Új bejegyzés Frissítés

2009.05.20. 23:32 Khiara Laken

Halk sóhajokkal kűzd haldokló lelke bebörtönzött szikráiért,elgyengült végtagjai életben maradásáért,mikor mellkasa kongó ürességét szerkezete embertelenül bedobbanó fájdalmassága üvölti át.Félelmetes árnyakkal és fényekkel átitatott,kivehetetlen vonású arcát vontatott merevséggel emeli meg az éjsötéten túli borostyánokat kutatva,ahogyan kietlen testével feleszmél az ében szellem közvetlen közelségére,rideg tapintására a levegőben megdermedt lázas pulzusán.Öntudatlan formálja tovább repedezett ajkai közül a nevet,újra és újra,egyre ellágyultabb és elhalóbb némasággal,melyet egy könyörgéssé fakult hevesség fűtötte csengés szakít félbe. - Nem engedhetem,hogy elvesszen a lelked ebben a félőrült káoszban.Kérlek... Hagyd,hogy segítsek. Parázsló szemei szinte sercegve húnynak ki az áthatóságot sugalló tekintettől,ami most a legvadabb mélységekig araszolva feszíti szét belülről a jéghideggé fagyott űrt.Mintha kékellő vakságán túl láthatná csak a halálok hírhozójának fémes derengésű testét,mely pulzáló jobbjában kegyetlen vörös színekké fajul,egy hamis életeket szülő robot kívánkozó alakján táncolva.Élettelenül álmodozó arcvonásai rezzenéssel jelzik a siváran feltörekvő érzések zavarodottságát,amint a fennhangon életre keltett szavak elérik tompán zúglódó füleit,felfogja a saját életéről suttogó mondatok súlyát,melyeket eddig is jól tudott,s mire most a vezér ajkai közül hallva gondolataiban a rettegés,és a félelem programja fogan meg. Rozsdás ócskavas... A számadatok,a nevek,az ében aura fojtogató sűrűje tovább szorítja törékeny alakját; megérzi a vállára gördített hűs tompaságot,a fülét ostromló,mély suttogásokat,melyek egyszerre töltik el őt véres fájdalommal,a dacoló fémkötelek recsegő hangjaival,mintha egy elhagyatott láncot törnének szilánkokra lelke szegletein.Hallja egy szív,egy hús-vér szív reménytelen dübörgését a fémfalakon,egy feketéllő élet dalát,mintha ki akarna törni feléje. Második...Khiara...a duruzsoló hang leforrázza látatlan fojtogatással sínylődő torkát.Minden porcikája elcsábul a megértéssel átszőtt szavak susogásán,mely gerince megfáradt tartását hamis élettel és szenvedélyekkel karolja át. Olyan leszek,mint Te?... Észrevehetetlenül megbúvó,tökéletes gyerekes és éretlen mosolyának görbéjét szinte látja visszatükröződni a dübörgő csuklóját szorongató kézfej tompán fénylő ezüstösségén, miközben borzongva érzi gyengülő szuszogása melegségét az elötte tornyosuló robot vállain.Minden lélegzetével megbízik vezérében.Az Első fekete viharokkal ostromlott alakja – ellenállhatalan erővel,könnyek felszárította örök élettel,egy sérthetetlen páncéllal kecsegtet az idővel és  határokkal csatázó mivolta dabakáinak,tettetett létbe forduló emberi lelkének,melyben olyan sok fásult emlék lett már öngyilkos.Norlana suttogása zavart bódultságba hívja a Második félkész vázát,haldokló érzelmeit,az immár kihalt sötétséggel táncoló gondolatait,mely habozás nélkül kész a szavát adó Első hívásának engedni; saját nevén,emberi keresztnevén szólította őt,és gondoskodás fűtötte hangja képes csak visszaadnia az ezüst könny és vércseppek minden elvesztett cseppjeit. A szívemet adom Norlanaért... -...a szavamat adom,hogy személyesen szállítom vissza Őket Meilis utcáira.Nem engedem majd,hogy bármi bajuk essen... A hirtelen megtört dallamtól saját sóhaja is megragad érzéketlenül szúró mellkasa legmélyebb zugában.A lámpa fénye ijedten rezdül össze,majd a hűsölő levegőt a megült pára itatja át a pillanat erejéig,miben a tapintható árnyék kiegyenesedik lázjárta teste előtt.A csuklóján körbefont ujjakon átszűrődő vöröslés élesen vetül immár zavarodott vonásokban mélyülő arcára; fátyolban úszó szemei homállyal kűzdve ugrálnak a fényjátékok érintette,aranyló íriszek között,szinte kétségbeesetten keresve a hitegető,simogató szavakat,melyek visszhangjait immár fáradtan taszítja zakatoló gépezete. Meilis... Nem találja őket.Érzelmei a holt város neve hallatán egyszerre tódulnak fel,mely robotot már rég megölt volna; fáradhatatlan szomorúsága,az emberi bosszúvágy,szenvedélyek viharai,egy gyűlölet,ami parázsként hevíti fel testét,nyaka oldalát,pulzusához szögezett csuklópántja csöngéseit megszólaltatva,mely tisztán kel életre a csendesen hamis légtérben.Nem tehet róla – képtelen megálljt parancsolni érzelmeinek,mert Robot kitartó,ám Emberrel nem versenyezhet; érzékeny,és makacs,mert így született,mert a program így követeli meg. Hiába,ha Robot norlanai emberek védelmére esküdött fel – programját meg sem kellett próbálnia átírni,hisz ember és ember egyensúlya a beléje égetett mondat; Lelke fél szemében az is ember,ki meilisben látta meg a látatlan napvilágot. Hiába,ha léte Norlanaért dobog – valahol,messze,a szíve Meilishez húzza. - Egy újabb életet...Megtennéd értük? Megtennéd,értem...? Nagyon,nagyon félek a haláltól,Első.- Susogása beteges és rekedt lejtésében egy vágyakozó elcsuklás vegyül. - De miért? Miért nem fejeztek be akkor,és örökre? - Törnek ki belőle a menthetetlen kérdések,melyeket már annyiszor feltett önmagának - amióta csak megkapta számadatát.A keserű cseppek bánatosan remegnek mélyen pásztázó szemeiben,ám nem engedi lefolyni vonásai mentén; az angyali arc démonná mosódik pulzáló baljában,ütemesen zizeg,ahogyan gépezete elhalóan szaggatja ordító bordáit. Levegőben megdermedt kezét indulatos hűvösséggel rántja ki a szorító ujjak öleléséből.A nyers gyűlölet,a szeretet ikertestvére,mely a legerősebben emészti élő húsának mozzanatait,minden ember lényét,most az ő vérét is forrón fűti vénái remegésében.Hirtelen felindultáságból,félelmét kigúnyolva hajol közel a robotváz arcához,kissé megemelkedve,hogy áttörjön az ében aurán,hogy elérhesse a kusza tincsek körülfogta fülét. - Ennyi mindent ér egy szív...? - Fájdalmas vonalú ajka mindenféle monotonság nélkül súgja a tiszta válasz nélküli szavakat,majd ugyanazzal a lendülettel húzza ki vállát az érintés alól,s most ő kapja el a jégcsapszerű csuklót; éppen csak a pillanat töredékére,míg a kézfejet erősen visszatolja a robot saját,kemény tartású mellkasához,szorosan az ében szíve fölé; mintha a hidegség elemésztené bőrét,rántja el saját karját,s zaklatottan,zakatoló hangokkal kezd hátrálni a bíboros kékségű fények átölelte férfi fémes teste elől.Felemás,a nyomástól remegő tekintete mélyen issza bele magát az aranyló borostyánokba; érzi,hogy testét ismét elgyengítették szabad folyású érzelmei,s ujjai megremegnek,amint látókörében kirajzolódnak Deron és Coozen sötétzölden pulzáló adatai,ám gyorsan emelkedő mellkasa nem tántorít erős kiállásából.Összeszorított ajkakkal,kűzdve a rosszulét környékezésével égeti a szavakat az elötte vesztegelő robot tekintetébe,a gondolataiba,mintha a szemén át ellátna a messzeségben dobogó,fekete tinta átitatta szívhez. Mi egy szív? Mennyit ér egy dobbanás? Valóban képes háborút indítani,s győzelmeket vezetni? Ellenállni,és felszabadítani azt,melyhez annyira kötődik? Örök életen át dübörögni,vagy idő előtt meghalni,mert tiltottan érez...?

2009.05.18. 22:40 Zev Owen

Arcának különleges vonásokba mélyülő tónusai megdermednek. Állkapcsának ívét a halvány neon világítja meg, természetellenes árnyalatokba öltöztetve, lecsupaszítva őt minden ráerőltetett emberi valótól, melyet a géptestére maszkírozott bőr fedett. Koponyavázától kezdve, az arccsonton haladva át, egészen a határozott állba végződően tökéletessé kerekített férfias alakja mögött most tisztán kivehetővé válik a fémes derengésű páncél, mely robot mivoltáról árulkodik. A rikító fényben úszó töredékvonalak mértani pontosságú hegesztőcsíkozásai megtörik a bőr alatt eggyé váló kékséget, ahogy fejét egy pillanatra előre mozdítja, hogy jobban kivehesse a cyborg hófehér arcának részleteit. A halálra sápadt bőrszínt, mely merész hűvösségével öleli körbe nőies vonásainak egészét; a belé foglalt hegeket, melyeket egykor karmazsin szín vérének egésze itatott, miket most megtört a lámpafényben élénkvörössé vált tincseinek kusza áradata – mintha minden egyes szál kecses ívű útja a lány vágásoktól szabdalt arcán, egy újabb és újabb törésről árulkodna a félrobot lelkében. Érdeklődve húzza össze szemeit, elmélyülő íriszének mélye hevesen izzik fel a fakó fényben, mely körülfonja a szoba vészjósló alakját. Pupillája részletekbe mélyülve feszíti meg önmagát az aranyló, csillagoktól szikrázó foglalatban. Az előtte álló kézmozdulatait követi végig pillantásával, a vékony ujjak útját a láthatatlanná vált, dermesztő térben. A lány álmodozón csengő szavai azonban most csak tompán érik el a belé épített érzékek egészét, mintha tudatosan akarná kizárni őket magából. Szemeinek látómezejében égnek az érthetetlen számsorozatok a női alak körül táncolva, érthetetlen, ezerszínű kódnyelven mesélve neki a felkínálkozó lehetőségről, mely szívébe mar keserű düh és heves szenvedély formájában. Testének egészét most a váratlan izgalom keríti hatalmába, ahogy robotkarjának fémes tapintása elkapja a levegőben kőröző kéz csuklóját, ezzel megállásra késztetve, mielőtt még a semmibe írt név végére érhetne. A vékony kar végén pulzáló karkötő a hirtelen lendületben megpördül az emberi tapintású lágy bőr körül, miközben éles pittyegéssel diktálja a számokat, egyhangú monotonságot szőve a pillanatba. Látja, hogy a lány ajkai megrebbennek, amint a némán formált szó belé fagy, s pillantásának megbabonázó kékje közvetlenül rá vetül. - Nem engedhetem, hogy elvesszen a lelked ebben a félőrült káoszban. Kérlek.. Hagyd, hogy segítsek. – monoton szavainak halk csengése szinte könyörgéssé tompul, ahogy a testéből áradó bénító, érzéketlen hűvösség összecsap Khiara felemásságával, könnyedén itatva át a feszültségtől tomboló étert. Hangja teljesen elhalkul, amint heves éltől fűtött mondatának végére ér. Tekintetével egy pillanatra sem kapcsolódik le a pillantásról, melynek mélyreható tanulmányozásától mindeddig annyira rettegett, mert képtelen volt szembesülni saját kudarcával, mely most egy ártatlan életet keserít meg egy félgép test útvesztőjébe zárva, minek ereje mindennél jobban megsínyli azt a törékeny, emberi mivoltot, mely akaratlanul is húz magának egy téveszthetetlen határvonalat. - Érzed, hogy minden a végéhez közelít... A tested minden ízében ellentmond a parancsaidnak és vég nélküli tettekbe fog, mindaddig, amíg az a rozsdás ócskavas, aminek töredéke benned lüktet végleg el nem pusztítja önmagát. Csak puhán leheli szavait, ahogy másik kezét a lány vállához érinti, hogy ezzel közelebb vonhassa magát és lélegzetekbe mélyülően a fülébe suttoghasson. A távoli csend zúgásából kihallja, amint Coozen fájdalomtól hajtva felsóhajt, mintha tisztán hallana minden egyes felcsendülő szót. Örök létű testének minden feszült mozdulata alatt megroppan az ágy, ahogy idegesen próbál ülésbe kapaszkodni rajta, gyengeségének rommá zúzott töredékeivel küzdve. - Ha a beléd ültetett fémváz csődöt mond, már nem tehetsz semmit a társaidért. Szomorú lenne... Annyi kárba veszett élet vérével áldozni a makacsság oltárán. – sóhajt fel, mintha minden porcikája érzelmekkel telítődött volna el. – Megmenthetnéd őket. Lenne rá lehetőséged. Ha elfogadnád az ajánlatom.. Te lehetnél a Második, Khiara. A benned lángoló lélekre lenne szükség a következő vázhoz, mert a te érzelmeid még így is csitíthatatlanul hömpölyögnek benned, pedig kemény ellenállás vesz odabent körül. Ne add fel, mindezt, csak azért, mert nem vagy képes megbízni bennem. Én új életet adhatok neked... És ha elfogadod, akkor a szavamat adom, hogy személyesen szállítom vissza Őket Meilis utcáira. Nem engedem majd, hogy bármi bajuk essen... A krómszínű lámpa, mely a neon áradatnak eddig fényforrásaként szolgált egy pillanatra pislákolni kezd, ahogy hirtelen megérzi a fürdőben felszabaduló elektromos túltöltődés erejét. Vénájában hirtelen meghűl a vér, mely feszes mozdulatlanságba dermeszti, hátha váratlan támadásra kerülne a sor az ébenszemű fiú felől. A tömör fémajtó alig szisszenve nyitja fel önmagát, halk lépteknek engedve utat a távolból. - Mocsok eltávolítva... - a kék vibrálás alábbhagy, mikor a férfi a kávészínben úszó fotelágyra veti magát, és zavartalan, elfojtott hangon suttogja a levegőbe, hogy maradéktalanul teljesítette parancsát. Robot reflexei elengednek a túláradó nyugalom hatása alatt, mely újra ellepi a teret, mintha mázsás súlyokat vett volna át gyanútól megfeszülő vállairól. Halkan engedi ki az acéltest mélyén megült levegőt, melyről eddig észre sem vette, hogy magában tartotta. A pillanat változékony hevében egy árnyalatnyit mozdul fényjátékokban úszó alakja, ahogy kiegyenesedik a félrobot lány sziluettje előtt, választ követelő néma pillantását az előtte álló tekintetébe égetve.

2009.05.18. 22:11 Shocer Deron

-Rád fért Shocer. Most pedig jobb ha indítasz és leszeded magadról a mocskot. – gúnytól éles szemei  ütköznek meg az ablak mellett álló férfiéval , érzi az aranyló tekintetből áradó hirtelen feszültséget, mely erősen szugerálja szívós kárörömben izzó alakját a kék fényben úszó luxusszobából nyíló  ajtó felé. Karjával, mivel eddig testét támasztotta ,most vontatott mozgással nyújtózik egy, a közelében heverő kávészín fotel irányába, majd ujjaival erősen körülfonja a bútordarab szűkre szabott, kellemes tapintású huzatjának anyagát, s lassú mozgással felsegíti magát az eddig fekhelyként szolgáló padlózatról. Néhány pillanatig rezzenéstelenül áll a leeresztett, sötét élek között beszivárgó éjjeli fénycsíkokkal szemben, testéből áradó határozott ellenállással , mikor sérült vállába ismét belecsap a korábbi fájdalom, melyet már elhomályosított a kimerültség bódító nyugalma, s a helyzet feszült aggodalma. Váratlanul megfeszült alakja egy pillanatra meginog határozott állásából, majd pillantása az immár ágyon helyet foglaló Khiara-ra téved.       Nincs heveskedés.  Nem mutatsz ellenállást. A lány korábbi, határozott szavai visszhangzanak fülében, majd egy mély, beletörődő sóhajt ereszt ki tüdejéből. - Nem kell idegeskedni Mr. Numero Uno. Ha ennyire zavarom a látóköreidet már itt sem vagyok. – mentegetőzést mímelve tárja szét karjait, majd megfordulva tengelye körül lassú léptekkel indul a szoba másik végében helyet foglaló , pulzáló zöld fénnyel ellátott ajtó irányába. Nem tűnök el teljesen ,Első. A fülem figyelni fog bármit is csinálj. Szeme sarkából még egy rövid pillanatig Zev -et méri föl, majd a finom kidolgozású fémajtó automatikusan tárul ki előtte , s határozott belépte után halk kattanással zárul háta mögött. Az ajtón besétálva, a hirtelen felvillanó kékkellő világítás belepi a fürdő – a szoba finom színárnyalataihoz illő – krémszínben tündöklő csempéinek nyugtató hatását, s a berendezések tisztaságtól fehérlő, békés imázsán is visszatükröződik az azúr fenyegetést jelentő fényhatás. Elbizonytalanodva lép a finoman kidolgozott, márvány mosdókagyló elé, kezével egy határozott mozdulattal nyitja meg annak fémesen visszatükröződő csapját. A hatalmas fürdőt most a víz szabad, zabolázatlan kitörésének visszhangja tölti meg, melynek tiszta csillogásába  belemélyülve veszik el üres, ében tekintete. Víz. Olyan természetes az itt élőknek. Ha Meilisbe vezetnék ennek csupán a töredékét, amit elpazarolnak ezek a boldogságban úszó tudatlanok, máris jobb helyzetben lehetnénk. De ezek csak gyilkosokat tudnak küldeni semmi mást! Mérgéből a hűvös folyadék váratlan érintése zökkenti ki, ahogy kezeit a zúgolódó áramlás alá kerülnek. Válláról óvatosan csavarja le a véráztatta, megviselt kötést, ami hanyagul a földre hull, majd karmazsin szín mocskolta ruhadarabjából óvatosan tornázza ki magát, hogy jobban szemügyre vehesse kínzó fájdalmat okozó sebét. Bőre fakó színét most teljesen eltakarja  száradt, vörös vére, mely egészen ujjvégeihez nyújtózott le. - Te aljas mocsok, még egy dobásod van és utána a nyakadon átszúrt zsineggel lógatlak fel egy leszálló pálya szélére… - sziszegi maga elé fájdalomtól összezárt fogain keresztül, majd egy,a falon fellógatott törölközőért nyúl,  minek benedvesített végével határozott mozdulatokkal törli le karját. Mi a francot csinálok én?! Ez már a szégyen tetőfoka! Most meg az ellenségtől kezdtem függeni és teszem amit mond ahelyett, hogy megpróbálnék kitörni innen?! Hirtelen kitörésében a fal felé hajítja a már vörös tónusban égő anyagot, levegőjét dühtől vezérelve szabálytalanul kapkodja, s előrepillantva találkozik fehéren fel-fel vibráló tekintete sajátjával. Érzi, ha továbbra is magába folytja mérgét, előbb-utóbb ki fog törni belőle, s akkor már nem lesz képes önuralmat tanúsítani felette  fejért, majd hirtelen ,a továbbra is szakadatlanul ömlő víz alá kapja zavargó fejét. Néhány percig a nyugalmat biztosító hűvös ölelésben tartja magát, majd szemei szemhéjai hirtelen pattannak fel a hangok hallatán. Sietve zárja el az eddig teljesen felnyílt vízcsapot, majd meghökkenve veszi tudomásul, hogy saját lélegzetén és szívverésén kívül semmi mást nem hall. Sem a kint maradtak beszédét, sem más épületbeli zakatolást. Habozás nélkül ölti újra magára régi, szürke ruházatát, majd kétségbeesett tudatlanságában siet a fémajtó irányába, mi már érezve közeledtét nyílik fel újra. Hirtelen felindulása hamar alábbhagy, mikor szeme előtt csupán a két alak gyanútlan beszélgetése tűnik fel. Tüdeje továbbra is szaporán emelkedik a magasba, ám semmiféle aggodalmat sem mutatva heveredik le az egyik fotel kényelmébe. - Mocsok eltávolítva… - suttogja halkan a levegőbe, mintha senkihez sem címezné mondatát, közben jobbjával közönyösen támasztja ki fejét. Hangszigetelt a fürdő mi? Cseles a nyomorult...

2009.05.17. 22:33 Khiara Laken

Édes fényjáték telepszik a sötét plafonra,melynek csillagok szőtte arany vonalán éppen csak megvillantja tiszta,végtelenkék színben játszó szemét.Jobb tekintetében az aprón csillogó,rögtönzött égbolt mintha hamisan bíbor fényekben játsszaná a vérző csillagok játékát. - A nevem HT-0No.1.De nyugodtan hívj csak Elsőnek.Megteszi... - Vonásai nem rezdülnek meg a sziszegő hang,a robot ércesen csengő suttogása hallatán,mely számára üvöltésként szeli át a hűvös csendet,szorosan átkarolva látatlan lelkét,a lecsendesült lényt,akivé most hirtelen szenvedéllyel elfakult.Mintha a benne tomboló láz is jócskán csillapodott volna; pillanatnyi borzongását az Első ujjainak köszönheti,melyek most saját nyaka vonalán írják le a tökéletes pontosságú körívet.Az ő gerincét is gyenge reszketésre hívja a fájdalmas látvány,a robot észrevehetetlenül megrándult,tökéletes mívű vonásai,ahogyan gondolataiba szövődik mindkettejük emlékképének halványan derengő rajza. - Bár te vagy az egyedüli akiben biztos voltam. Rendületlenül állja az égető borostyánok mély tekintetét,melyek saját,vöröslő íriszébe fúródnak,szinte hangot adva a monotonság átitatta légtér üresen vibráló homályának.Nem érti a fiatal testbe zárt férfi összekuszált,hamis érzelmektől lecsendült mondatát,ám most egy pillanatra sem törődik vele; némán,merev tekintettel várja a gyanakvással telítődött szavakat,melyeket immár a mámorosan csengő mélység fennhangon életre is kelt a számára. - Te látod a nevemet... Igaz? Tüdejéből kitört sóhaja a még mindig felhevült vérének néma felszínre vergődése,mely szinte megdermed a köztük áthidalt légúton.Zakatolása immár olyan mélységekig süllyedt,hogy a gyengén derengő neonfények fásult fényeit sem képes felismerni; a csendes űr,a csillagok mellőzte pulzálás merev teste minden apró szegletét körülfonja,s dübörgő fülein túl már csak saját belső zúgását,tüdejének és programjának kétségbeesett kapaszkodását érzékeli.Az Éjjel hívogató üressége,mely most kint is keserűn tombol az Égi város felett - a Hold elfakult susogása,a csillagok csüggedt érintése,mind-mind csak múló árnyékai saját tükörképüknek,a hamis éjszakának Norlana ölében,mit egy hamis szürkület követ,majd az Ében Nap sugarai,haldokló énekével a süket és vak emberek százaihoz. Meglágyult,hegekkel tarkított vonásain egy csalóka mosoly tör utat a törékenynek ható felszínre.Ez a megmagyarázhatatlan mosoly,akár a pengeélű kard,a robotokba táplált legalapvetőbb érzelemhullám kibontakozása,a boldog másodpercek tudatosítása mindenki mással – itt nem más,mint egy fordított tükörkép,akár saját alakjának tükröződése a tiszta ablaküvegen,az elötte álló robot pásztázó,ostromló tekintetének elvétett célkeresztje.Fejét gépies lágysággal gördíti kissé oldalra a felismerésre,érdeklődő naívságot kölcsönözve vezéri kitartású alakjának,amely most meglibben karja felemelésének végett.Feleslegessé vált,mélykék színnel átitatott bal szemét rezdülések nélkül hunyja le,miközben a mosolyra fordult,merengőn szétnyílt ajkai között némán csengő susogások bújkálnak. Látom...persze,hiszen látom... Hosszú ujjai most finom kecsességgel mozognak önmaga előtt a megfagyott levegőt szelve; valójában a zöld adatokat érinti,szinte kívánva simogatja a számokat tartalmazó nevet,majd közvetlen alatta a betűit,mintha képes lenne megérintenie őket akár egy reménytelen pillanat erejéig is.A gépiességről tanúskodó kézárnyék saját arcára magasodik fel,megtörve a neonfények undorító világosságát. - Minden nevet őrzök. - Vörösben játszadozó,jobb szemének tekintetét égetően fúrja vezére drótokkal és csavarokkal összetartott testére,a jéghideg börtönre,ahol a Léleknek csupán sivár képmása vesztegel örökké a fémrácsok mögött. - Típusom az emberek védelmét,és érzelmeit hivatott ellenőrizni. - Saját,robotszerű monotonitású hangja szinte egy rémült kisgyermek rekedt suttogásává fakul,ahogyan az ólomsúlyú szavakat kiejti elbűvölőnek tetsző ajkai közül.Fáj – a mondat perzselő íze égeti torkának belsejét,elszorítja minden hamisítatlan vénájának falát,ám ujjai továbbra is magányosan,fáradhatatlanul játszanak az érzékelhetetlen levegővel. - Őrzöm az egyensúlyt ember és ember között.Szívem az érzelmeikért dobog.Engem érzelmek nem vezérelnek – én vezérlem az érzelmeim. - A gépies szavakat Robot suttogja lelke legmélyéről,egy ércessé vált dúdolás,mely saját,megremegő hangján kel életre az Első ében auráját átszelve. - Így adom szívemet Norlanaért. - Ujjai fásult hirtelenséggel dermednek meg a levegőben; ingének ujja finoman redőzött vissza vágásokkal övezett karján,láthatóvá téve a vékony pulzusszalag ritmusos vibrálását. - A második sorozat.Minden nevet őrzök. - Ismétli meg álmodozó arckifejezzésel az Elsőnek,elcsukló hanglejtéssel vegyítve önmaga elhaló visszhangjait,mely ellentmond vonásai hamisan lágy élének. Hiszen valóban.Norlana minden emberének neve bekerül születése után az adatbázis forgatagába; a megszüntethetetlen név,melyet az édesanyjuk suttogott fennhangon,mikor legelőször meglátta Őt.Lehunyt szemét a keserű könnyek mardossák,ahogyan feleszmél saját,idegennek ható szavaira,melyekben a típusába táplált vezérszöveg fájdalmas csengését fedezi fel. - Minden ember nevét,... - Érzéketlen,könnymosta mosolyán túlról jönnek a fakó szavak,mintha egy másvilági felcsendülés lenne csupán.Még felemelt kezében is érzi szerkezete rozsdás kopogását bordáin,finoman rángatozó ujjaiban,melyből a mutató lágyan rajzolja körbe a zöld adatok körülfonta Első arcát.Elszorult torkával,kiszáradt ajkával egy nevet tátog hangtalanul.

2009.05.17. 19:03 Zev Owen

Arca kifejezéstelen nyugalommal fordul a hófehér, árnyalakok fedte plafon felé, ahogy megérzi tarkóján a szobában keringő hideg légáramlatot, mely az ablak jeges felületéhez közel a kétszeresére erősödik, hogy ő is tisztán érezhesse emberire formált bőrszövetén keresztül. A hűvös érintés most tisztán hallható suttogásként kényezteti elhalni kívánó érzékeit, biztosítva arról, hogy még él, még érez, még jelen van ebben a magából kifordulni vágyó univerzumban, s nem csupán egy programozott robot, melynek a külvilág látja általánosító, primitív nézetein keresztül. Szájában hirtelen keserű fémízt érez, mely mindig megkörnyékezi, mikor heves érzelmei próbálnak túladni a keményre faragott, jégpáncéllá fagyott test korlátain. Ahogy lehunyt szemhéján át figyeli a mögötte kavargó természetellenesen végtelenkék színt, eszébe jut, hogy milyen is akar lenni valójában. Lecsitult testének vázán keresztül áthatón érzi szívének hibátlanná motivált ritmusát, mellkasán végigszántó ívét, ahogy mindez belezeng erőtbirtokló karjának minden egyes pontjába, és zsongásba hozza lüktetni kívánó fekete vérét. Az ében tintát, mely úgy kúszik, s ömlik át testének vázán, mint egy hosszú kígyó mérgező testének éle, mely bármelyik pillanatban átveheti robotalakjának irányítását. Érinthetetlen, s elképzelhetetlen erősségű gépies érzetek ezek, egy Tökéletesség nevű hazug cellába zárva pusztán azért, hogy a testében megtalálható ember, egy természetes lélek mely éltének már csak halovány szikrája villan, érezhesse tökélyre fejlesztett mivoltát, s ezzel együtt azt is, hogy már közel sem az aminek született. Így már élhet az álmainak, a vágyainak, élhet az egészségnek, az erőnek, de mindennek ára van, hisz a tökéletes emberi lény – mellyé válni akarna, melynek egész életét szentelte – nem létezik és soha nem is fog. Már nem ember. Nem érezhet többé úgy, mint mások. Nem lehet forró a szenvedélye, s mindezt nem hűtheti a testének csapódó hűs esőzés, mely egy forró nyári éjjelt csillapítana felfrissülő, lágy illatával. - Hogy is hívnak, Első…? Hirtelen villan tudatába a szavakból formált, éles érzelmekkel telt mondat, mely váratlan karként rántja vissza nyugalomba erőltetett gondolatainak kavargó mélyéből. Szemei gépies monotonitással pattannak fel, bepillantást adva a zavartan szűkülő, s táguló robotírisz fénykörébe, melynek íve a neonszínben megtörve most mézarany pöttyökkel csillagozza a sötétség burkolta plafont. A nevem… - A nevem HT-0No.1 – ejti tagoltan futó, hangsújtalan géphangon, mintha az utóbbi megnevezőkód születése óta belé lenne táplálva. Belé volt. A második születése alkalmával, mikor valóban képes volt elkezdieni az életét. - De nyugodtan hívj csak Elsőnek. Megteszi.. – suttogja fémes tapintású, sziszegő hangján, ahogy könnyed mozdulatával eltávolodik a hűvösség övezte ablaküveg felszínétől, jobb tenyerét nyakának vonalán futtatva végig, hogy lepergesse róla a jólesőn borzongató érzetet, visszatérítve tudatát a valóságba. Ridegség szőtte ujjhegyének felszínével végigköveti a tarkójába mélyedő körívet, mely akkor még a csövek bejutására szolgált, hogy szilárdan futó gerincének felületére csatlakozhasson. Arca egy pillanatra megrándul a fájdalomjárta emléktől, ahogy próbál urrá lenni annak önműködő valóján. - Bár te vagy az egyedüli akiben biztos voltam. – néz rá váratlanul, de nem teljes pillantással; égtő neonban úszó szemei most a lány vörös pupillájában révednek el, mintha ezzel a félrobot tudatába égethetné imént elhangzott válaszának értelmét. - Te látod a nevemet... Igaz? – vált hirtelen hangnemet, mely a nyugodt árnyalatból érdeklődés fűtötte ártatlan gyanakvássá vegyül. Válaszra várva mered hitetlen ábrázattal a cyborg felé kinek alakja látszólag mozdulatlanná dermedt a lámpa keltette félhomályban, a csíkokban táncoló ablaküveg mellett, melynek felületén kíváncsiság hajtotta sziluettje tükröződik vissza tisztán kivehetően. Most tükörképének árnyalakjára szegezi pillantását, szemeinek vadul vibráló homályán keresztül vonva rá tökéletességbe ivódott tekintetét – nem mer közvetlenül sebektől égő arcára nézni.

2009.05.17. 15:36 Khiara Laken

Halk szitkózódással tapasztja parázsban forgó jobb szemét a már lázasan pulzáló,átforrósodott tenyeréhez.Hidegfejjel már felfogta,hogy valami nincsen rendben,hiszen álmából kijövet még sosem tapasztalta tekintetének vérfüggönyt eresztett valóját.Tompán fújja és szívja a levegőt dermedt tüdeje mélyébe,ami gyenge mellkasát embertelen zakatolássá fakítja,megállt vérét megindítva a sistergő löket,melytől agyában ismét megfogan a sikoltó Coozen arca,és a tehetetlen Deron,aki mellé összerogyott a hűvös padlóra. Az Éj kezei nyúlnak szabad karja felé; jólesően borzong bele,amint a jégcsapnak érzékelt test maga mellé állítja,majd a pillanat töredéke alatt egy határozott mozdulattal az ágy szélére segíti,mire bal,fátyolban úszó szemét hunyorogva nyitja fel az érzéketlen térrel és idővel eggyévált,sötétbe mélyen beleolvadt,feketéllő emberforma felé. - Sajnálom, hogy nem gondoltam erre előbb. - Ha nem látná,akkor is egyből felismerné a mélyen csengő,most idegességről tanúskodó hangnemet,melytől gerince mentén mindundatlan végigfut egyfajta vacogás; mindenféle érzelem katoikussága,melyet képes kipréselni magából,vagy éppen mely haragosan tör utat a felszínre tehetetlen lelke szélén táncolva.Mint a Nap...mint az Éj...ezért nem érezhette hirtelen az Első alakját vakságán túl,hiszen ében aurája olyannyira eggyéolvadt már a fénnyel,a sötéttel,hogy egyként érzékelte a lelkek susogását. - Már régen nem volt alkalmam ilyen közvetlen közelségben emberekkel... bánni. Felindultsága,amitől tüzes vére szédületesen dübörögve indult meg csövei és vénái keresztezésében,most elhűlt vonásokba torzul a suttogó szó hallatán. Ember.Milyen,de...milyen régen nem neveztek már így. Az altató utóhatásai miatt csak hosszú szempillái sűrű takarásában eszmél fel Zev megfeszített lépteire,saját nyaka gépies mozdulatára,ahogyan követi az Első dobbantását az eltakart ablaküveg elé; most szinte ábrándozva tekint a fémbarázda keskeny csíkján át az Éjben fürdőző metropolisz édesen,szenvedélyekkel és érzelmekkel fűtötten zsibongó élete felé.A légjárók tompa hangjai,a város éjjeli násza,melyek elérik tisztuló füleit,mintha gyomrát ugráltatnák a lecsendesült szoba homályba burkolt mélyén.Bár jobb szeme még mindig fájdalmasan zsong tenyere ellazult a szorításában,fél tekintete zavarodottan pihen az árnyékok csúfolta ablaküvegen játszó,eggyéolvadt ében árnnyal. Ember.Egy haldokló bolygó legfejlettebb lénye,mely képes átformálnia saját,és mások világát akarata irányítása végett.A halandó emberi lény,egy túlcsordult lélek,hallgat önmaga érzékeire,fájó,és boldog emlékei romlottságára,megőrzött dicsőségére,feltóduló büszkeségére.Helyes,és vagy helytelen érzelmei,gondolatai vezérlik,melyekben mindig építő,vagy pusztító szándék bújkál; ember és ember,a két véglet,a nappal és az éj,mert pusztítás és áldozat nélkül nincs élet,s élet nélkül nincs halál. Ember és robot.Végletek nélkül működnek tudatosan és behódolva,hisz ember teremtette saját hamis képmását,az ember,akit megmagyarázhatatlan gondolatok vezéreltek fajtársa átformálása céljából.Megteremtették érzéketlenségük kibontakozásának legmagasabb csúcsát,a legfejlettebb lények,kik új életeket akartak szülni a halálból; a halandó ember,aki robottá lett,mert elvesztett álmai és emlékei nélkül,öntudatlanul engedelmeskedik a halandó embernek – végletek nélküli véglet,mely a végén úgy is csak könnyeket,és fájdalmat fogan. De hol vagyok én,kinek teste ütemtelenül és betegesen dacol az Idő múlásával? Hallhatatlan robot - egy halandó ember között? Miután végleg elvesztek az emlékek,a lélek,a könnyező lény,valahol még meg lehetne találni a fémpáncél legmélyén? A Lélek,mely olyan sokszor feszegeti a mellkast,elszorítja a torkot,és érzelmeket vezérel; De hol van Ő,a hallhatatlan robot,kinek lényét most átitatja az ében szenvedély minden cseppje,s aki most lehunyt szemekkel mer lélegezni,akár a halandók...? Rekedten fújja ki a bent szorult,szinte már sípoló levegőt tüdeje legmélyéről.Hallja a mélyen felcsendült hangok feszült és gyúnyos élét; ám nem törődik velük,sóhajtásokkal vegyülve hunyja le bal szemét is,tenyerét óvatosan leemelve a jobbról,ami helyén most ürességet és erős nyomást érzékel.Lassan támasztja meg elzsibbadt végtagjait; egy mozdulattal esik le róluk vastag kabátja,borzongatón felkavarva az amúgy is lehűlt levegőt maga körül,az bájos virágillatot,mely érdes keserűségbe tódul.Komótosan emelkedik fel,kecsesen fordul az árnnyal fedett üveglappal szembe; egy hirtelen mozdulattal pattintja ki szemeit,vénáiban érezve az adrenalin erős löketét. Amire leginkább számított – furcsamód látja a két világot,hiszen jobbja most a vörös fátyolban úszik,a robotok látásában,mely megmagyarázhatatlan áthatóságot ad a karmazsinos és fekete levegő minden kis szemcséjének -,bár a kétségbeesett borzongás még így is átjárja porcikái apró szegletét. A szemem...mit tett vele...? Izzó látásának széles látóköréből fogja fel meglepően gyorsan száguldozó gondolatai mélyén Deron,majd Coozen zöld nevét,a jólismert adatát,a lefutott betűket,melyet összeránduló szemöldökkel olvas fel magában. Hát persze.Az Örök Létű ember.A hallhatatlan robotok hírnöke. Az Első képmása.Az a véglet,mely nem élhet,míg a másik is él.Az emberi önzőség határai; Norlana csúcsa,az emberalkotta robot - az Ében Nap. Halkan felcöccenve préseli ki magában feszültsége ki nem mondott hangjait,miközben meg sem próbálja eltakarni az inge mögül felhangzó,érdes zakatolást,mely kidobbanva feszegeti gyenge bordáit; ezek ellenére kihúzott tartással áll,erősen megvetett lábakkal szegezi tekintetét a fénycsíkkal játszadozó redőre,ahol most a neonok gyenge fényei elvesznek az ében aura takarásában.Szeretne rákérdezni parázsló szeme emberi világára,de nem akar semmifajta önzőséget felmutatni ebben a már-már szinte nevetségesen bizarr és feszélyezett helyzetben. - Hogy is hívnak,Első...? - Igyekszik megütnie a legvisszafogottabb hangnemet,elhalóan suttogva az utolsó szót,ahogyan rákérdez a robot születési nevére; szeretné visszaadni azt a törékeny cseppet,melyet akkor kapott,mikor Ő embernek nevezte.Gyerekesen naiv kérdésében - mintha a legfontosabb dolog lenne megtudnia a neveket - beletömörül mindenfajta értetlenség,kíváncsiság a robotvázban haldokló lélek szenvedélye felé,kinek testét nem koptatja az Idő,ellentmondva saját,korai halálra kárhoztatott testével,melyben érzi lelkének torokszorító küzdelmét.

2009.05.17. 02:16 Zev Owen

Kábelekkel teleszőtt testében megdermed olajszerű vére, ahogy fülét érik az ezüst hajú lány szavainak rettegéstől magasra szökő, remegő hangfoszlányai. Hirtelen egész testét kőszerűnek, s merevnek érzi, mely robotívű mozdulatlanságában tartja egész lényét, akár egy hűvös bilincs, mely mellkasának legtávolabb eső szegletében láncolja le lelkét egy végtelen mélységű, fullasztó kút mélyére. Fogai összekoccannak, ahogy szólna, de ajkait a néma áhitat béklyózza meg. A számadatokba kódolt szótöredékek végtelenszerű villanásokban hasítanak tudatába, megbolondítva látószerveit; Coozen váratlan erejű reakciói és heves érzelemkimutatásai egyre erőteljesebb tónusokban váltogatják egymást, ahogy ezzel az idő minden egyes másodpercében előhozza a tudatában elraktározott gondolatok tudásértékű darabjait. - Elég! – kiállt fel dühtől elragadott arccal a lány fölé hajolva, karjaival az ágynak szegezve a lesérült, törékenynek tűnő testet. Hirtelen lélegzik, hevesen zihál bele a néma térbe, ahogy tágra nyílt, világító szemeinek fénye a lány ezüstjében csillan vissza, mintha annak mélye ezer apró tükröt rejtene magában. – Nem lesz semmi baj. Biztonságban vagy. – tódulnak ki a szívből jövő, feszült hazugságok ajkain, ahogy ráébred a helyzet megoldására. Egész teste fájdalmával lüktet együtt, ahogy gépszerű tenyereinek ölelésében érzi a lány pulzusának egészét, mely az életéért kiállt néma suttogásán, harcias dacán keresztül, miközben erének falát ostromolja, s képzeletbeli karmokkal taszítja el magától egyetlen ellenségét, akit a világon mindennél jobban gyűlölhet – akinek lényére fekete szívvel válaszolhat fekete szívre. Alanyának átható, gyűlölettől itatott arcára mered, majd úgy távolodik el tőle, mintha egy tűztől hevített fémfelületet érintett volna meg. Khiara fájdalomittas nyögése zökkenti csupán ki, mire reflex szerűen kerül gugoló helyzetbe a félrobot teste mellé, mely most darabos mozgásával kíván magához térni. - Coozen…! Merre? Deron… Coozen? Idegesen sóhajt fel, ahogy ajkai megfeszülve húzódnak el. A cyborg forróságtól pulzáló kezéért nyúl, hogy féltérdeléséből maga mellé állíthassa, majd egy könnyed, mégis erőteljes kézmozdulatával derekát megtartva az ágyra ültethesse. - Sajnálom, hogy nem gondoltam erre előbb. – leheli idegesen, hangjából most tisztán kicseng a feszültség, mely feltódult benne a túláradó, véletlenszerű érzelmek súlya alatt. – Már régen nem volt alkalmam ilyen közvetlen közelségben emberekkel... bánni. – Csúszik ki száján a szó, de már képtelen visszavonni; zavartan lép a robotszerű lány alakjától távolabb. Érzi, hogy mindez megfeszíti testét, s tudatos, hideg érzelmekkel való gondolkodását a puszta értelmetlenség végleteig hajszolja. Túl emberi és érzelmes ahhoz, hogy az én szememben másnak tűnhessen. Csupán félig lenne az? Eszembe sem jutna, ha nem tudnám… Nem mond mást, ajkai heves indulatot zárnak el acélbörtönszerű testében, mikor ideges pillantásainak kereszttüzében lép az ablak elé, kibámulva a két sötétítő fémcsík sávja között, mely szabad bepillantást ad az éjszakai város fényárban villódzó pompájába. Az ablaküveg felülete borzongatón remeg bele egy-egy hatalmas cirkáló villámcsapás gyorsaságú elhaladtakor, mely ütemes zenét árasztva magából pezsdíti fel a központ gigantikus méretekben tomboló éterét. A kivilágított ében házak átragyogják az égboltot, ahol a csillagok hűlt helyei figyelnek a néma ég útvesztőjének sivár, sötétkék tengerén, akár a halott lelkek kiknek vakságban kell szenvedniük egy örökkévalóságon át. A Hold puszta árnya is csak tompán látszódik, ezüst sávjainak fonala haloványan dereng a szomszédos házak üvegfalazatán, ahogy elhalni kívánó fényerezete rávetül az Égi város alakjaira, akár egy ezüstfüggöny, mely a bódító azúrkék bársonyban kész fürdeni. Az évszázadok minden érzékekkel fogható csodát megtörtek benne; ébenpalástjának csillogása is mostanra már csak halovány árnyék Norlana vakítón fénylő metropolisza mellett. A még odafentről is elérhetetlennek tűnő égbolt körülöleli a tájat, melyre szíve csordultig hevül érzelmekkel, s vad mozgásra ösztönzi gépmechanizmusú mellkasát. Torkán megfeszülnek drótszerű erei miközben a végtagjaiban tomboló mozgást, s vénáinak hangtalan ordítását próbálja csitítani. Megtébolyult robot teste most gyilkos ösztönt hajszol tudatába, értelmetlen pusztításra csábítva szenvedélybe vesző, érzetektől felzaklatott lényét. Nem képes bánni a benne felpörgő adrenalin érzetével, melyre teste automatikus menekülésbe fogna, a rossz utat választva. Minél előbb végeznem kell. Mostmár csak az utolsó lépés maradt hátra… Higgadtnak kell maradnom. - Köszönöm, hogy mindenféle halucinogén kábító anyaggal lő be, vezérem. Szemei gyilkos szikrákat szórnak, ahogy dühbe fagyott tekintete az imént felszólalt fiúra vetül. - Rád fért Shocer. Most pedig jobb ha indítassz és leszeded magadról a mocskot. – sziszegi megfeszült állkapoccsal, a sötét hajú fiút a lakosztály fürdőszobája felé szugerálva, hogy ezzel is terelje gondolatait a patakokban csorgó vér és az értelmetlen, kárörömtől hangos vad gyilkolás hívogató látványáról. Legelőször Deront akarja eltűntetni a szeme elől, hogy gondolkodni tudjon; az indoka mostmár megvan, csak rögtönözni kell tudnia. Némaságba fúlt pillantása láthatatlan fénycsíkként vetül egy másodperc erejéig Coozen alakjának irányába, ahogy hátát egy könnyed mozdulattal a tompán koppanó üvegfalnak támasztja. Meg kell, hogy semmisítselek 300-8. Nem fogod keresztűl húzni a számításaim a jelenléteddel.. Már elkéstél azzal, hogy visszatérj; a benned rejlő különlegesség már nem tarthat tovább életben. A te szánalmasan hosszúra nyúlt időd végérvényesen lejárt, és én léptem a helyedre. Most az én időm vette kezdetét. Én majd megadom az emberiségnek azt, amit te évtizedeken át magadban tartottál és titkoltál. Nem… Sokkal többet fogok adni. Nem lesznek betegségek… Nem lesz gyengeség, és nem lesz fájdalom. Mert én vagyok Norlana, és én vagyok az Örök Élet!.. Újabb lélegzetvétele erőtlenül tör fel torkából, miközben fejét hátra hajtja, s lehunyja szemeit, mintha ezzel pontot tenne gondolatainak végére, az elhatározás magabiztos tudatáig jutva el.

2009.05.17. 01:50 Shocer Deron

Üresség. Teste egésze mozdulatlanul hever, s mintha  súlytalan lelkét egy lassan keringő örvény vonzaná a néma sötétség felé. A végtelen sodródásban, hirtelen visszhangoznak fel régi, elfeledni kényszerülő szavak, fájó emlékek képsora villan fel a kínzó sötétségből. Kínlódva próbálja szemeit elrejteni a keserű valóság kivetüléseitől, ám nem érzi szemhéjai nyitottságát, mit összezárhatna; karjaiban csupán az elkeseredett remegés érezhető, mik hiába mozdulnának írisze elé, mintha ólomsúllyal kötötték volna szorosan teste mellé. Nem volt elég egyszer….? A zúgolódó visszhangok, s a zavaros emlékek viharából, ismerős, zavart hangfoszlányok tűnnek ki alig hallhatóan, majd egyre inkább elnyomják a régi, szomorú dallamokat, s a felzaklató jelenetek lassan beleolvadnak az örvény sötétjébe, ami szintén semmivé válik ahogy az idő homokszemcséi lassan peregnek tovább. - Merre…? Deron… Cozen?- az utolsónak hangzó, ismerős női hang, szemhéjai hirtelen felpattanásra eredményezik, mik hirtelen ütköznek meg a padló sötét árnyával. Lassan megfordulva szemeiben élesen villan meg a szobát betöltő kék neon, majd erősen végighúzva tenyerét arcán, ülő helyzetbe tornázza magát. Kábult, kifejezéstelen tekintetével pásztázza körbe az immár napfénytől teljesen elvont temet, majd megpillantja Khiara és Coozen ugyancsak nemrégiben ébredő arcát. Chh..Látom mindenki szépet álmodhatott.. Feketéllő szemei hirtelen akadnak meg, Zev néma, mozdulatlan alakján, ahogy teljes gondtalansággal veti előre baljós tekintetét. - Köszönöm, hogy mindenféle halucinogén kábító anyaggal lő be, vezérem. – szavait a lehető leghalkabban préseli ki fogai közül, majd fejét hirtelen előre dönti, eltakarva így szikrákat szóró bosszús pillantását.

2009.05.16. 22:53 Khiara Laken

Sértő fényesség.Izgalommal vegyült szuszogások,őrülten csillogó szempárok mosódnak egybe egyre elhaló gondolatai között.Szikék és készülékek élei,fehérbe öltözött emberek rémalakjai riogatják a jéghideg fagyasztóba mártott testét,gyengén rázkódó fejét,mely szorosan odabilincselődik meztelen végtagjaival együtt a zúglódó ágyhoz.Teste kék színűre hűl.Fázik,remeg. Fehér vattával törlik gyengéden tisztára könnyáztatta arcát. Izgatott sóhaj,mely számadatát leheli. Zsibbasztó űr. - A pulzus gyengül.Huszonnégy óránk van,miután leállt a szív. Egy óránk,míg a test kiürül. Kettő.Belső berendezések beültetésének megkezdése. Három.Külső szövetek megformálásának megkezdése. Négy.Programok betáplálásának megkezdése. Tizenkettő.A gépezet megkezdheti egy órás kísérleti működését. Vér. A karmazsin színgyönyör lassan csordogálva,szabadon tör utat a vakítón fehér falon.Semmi sem állhatja útja vonalát; szabálytalan mintákat vés a tiszta,hullaszagú terem minden szegletébe.A bódító látványnak csodálatos aláfestést ad a fájdalmas sikolyok szimfóniája,az elhaló testek látványa,melyek belsejéből elfakult kísértetként törnek felszínre a megromlott lelkek. Hiszen szinte csak az ujját csettintette meg - a bezárt világ mégis egy pillanat alatt összeomlott körülötte.Mélységes elégtétel feszíti szét minden gépies mozdulatát.Hatalmas intelligencia tömíti fellángoló robajokkal lüktető agyát,elveszi érzékeit,hamis fájdalma szinte lángtengerré borítja az egész mindenség végtelen szegleteit.Végtagjai hibásan rángatóznak.Üres borzongás,a gerincén végigfutó idegek szőrszálhasogató hangjai. Vér.Vér kell. Pulzáló szeme felismeri a két folyadéktartály közti különbséget.Vörös,és ében. Melyik...? Nincs egy órád. Merre...? Már jönnek.Vége.Nem hallod?! Elkezdték már...? Mi vagyok?... Embertelenül torz vonásai lassan siklanak a halottakról saját élettelen testére. Gyomorforgató lyuk.Szétnyitott mellkasa helyén mélységes űr tátong.Baljában reménytelenül ver egy óriási fémszerkezet; ütni akar valamit. Már üt.A véréért dalol.Dobban,leáll...dobban...zakatol.Vége. A sikoltás velőtrázóan szakítja félbe a gyilkos álmát. Mindig...mindig. Teste fékezhetetlenül rándul meg az összegörnyedt pózban.Szerkezete – mint ilyenkor örökösen– hirtelen üti meg az első,erőteljes dobbanásokat,mire vénái fájdalmasan remegnek meg a szétáramló,vörösen sistergő súly végett.Izzadtságában úszva nyög maga elé fejét a hűvös padlóra tapasztva,hatalmas kabátjának a védelmében,mely elfedi teste reszkető vacogását.Szorosan összezárt szemei mintha kiesni akarnának helyükről; jobbja sziszegve perzsel üregében,elhaló suttogásokkal,vakon tapogatózik a sötétség végeláthatatlan burkában.Bal szemét az ólomsúlyú könnyek égetik,melyek keserű pergései hányingert keltő ízt adnak kiszáradt,vízre szomjazó ajkának. Az Első. Felhúzva magát,megszédülve veri le a legközelebbi tárgyat,amelybe kétségbeesetten kapaszkodni próbálna a neonfények átitatta,hűvösségről árulkodó légtérben.Érzi a kint tomboló éjszaka lelkét,a Hold susogó feljövetelét,melyet kirekeszt az ablaküvegre húzott fémredőny.A központ. Örök Létű...Furcsaság...Norlana...a sikoltás. - Coozen...! - Nyöszörgése reménytelenül ad hangot a beléje hasító felismerésének,ahogyan a vénákig hatoló kiáltás eljut részeg gondolatai kuszaságába.Emlékszik – ugyan torkát szétfeszítette a kegyetlen iszonyat- hogy ő akkor nem tudott sikoltani. - Merre...? Deron...Coozen? - Mélyről jött szuszogásokkal hajtja fejét maga elé,nyugtatóan féltérdre ereszkedve,s bár érzékeli a sötétséget,mely hidegen karolja őt át,össze-összeránduló szemeit képtelen felnyitnia.Jobbja továbbra is ütemesen perzsel,ahogyan a nyakába mélyített korong,és a csuklójába szögezett karperece is; felszisszenése most a fohásza,hogy szeme csak átmeneti pulzálás legyen.

2009.05.16. 17:16 Coozen Sana

Fájdalom nyilall perzselő vénájába, ahogy keserűn kavargó álomalakjainak árja visszhangot vet tudatának végtelen mélységeibe. Vízcsobogás fut végig a dohszagot árasztó alagút kővel kirakott falai között, melyek hidegséggel fagyasztják meg hevesen keringő vérét. Érzi nehézkes futása közben lépteit, melynek gyorsaságát a jégként perzselő habok gátolják. Lábán a hűs permet tűkként döfi sebzett bőrét, miközben elfehéredett ujjai egy fémlétra feljáratának érdes csövéhez érnek. Nem jöhetsz velünk! – hallja saját hangját, üvöltve, esdekelve, elcsukló hangon könyörögve, miközben az egybemáló, harcedzett alakokra lesz figyelmes egy ismerős test mögött, melynek látványa, határtalan dühe ellenére is szeretettel tölti el. Beleremeg, ahogy a falakat megtöri az idős nőalak vontatottan szürcsögő, kattogásoktól fuldokló légzése. Lábait megveti az örvénylő csatornavízben, mely feketén kavarog lábaik alatt, mintha bármelyik pillanatban elnyelhetné őket, beszippantva a végtelen univerzum semmije mögé. San, tudod, hogy ez így helyes. Hagynád, hogy tétlenül várakozzak itt, amíg ti az életetekért kűzdötök? Nem! – a nő határozott vonásai megkeményednek összetört testének vontatott lélegzése közben, arcárol leolvasható az öntudat és a rendíthetetlen magabiztosság, mely a benne rejlő erélyes makacsságról árulkodik. Szíve veszélyes ütemben dobog fel, ahogy az ellentmondást nem tűrő alak lényében minden ízben magára ismer. Lelkének teljes egészével felsikoltva tiltakozna az elkerülhetetlen ellen, ahogy most húgával néz farkas szemet, az ő tekintetébe fúrja sajátját, annak ellenére, hogy már  akkor is tudta, hogy elveszítette ellene a versenyt. Karja a puha ágynemű felszínének verődik ahogy őrjöngéstől hajtva megremeg. Szemhéja hirtelen nyílik fel félútig emelkedve, majd lecsukódik, mintha vissza akarná téríteni tudatát az emlékek szőtte tudatlanságba. Ahogy tisztulni vágyó tudata készül újra ellepni elméjét, rájön, hogy az eddig lábán érzett vízpermet ereje valójában a lábába visszatérő, bizsergő vér áramlása, mely zsibbasztó érzettel tölti el végtagjait. Fülének sípolásából hirtelen kihallja szapora, fuldokló lélegzetét, mintha bármelyik pillanatban magfulladhatna egy ismeretlen kéz halált hozó szorításától. - Nem! – nyöszörög fel elfojtott hangon, mintha folyamatosan csak ez a szó peregne le benne, s fagyott volna belé, összaroppant, megsínylett alakját emésztve fel. Szempillái megrebbennek, utat engedve az ezüstösen fénylő csillogásnak, melynek mélyén az éles neon szűkíti el az ébenszínben játszó pupillát. Ujjai megfeszüvle szorulnak ökölbe, fájdalmának ellent mondva, fogai megcsikordulnak összeszorított állkapcsának fogságában, mintha belülről lenne kész felemészteni valami. - Miért..? – sóhajt fel remegve, mintha sírna. – Miért hoztak vissza?... – szemeit újra lehunyja, ahogy elcsukló hangja suttogásában mélyed el. Gyűlölöm ezt a színt. Láttam már… A neon... Most én jövök. De miért..? Beleborzong a gondolatba, mely feltóduló méregként kezdi marni minden egyes összezúzott lélekdarabját. A hányinger velőtrázó érzete fut végig testén, ahogy éhségtől mart, kiürült gyomra felkavarodik. - Deron... Khiara... - nyögi újra és újra elhomályosuló tudattal. – Sewin! Húga nevének hallatán, mely saját torkából szakad fel, szemei felpattannak. Szívének üteme megrohamozza tudatát, s belecseng összezavargó gondolataiba, fülében, s verejtékben úszó halántékán lüktet, megsüketítve őt a külvilág csendbe burkolózó zajai, s a légkondícionáló monoton zúgása elől. - Szörnyetegek.  - mered maga elé, mintha látása sem tért volna még vissza egészen. Szemeinek egésze csupán az egybemáló rikítókék neonáradatot észleli, mely kitölti látóterének tompán fénylő teljességét. - Megint ébren kéne lennem... Hogy reagáljak a fájdalomra? Őket ne ébreszd fel... Nem érdemlik meg. – halovány tónusú bőrén végigfut egy szeméből előszökő vérvörös könnycsík, miközben mellkasa egy mély lélegzetet véve megemelkedik. - Hallod?! Ne ébreszd fel őket!! Kijár nekik a tisztelet! Hagyd hogy úgy haljanak meg, hogy még önmaguk! Ne tedd ezt! – ordít fel önmagából teljesen kikelve, de ahogy elhallgat meghökkenve érzékeli, hogy válaszul csak a néma csönd öleli át. Arról sincs fogalma kihez beszél, de szinte biztosan érzi bőrének borzongásán keresztül, hogy a puszta veszély érintése máris körülfonta félelemtől bénult alakját.

2009.05.16. 16:47 Shocer Deron

Arcát hirtelen üti meg a légkondicionáló keltette kellemes, hűvös fuvallat , amint vendéglátójukat követve lépnek be pihentető luxust magában rejtő szobába. A hatalmas üvegablakon túli mesébe illő kilátás, mit már beléptükkor először megpillantott, hosszú másodpercekig vonja magára csodálkozó pillantását, s szíve szerint elégedetten füttyentene a levegőbe, elismerve az eszményi látványt, ám csak apróra zárt, néma ajkakkal tekint körbe a finom pompában úszó szobán. A helyiséget elárasztó kilátás fénye hamar háttérbe kerül a lehúzódó sötétítő börtöne mögött, ahogy Zev parancsoló karjának mozdulata sötétségbe taszít mindent, csupán halovány fényjelenségek tűnnek elő egy-egy vékony csík mögül. - Jobb, ha nem tudnak rólatok, amíg itt vagyunk. – az Első gondterhelt hangjára csak egy apró, alig kivehető bólintással válaszol , ám szeméből képtelen eltűntetni a gyanakvó kíváncsiságot, ami még inkább fokozódott miután a férfi táskájából fémes koppanások közepette kerültek elő a különböző szikék és fecskendők, neonkék fényáradat kíséretében. Ha ő itt a vezető, akkor miért rejteget minket pont itt? - Nincs heveskedés. Nem mutatsz ellenállást. – fejét meglepődötten fordítja a mellette szigorú merevséggel álló Khiara felé, eközben szemével továbbra is feszülten figyeli Zev határozott lépéseit, ahogy az egyik ágyra helyezett, magatehetetlen Coozen felé igyekszik. - Nem is értem miről beszélsz. – szavaiban csengő, gúnyos irónia közepette húzza fel vállait, s egy komolytalan mosolyt eresztve a plafonra emeli tekintetét. Hanyagul derekán pihentető karokkal figyelmesen hallgatja a sötét alak beszédét a lány állapotáról, majd elégedetten sóhajt megbizonyosodva, hogy senkivel sem lesz baj. Újra maga elé pillantva ütközik meg tekintete az immár vele szemben álló, borostyán színben villanó szempárral , s a pillanat hirtelenségével egy időben érzi egy tű éles szúrásának fájdalmát karjában, s látja ahogy egy színtelen folyadék áramlik testébe. - Nem most fogod megváltani a világot pajti. – az éles szavakra reagálni próbálva, ajkait néma szavak hagyják el , s a látására húzódó szürke ködben, elnehezedett teste alól térdei lassan csúsznak ki, majd felsőteste is a szilárd talajba ütközik. Résnyire nyitott szemmel bámulja a hűvös padlót éjfekete hajtincsei takarásában, majd egy másik test földre hullásának hangja vonja magára eltompult hallását.  – Érdekes módszereid vannak haver…..- megerőltetve ül ki szája sarkára egy apró grimasz, majd elhaló hangját felváltja az ütemes, mély lélegzés, s immár a feszületlen nyugalom járja körül megviselt alakját.

2009.05.16. 14:08 Khiara Laken

Talán még soha életében nem látott ehhez hasonló,szinte már-már külön életet élő luxusszobát; a helyiség széles ablaküvegén édesen törnek meg a délutáni napsugarak,betöltik a levegő minden kis szemcséjét,elbűvölő színeket adva a festői légtérnek,melyet most finom virágillat itat át egy monoton légkondicionáló hűvösségével felkavarodva.Akaratlanul is koszosnak,és oda nem illőnek érzi saját magát az elbűvölő szobában,melynek kényelmesnek tetszető,széles franciaágyainak látványa csábítóan hatnak a testét ostromló álmosságra. Ahogyan fáradtan megveti katonai bakancsát a tiszta padlón,remegő szempillái mögül fogja fel Zev táncoló lépéseit maguk előtt.Karjaiból Coozen álomba merült alakja gördül gyengéden az egyik ágyra,majd tökéletes határozottságról tanúskodó keze figyelmeztető mozdulatára lehúzódik a sötétítő,mely elfedi előlük Norlana talán legmagasabban fekvő panorámáját.A leeresztett fémfüggöny barázdái éles,fekete csíkokat égetnek arca egészére,melynek sebesült vonásai merev higgadtságról és érzelemmentességről tesznek bizonyságot.Ez most nem csupán egy felvett maszk,valóban ennyit érez teste pontjaiból,talán egyedül csak betegesen magas láza tartja benne emberségének szikráit; az elmúlt nap túlságosan is sok érzelmet rejtegetett számára,s elgyengült lelke most így próbál elégtételt venni a feltódult szenvedélyek minden apró darabkája miatt,szinte egyenként számon kérve a kiengedett keserű könnycseppeket.Robot kietlen sivataggá változtatja minden lélektetelenségről daloló mozdulatát,kimérten adja a programok megroncsolta elméjének tudatára elszánt létét,olyannyira,hogy már szinte hallja is dobogó suttogásait,ahogyan a pillanatok törtrészei alatt el-elveszti egyre tompuló gondolatai menetét. - Jobb,ha nem tudnak rólatok,amíg itt vagyunk. A mélyen csengő hangra szinte reflexszerűen,utolsó ereje martalékaiból kapja meg a legközelebb fekvő dolgot,s erősen rántja össze tenyerét,mikor ujjai körbefonódnak a puha anyag redőin,mely történetesen Deron kabátjának sötétségbe burkolt ujjrésze.Zord tekintetét egy pillanatra sem fordítja el a mostohán elfedett üvegablakokról,csak végtelenkék szeme sarkából követi nyomon Zev könnyed mozdulatait széles asztalához.Arcizmai rendületlenül pihennek tovább,mikor hamis neonok fényei törik meg a tiszta hűvösségű levegő lényét,kiélezve a szemében futó sárga átcikázásokat,melyek így megadják a testében keringő,szennyezett vér ezüstös színének kibontakozását. - Nincs heveskedés.Nem mutatsz ellenállást. - Susogja gépies monotonitással, előre szegezett tekintettel a Deronnak szánt,alig hallható választ,tudván a fiatal férfi indulatos magatartását,és Zev – aki most Coozen alélt teste körül kezd vizsgálódni – játékosnak ható szavait,melyekben mindenhol ott bujkál a rideg valóság,s jól tudja,hogy habozás nélkül képes lenne eleget tenni saját akaratának. Szinte láthatatlanul lép elé az Első homályba burkolt alakja; állán érzékeli a jéghideg,élettelen ujjak érintését felhevült bőrén,ahogyan kissé megemelik ellágyult vonású arcát.A két sárga borostyán mélyreható analizálásba kezd,s bár betegesen véraláfutásos szemeit tompán égeti a rávetülő fénysugár,egy röpke tizedmásodpercre sem hunyja le őket.Keze lassan gördül le Deron ruhájának vonalán. - Az írisz ép.Az idegrendszer nem sérült.A test legyengült,de súlyos sérüléseket nem tapasztaltam. - Feleszmél életlen arcán a fegyver csöve égette seb jelenlétére,ahogy a robotujjak megtapintják egy pillanatra,majd feje lágyan visszaesik saját,előre szegezett vonalába,mikor a tartását segítő kéz elengedi őt.Szeme sarkából egy tű megcsillanó élét véli felfedezni,egy ruhadarab tompa puffanását,majd elhaló suttogásokat hall,mikor az ampullába felszívott anyag némán fúródik bele Deron karjába. Szinte már könyörög egyre érzéketlenebb teste végleges elnyomásáért.Szuszogva várja az injekciót a cyborgok vezérének szorításából,ki – valahol most az ő vezére is – képes volt egyszerre kicsalnia belőle a mélyről feltörő könnyeket,a szánakozó könyörgést,gyűlöletének minden cseppjét; és most,bár zsibbadó gondolataiban az ő képében immár végleg megfogant ellenségének,Norlana valódi alakjának hírnöke,Robot lelkének feltörekvése végett csak emberi kiszolgálatottságot,és dermedt önfegyelmet képes mutatnia az Első felé. Agya immár végleg felmondta a szolgálatot; fakó emlékei és gondolatai megtépázottan zúgnak elméje legmélyén; az utolsó,amit érezni képes,egy valódi vénájának hasító fájdalma,melynek falán a vékony tű határozottan hatol át; felhevült,sistergő vérében elvegyül az erős altatószer; a vöröslő fátyol hidegen ereszt függönyt elhomályosult szeme elé,majd sötétségbe burkolva rogy össze Deron tehetetlen alakja mellé a földre.Benső gépezetei együteműen kapcsolnak ki,kivéve szívét,melynek embertelenül lelassult zakatolása gyenge dübörgésbe csap át,ahogy fásultan igyekszik életben tartani egy haldokló test létét.

2009.05.16. 00:11 Zev Owen

A felvonó kabin napfényben tükröződő üvegdoboza lelassít, majd halk morajlás kíséretében megáll, mintha azt csak saját kiélezett robot érzékei észlelhetnék a néma pillanat hevében. Léptei egy pillanat erejéig megkoppannak a berendezés fémes küszöbén, ahogy Coozennel a karjaiban kilép a fülledt térből. A könnyeden lüktető nyári szél melegséggel borzongatva meg testét végigáramlik bőrén, melyet csak apró bizsergésnek észlel. Belül mélyet sóhajt, ahogy fejét kicsit előrébb dönti a tiszta érzetek hiányára vágyakozva. A robot test még így sem éri el fejlettségének tetőfokát, mikor szövete minden egyes gyengéd fuvallatot érzékelni tudna, akár a kifinomult, széles skálán mozgó emberi bőr. A fémhuzalokon lebegő liftből szinte rögtön lépnek szállodai szobájuk hűvös mélyére, melynek fényjárta terében hallani egy üzemelő légkondícionáló tompa zúgását. Érzetre olyan ez a belépő, mintha az ablakon, vagy egy erkélyről lépnének be egy üvegtáblán át, mely egyik elemét képezi a kilátást biztosító gigantikus építmény tükörszerű falazatának. Az ablaknyílás szerű bejárati ajtó magát irányítva csukódik be, érzékelve mikor halad el az utolsó ember téglalap alakú kivágásának körzetéből. A délutánban derengő lágy napsugár világítja be a fehérre meszelt szállodai luxusszoba minden egyes tökéletes négyzetcentiméterét. A levegőben tükröződő csillámszerű porszemcséken vibráló sárga fény ezernyi színben törik meg, mintha a helyiség minden egyes szegletét valamilyen varázslat lengené körbe. A szobát enyhe levendula illat tölti be, s a hatalmas dupla ágyak tiszta, rendezett egységei teszik mindennél vonzóbbá s ízlésesebbé a helyet, melyet csak a könnyed krémszínben és kávészínben játszó bőrfotelek törnek meg mohó eleganciájukkal. Egy pillantást sem vet a szobára, ahogy beljebb sétálva az egyik ágyra fekteti a karjaiban alvó lányt. Pillantása most koncentrációt, s enyhe feszültséget tükröz, ahogy leheletnyit összevont szemöldökének aggodalmas arckifejezése egy pillanat erelyéig megtöri tökéletes vonásainak porcelánszerű egységét. Karja határozottságot diktálva rándul meg, sötétséget szőve a fényárban úszó ablaküvegekre, melyek ébenszínű csíkozásban takarják el alakjukat a kint tomboló, fékevesztett rohanástól nyüzsgő külvilág elől. A sötétítő fémanyag halk zizegéssel engedelmeskedik az Első akaratának, vékony fénycsíkokkal borítva el arcának kiélezett figyelemről tanúskodó pontjait. - Jobb, ha nem tudnak rólatok, amíg itt vagyunk. – dünnyögi elhaló hangon, mintha fáradt lenne, vagy csak magának szólnának szavai. Ujjaival ébenszínben játszó, kócos hajába túr, enyhén kífújva a levegőt megfeszült ajkai mögül, ezzel kicsit könnyítve a torkában rekedt, szorongató érzésen. Ahogy a lakosztályban lévő asztalhoz ül, rögtön felvillan a neonfényben úszó, halovány lámpa, mely kísérteties derengéssel árasztja el az eddig még barátságosnak mutatkozó szobát. Karja a tökélyre csiszolt asztal felületén kúszik végig, ahogy megfeszült izamival rákönyököl a világosságot adó lámpa vonala mellett. A borzongató sugárzásban szemei életre kelve vibrálnak, miközben szivárványhátyájának mélyrehatoló tónusai világoskék színekben kavargó, fényáradattól örvénylő, természetellenes színezetet kapnak, mintha az iriszében lévő fénykör életre kelt volna, egy-egy külön lámpaként pulzálva fel az előörvénylő sötétből. Egy hangos fémes kattanás, majd egy cipzár elhaló, felszaladó hangjai törik meg a vontatott csendet. A tenyerei közt heverő éjkék váltáska mélyéről kiélezett szikék pengéi villanak fel, s fecskendők műanyagborításain fut végig a neonfény élének rikító sávja, ahogy kezébe veszi az egyiket gyengén pöccintve egyet a darab ezidáig még tű nélküli végén. A vékony, fémszerű csík könnyedén ileszkedik végére, melynek segítségével az apró, átlátszó tartály lassan tömény vérrel telítődik el. Néma, rezzenéstelenségbe burkolt könnyed lépteivel ereszkedik gugolásba az eszméletlen alak ágya mellett a tű élét vénájába juttatva. Szélsebes pillantása a lány arca és a dolgozó inekciós tű között ugrál, hol sárga színben hol pedig ugyanolyan kékben vibrálva, váltakoztatva önmagának ragyogását. - Ki kell pihennie magát. – fogja a hangját lágyabb hangvételű suttogássá, mintha ez lenne belé táplálva, ahogy a nyugodni készülő helyzet tálcán kínálva adja magát. Zavartalanul nyúl a félrobot álla felé, ahogy váratlanul elé lép, ujjaival kicsit megemelve alacsonyabban fekvő arcának állását, hogy tekintetük találkozzon. Fesztelen, mélyreható analizálásba kezd, ahogy a szeméből előugró fénysugár végighalad a lány íriszének minden egyes pontján. - Az írisz ép. Az idegrendszer nem sérült. A test legyengült, de súlyos sérüléseket nem tapasztaltam. – hüvelykujjával elngondolkodva érinti meg egy pillanatra a lány arcán keletkezett, már félig behegedt seb vonalát, majd a pillanat hirtelenségével mozdul Deron fáradtságtól lüktető alakja felé. Csuklóján felvillan a neonszínben úszó, fehérben világító szövetébe égetett számvonal, mely kódszerű jeleket ábrázolva tűnik fel, ahogy odalra dobja sötétbarna kabátját és hófehér ingének ujját felhúzza, mintha csak orvosi beavatkozásra készülne. Egy újabb ampulla telítődik el ezúttal átlátszó anyaggal, majd fúródik egy másodperc leforgása alatt a férfi karjába, hogy még reagálni se legyen ideje. - Nem most fogod megváltani a világot pajti. – cseng fel suttogó hangjában az irónia, ahogy utolsóképp még végigpillant a fiú elnehezülő, álmosságba dermedő pillantásán, majd a cyborghoz fordulva ugyanezt a mozdulatot végzi el, arcának rezzenéstelen hűvösségével. A szobát egy néma másodperc leforgáa alatt önti el a vészlyosló csend, mely a puszta tudatlan álmosság derengését hozza magával; de ő mindezt már sohasem tapasztalhatja meg, örök ébrenlétre ítéltetett a teste. Még halk lélegzetvételét hallani, ahogy a szék megmozdul könnyű súlya alatt, miközben fémszerű hátát a támlájának veti, s robotszerű, mozdulatlan fegyelemmel dermed meg egész alakjában.

2009.05.15. 23:19 Shocer Deron

Lábait sietve kapkodja egymás után, hamarost felzárkózva Khiara mellett, s lassan lépdelnek tovább a keskeny átjáró gondosan kiépített kövein. A kellemes levegőt, eközben minduntalanul szelik át a magasban cikázó járművek, ám a langyos levegőáramlatot most megtölti a feszült figyelem, a kíváncsiság az ismeretlen felé. Hirtelen választja el tekintetét a napfényben fürdőző poliszról, szemhéjai szűkre záródnak, mintha sötétségbe vesző íriszét kegyetlenül marcangolná a boldog gondtalanság fénye. Maga mellé pillantva látja a lány ajkával megformált,némaságba vesző szavakat nyugtalan arcán. Korábbi gúnyos mosolyát levetve, most bizalmat sugárzó tekintettel fordítja fejét Khiara felé, s óvatosan felé hajolva halkan suttog füleibe. - Csak nyugalom, ha valaki itt feszült helyzetbe kerülhet az csak én lehetek. Magamat ismerve megint kicsúszik a számon valami hülyeség , amitől a vezérke bátran lecsavarhatja a fejem. – választ nem várva szegezi maga elé gyerekes nemtörődömségtől égő tekintetét, míg el nem érnek egy felvonó ajtajához, melynek kék színben pulzáló gombjain Zev ujjvégei reflexszerűen ugrálnak. A hangtalanul érkező  üvegkabin bejárata a másodperc töredéke alatt nyílik fel előttük, miben már két ember figyeli őket feszülten. Magabiztosan lép be a sötét hajú férfi után, s egy darabig csöndbe burkolózva áll meg helyén, s mikor már Khiara is liftbe szállt, fejébe hasított a tudat, hogy jelenleg egy szűkebb térségben tartózkodnak, így elkerülve a kellemetlenségeket fürgén a kabin üvegezett oldalához húzódott, némi távolságot tartva a jelenlévőktől, majd ugyan azzal a hirtelenséggel indultak el, mint amivel szállító eszközük megérkezett. Rövid ideig a semmibe bámult, helyzetüket egyre inkább furcsának és kiszolgáltatottabbnak találta. Egy erős fénysugár villant szeme sarkába, s ez egy válla fölötti, apró pillantásra sarkallta, arcán ugyan nemtörődömség rajzolódott ki, ám valójában elcsodálkozott a gigantikus épületek közelségén , a fények gondtalan villódzásán, s a néha megpillantható polgárok derülátó arcán. Akárcsak egy régi meilisi tündérmese. Csak az a kár hogy minden mesében ott vannak a sötét karakterek. Szemét immár gyanakvóan szegezi Zev hátának , hisz kevés olyan lénnyel találkozott életében, akiben ennyire képtelen lett volna olvasni. Leginkább az borzongatta meg hátát, hogy legtöbbször őt is ilyen személyiségnek titulálják. Elmerült gondolataiból a lift apró rántása zökkenti ki, mely talán ,a központba való megérkezést jelentené?

2009.05.15. 19:33 Khiara Laken

Ahogyan megfeszült léptekkel áthaladnak a főút és a központ közé emeltetett kőhídon,elmélyült tekintete az alattuk gomolygó füst sűrűjébe réved.A tejszerű köd mindundatlan felkavarodik a gúnyos gyorsasággal száguldó cirkálók,és az irdatlan teherhajók turbináitól,letargikusan nyaldossa a hajók erős fémfelületét,hogy akár egy reménytelen pillanat erejéig is,de végigsimíthasson az égbe épített város repkedő darabkáin.A végeláthatatlan szürkeség maga Meilis,az eggyéolvadt derengés és Halál,ahol ebben a pillanatban is emberek százait temeti maga alá az áttörhetetlen nyomor burka az összeroskadt város romjain.Mereven szegezi a magasságban szédelgő tekintetét szülőhazájukra; szeretne a közvetlen maga mellett lépdelő Deronnak mondani valamit,akármit,pár nyugtató,vagy akár vicces szót hallani a Furcsaság szájából,ám összeszorult torka csak néma tátogásokat enged formálmi kiszáradt ajkaival. Egy határozott mozdulat rezzenti össze elvont,a ránehezülő fáradtsággal dacoló gondolatai meneteléséből; Zev jobbja most láthatatlanul siklik a gombsorokból álló vezérlőlapra,amely megtörve a feszélyezett másodperceket hívja fel az alattuk beépített emeletekről száguldozó üvegkabint.A légies jelzőhangot némán követi a hihetetlen mérnöki pontosságokról,és gyorsaságról tanúskodó lift vékony,ám törhetetlen anyagú ajtónyitódása,melynek üvegfala mögül egy fiatal pár alakja bontakozik ki.Igyekszik kihúznia a görnyedt testtartását,mélyet szívni a portól bepárlott szűrőberendezésű tüdeje zugaiba,s megemelt mellkassal így belépni Deron után a kabin légterébe.Sűrűn pislogó szemeit villanásnyi idő alatt futtatja végig a férfin és az állapotos nőn,akinek érdeklődő tekintete egyből megakad a szokatlan négyesen. Szorongva próbál helyet találni a szűkösnek és levegőtlennek érzékelt óriási fülkében; elkapja őt a pillanat hamis öröme,mikor Zev,karjaiban Coozen önkívületlen testével végleg meghúzza a határt a velük utazó emberpár,a mellette álló Deron,és saját szétzilált alakja között.Az áldott állapotban levő nő látványa kissé megbolondítja egysíkra lépett gondolatait,és bár emlékeit már megroncsolták a hibás programozások,az idő gyors száguldása,gyermekkori vágyát nehezen oltja ki hol heves,hol fásult és sivár lelkének mély szakadékjaiban. Akkoriban tehette meg kiskori ígéretét,miként az egyszerűnek tűnő álmaival egyszer még feljut az Égi városba,a visszataszító tündérmesék színhelyére,ahol félelem és könnyek nélkül alapíthatja meg saját családját,saját kűzdelmét az elnyomás ellen.Gondoskodni fog beteg szívű édesanyjáról,mondta,idősebb testvéreiről,mert Meilis akkoriban fog megtisztulni,és szabadon élhetnek majd a szenvedések kiegyenlítette boldogságban – egy gyerek fejével még az a világ is szebbnek tűnt,mely álmok helyett irtózatot,és rémtörténetek megelevenítette szenvedést hozott a kiszolgáltatott emberek százaira és ezreire. Alig pár hónapra rá Norlana valóban eljött értük; évek múlva végleg megfosztották őt az emberi testtől,így mindenfajta vágyálmától,nem hogy csak a szülés várt örömétől,mely csak egy volt az érzékeny lélek jegyzékében.Ahogyan hidegfejjel kitekint a gyorsan sikló kabin üvegén túlra – bár többször járt már a metropolisz különböző részein -,igazán csak most emelkedik fel elötte az égben álló,a Napban fürdőző város egésze.Innen nézve mintha maguk alatt hagynák a földi lét minden szikráját,egyenesen emelkednének a halálról suttogó Norlana fölé; borzongató érzés,csaknem a tenyerében forgatja a nyüzsgő élettől pulzáló városmagot,gondolva a homályos emlékek közé ékelt éles ígéretre.Valóban itt van Norlana csúcsán - ha saját történetében Meilist szabadnak álmodta meg,talán még azzá válhat.Ironikus,hogy Norlana teremti saját pusztulásának hírnöket,így talán őt is,s hogy a Fekete város egyik képviselője csak lépésekkel mellette áll; ám gyűlölete iránta immár csak felszínes érzéketlenségbe csapott át.Talán így van megírva,talán nem – mindenesetre Ő vezérnek akar tűnni,aki most merev higgadtsággal hagyja magát sodrótatni az események medrében.Ahogyan végigfuttatta elméjében az elmúlt percek történelmét,az Első érzékbolondító alakját,már a folyamatosan a testét ostromló álmossággal dacolva is rájött,hogy jelenleg semmifajta veszéllyel nem kell foglalkozniuk,tekintettel a közvetlenségekre,a megmagyarázhatatlan légkörű fogolylétükre.Jobb,ha együtt működnek a robotok rideg,és vagy játékos vezetőjével. Csak játszadozik.Feszeget.Felmér. Némán fonja keresztbe karjait dübörgő mellkasa előtt; a dobbanások tompán szűrődnek ki bordái mélyéről,felerősödve a zárt üvegkabin napfénytűrte oldalain.Igyekszik elnyomnia a cyborgok már-már jellegzetessé vált hangjait,melyek az emberek szívének csupán haragosabb árnyai,miközben szuszogva követi végig hosszú mutatóujjával az arcán végigfutó seb élét.

2009.05.14. 19:31 Zev Owen

Érzi a hátába fúródó feszült, s érdeklődő tekinteteket, ahogy néma léptekkel próbál lassabb ütemet felvenni, hogy sérült foglyai is beérhessék; belül azonban mindennél kiszolgáltatottabnak érzi helyzetét. Most nem tud az arcukról olvasni, nem tud a tudatukba látni, így mást nem tesz, csak fesztelen arcal figyel előre, minden pillanatban csupán egy helyre koncentrálva, mintha azúrkék ívű pupillája egyetlen magányos pontot szúrt volna ki magának a távolban. Nem néz a karjaiban heverő Coozenre, aki látszólag békés, vonások nélküli arcal dönti fejét fémkidolgozású felkarjának. Egész lényében érzi lelassult szívdobbanásainak harcias ütemét, melynek hatására reflex szerűen tartja el magától, alig észlelhető centikre. Nem akarja mellkasívének vázán érezni az életet jelentő gyenge dobolás ritmikus dallamát. Nem akar belegondolni a testében lévő vér áramlására, puszta emberi mivoltára, mely az előbb is élénk heget égetett feledésbe merült lelkébe, Khiara felkavaró szavainnak, s pillantásának kereszttüzében. Egy egészséges, erőtől pulzáló szív – a világ ütemeinek kigúnyolója egyetlen csodálatos szólamba tömörítve. Megismételhetetlen szimfónia, mely számára a legkeservesebb kínszenvedést jelenti, akárhányszor csak felcsendül a közelében. Már évek óta nem engedett ilyen közel magához senkit, a hazug játékokat űző sors azonban most megtörte magányának egy szakaszát – kötelessége megkövetelte tettét, csak ez tartott büszkeséget határozott vonalú testében, csak ez buzdította tisztánlátásra tudatát és rezzenéstelen fagyosságra lelkét. - Nincs szükségünk díszkíséretre 5-ös egység. Elmehetnek. – félhangos szavainak egyhangú, vontatott hangzása is tisztán kivehetővé válik a tompán zúgó központ morajában, ahogy kócos, ébenfekete tincseit mozgásra bírja a menetelésétől keletkezett, hőjárta levegőhullám. Egy percre sem áll meg megbizonyosodni arról, hogy beosztottjai teljesítik e parancsát, csupán néma tudatának feszült figyelmén át hallgatja a felcsendülő cyborgok távozó lépteinek zajait, melynek egybefüggő dobbanásai sem tudják önbizalommal, s túláradó hataloméhséggel elönteni testét. Érdeklődése olyan hirtelenséggel vált testében rideg feszültséggé, mint amilyen gyorsasággal érkezett, ahogy megpillantotta szököttjeit. Végigmegy a vékony kőhídszerű vonalon, melyen maximum két ember fér el egymás mellett úgy, hogy gyalogolva ne essenek bele az alattuk tátongó főút cirkálótengerének mélységébe. Villanásszerű pillantása egy másodperc erejéig az összefüggő, fémes csillogású légiút aljára téved, ahol Meilis füstje gomolyog a mérgező félhomályban, mintha annak halált hozó, szürke indái az Égi várost fenyegetnék, ahogy kicsapódó párája hangtalan mozgással játszik az ódon, láthatatlan házak romos falai között. Önmegtartóztató, halovány fintor ül ki arcára, ahogy ajkai belső feszültéségétől dermednek határozott vonallá. Fél szemmel látja, ahogy a két emberalak lassan beéri, majd jobbkarja hirtelen parancsot kapva feszül meg, hogy másik kezével előre mozdulva ujjai egy sötétkék gombokból álló sorra tévedjenek, melyek szorosan egymás mellett állva fénylenek egy hosszúkás fémlapon, ahogy annak neonban pulzáló felületén kezd villámgyors, kódszerű pötyögésbe. VÁRJON – villog fel a vérvörös felirat a vibráló kék foglalatban, melyet csökkenő számok másodperc szerű pergése és egy könnyed hangzás kísér, hogy az itt közlekedő félrobotok fülét éppen csak elérje a zavartalan, működést jelző tompa hang. A hatalmas felvonó mintha eléjük lebegne az alattuk tátongó semmiből, ahogy a gigantikus üzletház oldalán felhúzza magát, hangtalan mozgással. A kabinba lépve eszmél rá, hogy számításai kudarcot vallottak és nem egyedül vannak; két ember társaságában kell felfelé menniük, ami különleges vendégeire nézve nem túl szerencsés játék egy zárt terű, üvegborítástól fénylő liftben. Próbál fesztelen arcot vágni, ahogy bevárja, míg Khiara és Deron bemennek, majd követve őket áll közéjük és az emberpár közé, akik mindenbizonnyal a kórház felé tartanak. A várandós nő arca zavartsággal burkolt kíváncsiságot mutat, ahogy szemei felcsillanva méregetik Zev alakját, tudomsást sem véve a két szökött alanyról, akik ebben a pillanatban igazi veszélyt jelenthetnének rájuk. A földre szegezi tekintetét, miközben szinte üvöltve hallja a tudatába hasító, suttogó nő szavait. Az Első… Ahogy gondolatára ébred a felismerés a szavak hallatán, lelkét fagyos borzongás önti el; mert bármennyire imádja az embereket, a szenvedély fűtötte érzelmeket, melyeket lelkük legmélyéről táplálnak, s fakadnak fel a pillanat leghevesebb váratlanságával, már sohasem lesz képes megérteni őket. Hhiszen ő mostanra már csupán csak egy fémtestbe zárt program, emberszerű utánzata marad, az éjfekete vértől forró drótszerű erekkel, s mellkasának közepéről felzengő tompa zörejével, melyeket álmatlan éjszakákba mélyülve hallgat a neontól vibráló szűk szoba halotti csendjében. Nem akar az „Első” lenni, melynek számára idegenül csengő betűi folyton folyvást betöltik az étert amerre csak jár. Sosem volt társasági lény, s mostani léte méginkább a magányba taszítja, elzárva őt a külvilágtól, mintha csak egy pislákoló élet légzését folytanák vízbe utolsó pillanatáig, míg haldoklása végérvényesen meg nem szakad. Talán csak a benne tomboló magány az mely körülötte lévő világát sajátos változásaira kényszeríti, hogy többé soha ne érezze magát egyedül, s egyenlőként élhessen saját őrült elképzeléseinek kusza, s bonyolult fejlesztésű világában.

2009.05.13. 23:20 Shocer Deron

Állkapcsa erősen feszül meg az egyre növekvő vas szorítás alatt, velejéig hatoló félelem lesz úrrá testén mely megfagyasztva áramlik végig minden porcikáján, érzi a borostyán pillantásból áradó elfojtott gyilkos szándékot, a másokon való uralkodás keserű örömét. A kínnal telt másodperceket, melyekben biztos volt saját végítéletében, hirtelen Khiara könyörgéstől csengő, bizonytalan hangja szakítja félbe, mely hallatára a fejét szorongató, irgalmatlan kéz érintése eltűnik, fáradt térdei kicsúsznak teste alól, s karjai hevesen tiltakozva tolják el magukat a kövezett, norlanai talajtól. A feszült pillanatok fojtogató remegésétől, levegőjét rendszertelenül kapkodja, s tekintetét a földre szegezi, mely szintén nem tűr magán hibákat, akárcsak a tökéletességre törekvő város. De a világban nem létezik olyan, hogy tökéletes. Az itt élő emberek, gépek, csupán a hatalmasok erejére támaszkodnak, s életük egészében remélik, hogy a jelenlegi pompa, miben élnek, még remekebb életet biztosíthat számukra. Ezek a gondolatok azonban csak a keserű valóság előli elzárkózás következtében jöttek létre, a tudat, hogy mindenben van hiba és akár egyetlen porszem erős fellendülése megbojgadhat mindent, minek felépítéséhez egy élet kellett, elfogadhatatlan számukra. Szánalkozva tekint le az utcákon járó emberekre, kik jól tudják, hogy miféle jövevények érkeztek, mégis zavartalanul haladnak tovább útjukon. - Ha jól látom mindannyiótókra ráfér  a pihenés. Elkísérlek titeket az egyik szálloda lakórészlegébe, ha ez így mindegyikőtöknek megfelel. – a hirtelen figyelmes hangnem váratlanul üti meg fülét, s e szavak hallatán először meg nem értet kíváncsiság s ezernyi kérdés visszhangzik fejében, majd arcára ismét kiül egy széles mosoly, s szemei zavarodottan vibrálni kezdenek arcába lógó, ében hajtincsei alatt. Ez…Az ellenség… Mit szórakozik itt velünk?! Ránk fér a pihenés azt mondja… Mégis miféle szándékai vannak ennek az őrültnek ?! Ingerültségtől mégis felcsigázott kíváncsisággal mered továbbra is maga elé, majd magába fojtott halvány nevetés remegteti meg vállait. Erőlködve tolja magát féltérdre, majd fokozatosan támasztja ki magát másik lábával is, míg kissé előre borulva álló helyzetbe tornázza magát, majd a mellette magabiztosan elhaladó Zev irányába ereszt egy hasonlóan gúnyos, ám egyetértő, erőltetett vigyort, majd érzi egy robot unszolását ahogy röviden, mégis határozottan mozgásra sarkallja egy apró lökéssel.

2009.05.13. 20:16 Khiara Laken

Elvétett suttogásokat hall maga körül a sértő dobogáson túl,melyeket egészen közel is,és a távolban is felcsendülni érzékel,ám a kísérteties hangok töredékeit képtelen pontosan behatárolni.Talán csak saját,eltompult elméje játszadozik vele; égető szemei ellágyultan merednek a távolba,a központ vérfagyasztó alakjára,melyet néha elfed egy törhetetlen burok,felöleli az ezernyi és ezernyi ablak tiszta tükrét.Ha az ember átlép a küszöb felett,talán már többé nem tárul elé az éltető Nap fénye - vagy épp a haldokló ébenszív a közepén,aminek beteges taktusa az utolsó éveit üti.Egy sivár cyborg léte; akár Norlana,az emberalkotta robot,amit még elérnek a borzongató napsugarak,simogatják a hamis felületeket,színlelik saját árnyékuk magasztosságát. Ám feszegetett határai mindennek,mindenkinek,legyen az Nap,vagy ember; de léteznek,és vannak.A visszacsempészhetetlen Idő – és bár nem tehet róla,mégis sokszor Ő benne látják a felelőst – elfakítja az érzékek nyers erejét,a duzzadó szenvedélyt,s végül mind fásultan eszmélnek rá,hogy megbetegedtek az örökké tartó megaláztatásokban,magas lázukban elfáradtak a csatába,a kilátástalan háború legapróbb töredékében.Érzéketlenségük áttöri az arcnéküli maszkot,zokogva omlanak össze,s beismerve saját gyengeségük elérését kezdenek bele meddő bosszúhadjáratuk utáni haldoklásukba; rántva magukkal mindent,még azt is,melyet megóvni akarnának az igazság oltárán. - Szívesen megteszem,ezt kérnie sem kell. Szemöldökei alig észrevehetően,érthetetlenül rándulnak össze keserű arcára tapadt hajtincsei mögött.Feszengő mellkassal tekint a csuklóján játszó pulzálásra,egy áttört határvonalra,ami saját szerkezete limitjének világgá kiáltása volt; némán prüszköl fel saját reményvesztett alakján,melyet az érzelmek vezéreltek,és szinte felgyorsították haldoklásának gyors iramban száguldó ütemét. Egy pillanatra még Meilist is cserbenhagyta szavaival.A katonákat,akik legyőzve múltjuk fájdalmát,vakmerő harcosként álltak mellé,és akikre még vár az elégtétel; társait és saját magát,akik már holtan feküdhetnének a tömegsírok között,ám még mindig lélegeznek,Norlana égben járó városában állnak,ott,ahol másodszor születtek újra,és ahol talán harmadszorra is újjáélednek majd - egy másik világban. Egy lendülettel támasztja ki újra önuralma alatt tartott kezeit a párolgó,széles út felületére,miközben lábait erősen maga alá tornázva egyenesedik ki hatalmas katonai kabátja védelmében.Szorosra összepréselt ajkai nem nyílnak ki,kiszáradt,vérrel tapadt torkát nem hagyja el egy fájdalmas hang sem,mindössze egy mélyenszántó sóhaj,amellyel egyszerre fújja ki most erősebb tartású alakjának belső kínjait.Egy pillanatra erőt nyert tekintete lassan fűződik el a gigantikus építményszörnytől,ahogyan teljes fordulatot vesz maga körül. Most a vörös szűrőt mellőző írisze váratlanul rezzen meg,pupillája reflexszerűen tágul ki; a fiatal testbe zárt robot eleget téve szavainak lép Coozen öntudatlanul vesztegelő testéhez,hogy könnyed kecsességgel kapja a megfáradt lány alakját erős karjai közé.Felszisszenve mozdítja meg zsibbadó lábát a napsugarakban elveszett körvonalak irányába,önkéntelenül is félelmet,aggódást,irigységet felkavarva saját lelkének zugaiban. - Ha jól látom mindannyiótókra ráfér a pihenés.Elkísérlek titeket az egyik szálloda lakórészlegébe,ha ez így mindegyikőtöknek megfelel. Vacogása összekontja fogait,ahogyan felfogja a mély,érthetetlenül udvarias hangnemet.Ismét megérzi a láztól rázkódó végtagjait,mellkasának embertelen ólomsúlyát; erős ujjak kapaszkodnak kabátja anyagába,átfonva vékony karját,s kissé hátrahúzva teszik mozgásképtelenné testét.Méterekről követi végig az angyalbőrbe bújt démon táncoló lépteit,fekete tincsei játékos kuszaságát,az alélt Coozen tehetetlenül sodródó testét. - Megtagadó magatartás.A parancs kiosztva. - Éles noszogatást érzékel bordái között,amely mozgásra készteti lábai dermedt vázát.Ahogy meglódul,egyetemben vele rándul össze nyakán az ütőér,megfeszítve ezzel a ráfonódott fémszerkezetet,a húsába mélyedt programozást adagoló kapaszkodóit.Jegessége undorral és fájdalommal tölti el testének minden vénáját,miközben egy kínoktól gyötrődő vonású,tétlen pillantást küld Deron felé.Sziszegve kapja jobbját köpenye alá,nyakának oldalához,kitapintja a vénájától még mindig lüktető berendezést,mintha megpróbálná lefeszegetni a körülötte vértől megalvadt bőréről.A gépezet immár nem működik,de nem is mozdul; sóhajtva tartja rajta remegő kezét,miközben gyűlölettől égő,csodálatban és megmagyarázhatatlan szenvedélyben átitatott szemeit egy pillanatra sem emeli le a magasztos tartású hátról,az isteni mivoltot sugalló testről,melynek érzi régen született,és talán meg is halt lelkét,még ha az Idő nem is koptatta lényének egy apró szikráját sem.

2009.05.12. 23:05 Zev Owen

Ujjai egyre erőteljesebben feszülnek meg Deron feje körül, miközben tudat alatt gondolatainak mélye űz saját magával fekete, aljas játékokat. Elképzeli a pillanatot, hogy milyen elképzelhetetlen könnyedséggel roppanthatná szilánkokra áldozatának koponyáját; s mindez heves kárörömmel borzongatja meg ólomszerű testét, elhalványuló lelkével egyaránt. Bűnöket suttogó gondolataiból Khiara hirtelen felhangzó, könyörgő szavai zökkentik ki.  - Kérlek ne bántsd őket…kérlek. Lélegzete elakad egy pillanatra, miközben érzi, hogy robotváz fedte izmai megrándulnak az erőtlen szavak hallatán. Torkában lüktetni kezd egy szívveréséhez hasonló hang, melynek ütemszerű zengését már régen nem érezte odabent. Nyel egyet - emberi ingerből - bár szüksége sem lenne rá, de beültetése óta régi szokásainak rabja. Fejét a lány felé fordítaná, de az utolsó pillanatban megálljt parancsol mozdulatának. Kudarca keserű méregként tolódik fel mellkasának belsejében. Az a tény mely egyre gyengébbé és határozatlanabbá teszi őt, ahogy a félrobot hangját hallja. - Empátia… Empátia és irigység. – suttogja a két szót, melyek értelmet nyernek számadatokkal telefűzött tudatában. Szemei alig észlelhetően elkerekednek, arcvonásai pedig a meglepettség halovány rajzolatába dermednek, ahogy ráébred a benne felkavarodott érzelmek jelentésére. Empátia a tűréshatárt ostromló elesettség iránt. Ahogy érzi a lányban a felhevülten lüktető betegség illatát, mely megbabonázva fonja körül elesett alakját; mindezt leszámítva azonban minden ízében irigy rá. Irigy a könnyeire és tiszta érzelmeire, amik szabad utat törhetnek maguknak, még a félrobot váz mögött is, tudatos, emberi szívéből felfakadva. Valaki régen azt mondta, hogy csak az tud sírni akinek lelke van. De nem egy közönséges lélek formálja az érzelmeket. Sírni csak az képes, akinek a lelke elég erős hozzá, hogy ne szégyellje a könnyeket. Az állatoknak van lelkük, de hangtalanul zokognak, könnyek nélkül. A robotoknak nincs lelkük – nem sírnak, mert túl gyengék és hidegek ahhoz, hogy bármilyen fájdalmat is érezzenek. Az emberi test azonban fizikai létre hozta lelkét. Képes arra, hogy belső fájdalmának kézzel fogható jelet adjon. Arra, hogy egy látszólag elképzelhetetlen, megfoghatatlan dolgot életre keltsen, és érezhetővé tegyen. De akkor milyen érzelmek táncolhatnak az ember és a gép határán? És hová tartozom én, akinek emberi lelke, emberi szíve, emberi gondolatai vannak, mégis mindezt egy robot test tartja össze? Alkatrészek dolgoznak bennem; s drótszerű ereimben keringő fekete vérem már a szívemet is átitatta, mint az ében tinta egy közönséges pergament. Meddig maradhatok még ebben a fémtestben ember? Mikor fog végleg megdermedni és elfagyni a bennem élő tiszta, emberi tudat és lélek…? Felsóhajt, melybe robotszerű mellkasa a kitóduló levegőtől hangosan beleremeg. Hallja maga mellett Deron vádló szavait, de egy perce sem képes összpontosítani rá. Jobb végtagján végigfutó gépkarjának lüktetésén át is érzi, hogy ujjainak szorítása hirtelen gyengülni kezd a fiú feje körül, míg végül teste mellé ereszkedve teljesen el nem engedi azt. Pillanatokba mélyülően áll szoboralakká merevedve, mintha már évek óta azon a ponton magasodna hibátlanná formált sötét alakja, el nem mozdulva. A távolba réved, valahová a föld alá hatol pillantásával, mintha tekintetével a romokban sínylődő várost keresné. Meilis. - Fejezd be…fejezz be. Fémes tapintású ujjai eddig csak megrándultak, de a cyborg újból hallható hangjára már határtalan érzelemhullámaival övezve, heves kűzdelemre törve ökölbe szorulnak.  Lehunyja a szemét majd újra kinyitja, a másodperc tört része alatt, mintha csak pislogás lenne mindez; valójában vázának minden pontjából kiürítette a gondolatait. Karjának feszülése hirtelen hagy alább, fejében a lüktetés elhalkul, mindaddig míg végleg el nem tűnik. Megkönnyebbülten húzódnak új mosolyra ajkai. Sikerült neki. Sikerült fékeznie acélfalait ostromló lelkét, melyet talán észre sem vesz már egy pillanatra sem. Gondolataiban feltett kérdésére talán saját maga miatt nem tud választ találni. - Szívesen megteszem, ezt kérnie sem kell. – veti oda, de továbbra sem pillant rá. Hátrébb sétál a lábain alig álló Coozen mellé, kinek tudata a kudarctól vegyes csalódástól mintha már teljesen máshol járna. Vérre lenne szüksége, mely egyben lenne képes tartani elcsigázott testét. Karjait hirtelen nyújtka ki, hogy elkapja, majd karjaiba vegye az eszméletét vesztett nőalakot. Újra nyitott, természetellenesen tökéletes tekintettel fordul Khiara és Deron felé, arcáról a könnyed, diadalittas gúny olvasható le. - Ha jól látom mindannyiótókra ráfér a pihenés. Elkísérlek titeket az egyik szálloda lakórészlegébe, ha ez így mindegyikőtöknek megfelel. – hangja határtalan udvariasságáról tanúskodik, mely színlelt higgadtsággal párosul, ahogy elvakult, szilárd lépteivel megindul a kövekkel kirakott talajon.

2009.05.12. 22:01 Shocer Deron

Fehérlő pillantásával továbbra is követi magasba tartott tenyere útját, az üres, kristálytiszta levegőbe érkezett ütés lendülete sodorja magával önkénytelen alakját, akár a viharos szél mozgatta felhőket. Szeme sarkából felfigyel a mellette álló baljós küllemű, önelégült férfire, kinek borostyán tekintete néhány másodpercig találkozik sajátjával. Ujjak határozott érintését érzi koponyája körül, mik egy hirtelen mozdulattal visszarántják őt egyensúlyába. - Nyugi Deri. Tudod, hogy a legfontosabb, hogy ne veszítsük el a fejünket.  - hallja maga mellől Zev élcelődően ható céltudatos beszédét, a meglepődöttség s a magatehetetlenség érzése testének minden erében elfojtani köteles dühét remegésre sarkallja. Hogy a rohadt életbe nem esett még ez össze?! Miből van ez?! - Ha most nem mozdulsz, és jófiú módjára veszteg maradsz…. Akkor nem csavarom le a fejed. – a feje körüli szorítás egyre esősebb nyomást vált ki, majd végül határozottan megfeszül, szemhéjai hirtelen pattannak fel a növekvő acél szorítását követő fájdalomtól, ezután szája széles, fájdalmas mosolyra húzódik. - Jófiú módjára, azt mondod? Tudod te egyátalán mi az? Az Első ugye? A gép, aki elindított ezt az egészet. .. Chh..  Hallottam már innen-onnan hogy hihetetlenül idegesítő alak vagy, de sosem reméltem , hogy ennyire. – vontatottan ellensége irányába fordítva fejét, az erős fém tartása alatt nyaka meg-meg roppan. – De hanyagold a hülye poénjaidat, így is feszül az agyam a rohadt kezedtől… - hangja, akár térdei, megtörnek alatta, s erejét vesztve bizonytalanul áll lábain, s levegőjét sietve kapkodja.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]