Új bejegyzés Frissítés

2009.07.22. 19:29 Mizuki Sawa

- Ha felvisznek a légjáróra, ott én egy lépést sem tudok tenni. Ezt az egyet kell megakadályoznunk. És ezt egyedül nem tudom megcsinálni. - riadtan nézett a fiúra, aki oltalmazóan beállt elé. Nem akarta, hogy ezt tegye, hogy ilyen önfeláldozó legyen. Szorosan átölelte hátulról. Annyi minden volt, amit szívesen mondott volna ebben a pillanatban, de nem volt rá esélye. Se az idő nem volt alkalmas, és a pillanat se igazán. Azon kívül olyan volt, mintha egy gombóc lett volna a torkában, hiszen megszólalni se bírt. Végül elengedte a fiút, és hátrált pár lépést, hogy előkapja ő is a kardját, majd belépett mellé. - Bármit megteszek, és segítek, amiben csak tudok! Végső esetben, ha kell, akkor akár a szemed is leszek. - az újonnan felfedezett ereje tudatában ez most már sokkal könnyebb feladatnak bizonyult. Bár elszánt volt, mégis növekedett benne a félelem az egyre közeledő léptek zajától. Nem akarta, hogy vissza vigyék, és további kísérletekhez használják. Azonkívül ott volt neki Daniel, aki egyre fontosabb lesz neki, és azt sem akarta, hogy neki fájdalmat okozzanak. Hirtelen a legszívesebben megfogta volna a fiút, és elráncigálta volna onnan, menekülni akart vele, védeni, hogy ne kelljen szembe nézniük a cyborgokkal, de már késő volt, erre most már nem volt alkalmuk. A sarkon befordultak a cybrogok, és rájuk fogták a fegyvereiket. Nem tűntek meglepődöttnek, biztos tudták már, hogy itt vannak. Egyesek elindultak feléjük, hogy magukkal vigyék őket. Újra. Mindezt nem akarta annyiban hagyni. Ezt, amiért ennyit küzdött nem fogja csak így feladni újabb fájdalmas, és ezúttal bizonyára végleges kísérletekért. Tudta, hogy így vagy úgy, de ha felviszik, nem éli túl. Vagy belehal a kísérletekbe, vagy annyira legyengül, hogy a másik átveszi a helyét. Örökre. Kitartóan suhintotta a kardját azok felé, akik megpróbáltak a közelébe jönni, de soha sem tudott igazán jól bánni a karddal, csak amolyan alap tudása volt. Így hát minden közelükbe igyekvőt villámokkal sújtott. De még így is túl sokan voltak. Hirtelen erős, és biztos kezeket érzett a csuklóján, melyeket most háta mögé szorítottak. Megpróbált szabadulni, és fészkelődött, de nem volt hozzá elég ereje. - Sajnálom Dan... - mondta elcsukló hangon. Most lett volna szüksége a segítségére, és ő nem tudott neki segíteni. A fiúnak csalódnia kellett benne. Elkezdték hurcolni a légjáró felé, ő pedig továbbra is fészkelődött és rugdalózott, meg kalapált, de nem segített semmi. Mikor oda értek előkerült egy injekciós tű, melynek hegye megcsillant a nap fényében, majd hirtelen eltűnt a karjába. Ijedten nézte, ahogy az átlátszó szérum eltűnt az ereiben, majd minden kezdett elmosódni előtte, és már csak távolról érzékelte, hogy durván landolt a légjáró fém padlóján.

2009.07.21. 23:46 Daniel Barth

- Mondta valaki, hogy hülyének nézlek?  - hallja meg a vádló hangot, de próbál továbbra is nyugodt maradni, arcára újra kiül az a semmitmondó, üres kifejezés; most mégsem képes arra, hogy újra teljesen elzárkózzon mindentől. Túlságosan is természetessé vált ez a közvetlenség, és már sokkal nyomasztóbbnak érzi azt a taszító magányt, melyet eddig normálisnak tartott. Mostmár sokkal jobban vágyik mások társaságára, és még hogyha nem is épp a legkedvesebb emberek, legalább van kihez beszélnie. Tulajdonképpen még élvezi is. - Nem, nem mondta senki. – feleli elmélkedve, eddigi hangjából furcsán kiugró lejtéssel, szinte már gyerekesnek tűnő nemtörődömséggel. - Én támadom le?! Kikérem magamnak! De gondolkodjatok már!!! Szerintetek gondolatolvasásra van most erőm, mikor akaratom ellenére hallom a hangokat a fejembe, mint egy idióta!!  Megmutassam milyen, ha a fejedbe turkálok? – némán áll mozdulatlanul, Alicia erejére nem reagál semmit, s bár pontosan tudja, az mit csinál, hogy gondolatait már nem csak ő maga érzékeli, mégsem reagálja túl a dolgokat. - Soha! Soha többet ne merészeld. – Mizuki sziszegő hangja töri meg szinte megbabonázott gondolatmenetét, mire halkan, feladóan felsóhajt. - Én inkább nem mutatom meg, milyen az, amikor a fejedben turkálok, de ha nagyon akarod, megtehetem. Engem te nem tudsz felidegesíteni. – feleli üres, kihűlt hangon, mégis teljes nyugodtsággal, szinte már-már félelmetesen egyhangúnak hangzó szavakkal. Lehajtott fejjel áll továbbra is egy helyben, kifejezéstelen arcát újra szürke tincsei mögé rejtve, némán fürkészve fakó szemeivel a kiszáradt, repedezett földet, ahol a hűs szellő felkavarja a rárakódott port, enyhe homályt varázsolva hármójuk alakja közé. - Te is tudod, hogy gyenge vagyok... Feladtam volna... Hányszor feladtam volna... De te megmentettél, életben tartottál, és most már van is értelme annak, hogy éljek. Az életem egy értelmet talált. De ha nem vagy velem, akkor semmi sem sikerül, akkor talán már elég akaraterő se lenne bennem. Se ahhoz, hogy elmenjek, se ahhoz, hogy tovább éljek. Te is tudod, tudom, hogy valahol ott mélyen tudod, hogy szükségem van rád. – a lány érintésétől kissé összerezzen, mégis halovány mosollyal nyugtázza. Olyan régen érzett már olyat,hogy valaki ennyire közel került volna hozzá, sőt hogyha jobban belegondol, talán még soha. Nem akarja, és mégis. Még mindig nem képes teljesen megbízni akárkiben is, az az apró kétely állandóan ott lakozik benne, pedig néhány perccel ezelőtt már sikerült elfelejtenie azt is, és most mégis visszatérni látszik. Egyik kezével zavarodottan túr bele kócos hajába, a lány szavaira most nem tud semmit válaszolni, se ellenkezni, se helyeselni; azonban a válasz még várathat magára, hiszen néhány pillanattal később tompa, elhaló zúgást vél hallani, valahonnan a messzeségből. - Nem... – Mizuki kezének szorításából kihúzza sajátját, majd lassú, szétesett mozdulatokkal előhúzza két kardját, mindkettőnek a hegyét leérintve a földre. - A levegőben vannak. – szól közbe nyugodt hangon, ahogyan néhány lépést hátrál, egyenesen az egyik ósdi ház falához, majd hátát annak neki támasztva, továbbra is a poros földön nyugtatja nehéz fegyverének vas hegyét. Néhány néma, nyomasztó perc után menetelő léptek dobolnak a földön, ahogyan néhány cyborg kilép a légjáróból Meilis betonjára.  Az egyenletes, nehéz léptek kopognak a földön, egyre közelebb érve hozzájuk. Egy mély lélegzetvétel után ráemeli fakó tekintetét a mellette álló lány alakjára, majd nehézkes léptekkel védelmezőn elé áll, várva, hogy a robotok akármelyik pillanatban észrevehetik őket. - Ha felvisznek a légjáróra, ott én egy lépést sem tudok tenni. Ezt az egyet kell megakadályoznunk. És ezt egyedül nem tudom megcsinálni. – szólal meg elhaló hangon.

2009.07.17. 13:23 Mizuki Sawa

- Hagyd, semmi baj. - A fiú nyugtató kezét érzi magán, és mélyen lélegez, hogy sikerüljön lehiggadni, közben hallgatja, hogy a fiú mit mond Aliciának.  - Ha pedig már itt tartunk, én sem lógok ki annyira a sorból... De ez teljesen mindegy. Lehet, hogy most nem nézegeted épp a gondolataimat, de pontosan tudom, hogy képes vagy rá. Ne nézz hülyének, mert nem vagyok az. - Mondta valaki, hogy hülyének nézlek? Nem is tudom minek veszekedem itt veled. - A nő elég idegesnek tűnt, és most felé fordult, ohgy ő is megkapja az adagját. - Én támadom le?! Kikérem magamnak! De gondolkodjatok már!!! Szerintetek gondolatolvasásra van most erőm, mikor akaratom ellenére hallom a hangokat a fejembe, mint egy idióta!! Megmutassam milyen, ha a fejedbe turkálok? Még mielőtt bármit válaszolhatott volna, érezte, hogy a gondolatai már nem csak a sajátjai. Érezte Aliciát a fejében. Annyira dühös volt, hogy ökölbe szorította a kezét, és körmei belevájtak a tenyerébe, ami erre vérezni kezdett, de egynlőre nem tűnt fel neki, ahooz most túlságosan is mérges volt. - Ez még csak a kezdet. Ilyen, ha mentálisan leblokkollak titeket. - Dühtől izzó szemekkel néz a nő után. - Soha! Soha többet ne merészeld. - préseli ki fogai között. Lassan elválik a fiú ajkaitól, és újra a lábára ereszkedik. Hosszú pillanatokig állt még ott behunyt szemekkel. Korábban el se tudta volna képzelni, hogy elég bátorsága lenne ilyesmihez, de most más volt. Daniellel minden olyan más volt. Sokkal jobb, és könnyebb. Lassan már tényleg el sem tudta volna képzelni az életét a fiú nélkül. Ahhoz már túlságosan is részévé vált az életének. - Akárhová elmegyek... Mondtam, hogy nekem teljesen mindegy. De a segítségem... Miben tudnék neked én segíteni? - halkan sóhajtott. Utálta azt a szót a fiú szájából hallani, hogy mindegy. égis boldogan élvezte, ahogy a fiú végigsimít az arcán. - Te is tudod, hogy gyenge vagyok... Feladtam volna... Hányszor feladtam volna... De te megmentettél, életben tartottál, és most már van is értelme annak, hogy éljek. Az életem egy értelmet talált. De ha nem vagy velem, akkor semmi sem sikerül, akkor talán már elég akaraterő se lenne bennem. Se ahhoz, hogy elmenjek, se ahhoz, hogy tovább éljek. Te is tudod, tudom hogy valahol ott mélyen tudod, hogy szükségem van rád. - Kezét a fiú mellkasán nyugtatta. Hosszú percekig csak állt ott, és elveszett a gondolataiban, tekintete végig békésen a fiún nyugodott. Felemelte másik kezét, hogy megérintse a fiú arcát, még mindig olyan nehéz volt elképzelnie, hogy létezik, és hogy vele van, ekkor azonban észrevette, hogy az vérzik, így gyorsan vissza is kapta. De még mielőtt bármit tehetett volna, egyenletes léptek zajára lett figyelmes. Fejét arra fordította, és hirtelen kiült az arcára a rémület. Cyborgok. Valószínüleg épp erggeli őrjáratot tartanak, vagy akármi. A félelemtől bénultan állt ott, majd hirtelen sikerült annyira uralkodni magán, hogy a fiúra emelje a etkintetét egyre növekvő rémülettel. Nem akarta, hogy rájuk találjanak, hogy elszakításk tőle Danielt, hogy fájdalmakat okozzanak bármelyiküknek is. Most már volt kiért aggódnia, volt vele valaki, és nem volt hajlandó elveszíteni.  A rémülettől szorosan fogta Daniel kezét. - Nem... - suttogta halkan elhaló hangon.

2009.07.13. 09:52 Alicia

Rettenetesen begurult, szinte már a fájdalomról is megfeledkezett. - Mondta valaki, hogy hülyének nézlek? - csattant fel dühösen. Óriási remegés rázta meg a nőt, de ez volt jelen pillanatban al egkisseb problémája. Maximum egy sárkány fog előttük állni elég ramaty állapotba, de annál angyobb probléma nem lehet. - Nem is tudom minek veszekedem itt veled. - legyintett szabad kezével. Majd Mizuki felé fordult. - Én támadom le?! Kikérem magamnak! De gondolkodjatok már!!! Szerintetek gondolatolvasásra van most erőm, mikor akaratom ellenére hallom a hangokat a fejembe, mint egy idióta!! - tombol Alicia. - Megmutassam milyen, ha a fejedbe turkálok? - kérdezi, majd minden erejét össze szedve az akaratával mentálisan leblokolta a két "gyereket", és közben a fejükben turkál, milyen gondolatok szaladnak át rajtuk. - Ez még csak a kezdet. -sziszegte. Nem szerette ezt a módszert alkalmazni, de ha muszály, akkor muszály. Majd csettintett eggyet, és a blokk elmúlt. -Ilyen, ha mentálisan leblokkollak titeket. - sziszegi, majd biccent nekik. Megfordul, és a kardjára támaszkodva elindul, szinte látszik, ahogy izzik körülötte a levegő. ~ És most?! Merre? ~ kérdezi magától, miközben fújtat hangosan. ~ Mind1,csak el innen ezektől. ~ szólal meg fejében a már elfelejtett hang. ~ Már megint Te? ~ dühöng a nő. ~ Csak nem hiányoztam? ~ kérdezi incselkedve a hang. ~ Nagyon ~ forgatja a szemeit. Pár utcán belül leül, kardját eldobja valamerre, és arcát a tenyerébe temetve mély lélegzeteket vesz.

2009.07.12. 22:26 Daniel Barth

Eddig derűs gondolatai egy csapásra foszlanak szét, ahogyan Alicia közeledő lépteit hallja, s érzi, és bár nem igazán van semmi oka arra, hogy ne kedvelje a nőt, mégsem képes azonosulni vele, vagy akár csak jobban megismerni. Talán újra feléledt benne az a makacs, bizalmatlan énje, melyet néhány órája már sikerült legyőznie... - A lábamon se tudok megállni, ha nincs itt ez a baszodék nagy kardom, és még szerinted a gondolataidba van erőm turkálni?! Arra fordítanám az erőmet, hogy a Te gondolataidat módosítsam, ahelyett, hogy arra fordítanám, hogy megálljak a lábamon? Ha ezt hiszed, sajnos fel kell ébresszelek az álomvilágodból, mert ÉN nem turkálok a fejedbe. – ha tekintetével ölni tudna, minden bizonnyal megtenné, azonban minthogy szürke tincsei még mindig védelmezőn takarják fakó szemeit, nem látszik rajta hirtelen felébredő gyűlölete. Egy mély lélegzetvétel után újra lenyugszik, s bár könnyen fel lehet idegesíteni, általában tökéletesen képes titkolni érzelmeit, legyen az akár gyűlölet, akár boldogság. - Igazságtalan vagy! Daniel nem rossz szándékból mondta. Igazán nem kellene így letámadnod, nem ezt érdemli, semmiképpen se! – nyugtatóan a lány vállára rakja kezét, majd áthatóan a szemébe nézve kócos tincsei alól, halkan felsóhajt. - Hagyd, semmi baj. – fordul ismét Alicia felé – Ha pedig már itt tartunk, én sem lógok ki annyira a sorból... De ez teljesen mindegy. Lehet, hogy most nem nézegeted épp a gondolataimat, de pontosan tudom, hogy képes vagy rá. Ne nézz hülyének, mert nem vagyok az. – szólal meg higgadt, idegesítően nyugodt hangján, még hogyha belülről szét is veti az ideg. Próbál nem foglalkozni a számára kellemetlen társasággal, így újra Mizuki felé fordul, s bár talán most újra a saját magányára lenne szüksége, nem képes tágítani a lány mellől. - Az volt az otthonom, de mostanra már csak tele van fájdalmas emlékekkel, nem szeretnék oda visszamenni... Azonkívül nálam van minden, ami kell... Mindig olyan kitérő választ adsz... Így hogy tudjam, hogy te mit szeretnél? És igen, lehet, hogy nem látsz különbséget, de az is fontos, hogy te is jól érezd ott magad. Én ezt szeretném. – fáradtan elmosolyodik, de nem válaszol semmit sem a kérdésre, sem a kijelentésre. - Hát ha így van, akkor szegüljünk szembe, alakítsuk a saját jövőnket. Daniel...? Velem jössz, ha én el akarok menni innen? De ne csak azért gyere, hogy megvédj, hanem mert te is szeretnél... Tudom, hogy nekem egyedül nem fog menni, csakis és egyedül a te segítségeddel. – felsóhajtva tűri, ahogyan a lány félretűri tincseit, s mostmár nem érdekli semmi, csupán átható pillantásaival veszik el annak vonásaiban, bár számára láthatatlanok, mégis nyugalommal, s boldogsággal tölti el az érzés. Megpróbálja megkeresni a sötétben a lány tekintetét, azonban minthogy ez sikertelen kísérletnek bizonyul, inkább csak elmosolyodik. Némán, mozdulatlanul hagyja, ahogy Mizuki arca egyre közelebb ér övéhez, míg végül ajkaik összeérnek. Karjait lazán kulcsolja össze annak dereka körül, fejét kissé lehajtva, szemeit becsukva élvezi a pillanatot. Kettejük alakja eggyé olvad a hajnali fényekben, fókuszálatlan, üresnek mondható tekintete csak hidegen néz maga elé, mintha átláthatna a lány alakján. - Akárhová elmegyek... Mondtam, hogy nekem teljesen mindegy. De a segítségem... Miben tudnék neked én segíteni? – kérdezi érdeklődve, szoros öleléséből kihúzva egyik kezét, s végigsimít vele a lány arcán, annak lágy vonásain.

2009.07.12. 21:30 Mizuki Sawa

Mintha csak érezte volna, hogy hol járnak a fiú gondolatai. Persze valójában nem tudta, sokkal inkább csak sejtette. De mint mindig most is bármit megtett volna azért, hogy Danielnek jobb kedve legyen. Sokszor kívánta hogy akárcsak ő a fiú is eltudja szakadni a fájdalmas emlékektől és gondolatoktól. Nem tudta neki miért ment ilyen könnyen, miért tudta mindazt maga mögött hagyni, ami olyan sokáig a része volt, de mégis ment neki. És mindezt csak érte...? Ekkor meghallotta Aliciát, akiről már majdnem meg is feledkezett, és felé fordult. - A lábamon se tudok megállni, ha nincs itt ez a baszodék nagy kardom, és még szerinted a gondolataidba van erőm turkálni?! Arra fordítanám az erőmet, hogy a Te gondolataidat módosítsam, ahelyett, hogy arra fordítanám, hogy megálljak a lábamon? Ha ezt hiszed, sajnos fel kell ébresszelek az álom világodból, mert ÉN nem turkálok a fejedbe. - Kicsit meglepődve nézett a nőre, bár nem a legnyugodtabb ember volt, akit ismert, mégis azt gondolta volna, ennél azért nehezebb felidegesíteni. Most mérgesen nézett rá. - Igazságtalan vagy! Daniel nem rossz szándékból mondta. Igazán nem kellene így letámadnod, nem ezt érdemli, semmiképpen se! - Egész idáig nem volt sok baja Aliciával, de az nagyon is bántotta, hogy így 'nekiesett' Danielnek. Nem akarta, hogy így bánjanak vele, hiszen nem is tett semmit. Talán jobban megviselte a nő reakciója, mint magát a fiút, de annyira óvni akarta, hogy többé ne legyen fájdalomban része. Mindketten sokat átéltek már, éppen elég szenvedést egy életre.   Figyelmét újra a fiúnak szentelte, és felé fordult. - Nekem semmim nincs itt, amiért maradnom kéne. Neked viszont sokat jelent az a ház, ahol az előbb voltunk. Ezért nekem teljesen mindegy. Ha akarod, maradhatunk, ha el akarsz menni, menjünk. Amúgy is... Nekem aztán minden hely teljesen ugyanúgy néz ki... - Az volt az otthonom, de mostanra már csak tele van fájdalmas emlékekkel, nem szeretnék oda visszamenni... Azonkívül nálam van minden, ami kell... - A zsebében rejtőzködő képre és nyakláncra gondolt. - Mindig olyan kitérő választ adsz... Így hogy tudjam, hogy te mit szeretnél? És igen, lehet, hogy nem látsz különbséget, de az is fontos, hogy te is jól érezd ott magad. Én ezt szeretném . - A fiúra mosolygott. Érzi, hogy annak tekintete rajta nyugszik, tudja és látja is.< - Jó lenne, ha láthatnám az arcodat... - vágyakozva néz a fiúra. "Ha láthatná az arcom... Vajon akkor mi lenne? Mások lennének a dolgok? De végül is nem a kinézetem miatt kedvel, azt már tudom..."  A fiú további szavaira úgy emeli fel a fejét, mintha most ébresztették volna egy mély álomból.  - Ha így lenne, akkor teljesen máshol lennék, és teljesen máshogy alakult volna a múlt. Én nem hiszek a természetfelettiben, de valamiért nagyon meg akart büntetni a sors. - Hát ha így van, akkor szegüljünk szembe, alakítsuk a saját jövőnket. - Elszántása új életre kap. - Daniel...? Velem jössz, ha én el akarok menni innen? De ne csak azért gyere, hogy megvédj, hanem mert te is szeretnél... Tudom, hogy nekem egyedül nem fog menni, csakis és egyedül a te segítségeddel. Most újra a fiú arcát nézte, de szemeit mint általában most is eltakarták a kósza tincsei. Felemelte a kezét, és odébb tűrte azokat, a fiúnak most már nem volt oka ellenkezni, hiszen nem tudott már neki ártani. Hosszú pillanatokig, akár talán percekig is elmélyült a tekintetében, az arca vonásaiban, és újra éledezni kezdett benne az a korábbi vágy, de most nem próbált meg menekülni előle, vagy elfojtani. Egyik keze továbbra is a fiú arcán nyugodott, a másikkal pedig átkarolta a nyakát. Lassan lábujjhegyre állt, és egyre jobban közelített feje Daniel arca felé. Szíve egyre hevesebben vert, mintha csak ki akart volna szabadulni a mellkasa börtönéből. Végül ajkai lágyan és gyengéden érintették a fiú ajkait.

2009.07.12. 20:40 Alicia

Alicia békésen hallgatta, ám mikor megvádolta Daniel, hogy a gondolataiba válykál, az álla a földet súrolta. Kardjára támaszkodva kzelebb bicegett. - A lábamon se tudok megállni, ha nincs itt ez a baszodék nagy kardom, és még szerinted a gondolataidba van erőm turkálni?! Arra fordítanám az erőmet, hogy a Te gondolataidat módosítssam, ahelyett, hogy arra fordítanám, hogy megálljak a lábamon? - hangja éles, vádló és már majdnem sikít. - Ha ezt hiszed, sajnos fel kell ébresszelek az álom világodból, mert ÉN nem turkálok a fejedbe. - sziszegi, majd hátrébb biceg.

2009.07.12. 18:29 Daniel Barth

Ezt az érzést... Tulajdonképpen még soha, életében soha nem érezte, mégis kétségtelenül jó. Mostmár egyáltalán nem kívánja vissza azt a hűvös, érzéketlen magányt, mely évekig fogva tartotta, s melyre eddig csak azt mondta, természetes. Mostmár korántsem az. Mostmár idegen, és visszataszító érzés. Eddig annyira csak arra tudott gondolni, amire nem lett volna szabad, de most ez megszűnt. Mostmár képes arra, hogy –még ha csak rövid időre is- megszabaduljon a múlttól, ne gondoljon semmire, ami összekapcsolható Norlanával. Csakis olyan dolgokra, melyek örömet szereznek neki. Azok a boldog pillanatok, melyeket átélt eddig. Olyan kevés van belőlük, de mégis vannak. - És én ennek nagyon örülök. Remélhetőleg így is marad. – halványan elmosolyodik, de a sötét kétely még mindig ott lebeg előtte. Képtelen megszabadulni ettől az érzéstől, a hiánytól, mely már több, mint nyolc éve fojtogatja, de még soha, senkinek nem tűnt fel eddig, és ő maga sem akarja, hogy mások észrevegyék. Eddig oly sokszor próbált már megfeledkezni, de ez valahogy soha nem sikerült, soha nem sikerül, és soha nem is fog sikerülni. Szorosan öleli magához a lányt, görcsösen próbál most mégis teljesen elengedni, és újra csak a jelennek élni, úgy, mint régen. De mostmár ez nem megy. Képtelen elengedni a múltat, s bár már olyan rég történt, minden tisztán él az emlékezetében. Ezek nem fakó, elsárgult, régi képek, inkább színes, éles rémálmok. - Nem, ne legyél ilyen önfeláldozó. Örülök neki, hogy ilyen fontos vagyok neked, és elhiheted, hogy te is az vagy nekem, de tudod jól, hogy nekem számít, hogy mit gondolsz, vagy mit akarsz. Szóval ha nem akarsz elmenni, akkor nem kell. Te is mondtad, hogy ez az otthonod, ha szeretnéd, hogy továbbra is ez maradjon, akkor maradunk. Ha ennyire szeretnéd, akkor megengedem, hogy itt is vigyázz rám. - fejét lassan lehajtja, tekintetével újra a földet pásztázva szürke tincsei alól. Nehéz döntés. Bár úgy igazán soha nem tartotta az otthonának Meilist, sem az öreg házat, mégis itt talált menedéket azután, hogy megszökött Norlanából. Ha elmegy, talán megtalálhatják. Bár nem keresett személy, hiszen mindenki szemében halott, de ki tudja... Norlana keze messzire elér. Akárhová mennek is, a félelem nem fogja elhagyni. Egy újabb, értelmetlen kísérletet már képtelen lenne elviselni. Ha egyáltalán túlélné, biztosan nem engednék el. Egy élet nem élet egy szűk cellában, félelemben és szenvedésben. - Nekem semmim nincs itt, amiért maradnom kéne. Neked viszont sokat jelent az a ház, ahol az előbb voltunk. – halványan elmosolyodik – Ezért nekem teljesen mindegy. Ha akarod, maradhatunk, ha el akarsz menni, menjünk. Amúgy is... Nekem aztán minden hely teljesen ugyanúgy néz ki... – vigyorodik el kissé, szavai mégis vontatottak, akadozóak. Fáradtan lazít eddigi szoros ölelésén, miközben a lány arcát fürkészi. - Jó lenne, ha láthatnám az arcodat... – jegyzi meg halkan, tulajdonképpen semmi jelentőséget nem adva szavainak, mégcsak válaszra sem vár. - Dan, szerinted mi alakítjuk a sorsunkat? – hallja meg néhány pernyi néma csönd után a halk, elgondolkodtató kérdést. - Ha így lenne, akkor teljesen máshol lennék, és teljesen máshogy alakult volna a múlt. Én nem hiszek a természetfelettiben, de valamiért nagyon meg akart büntetni a sors. – kifejezéstelen szemekkel mered maga elé, mint hogyha pillantása átláthatna az utca túloldalán álló házon is. Egy pillanatra megfagy az idő, csupán a hajnali szellő járja át a kietlen utcákat, csöndes, meggyötört sóhaja töri csak meg a kínzó csendet.

2009.07.12. 15:35 Mizuki Sawa

Sokkal nyugodtabb, ahogy a fiú a karjaiban tartja, és halványan elmosolyodik, amikor az elkezd játszadozni a tincseivel, mint ahogy már ő is tette. - Azt hiszem, egyelőre még élek... - a fiú viccesedésén elmosolyodik. Szereti, amikor ilyen, és nem a nyomott hangulata uralkodik el rajta. - És én ennek nagyon örülök, remélhetőleg így is marad. - ő is mosolyogva néz a fiúra, és tekintetében ott van a boldogság és a remény. Sokáig nem tudta volna elképzelni, hogy ilyen jövő vár rá, sőt ha valaki ezt mondta volna neki, el se hitte volna. És most mégis annyira boldog, és talán elégedett is. Sokak szerint nem egy felhőtlen élet, még maga is így gondolja, hiszen pár órával ezelőtt még el akarta dobni magától. Bármit megtett volna, hogy ne kelljen tovább ezt a létet elviselnie, és most annyira megváltozott minden. Már nem akar az élete elől elmenekülni, sőt talán görcsösen kapaszkodik is, hiszen most már van kiért és miért élnie. - Hát ez reménytelen... Ai, Alicia... És még te is képes vagy a fejemben turkálni?! Szép kilátások, mondhatom... - kicsit bűnbánóan néz a fiúra. - Hát én pont fordítva mint a többiek... De ha akarod abba hagyhatom, nem akartam kellemetlenségeket okozni. - Hangján hallatszik, hogy mennyire sajnálja. Elmélyül a fiú fakószürke szemeiben. Annyira vágyott rá, és most már probléma nélkül élvezheti minden egyes pillanatot. Tulajdonképpen ő sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért olyan fontos neki, hogy valakinek a szemébe nézhessen. De nem akárkinek, hanem annak, aki most már a legfontosabb személy számára. Eszébe jutott valami, amit régen hallott. A szem a lélek tükre. - Én akárhová elmennék, hogy végre megvédhessek egy olyasvalakit, aki olyan fontossággal bír, mint annak idején a húgom. És ez Te vagy. Hogyha Te el akarsz menni, legyen, nekem teljesen mindegy. - Annyira meghatódott Daniel szavain. Korábbi elmeséléséből rájött, hogy mennyire is sokat jelentett neki a húga, és az, hogy most at mondta neki, hogy ő is ilyen fontos számára, nagyon boldoggá tette. De mégsem volt teljesen boldog, a fiú hangja nem hagyta nyugodni, hogy olyan élettelennek tűnt. Ettől kicsit szomorú lett. - Nem, ne legyél ilyen önfeláldozó. Örülök neki, hogy ilyen fontos vagyok neked, és elhiheted, hogy te is az vagy nekem, de tudod jól, hogy nekem számít, hogy mit gondolsz, vagy mit akarsz. Szóval ha nem akarsz elmenni, akkor nem kell. Te is mondtad, hogy ez az otthonod, ha szeretnéd, hogy továbbra is ez maradjon, akkor maradunk. Ha ennyire szeretnéd, akkor megengedem, hogy itt is vigyázz rám. - Halványan elmosolyodik. - De ígérd meg, hogy magadra is vigyázol, ha én nem tudok. Mert igazán csak úgy tudsz vigyázni rám, ha veled nem történik semmi. Csendben hallgatja a fiú légzését, és sajátja is felveszi a ritmusát. Nézi az utcán, ahogy a szél felkapja a port, és magával ragadja. Elgondolkodik, hogy végül is ők is csak olyanok, mint a porszemek, és a sors sodorja magukkal. De tényleg nem tudnak ellene tenni? Nem tudnak ellenkezni a sors akarata ellen. - Dan, szerinted mi alakítjuk a sorsunkat? - kérdezte halkan alig hallhatóan, de tekintetét a fiúra emelte, az ő tekintetté keresve.

2009.07.11. 21:26 Daniel Barth

Szíve egyre elnehezül, miközben a levegő fojtogatni kezdi amúgy is kiszáradt torkát; érzelmeit palástolva hajtja le fejét, teljesen elzárkózva a lány pillantásai elől, mégis... Ebben a pillanatban talán mindennél jobban vágyik annak a közelségére, még hogyha tulajdonképpen egyik fele vadul ellenkezik. Nem képes arra, hogy addig törhetetlen jelleme most ennyi idő alatt megváltozzon, hogy újra képes legyen szeretni. Eddig soha nem tudta, mi is tulajdonképpen az a boldogság, de most ez valahogy... Más... Minthogyha most minden megváltozott volna, ami eddig olyan szilárd talpakon állt. De kétségtelenül jó érzés. Talán túlságosan is. - Nem vagy gyenge... Nem kell bosszút állnunk, nem most... Még fiatalok vagyunk, ráérünk még. Nem akarlak elveszíteni, nem akarom, hogy meghalj... Nem akarom!  - nyugodtan tűri, ahogy a lány nekidőlve átöleli, majd ő is ugyanezt teszi. Csendesen hallgatja kettejük egybeolvadó légzését, érzi Mizuki gyenge remegését, minek hatására nyugtatóan húzza fel kezét egészen a lány válláig, annak fekete tincseivel játszadozva, ahogyan azt ő tette korábban. - Azt hiszem, egyelőre még élek... – vigyorodik el kissé, s bár nem ez a legmegfelelőbb időpont az idióta poénjaira, mégis próbál kissé fölengedni, hiszen pontosan tudja, hogy ezzel örömet tud szerezni a számára egyetlen, olya fontos embernek. Ha pedig így van, akkor bármit megtenne, hogy teljesítse. Mindennél jobban vágyik arra, hogy végre valakit képes legyen megvédeni, vagy akár csak boldoggá tenni. Újra azok a fakó, mégis olyan élettel telt, valósághű képek jelennek meg előtte, melyek nyugodtsággal töltik el, s halványan el is mosolyodik. De olyan... Mint hogyha nem is a saját gondolatai lennének... - Hát ez reménytelen... Ai, Alicia... És még te is képes vagy a fejemben turkálni?! – jut eszébe hirtelen, szavai némi éllel hangzanak el, mégsem felháborodottság, csupán... meglepődöttség? – Szép kilátások, mondhatom... – ingatja meg fejét, mégis elmosolyodik, megfeledkezve egy pillanatra saját gondjairól, gátlásairól. - Hát nem lenne szép? Én csak ennyit akarok... Bár... nekem mindegy, hogy hol vagyunk, amíg nem vagyok egyedül... Ha te itt akarsz maradni, nekem az is megfelel. Ha el akarsz menni, akkor akár a világ végére is követlek. De mégis... nem lenne jó, új dolgokat, más helyeket látni? Nézz a szemembe. Nézz a szemembe, és úgy mond, hogy nem érné meg, hogy nincs remény... – Lehajtja fejét, elengedi a lány tincseit, mielőtt szorosan fonná újra össze karjait a lány dereka körül, a lány arcát fürkészve tincsei alól. Mostmár egyáltalán nem fél attól, amitől eddig borzasztóan. Már nem érdekli, hogy mit okozhat a lánynak, hiszen... Ez többé nem működik. A hűvös, hajnali szellő átjárja az utcákat, néha láthatóvá téve fakó pillantását, még hogyha csak egy-egy pillanatra is. Bár nem tudja, miért, mégis olyan megnyugtató, hogyha valaki a közelében van, hogyha végre olyat tehet, amit már régóta hiányol. „Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!” – hangzott el régen mindig a mondat a szüleitől, melynek semmi jelentőséget nem adott. Akkor. A dolgok gyökeresen megváltoztak azóta. - Én akárhová elmennék, hogy végre megvédhessek egy olyasvalakit, aki olyan fontossággal bír, mint annak idején a húgom. És ez Te vagy. Hogyha Te el akarsz menni, legyen, nekem teljesen mindegy. – szólal meg halk, élettelen hangon.

2009.07.10. 22:16 Mizuki Sawa

- Kiskoromban soha nem gondoltam bele, hogy milyen lesz a jövőm. Én mindig is a jelennek éltem. A családomban én voltam mindig az, akinek semmi haszna nem volt, és talán... Bár magamnak sem ismertem be soha, mindig is irigyeltem a bátyámat, mert a szüleim engem mindig mindennek lehordtak, ő pedig... Mindig, mindenhol a legjobb volt nekik. Én csak második lehettem mindig, mindenben. Tulajdonképpen meg is érdemeltem, hiszen semmit nem tettem meg, amire megkértek, és nem segítettem semmit. Mindig is azt gondoltam, hogy magamnak való vagyok, és elbírok mindent egyedül is. De nagyon nehéz volt. A húgom fiatalon meghalt, s bár ő volt az a családban, akiért bármit megtettem volna, nem mutattam soha senkinek, hogy mennyire fájt. Innentől kezdve a szüleim megint csak azt hitték, hogy nem is érdekel, hogy meghalt a testvérem. Ismét a bátyám került előtérbe. Ez évekig így volt, majd amikor a szüleim is meghaltak, mint sokak mások is a szennyezett levegőnek köszönhetően, a bátyám engem okolt mindenért. Azt mondta, vigyázhattam volna rájuk. Megpróbáltam mindent jóvátenni, és a kísérleti laborokból kimenekítettem őt, de engem elkaptak. Akkor azt mondta, hogy majd visszajön. Több mint nyolc év után most láttam először. Az az idegen férfi...Ő volt az. Még mindig nem tudok neki megbocsátani, de tulajdonképpen magamat okolom mindenért. Igaza volt. Tudtam volna vigyázni a húgomra, és a szüleimre is, de nem tettem. - Csendben szemléli a fiút, majd észreveszi, hogy ő is nézi, mintha csak várna valamire. - Ne hibáztasd magad... Annyira sajnálom ami történt, de sokszor nem tud tenni semmit az ember... Te voltál az, aki azt mondta nekem, hogy felejtsek... Nem kérlek erre, mert tudom, hogy lehetetlen, nem tudsz tőle szabadulni, de... Ereszd el... Hagyd magad mögött a múltadat, hogy képes legyél a jövőnek élni. Ne hagyd, hogy mindez visszatartson... - Hirtelen tudott meg egy csomó mindent Danielről. Szóval az a férfi a bátyja volt, ez sok mindent megmagyaráz. A húga, most először beszélt róla igazán. Talán pont ezért, ami történt? Szomorúsága kiült a tekintetébe, és már meg se próbálta valahogy titkolni, tudta, hogy a fiú úgyis észrevenné. Bár ez most talán nem is számít, hiszen Danielnek is épp mélyen jár a kedve. Szeretné megvigasztalni, de nem biztos, hogy menne-e neki. Nem tudja hogyan, és hogy egyáltalán most tényleg szükséges lenne-e, vagy jobb lenne, ha hagyná a fiút az érzelmeinek. Csak egy kicsit. Azt nem akarja, hogy túlságosan is visszahúzza az elzárkózódó aura. Hirtelen indul neki a fiú, őt maga után húzva, és bár nehezen, de megpróbál tempót tartani vele. Amikor már pont sikerült volna, akkor lelassult a fiú, és végül megálltak. - Én nem... Meilis az otthonom... De muszáj... Tudom, én mondtam neked, hogy felejts, de én képtelen vagyok rá. És ez... soha nem fog menni. Olyan régóta várom már azt a pillanatot, hogy végre bosszút állhassak, és ez most mégsem megy... De miért vagyok ilyen gyenge? - Nem vagy gyenge... Nem kell bosszút állnunk, nem most... Még fiatalok vagyunk, ráérünk még... - A kétségbeesés kezdi körülvenni, és a markában tartja, fojtogatja. Hirtelen másznak bele a fejébe a képek, amiket nem akar látni. Pillanatok, amiket még nem élt át, és csak rettegve reméli, hogy nem is fogja. - Nem akarlak elveszíteni, nem akarom, hogy meghalj... - Minden egyes erejével azon van, hogy ki tudja zárni a rémképeket, de azok ettől csak még élesebben rajzolódnak ki szemei előtt. - Nem akarom! Felgyorsul a lélgezete a félelemtől, és úgy öleli magához a fiút, akit a képzeletében élettelenül látott, amitől ennyire megijjedt. Megpróbál lenyugodni, és inkább a jövőre gondolni. Halvány képek arról, ahogy maguk mögött hagyják a várost, ahogy máshova mennek, ahogy boldogok... Együtt... Máshol... Daniel szorosan öleli magához... Megint olyan közel állnak egymáshoz... Arcuk összeér, mint pár perccel ezelőtt is... Ezeknek a képeknek a hatására lenyugszik, és megint arra koncentrál, hogy a fiú is láthassa, meg akarja osztani vele, szeretné, ha ő is tudná, hogy van még remény számukra. - Hát nem lenne szép? Én csak ennyit akarok... Bár... nekem mindegy, hogy hol vagyunk, amíg nem vagyok egyedül... Ha te itt akarsz maradni, nekem az is megfelel. Ha el akarsz menni, akkor akár a világ végére is követlek. De mégis... nem lenne jó, új dolgokat, más helyeket látni? Nézz a szemembe. Nézz a szemebe, és úgy mond, hogy nem érné meg, hogy nincs remény... - Tekintetével Daniel tekintetét keresi, amiről tudja, hogy ott rejtőzik a kósza fürtök mögött.

2009.07.10. 15:16 Alicia

Furcsa érzése támadt, mintha mégvalaki lenne a testében rajta kívül. Már emelte is volna fel a mentális falat, ha lett vola rá erelye. A lányra néz, és elnyűtten rámosolyog. A lány már mindkét kezét felé nyújtotta. Kételkedő arcal néz rá. ~ Mit veszíthetek, ha egyszer elfogadom a segítséget ?! ~ kérdezi magától, így a súllyát kicsit leveszi a kardjáról, és elfogadja a felé nyújtott kezet, de még mindig a kardjára támaszkodik. Odafordul Mizuki és Danielhez, megköszörüli a torkát és suttogva megszólal: - Veletek mehetek, vagy inkább maradjak? - kérdezi. Megkedvelte a két fiatalt, de  nem akart rajtuk lógni. Majd az ismeretlenhez fordult. ~Alicia vagyok.~ küldi mentálisan az üzenetet.

2009.07.10. 14:31 Daniel Barth

Némán áll egy helyben, nem akarja megzavarni a lány gondolatmenetét, s bár akármennyire nem akarja, saját gondolatai is elkalandoznak. A múltja örök kérdés marad számára. Mi lett volna, ha...? De ezen kár is rágódni. A múlt nem vonható vissza. Pedig néha mennyire jó lenne! Azokat a napokat... Nem, azokat a heteket, amelyeket abban a szűk cellában töltött, magányosan és rettegve. Ezt nem lehet elfelejteni, még akkor sem, hogyha elmennek Meilisből. Néha annyira szeretné, hogyha egy új életet kezdhetne, vagy legalább folytathatná onnan a régit, ahol megszakadt. Mert így mostmár nem ugyanaz. - Nem mindegy... Se a múltad, se te nem vagy mindegy. Viszont megértem, ha nem akarsz most erről beszélni, de elmondod majd valamikor? – csak halványan elmosolyodik, majd egy aprót bólint. Biztos van egy olyan hely a földön, ahol végre eldobhatná magától a múltját, vagy legalább egy kicsit is enyhülne az a hatalmas fájdalom, mely nap, mint nap rátör. Tulajdonképpen szeretne bosszút állni, és közben mégsem. Mit érne vele? Ketten nem tudnak megállítani egy ekkora várost, még hogyha az életüket adnák is érte. Ez egyszerűen lehetetlen. De akkor meg minek a próbálkozás? Hiszen csak egy újabb értelmetlen kísérlethez használnák fel őket, semmi egyébhez. Norlana, a város. Egy elpusztíthatatlan erő. Talán még a saját alkotója sem tudná eltörölni. - Kiskoromban soha nem gondoltam bele, hogy milyen lesz a jövőm. Én mindig is a jelennek éltem. A családomban én voltam mindig az, akinek semmi haszna nem volt, és talán... Bár magamnak sem ismertem be soha, mindig is irigyeltem a bátyámat, mert a szüleim engem mindig mindennek lehordtak, ő pedig... Mindig, mindenhol a legjobb volt nekik. Én csak második lehettem mindig, mindenben. Tulajdonképpen meg is érdemeltem, hiszen semmit nem tettem meg, amire megkértek, és nem segítettem semmit. Mindig is azt gondoltam, hogy magamnak való vagyok, és elbírok mindent egyedül is. De nagyon nehéz volt. A húgom fiatalon meghalt, s bár ő volt az a családban, akiért bármit megtettem volna, nem mutattam soha senkinek, hogy mennyire fájt. Innentől kezdve a szüleim megintcsak azt hitték, hogy nem is érdekel, hogy meghalt a testvérem. Ismét a bátyám került előtérbe. Ez évekig így volt, majd amikor a szüleim is meghaltak, mint sokak mások is a szennyezett levegőnek köszönhetően, a bátyám engem okolt mindenért. Azt mondta, vigyázhattam volna rájuk. Megpróbáltam mindent jóvátenni, és a kísérleti laborokból kimenekítettem őt, de engem elkaptak. Akkor azt mondta, hogy majd visszajön. Több mint nyolc év után most láttam először. Az az idegen férfi...Ő volt az. Még mindig nem tudok neki megbocsátani, de tulajdonképpen magamat okolom mindenért. Igaza volt. Tudtam volna vigyázni a húgomra, és a szüleimre is, de nem tettem. – hajtja le fejét, ahogyan a történet végére ér, s bár nem szándékozta elmondani a lánynak, egyszerre minden kijött belőle. Fakó tekintetét lassan a lányra emeli, mintha várna valamire. Hogy ő is őt okolja majd, mint mindenki, hogy az ő hibája az egész. Soha nem képes megbocsátani magának, ezt ő is jól tudja, mégis szeretne végre mindent máshogy csinálni. Annyira szeretne segíteni másokon, elvégre a saját családján nem tudott akkor, és ott. Szeretné bepótolni az elvesztegetett éveket. A fájdalmas képek, azok a műszerek a laborban, az ismeretlen emberek, az üvegfal, és a kötelek, melyek akkor lefogták. Minden tisztán él még az emlékezetében. Az a mérhetetlen fájdalom, melyet csakis azok tudnak megérteni, akik átélték már egyszer. Vajon van valaki, aki meg tudná mindezt állítani? Aki képes lehet arra, hogy felszabadítsa Meilist, és leigázza az égi várost? De a probléma akkor sem szűnne meg. A kísérleti alanyok, akik túlélték a beavatkozást, soha nem lesznek képesek elfelejteni, még hogyha annyira szeretnék is. - Hát... annyira talán nem... De olyan... más. Nem mintha ez számítania, te így is úgyis különleges vagy. – szeretne ismét elmosolyodni, de meggyötört gondolataitól most csak egy hűvös árny fut végig arcán, vonásai újra megkeményednek, mégis szeretne elfelejteni mindent. - Igen... én sem voltam még máshol... Még Meilist sem igazán ismerem... Régen... meséltek valamit a szüleim... Amikor rossz kedvünk volt, vagy nyugtatásra vágytunk... Olyankor mindig meséltek arról, hogy léteznek más városok is Meilisen és Norlanán kívül... Olyankor a bátyámmal mindig elterveztük, hogy ha elég nagyok leszünk, akkor felkelünk, és elmegyünk. Elhagyjuk ezt a helyet, és egy jobb életünk lesz, és a szüleinket is visszük magunkkal... Persze ebből már semmi sem lesz... Ez már örökre csak egy álom marad... A lényeg, hogy vannak más helyek. És anya szerint mindenkinek jár egy esély a boldog életre. Sokszor mondta, hogy valamikor majd boldogok leszünk. Bárhol máshol boldogok lehetünk... Gondolod, hogy ez valóban így van? Vagy csak egy anyuka védte a gyerekét a fájdalmas valóságtól? Gondolod, hogy valahol vár ránk egy jövő? Hogy valaha boldogok lehetünk? Mármint nem úgy értettem, én boldog vagyok, ha velem vagy, de hosszú távon... hogy tényleg minden  jól alakuljon... És van egyáltalán egy hely, ahol nem tűnünk ki? Ahol tartozni tudunk valahová? Vagy a múltunk miatt kívülállók maradunk... – túl sok neki a fájdalmas emlék, még hogyha most a lány múltjáról van is szó. Lassan elfordítja fejét, szemeivel a földet pásztázva, majd sietős léptekkel elindul. Bármerre, ahol nincs se Meilis, sem Norlana. A lányt maga után húzva megy a város széle felé, azonban néhány utca múlva lassulni kezdenek lépései, majd elgondolkodva megáll. - A jövőnkért... ha van bennünk elég akaraterő... – vállát a falnak támasztva, arcát tincsei alatt bújtatva áll egy helyben, reménykedve, hogy valahogyan mégiscsak megszakad ez a fájdalmas gondolatmenet, de elméjéből csak nem akarnak kiürülni a maró gondolatok. Egyre csak újabbak jelennek meg, minden egyes kép egy régi emlék, s minden egyes kép csak egy újabb fájdalmas rész életéből. Fejét halk koppanással dönti neki a repedezett falnak, szemeit lassan csukja be, mikor újra lehullanak tekintete elől a tincsek, s bár mostmár tudja, semmi sem történne, mégis már-már reflexként hunyja be szemeit. - Én nem... Meilis az otthonom... – suttogja elhaló hangon, a gyér fényben csak ajkainak kivehetetlenül apró mozgását látni, s kabátja alatt megremegő karjainak mozdulatait. – De muszáj... Tudom, én mondtam neked, hogy felejts, de én képtelen vagyok rá. És ez... soha nem fog menni. Olyan régóta várom már azt a pillanatot, hogy végre bosszút állhassak, és ez most mégsem megy... De miért vagyok ilyen gyenge? – szólal meg végül erősebb hangon, s bár szavai elcsuklanak, mégis tükröződik bennük az a reményvesztettség. Már sehol nincsenek a korábbi nyugodt pillanatok, melyeket mégis annyira szeretne mostmár visszakapni, hogy végleg el tudja felejteni a múltat, és átlépjen a jövőbe.

2009.07.10. 13:27 Mizuki Sawa

Olyan jó érzés, hogy ilyen közel lehet valakihez. Nem gondolta volna, hogy ez valóban ilyen jól tud esni. Azóta a bizonyos éjszaka óta magába zárkózott. Mindenkit elvesztett, aki fontos volt neki, aki szeretett, és ez akkora fájdalommal töltötte el, hogy soha senkit nem akart maga körül elviselni. Hiszen ha valaki a közelében van, akkor fenn áll a veszélye, hogy érzelmileg is fontos lesz számára. De minden effajta elhatározása eltűnt. Bár még mindig nem akart másokat közel engedni magához, csakis Danielt. Nem akart még több idegent maga körül. - Azért akarom, mert megérdemlem. És nem csak ezért. Ez is egy hosszú történet... De tulajdonképpen nem is érdekes. Csak egy darab a múltamból. Megint. Teljesen mindegy. - Kíváncsi tekintettel fürkészi a fiút, mintha így bármit is megtudhatna a kimondatlan dolgokról. - Nem mindegy... Se a múltad, se te nem vagy mindegy. Viszont megértem, ha nem akarsz most erről beszélni, de elmondod majd valamikor? - Szerette volna tudni, szeretett volna mindent tudni a fiúról. Évek óta nem volt semmi, ami ennyire felkeltette volna az érdeklődését, mint a fiú és a múltja. Hosszú éveken át érzelmek nélkül él, csak két hű társa  volt, a fájdalom és a gyűlölet. És most annyi rég elfelejtett érzelem kelt életre, mindezt pedig egyetlen ember váltotta ki. Olyan volt, mintha felébredne, mint mikor eljön a tavasz. Megpróbált megszabadulni a gondolatoktól, amelyek mindig ott voltak, örökre belevésődve emlékezetébe, de most szabadulni akart. Nem akart erre gondolni. Nem tudott mit tenni, szemei előtt újra és újra játszódtak el a Meilisben töltött utolsó órái, akárcsak egy rémálom. Egyetlen dologra soha nem emlékezett, arra, ami Norlanában történt. Néha felvillanó hosszas fájdalom, és magány, a váltakozó fény és sötétség. Ez minden, amire vissza tud emlékezni, de egyetlen összeálló kép sem maradt meg benne. Bármennyire is megpróbált előkeresni csak egyetlen egy képet, egy arcot, nem ment neki. Hirtelen jutottak eszébe a másik személy szavai. Azt mondta, hogy már csak miatta van életben, ha ő nem lett volna... Akkor lehet, hogy Norlanában előjött már egyszer, csak ő nem tud róla? Ezért nem tud visszaemlékezni? Végül is lehetséges lenne, hiszen ő is csak az egyik kísérlet folyamán jött igazán létre. A kísérletek miatt tett szert akkora erőre, hogy saját személyiséget alakítson ki. - Hát... Nem így. - a fiú mosolyára ő maga is elmosolyodik. Jól esik neki így látnia.– Ennél azért bővebb válaszra számítottál mi? Rendben. Szőke haj, kék szem... Nehéz elképzelni, mi? - Hát... annyira talán nem... - Megpróbálja maga elé képzelni a fiút úgy, ahogy valamikor régen kinézett. Nagyából sikerült is neki, de furcsa volt így látni. - De olyan... más. Nem mintha ez számítania, te így is úgyis különleges vagy. - Tette még hozzá már-már jókedvűen megjegyezve. Lassú léptekkel indulnak el, bár talán még ők maguk sem tudják merre viszi őket a sors. Amikor Daniel megáll, ő sem megy tovább. - Menjünk... De hova? Én... Tulajdonképpen még soha nem jártam Meilisen kívül... Vagyis úgy értem, hogy Norlanán és Meilisen kívül, de ez azt hiszem, érthető... - Igen... én sem voltam még máshol... Még Meilist sem igazán ismerem... - mondja halkan, és lehajtja a fejét. Hát tényleg csak ennyire lennének képesek? Még a várost sem tudják elhagyni? Ekkor azonban eszébe jutott valami a távoli múltjából. - Régen... meséltek valamit a szüleim... Amikor rossz kedvünk volt, vagy nyugtatásra vágytunk... Olyankor mindig meséltek arról, hogy léteznek más városok is Meilisen és Norlanán kívül... Olyankor a bátyámmal mindig elterveztük, hogy ha elég nagyok leszünk, akkor felkelünk, és elmegyünk. Elhagyjuk ezt a helyet, és egy jobb életünk lesz, és a szüleinket is visszük magunkkal... Persze ebből már semmi sem lesz... Ez már örökre csak egy álom marad... - hangja elcsuklik, és muszáj elkapnia a tekintetét a fiúról. Még most is annyira fáj. Még most is, hogy már van mellette valaki, nincs egyedül, az emlékek ugyan olyan fájdalmasak. - A lényeg, hogy vannak más helyek. És anya szerint mindenkinek jár egy esély a boldog életre. Sokszor mondta, hogy valamikor majd boldogok leszünk. Bárhol máshol boldogok lehetünk... Gondolod, hogy ez valóban így van? Vagy csak egy anyuka védte a gyerekét a fájdalmas valóságtól? Gondolod, hogy valahol vár ránk egy jövő? Hogy valaha boldogok lehetünk? Mármint nem úgy értettem, én boldog vagyok, ha velem vagy, de hosszú távon... hogy tényleg minden  jól alakuljon... És van egyáltalán egy hely, ahol nem tűnünk ki? Ahol tartozni tudunk valahová? Vagy a múltunk miatt kívülállók maradunk... Már régen ebszélt ilyen sokat, de ez most valahogy minden kikívánkozott belőle. A gondolatra, hogy a fiú megint azt gondolhatja, hogy milyen sokat beszél elmosolyodott. Vetett a mellette álló fiúra egy óvatos pillantást, de ez különbözött az eddigi óvatos pillantásoktól. Most nem attól tartott, hogy hogyan fog reagálni, hogy hirtelen megint megváltozhat a kedve, bár tudta, hogy ez is benne van a lehetőségek sorában. Kezét a zsebébe mélyesztette, és körbefogta a nyakláncot. Az anyukájáé volt valamikor, amíg neki nem ajándékozta. Bár nem volt semmi különleges, neki sokat jelentett. Ha belegondolt minden és mindenki ott volt vele, aki és ami számított. Kiskorában soha nem gondolt bele, milyen lesz igazából maga mögött hagyni mindezt, most azonban tudta, hogy nem is olyan könnyű. Bármennyire utálta Norlanát, és minél messzebb akart kerülni tőle, bármennyire is fojtogatta Meilis, most mégis rájött, hogy nem is olyan könnyű mindezt itt hagyni. De ő már döntött, ha Daniel is képes rá, akkor itt hagyják mindezt. Bár a város képzi az eddigi egész életüket, ez teszi ki a múltjukat, muszáj, hogy el tudják engedni, nemde? ezentúl már csak egy valami számít, a jövőjük. És bár a múltat már nem tudják megváltoztatni, a jövőjükért még tudnak tenni valamit. Csak akarniuk kell. - A jövőnkért... ha van bennünk elég akaraterő... - halkan suttogja, de még így is hallatszik az elszántság a hangjában. Ismét a fiúra néz. Azt akarja, hogy legyen jövője, ahogy saját magának is. Nem akar többé a rettegésben élni, hogy felviszik. Bárhogy is legyen, azt nem élné túl, ezt nagyon is jól tudta. És most már félt attól, hogy elveszítheti az életét. Ha ezzel is csak fájdalmat okozna a fiúnak... Szorosan fogta meg a fiú kezét ujjaikat összekulcsolva. A remény halvány szikrája kezdett éledezni benne. A gondolat, hogy elmehet innen, hogy szabadulhat örömmel töltötte el. A szabadság gondolata. És mindezt még az is felülmúlta, hogy mindezt nem egyedül kéne átélnie, hogy ezen osztozhatna valaki mással, valakivel, aki fontos számára.

2009.07.10. 11:57 Daniel Barth

Némán áll továbbra is egy helyben, lassan átkarolva a lány derekát, mozdulatlanul, várva annak reakcióját. Kissé megremeg, fáradtan hajtja le fejét, mikor az nem válaszol semmit. Még ilyen helyzetben is képes arra, hogy örüljön a közelségének, de mégis elönti a félelem, hogy annak, aki ennyire közel került már hozzá, fájdalmat okoz. Most, végiggondolva már nagyon is megbánja, hogy csak úgy engedett saját vágyainak, melyeket soha nem lett volna szabad teljesítenie. - Ezt már megbeszéltük... Én nem vagyok olyan, mint a többiek, nem rontok neked csak azért, mert... ez történt. Annyira akartam, és végig tisztában voltam vele, hogy mi lesz, úgyhogy ne hibáztasd magad. – halványan elmosolyodik, hiszen Mizuki mozdulatai most korántsem olyan elveszettek, mint legelső alkalommal voltak. Talán mégis helyes lenne az elmélete? – Lehetséges, hogy ilyen gyorsan visszatérjen a látásom? – hallja meg végül a szavakat, melyekre tulajdonképpen annyira várt. Annyira szeretné visszakapni azokat a nyugodt, felejthetetlen perceket, és mégsem. Nem akar újra bezárkózni a saját sötét világába, és mégis. Képtelen eldönteni, melyiket is akarja jobban, hiszen hogyha az elsőt választaná, talán még sokszor fájdalmat okozna a számára egyetlen, oly fontos embernek. Hát mégis..? - Nincs mit sajnálnod. Semmi rosszat nem tettél. De miért? Miért akarod egyfolytában, hogy valaki felpofozzon? Ne akard, kérlek... De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor találnod kell valaki mást... Én soha többet nem fogok neked fájdalmat okozni, se fizikailag, se lelkileg. – ismét lehajtja fejét, vonásait tincsei alatt eltakarva, de ölelését még mindig nem engedi el. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer valaki képes lesz ennyire kimozdítani az addig biztos talpakon álló magányából, és hűvösségéből. Neki azonban ez mégis sikerült. Olyannyira sikerült, hogy már teljesen távolinak tűnnek számára az olyan ismerős érzések, a magány, a sötétség, és már nem képes egyesülni velük. - Azért akarom, mert megérdemlem. És nem csak ezért. Ez is egy hosszú történet... De tulajdonképpen nem is érdekes. Csak egy darab a múltamból. Megint. Teljesen mindegy. – szólal meg végül suttogva, s bár biztos benne, hogy a többiek eléggé távol vannak, mégsem szeretné, hogyha hallanák, akármiről is fognak még beszélni. Szeretne minél távolabb kerülni Meilistől, és mégsem képes rá, hiszen mindig is itt élt, itt volt, és van az otthona. De az emlékek, már szinte elviselhetetlenek. Egyre jobban fojtogatják, és szorongatják, még hogyha nem is mutatja ki. Képtelen tovább elviselni őket, de vajon megszűnnének-e, hogyha elmenne innen? Talán. Kissé meglepődik, mikor a lány ajkai érintik homlokát, majd karjai körülfonódnak nyaka körül, de mégis élvezi. Talán életében először, Ő képes neki megmutatni, mi is az a boldogság. Ez az ember... Hát mégis van értelme az életnek. Nem csak egy játékszer, mint azt oly sokan, és régebben még ő is hitte. Nem csak egy szemét, sokkal inkább egy olyan dolog, amit másokért kell megtartanunk. Kezdi megérteni, mekkora fájdalmat okozna a lánynak, hogyha tényleg meghalna. Tulajdonképpen mostmár élni akar. Méghozzá úgy, ahogyan eddig soha. Eddig elérhetetlennek tűnt számára a boldogság, mégis ilyen apró dolgokkal képes Mizuki arra, hogy ezt az érzést olyan ismerőssé tegye. Nem akarja, és mégis. Miután elszabadult Norlanából, megfogadta, hogy soha többé, senkiben nem bízik meg, legyen az bárki. Mégis képtelen betartani a saját magának tett ígéretet, mely eddig olyan szilárd elhatározásként élt benne, most mégis néhány perc alatt, mint holmi árnyék, foszlik szét. - Nem rontasz el semmit. Nyugodj meg. Tudom, hogy nem akarsz menekülni, és nem is menekülnénk. Vissza jönnénk, bosszút állnánk, de neked is be kell látnod, hogy még nem állunk rá készen... Újra kezdhetnénk, valahol... máshol. Magunk mögött hagyhatnánk a múltat, de ez csak Meilisen kívül menne... Sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne minden nap ezeken az utcákon fel alá mászkálnunk... Te nem így látod? Gondold át, kérlek. De mielőtt esetleg elmennénk... Még van egy hely, ahova el szeretnék menni. – csak bólint egy aprót, majd lassú léptekkel követi a lányt a kihalt utcákon keresztül. Végül egy romos, lakhatónak már nem mondható ház előtt állnak meg, s Mialatt Mizuki az ajtó felé lép, csak kinnt nekitámaszkodik az épület  falának. Nem akar bemenni, hiszen nagy valószínűséggel ez volt a lány akkori lakhelye, s nem akarja megzavarni az emlékeit. A néhány néma perc alatt, amíg Mizuki a házban tartózkodik, fáradtan hunyja be szemeit, s gondolatai közt leperegnek a képek arról a bizonyos napról. Amikor felvitték Norlanába. A bátyja... Már nem érez iránta olyan erőteljes gyűlöletet, mint néhány hónappal korábban. Kezdenek megfakulni az érzelmei, mint minden körülötte. Csak meggyötörten felsóhajt, mikor végiggondolja, hogy mit érzett a kísérlet alatt. Gyűlölet. Gyűlölet minden iránt. Azok a fájdalmas órák, melyeknek nyoma soha nem múlik el. Akárhányszor kinyitja szemeit, mindig visszatérnek az emlékei... Minden egyes alkalommal. Ezt még az sem tudja enyhíteni, hogyha elhagyják Meilist. Jobban belegondolva, talán ez a romváros az, amelynek semmi köze az egészhez. Hiszen tulajdonképpen Norlana hibája. Ahogyan minden más is. Az emberek, akik a fényűző városban élnek, gazdagságban, és jólétben, vajon tudják, hogy honnan vannak azok a szuper szerek, amiket drága pénzen vásárolnak maguknak? Hogy mekkora fájdalmat okoznak vele másoknak, hogy egyáltalán használják őket? Tudják, hogy kiken kísérletezik ki ezeket? És hogyha tudják, miért nem tesznek semmit? Elgondolkodását félbeszakítja, mikor a lány újra kilép az épületből, majd felé fordul. Csak fáradtan emeli fel a földről tekintetét, belevésve az előtte álló alakjába. - Daniel... te... te hogy néztél ki, mielőtt Norlana ezt tette veled? – szemei elkerekednek szürkei tincseinek takarása alatt, mikor meghallja a furcsa kérdést, de aztán csak elmosolyodik. - Hát... Nem így. – feleli mosolyogva, próbál nem visszagondolni az újra rátörő emlékeire, sokkal inkább szeretne felejteni... Mindent. Mindent elfelejteni, és valóban egy új életet kezdeni. Máshol. – Ennél azért bővebb válaszra számítottál mi? Rendben. Szőke haj, kék szem... Nehéz elképzelni, mi? – mosolyodik el, ahogyan ránéz a lányra, rettegése, hogy emlékei újra elveszik életkedvét, kezd alábbhagyni, amikor a szörnyű képek végül mégsem törnek be gondolataiba. - Mehetünk. – fáradtan löki el hátát a repedezett faltól, ahogyan elindul ismét, azonban még nem is tudja, hova. Máshova. De van egyáltalán olyan hely a földön, ahova Norlana keze nem ér el? Egyáltalán... - Menjünk... De hova? Én... Tulajdonképpen még soha nem jártam Meilisen kívül... Vagyis úgy értem, hogy Norlanán és Meilisen kívül, de ez azt hiszem, érthető... – ingatja meg fejét, miközben megáll az utca közepén, s várja a választ. Hátha a lány tud egy olyan megoldást, amely mindkettejüknek jó lenne. Reménykedik benne, hogy nem kell visszautasítania, hogy van egy hely, ahol végre képes lenne megfeledkezni azoktól az emlékekről, melyekről eddig képtelen volt.

2009.07.10. 09:52 Mizuki Sawa

Érzi, hogy a fiú összerezzen érintése alatt, akárcsak korábban ő. Megint feltűnik neki, hogy mennyire hasonlítanak, és mégis olyan mások. Csendben figyeli, hogy mit csinál a fiú. Meglepődik, amikor az eltűri a tincseit, ezzel szabad rálátást engedve szürke szemeire. És szinte rögtön jött a már ismert feketeség, ami hirtelen vette körül, és vele együtt az enyhe kétségbeesettség. Lehajtotta a fejét, és mélyen belélegezte a levegőt. - Sajnálom, nem... nem akartam... Én nem... Úgy értem... Sa.. Sajnálom... Nem mozdul, és nem szól semmit, csak csendben hallgatja Danielt. Szívesen mondana bármit, amitől a fiú jobban érezné magát, de olyan, mintha nem csak nem látna, de mozdulni se tudna. Persze ez nem így volt, csupán az ismeretlen volt. Igaz, már átélte egyszer, de mégsem tudhatta mi vár rá. Viszont ezúttal mégis más volt. Talán mégsem volt olyan reménytelen az egész, hiszen itt volt vele a fiú, akkor is, ha épp elég rosszul érezte magát amiatt, ami történt. - Ezt már megbeszéltük... Én nem vagyok olyan, mint a többiek, nem rontok neked csak azért, mert... ez történt. Annyira akartam, és végig tisztában voltam vele, hogy mi lesz, úgyhogy ne hibáztasd magad. - Olyan volt, mintha kezdett volna lassan feloldódni a sötétség, és homályosan ki tudta venni Daniel alakját. Pislogott párat, hiszen nem tudta elképzelni, hogy ez lehetséges, hogy ilyen gyorsan visszatérjen a látása. Az előbb is sokkal tovább tartott... És mégis egyre erősödött a fiú alakja, míg végül teljesen ki nem rajzolódott. Elmosolyodott, de még mindig nem mozdult, tudta, hogy most óvatosnak kell lennie, hogy mit mond vagy tesz. - Lehetséges, hogy ilyen gyorsan visszatérjen a látásom? Nézte a kicsit távolabb álló fiút, és átjárta a szomorúság. Nem akarta így látni, főképp akkor nem, ha miatta van. Ennyire akart valamit, és amikor megkapta fájdalmat okozott a számára egyetlen fontos személynek. - Annyira megérdemelném, hogy egyszer valaki jól pofán vágjon... És én még ennek is képes vagyok örülni... Önző vagyok, tudom, de képtelen vagyok mást tenni... Sajnálom... - Annyira szívesen lerázta volna magukról ezt az új helyzetet. Utálta, és nem akarta, de nem tudott ellene tenni. Ha egy valamire megtanította Norlana, akkor arra, hogy soha senki nem lehet örökre boldog. De most mégis megpróbálta ezt elérni. Olyan álmokat kergetett, amelyek valószínűleg soha nem válnak valóra. - Nincs mit sajnálnod. Semmi rosszat nem tettél. De miért? Miért akarod egyfolytában, hogy valaki felpofozzon? Ne akard, kérlek... - Megpróbálta beleképzelni magát a fiú helyzetébe, de bármennyire is próbálkozott, tudta, hogy ez soha nem fog neki teljesen menni. Még ha meg is értette. - De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor találnod kell valaki mást... Én soha többet nem fogok neked fájdalmat okozni, se fizikailag, se lelkileg. Pislogva néz fel a fiúra, nem tudja tagadni, és nem is akarja, hogy minden egyes alkalommal jól esik neki, amikor ilyen közel van hozzá. - Én.. Én mindent csak elrontok.- Lábujjhegyre áll, és ajkai gyengéden érintik a fiú homlokát, még mielőtt gyengéden hagyná magát visszazuhanni a talpaira, és fejét a fiú vállára nem hajtja karjait köré fonva. - Nem rontasz el semmit. Nyugodj meg. - Csak áll ott hosszú percekig, és gondolkodik, mielőtt újra megszólalna. - Tudom, hogy nem akarsz menekülni, és nem is menekülnénk. Vissza jönnénk, bosszút állnánk, de neked is be kell látnod, hogy még nem állunk rá készen... Újra kezdhetnénk, valahol... máshol. Magunk mögött hagyhatnánk a múltat, de ez csak Meilisen kívül menne... Sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne minden nap ezeken az utcákon fel alá mászkálnunk... Te nem így látod? Gondold át, kérlek. De mielőtt esetleg elmennénk... Még van egy hely, ahova el szeretnék menni. Ellépett a fiútól, és most a kezét fogta meg, amíg lassan elindult vele az utcákon. Csak most tűnt fel neki, milyen közel is voltak a céljához, csak pár utcányira. Némán tették meg az utat, majd hirtelen torpant meg az utcán. Szeme egy lényegtelen romos kis házon nyugodott. Az otthonán. Csak állt, de nem mozdult, ne tudott. Végül aztán újabb hosszú néma percek után lassú léptekkel elindult a házhoz. Amikor belépett körbejártatta a tekintetét. Látszott, hogy egy kétszer megfordult itt valaki, talán egy éjszakai menedéket keresve, de amúgy lakatlan volt. Rátörtek az emlékek. Maga előtt látta a családját, amikor még boldognak lehetett nevezni őket, majd beférkőzött az emlék az utolsó éjszakáról. Lassan elengedte a fiú kezét, és tett pár lépést. Lehajolt, és az egyik asztalkáról felvett egy porlepte képet. Valamikor a csúcstechnika egyik alkotmánya lehetett, de most csak a múlt egy darabja volt. Legalábbis egy kívülállónak. De neki ennél sokkal több volt. Minden egyes arcot jól megnézett. A bátyja még egy kisgyerek volt, talán négy éves, ő maga pedig még egy kisbaba. Bár Meilisben a szenvedés városában éltek, ahogy sokszor hallotta a felnőttektől gyerekkorában, mégis mindenki boldog volt a képen. Gyorsan letörölte a könnyeit. - Daniel... te... te hogy néztél ki, mielőtt Norlana ezt tette veled? - a képet a zsebébe süllyesztette, és lassan felállt. Tekintete a fiú alakján nyugodott, mielőtt megfordult, és most már sokkal magabiztosabb léptekkel indult el az egyik különösen rozoga deszkalap felé indulva, amit aztán felnyitott. Egy kis dobozt emelt ki, amiből pedig egy nyaklánc került elő. Azt is elsüllyesztette a zsebében, majd mindent visszarakott a helyére. - Mehetünk. - még egyszer végignézett a helyen, ahol egykor lakott, majd gyors léptekkel elhagyta a házat. Kint megvárta a fiút, és most ismét őt szemlélte. - Nos mi legyen...?

2009.07.09. 22:14 Akera

Lassan kinyújtotta lábait, és felkelt a guggolásból. Lábán, a fehér bőrön piros csíkok jelezték, hogy kényelmetlen volt az előző tartás. Keze még mindíg előre, a lány felé van, reménykedik benne, hogy elfogadja a segítő kezet. Némán áll a lány előtt, még mindíg kifejezéstelen arccal. Már olyan régen beszélt, hogy szinte nem is tudja már hogyan kell, csak gondolataiban hallja saját hangját, már lassan 6. éve. Fejét félredőltve néz a lányra, így haja félig szemébe lóg, másik oldalt pedig szabadon játszhat vele a szél. Szemei végtelen nyugalmat sugároznak. Terhesen sóhalyt, ám ez sem látszik arcán, csak a maszkjában. Segíteni szeretne...Tudja, hogy egyik ember sem szereti, ha gyengének látják, ő mégis szeretne segíteni, és ettől még nem tartaná a lányt gyengének. Ahogy ránéz lassan elhidegül körülötte minden, és beláthat a lány fejébe, nehezen ugyan, de hall benne egykét hangot, aztán egyre többet, mintha nem egy személyel lenne szemben. Végülis megérti miről van szó, és hogy a lány miért érzi rosszul magát, de mivel az ő fejét sem kímélik agykurkászással a hangok, gyorsan ki is lép a lány elméjéből, lehunyja a szemeit, és kifújja magát. Végülis mind a két kezét a lány felé nyújtja, érzelmeket nem tud kimutatni, de ha tudna, biztosan mosolyogna halványan.

2009.07.09. 21:24 Daniel Barth

Fáradtan engedi alább görcsös szorítását fegyverének markolatán, majd egy megadó lépéssel hátrál, miközben lassan leengedi, s végleg visszacsúsztatja helyükre a fegyvereket. Szótlanul, lehajtott fejjel tűri, ahogyan a lány néhány lépéssel arrébb húzza, és önkénytelenül is összerezzen, mikor végigsimít kezével arcán. Egy mély lélegzetet véve felemeli kezét, majd megfogva Mizuki csuklóját, leengedi tartását, mielőtt fáradtan vési fakó tekintetét az előtte álló lány alakjába, s közelebblép hozzá. - Nem akarok többet egyedül lenni... – halványan elmosolyodik, miközben újra arcához emeli a lány kezét, majd végigsimítja vele a szemei elé lógó tincseket, arrébb lökve őket, ezáltal láthatóvá téve fásult szemeit, mégis egy pillanat alatt csukja be őket, minthogyha remélné, hogy aki már egyszer látta, azon többet nem hat. Apró pontnyira összeszűkült pupillái ijesztőnek hatnak a hajnali fényekben, hideg szemei tökéletesen árulkodnak vakságáról, bár néhol még felfedezhető a szürke színekké elfakult tekintetben a valaha volt kék árnyalat, mely örökre kiveszett belőle. - Sajnálom, nem... nem akartam... – szólal meg végül, bár még mindig reménykedik, hogy az előbbi elmélete jó, és még hogyha a lány tekintete egybe is olvadt sajátjával, mégsem történik semmi. Annyira jól esik neki, hogy van a közelében valaki, aki végre nem csak egy ember, akiben soha nem képes megbízni, és mégis... mégis mindent képes elrontani egyetlen egy mozdulattal. - Én nem... Úgy értem... Sa.. Sajnálom... - suttogja maga elé elhaló hangon, miközben néhány szégyenkező pillantást vetve a lányra, bizonytalan léptekkel hátrál egy kicsit. Lassan újra lehajtja fejét, eltakarva vonásait szürke tincsei alatt, feszülten, mégis reménykedve vár néhány másodpercet, azonban nem szól semmit, el sem mozdul helyéről. - Annyira megérdemelném, hogy egyszer valaki jól pofánvágjon... És én még ennek is képes vagyok örülni... Önző vagyok, tudom, de képtelen vagyok mást tenni... Sajnálom... – elhaló hangja csak tompa suttogás a nyomasztó csendben mely most újra körülöleli őket, a pár pillanattal korábban olyan nyugtató érzés, az az utánozhatatlan aura most újra a semmibe száll, és ismét egy teljesen másik oldala mutatkozik meg. Ez azonban mégsem az a hűvös, és taszító érzés, sokkal inkább reményvesztettség... Megbánás? - Én.. Én mindent csak elrontok. – suttogja halkan, hangja teljesen megváltozik, mint hogyha nem is saját maga lenne. Fátyolos tekintetét a lány alakjára emeli, mielőtt ismét közelebblépne hozzá, talán túlságosan is közel. Fáradtan nyúl Mizuki felé, majd körülfonja karjait dereka körül, s gyengéden magához szorítja, de mégsem képes újra lenyugodni, izmai feszülten remegnek meg, dühös saját magára. A gyűlölet, amit Norlana iránt érez, újra fellángol eddig fakó tekintetében, szinte már ilyesztően csillannak meg szürke szemei, mégis kettős érzelmek tombolnak benne, s nem tudja eldönteni, melyik oldalra is álljon. Annyira szeretne újra annyira közel kerülni Mizukihoz, lelke mégsem képes elviselni a hirtelen változást, azokat az eddig tőleolyan távol álló érzelmeket... Képtelen rá...

2009.07.08. 16:42 Mizuki Sawa

Ez a pillanat annyira nem passzolt az eddigi életébe, és mégsem zavarta, sőt annyira élvezte. Jól esett neki, hogy ilyen közel volt hozzá az a személy, aki annyira fontos volt neki. Érezte, hogy Daniel is mondana valamit, vagy tenne valamit, de ő is annyira fél megszakítani mindezt, akárcsak ő. Hirtelen söpör át köztük a hajnali szellő, magával ragadva a fiú tincseit, de a szemeit mégsem láthatja meg, hiszen automatikusan csukja be a szemeit a fiú. - Sajnálom... - szomorú tekintettel szemléli a fiút, aki lassan elfordul tőle. Nem igazán érti, hogy most mit is sajnál a fiú, de ez persze nem gátólja meg abban, hogy válaszoljon. -Nem kell sajnálnod... - Nem akarja, hogy a fiú bármit is sajnáljon, ha nincs rá oka, és bár arra még mindig nem jött rá, hogy mit sajnál, attól még úgy gondolja, most nincs rá oka. Lassan sóhajt, amikor rájön, hogy vége szakadt a boldog pillanatoknak, amit annyira próbált védeni. Az idegen felé fordítja, és akaratlanul is tesz egy lépést hátra. "Nem akarok még több idegent, nem akarok... Nem bírom!"  Figyeli, ahogy Daniel előkapja a kardjait, és Alicia kezében is megpillantja a fegyverét, de ő maga nem nyúl a sajátjáért. Nem bírja megmagyarázni, hogy miért. Ennyire nem kelti fel benne  a veszély érzetét az idegen jelenléte? Vagy csak nincs ereje, hogy elővegye? Esetleg még mindig az elmúlt pillanatok nyugalmában él, és még fel sem fogta igazán ami körülötte zajlik, azt leszámítva, hogy Daniel már nem áll előtte? Kicsit oldalra fordítja a fejét, és úgy szemléli tovább a lányt. Furcsa, de valóban úgy gondolja, hogy nem lehet túl veszélyes, még ha olyan... más is. Nem igazán passzol az egész meilisi képbe, és mégis annyira oda illik. - Köszönöm... - hallja Alicia halk suttogását, amikor az visszautasítja a segítségeet, és feláll. Még pár pillanatig kettejüket nézi, és amikor majdnem véglegesen megbizonyosodott róla, hogy nem áll fenn a veszély, újra Daniel felé fordítja a tekintetét. Végül aztán egy nagy kört téve a kis csapat körül odalép hozzá. Lassan tér vissza a nyugalom, amint újra a fiú közelébe kerül. - Dan... - szólal meg halkan, és megfogja a fiú kezét, és kicsit odaébb húzza. El a többiektől.  Lehet, hogy most önzőnek tűnik, hogy magának akarja, de ezzel nem foglalkozik. Nem érdekli, hogy mit gondolnak mások. Nem most, amikor végre valahára boldog. Kezdte megbánni, hogy az előbb csak úgy hagyta, hogy vége szakadjon, és talán ezt akarta most jóvá tenni. Nem akarta, hogy később megbánja, hogy puszta félelemből nem tett semmit. Ez nem engedhette meg magának, nem Meilisben, ahol az ember soha nem tudhatta mit hoz a jövő, és hogy mikor végzi valamelyik norlanai kísérletilaborban, vagy pedig halottan. A fiúra nézett, és fejében újra éledtek a képek, és a vágy, ami már az előbb hatalmába kerítette. Hirtelen mozdulattal ölelte át a fiút, majd nyugodtan állt, hogy Daniel is meg tudja szokni a hirtelen jött 'támadást'. Végül lassan felemelte a kezét, és óvatosan simított végig a fiú arcán. Azonban nem vette el a kezét, hanem tovább nyugtatta a fiú arcán. - Nem akarok többet egyedül lenni... - nagyon halkan suttogja a szavakat, alig szakítják meg a csendet.

2009.07.08. 15:41 Alicia

Érzi,hogy valaki a közelébe jött. Lassan elemeli a fejét,és egy maszkos lány áll előtte,kezét felé nyújtva. Megrázza a fejét egy alig látható mosolyt erőltetve magára,neki támaszkodva a falnak feláll,előhúzza hosszú kardját és rátámaszkodva mély lélegzetet vesz. -Köszönöm.-suttogja.Nem szerette,ha gyengének látják.Felszegett állal,széddülve ugyan, és a kardjára támaszkodva, de állt.Senki nem érthette meg azt a fájdalmat,ami ritkán ugyan, de rátört. Mint például most. Kifújja a levegőt,idegesen lehúzza a fejéről csuklyáját,hosszú szőke tincsei lehullanak, és a halvány fények felé tekint. Szerette az éjszakát, ám közeleget egyre jobban a nappal. Vissza néz a kis csapatra. Unta már az egyhelyben ácsorgást és a hallgatást, ám elég ramatyul volt. Lépett egy lépést előre próbaként,ám a szédülés azonnal megjelent. ~ Hogy nem szakadna két felé... ~ szitkozódik magában,ám kihúzza magát, és szorosabban markolja kardja makolatát.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]