzta a csukját arcából és mélyen az idős hölgy szemébe nézett. A kezében lévő kis csomagot előre nyújtotta szabad, nem a faajtót támasztó tenyerével. Amikor a hölgy vonakodva ugyan de elvette a csomagot Akera elkapta a kezét, és furcsa emlékeket táplált az agyába. Pontosan a mai napon látta a nénit először, és ezeket az emlékeket próbálta telepátiával átküldeni. "Egy fehér hajú idősödő nő áll az utca közepén. A könnyei kicsordulnak, egy férfival beszélget. Látszólag könyörög neki. Később a hangok is hallhatóak lesznek. - De uram! Nekem nincs erre pénzem, képtelen vagyok megfizetni ilyen árat három féle gyógyszerért. - Hát akkor hölgyem, sajnálatos módon nem tudok mit tenni. Ezeket a gyógyszereket Norlanaból tudnám csak behozni, de az ottani dolgoknak nagy ára van. Viszont ha nem kapja meg a lány a gyógyszert már csak pár napja lehet hátra. - Kérem biztosan van valami megoldás.. az unokám életéről van szó. Részletben nem lehetne fizetni. - Nem.. nincs más mód, csak az egészben való fizetés. - három gyógyszernév, és három ár hallható- nekem sincs annyi pénzem, h kifizessem magának, hogy később meg lehessen adni. Sajnálom. - Egy 4 éves kislányról van szó... hogy lehet ilyen szívtelen valaki??- aztán hirtelen zokogáshangok, összecsuklás és nincstovább." A hölgy azonnal megértette, hogy az emlékképek róla, és a gyógyszerárusról vannak, így sejti mi lehet a zacskóban, amikor kinyitja és látja a három szükséges orvosságot, az idegen nyakába ugrik. Akera semmit nem tesz, lassan távolodik, int egyet érzések nélküli arccal, és becsukja maga után az ajtót. Kimegy az utcára, sóhalytása látszik az oxigénmaszkban. Továbbsétál, mintha mi sem történt volna.

2009.07.22. 22:09 Daniel Barth

Feszülten várja, a robotok közeledését, próbálja nem mutatni egyre növekvő aggodalmát, s bár szoros fogásában kissé megremegnek maga elé tartott fegyverei, melyeket keresztben arca elé emel. Mély levegőket véve tűri, ahogyan a lány magához öleli, de nem tesz semmit, akkor sem, amikor a lány mellé lép. - Bármit megteszek, és segítek, amiben csak tudok! Végső esetben, ha kell, akkor akár a szemed is leszek. – a monoton léptek zajában alig hallhatóak Mizuki szavai, mégis elmosolyodik rajtuk, mielőtt ránézne. - Azt hiszem ez így egy kicsit bizarrul hangzik. – feleli félszeg mosollyal, ám mire befejezi mondatát, a cyborgok befordulnak a néha megremegő ház sarkánál. Hangosan felsóhajt, mielőtt kardjait felemelve, egyesével próbálja meg őket megölni. Rengetegen vannak. Hallja nem messze maga mellől a földbe csapódó villámokat, azonban hamarosan azok is megszűnnek. A körülötte szüntelenül doboló föld kivehetetlen rezgéseitől összezavarodik, s értelmetlenül csapkod fegyvereivel az ellensége felé. Az utolsó pillanatban visszatolja tokjába a két kardot, hiszen ha elől hagyná, még el is vennék. Fejét lehajtva, megadóan hátrál egy lépést, de háta nekicsapódik az egyik cyborg érzéketlen felületének, mire az gyors mozdulatokkal közrefogva csuklóit, egyre közelebb hurcolja a légjáróhoz. Nyaka körül is erős szorítást érez, mitől fulladozva felköhög, s minél jobban próbál szabadulni, annál inkább erősödik az elviselhetetlenül erős fém szorítása. - Sajnálom, Dan... – hallja meg a lány kétségbeesett hangját, melyből azonnal tudja, hogy nem csak őt kapták el. Nagy eséllyel mindketten újra Norlana egyik elzárt cellájának foglyai lesznek, ahol az ember nem számíthat jóra, s talán csak egy másik világban fognak újratalálkozni. A légjáró rámpáján megtett első lépés után feladja a küzdelmet, csak némán hagyja, ahogyan csuklóit egy erős kötéllel háta mögött összekötik, majd ereibe nagy mennyiségű altatót fecskendeznek. Egyre jobban elhomályosulnak gondolatai, lassan minden kiürül tudatából. Ahogyan a robot szorítása egyre gyengül nyaka körül, térdre esik, majd elnyúlik a hideg fém padlózaton, a másik élettelen ember mellett. Még eltompult hangokként érzékeli, ahogyan egy szűk cellába húzzák be mindkettőjüket, majd erős kattanásként zárják rájuk a nehéz vasajtót. Karjai megremegnek, ahogyan próbál küzdeni a szer ellen, illetve a csuklóit körbefonó kötelek ellen, de végül mindene elernyed, feje halk koppanással esik le a padlóra, légzése is vészjóslóan lelassul. Eközben a légjáró motorja felzúg; elemelkedve Meilis poros betonjától megkezdi hosszú útját az égi városba, s ha felérnek, újra végigszenvedik ugyanazt, amit egyszer már túléltek. De vajon van esély rá? Van esély arra, hogy még egyszer elviseljék azt a fájdalmat, amit egy halandó, norlanai ember mégcsak elképzelni sem tud?...

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]