Új bejegyzés Frissítés

2009.07.08. 15:25 Daniel Barth

Egyre lassuló légzése, nyugodtságba vesző alakja most mintha nem is igazi valóját mutatná, sokkal inkább tűnik egy illúziónak, egy kétségkívül jóleső illúziónak, melyet még akarata ellenére is túlontúl élvez. Nem akarja megzavarni a pillanat varázsát, és úgy tűnik, ezzel a lány is egyetért. Néma, rezzenéstelen percek telnek el, ahogyan kettejük alakja szinte eggyé válik, s egymás szemeit fürkészik, még hogyha azt nem is teszik láthatóvá egyikük számára sem az arca elé lógó szürke tincsek. Már nyitná ajkait, hogy megszólaljon, de félő, hogy csak ezzel is elrontaná a pillanat varázsát, így inkább nem teszi. Mikor az élénk, hajnali szellő végül kisimítja szemeit elől tincseit, automatikusan hunyja be szemeit, mégis egyre nő benne a vágy, hogy újra a lány szemébe nézhessen. Még hogyha nem is látja azt, az érzés, mindennél többet ér... - Sajnálom... – fordítja el végül fejét, mire újra visszahullanak fakó tekintete elé a szürke tincsek, ismét kinyitja szemeit, de lassan elfordul a lánytól, még hogyha nem is akarva teszi. Tulajdonképpen túlságosan is vágyik annak közelségére, hogy magán érezhesse érintését, hogy vele legyen, de ezt sohasem mondaná el hangosan. Zavarodottan túr bele kócos hajába, ahogyan visszafordul Mizuki felé, tekintetét egyenesen annak magányos alakjába vésve. Tulajdonképpen vár valamire... Talán maga sem tudja, mire, de számít egy reakcióra, egy új érzésre. Szinte már-már el is felejtette, hogy ott van Alicia, Kione, és egy másik, aki most közeledik, de hirtelen újra megérzi a lépéseket, melyek feléjük tartanak. Lassan megingatja fejét, lerázva magáról addigi nyugodtságát, s újra próbálja fölvenni taszító, hűvös énjét. Közelebblép a fal mellett ücsörgő Aliciához, de végül újra hátrál egy lépést, mikor az ismeretlen is közelít felé. Ingerülten kapja ki kardjait a tokjából, majd megpörgetve őket ujjai körül, a lány felé szegezi az egyiket, a másikkal törzse mellett leengedve érinti meg a földet. Már oly sok év óta, az egyetlen tájékozódási lehetőségének a földet találja, hiszen azon keresztül, annak a rezgéseiből tudja, mi merre van. Az idegen lépései mégis olyan simák, és aprók, hogy szinte meg sem érezni őket, ezért érinti inkább a földre az erős vasat, hogy az is felerősítse a számára olyan fontos jeleket. Bár minden figyelmét próbálja a közeledő lépteknek szentelni, mégsem tudja elkerülni, hogy Mizuki újra bekerüljön gondolatai közé, akarata ellenére is. Nem szól semmit, csupán lehajtott fejjel szegezi kardját az idegen nő felé, arcát végig szürke, kócos tincsei alatt takargatva, melyek, mint mindig, most is láthatatlanná teszik fakó szemeit. Miért... Miért nem tudok szabadulni a gondolattól? Akárhányszor másra figyelek, mindig Őt látom magam előtt... Vagyis, nem Őt, csak... A szavait... A hangját... Olyan... Ennyire megváltoztam volna csak azért, mert Ő a közelemben van...? Lehetetlen, én soha...

2009.07.07. 13:37 Mizuki Sawa

Lassan zárja el a külvilágot maga körül, olyan mint régen, és mégis más. Nem akar tudomást venni senkiről, és semmiről, ami maga körül történik, csak egyetlen egy személy nem esik a burkon kívülre. Az egyetlen ember, akinek sikerült eloszlatnia a sötétséget, aki még ha nem is akarva, de visszahozta a testébe az élni akarás vágyát. Olyan hosszú ideig volt magányos, és soha nem tudta volna elképzelni, hogy ez valaha is meg fog változni. Nem voltak nagy elképzelései, hogy fog kinézni a jövője, de mindig úgy gondolta, hogy bosszút áll, és utána már nincs miért élnie... Utána már senkinek sincs rá szüksége, nem mintha ez előtte így lett volna. Hosszú éveken át egyetlen egy vágy volt, amiért élt, hogy a családjával lehessen, hogy újra láthassa őket, még ha nem is ebben a világban. És most... Most a háttérbe került ez a vágy. Hirtelen már nem is tűnt olyan sürgősnek, volt valami ennél fontosabb is. Daniel. - Még mindig nem tudod befogni, egy percre sem... - a halk suttogásra most először rajzolódik ki egy igazi, szívből jövő mosoly az arcán, nem csak egy mosoly árnyéka, mint az eddigi halvány, erőtlen utánzatok.  Máskor olyan könnyedséggel tudott volna válaszolni. Már nyitotta az ajakit, hogy megszólaljon, de nem jött ki egy hang sem a torkán. Lázasan gondolkodott valami válaszon, de agya nem volt hajlandó rendesen működni. És mindez csak a fiú közelsége miatt? De már nem is tűnt olyan fontosnak, hogy válaszoljon, nem is akart már, egész figyelmét a fiúnak akarta szentelni, aki most olyan közel állt hozzá. Homlokán érezte a fiú homlokát, és teste melegét. Szívverése, és légzése egyszerre gyorsultak fel, ahogy a fiú karjai köré fonódtak, és még közelebb húzták magukhoz. Tekintetével a fiú szemeit kereste, bár tudta nem lenne szabad, ebben a pillanatban ezt is elfelejtette, csak vágyott rá, hogy újra láthassa. De mindhiába kereste, hiszen a fiú tincsei, mint mindig most is kivételesen végezték a munkájukat, és elrejtették annak a tekintetét. Mégis tudta, hogy valahol ott rejtőzik mögötte, és így már el tudta képzelni, olyan volt, mintha tényleg a szemébe nézhetne. Karjait lassan, de biztosan fonta a fiú nyaka köré, és lábujjhegyre állt, hogy jobban felérje. Nem akarta, hogy vége szakadjon ennek a tökéletes pillanatnak. Olyan öröm járta át testét, mint még soha előtte, amilyet még a családja se tudott megadni neki. Se az anyja, se az apja, se a bátyja. Csakis és egyedül Daniel volt rá képes. Szeme a fiú ajkaira siklott, és felmerült benne a kérdés, hogy milyen lehet, a vágy, hogy érezhesse, de mégsem mozdult. Talán nem merte, vagy csak nem akart megmozdulni, mert félt, hogy a legkisebb mozdulat is tönkre tehetné a pillanatot. Hogy ha akár csak egy picit is megmozdul, akkor minden szétesik, és ettől félt. Viszont a vágy közben egyre nőtt benne, azonban még így is olyan boldog volt. Nem volt másra szüksége, amíg Daniel vele volt. "Mond, hogy ez nem csak egy álom... Kérlek. Ígérd meg, hogy velem maradsz..."

2009.07.07. 12:59 Daniel Barth

Próbál nem odafigyelni a közeledő léptekre, azonban akarata ellenére is összerázkódik minden egyes lépés ütemére. Nem akarja, hogy többen legyenek, hogy akárki is idejöjjön. Gyűlöli az embereket, legyen az akármilyen, de természetesen kivételek mindig vannak. Mizuki az egyetlen személy, akit hosszabb távon képes elviselni, sőt, tulajdonképpen már túlságosan is megszokta a jelenlétét ahhoz, hogy csak úgy képes legyen elengedni. Az a nyugodtság, ami a lányból árad... Valahogyan kellemes, és megnyugtató a jelenléte. - Nem, nem, nem! Lehet, hogy gyűlöltelek az elején, vagy csak simán idegesítettél, az is lehet, hogy csak simán te voltál az áldozata az összes felgyülemlett dühömnek, és rajtad eresztettem ki... De nem, soha nem féltem tőled! És most sem félek tőled, és nem is fogok... Nem tőled... Én csak... Én csak attól félek, hogy elveszthetlek. Hogy elragadnak tőlem, mint egykor a családomat. Ha te magad döntesz úgy, hogy nem akarsz velem maradni, hogy nincs rám szükséged, akkor inkább most mond meg, még mielőtt jobban fájna, de ha maradsz, akkor nem akarlak elengedni. Elveszíteni... – tulajdonképpen örül neki, hogy végre van valaki, aki foglalkozik vele, és érdekli, mi történik körülötte, mégis, egyre jobban szeretné eltűntetni fejéből ezt az önző, emberi érzést. Szeretne visszamenekülni saját magányába, ahol egyedülő él, a sötétben, de valamiért nem képes csak úgy elengedni, és menekülni. Tekintetét lassan olvasztja a lány alakjába, majd végül feladja a haszontalan ellenállást, a hazugságot, melyet mind magának, mind a lánynak mondott eddig. Észrevehetetlen lassúsággal simulnak ki vonásai, ahogyan közelebblép a lányhoz. - Még mindig nem tudod befogni, egy percre sem... – suttogja maga, éppen hogy csak a lány hallhassa, miközben arca egyre közelebb kerül az övéhez. Homlokát óvatosan érinti Muzkiéhoz, szemeit lassan hunyja be, karjait akadozva körülfonja annak dereka körül, közelebb húzva magához. Lassan több mint nyolc éve nem volt alkalma közel kerülni senkihez, most mégis élvezi a pillanatot, ahogyan arca összeér a lányéval. A néhány pillanat, amely eltelelt, most mégis óráknak tűnik, hosszú, mégis kimondhatatlanul tökéletes óráknak. Szemeit lassan nyitja ki, s bár még mindig takarják a szürke tincsek, melyek kettejük arca közé lógnak, tekintete összefonódik a lányéval. Egy pillanatra, mintha látni vélné annak szürke szemeit, amelyek kétségtelenül hasonlítanak sajátjára, de továbbra sem mozdul el, szívesen hagyná, hogy örökké így maradjon, hogy soha többet ne juttassa semmi eszébe a fájdalmas múltat. Hogy egy új életet kezdhessen, melyben nem a folyamatos rettegés, a félelem, és a düh irányítja minden egyes mozdulatát. Egy olyan életet, amiben végre boldog lehet.

2009.07.07. 12:48 Akera

Akaratlanul is megpillantja Alicia-t és elindul felé, csöndesen. Léptei olyan puhák, és finomak, h még az sem hallhatná, akinek detektorból vannak a fülei. Kósza szellő végigtáncol a testén, megmozgatva fakó haját, és sötét ruháit. Mikor végre Alicia elé lép leguggol elé és a kezét kecsesen kinyújtja, de mivel nem beszél, és nem mutat érzelmeket, csak a kéz előrenyújtásából lehet következtetni, hogy szeretne segíteni a lányon, hogy fel tudjon állni anélkül, hogy elszédülne, vagy ha mégis elszédül, akkor meg tudjon támaszkodni tenyerén. Arca még mindíg úgy festhet mint egy élet és érzelemmentes porcelánbabának, melynek csak a szeme csillog. Most, hogy lehajolt, trapézszárú szürke nadrágja alól kilátszik a  nagy fekete acélbetétes bakancs, ami felettébb nem illik a lány gyengének, és vékonynak tűnő alkatához. Ahogy egy kevés napfény betér a ház fala mellett, haja is szinte egészen vöröseslilának hat, nem fakóbarnának, de ezt csak az veheti észre aki igazán szemfüles, vagy ténylegesen törődik az őt körülvevő többi emberrel. Alig hallható néhány hang az utcán, csak az a néma feszültség van lépten nyomon az emberek körül, ami eddig is. Az a nyomottság, hogy tudja mindenki, itt életek mennek tönkre, és térnek örök nyugalomra.

2009.07.07. 09:23 Alicia

Vilyogott mégegyet.Daniel,Mizuki és Kione gondolatait hallgatva becsukta a szemét.A feje rettentően fájt már,az átváltozás is emésztett erelyéből. Visszaváltozott,és a földön ülve találta magát.Felpattant,ami nem volt valami jó ötlet,mivel megszédült,és nem sok kellet volna,hogy orraessen. ~Az kéne még,hogy most itt összeessek.Azt nem engedhetem meg magamnak~határozza el magát,és elbotorkál egy közeli falhoz,nekidől,és lassan elcsúszik a fak mentén,leült a házfalánál.Fáradtan felhúzza térdeit,a homlokát térdének támasztva ül a sötétben,fájó fejjel,a gondolatok és a hangok csak úgy ömlenek át rajta.A végén összemosódnak a hangok,és már semmit nem ért belőlük,nem tudja szétválasztani a beszédek és a gondolatok tömegét. -A kifáradás és a mentalistaság átka-motyogja maga elé alig hallhatóan. Behunyja a szemét,és pihenni próbál,ám amikor a zsongás kezd alább múlni már a fejében,és épp elmosolyodott volna,hálát adva az égnek,hogy elmúlt,újabb,ám de ismeretlen hang kúszik be fejbe. ~Nem hiszem el! Még valaki?!~szíve szerint sikított volna,ám de pókerarcot vágva felemeli a fejét. -Társaságot fogunk kapni hamarosan.-mondja-vagy is suttogja- halkan és nekitámasztja a fejét a falnak. ~Mi ez a hullámokban rámtörő fáradság és fájdalom?! Már hozzá szoktam az ilyesmikhez, de ennyire erős még nem volt! ~ csodálkozik,és erőt gyűjt,ha kell akkor támadni tudjon. ~Várjunk csak?! Lehet, hogy elég elsz,ha mentálisan megállítom, ha támadni szeretne! ~ dönti el,és elveti a felállás gondolatát,így kényelembe helyezi magát,amennyire tudja,behunyja a szemét, és mélyet sóhajtva "élvezi" tovább a fejfájás társaságát. ~A fájdalom jó.Tudod, hogy életben vagy.~ jut eszébe mestere mondása,és már teljesen másképp áll a dolgokhoz. ~Mester...~halovány mosoly ül ki arcára, és vissza hozza az emlékeket, mikor még kezdő volt.

2009.07.06. 14:33 Mizuki Sawa

Talán akaratlanul is, de megérzi a fiúban dúló harcot. Egyrészről a vágy, hogy visszamenekülhessen az eddigi zárkózott világába, másrészről a vágy a nyugalom iránt, amit átéltek, átélnek. Benne már nem volt semmi ilyesmi. Túl régóta vágyott rá, hogy vége legyen a magányának, még ha ezt nem is vallotta volna be magának is, és Daniel volt az, akinek sikerült megszakítani az egyedüllétet. Közel engedte magához, megbízott benne, és igen, a szívébe zárta. Tudta, túl jól tudta, hogy nem lenne képes rá, hogy elengedje, vagy nem bírná elviselni, ha elveszítené. Talán pont ez volt az oka, hogy senkit nem engedett közel magához, miután elvesztette a családját, mert félt tőle, hogy ha bárkit is megkedvel, akkor el fogja veszteni, és az túl fájdalmas lett volna. Menekült. A fájdalom elől. A magányba. Azonban most már feladta. Bármennyire is szerette a magányt, és akkoriban ő döntött mellette, most jól esett neki, hogy van valaki az ő életében is. Már nem tartotta fogva a sötétség. Szép lassan lehullott róla a burok, ami évekig a börtöne volt. - Én lennék a világ legboldogabb embere, ha így lenne. - Gondolataiból a fiú szavai rázzák fel.  - De nem álltatom magam ilyen elérhetetlen álmokkal. Mindig olyan életet akartam, amilyen másoknak nincs. Amit csak én élek át. Mint minden kisgyereknek, ez volt az álmom, hogy szuper képességeim legyenek, és mindenki féljen tőlem. Tulajdonképpen megkaptam, amit akartam. Még én is félek magamtól... - Nem, nem, nem! - Hevesen rázta a fejét, nem akarta, hogy a fiú szavai eljussanak tudatáig, de már késő volt. - Lehet, hogy gyűlöltelek az elején, vagy csak simán idegesítettél, az is lehet, hogy csak simán te voltál az áldozata az összes felgyülemlett dühömnek, és rajtad eresztettem ki... De nem, soha nem féltem tőled! És most sem félek tőled, és nem is fogok... Nem tőled... Én csak... Én csak attól félek, hogy elveszthetlek. Hogy elragadnak tőlem, mint egykor a családomat. Ha te magad döntesz úgy, hogy nem akarsz velem maradni, hogy nincs rám szükséged, akkor inkább most mond meg, még mielőtt jobban fájna, de ha maradsz, akkor nem akarlak elengedni. Elveszíteni... - Nem hajlandó csak így elfogadni, hogy Daniel ilyeneket mond. Talán nem is tudja, mennyire rosszul esik neki mindez., hogy ilyen... kritikus magával. Már-már önmarcangoló. Nem akarja, hogy még ennél is jobban belemélyedjen, inkább segíteni akar neki kimászni a gödörből. Lassan ő is feláll, és odalép a fiúhoz. Egy kis habozás után aztán megfogja a kezét. - Megígértem, hogy segítek... - suttogta halkan. Szemei körbejárták az őket körülvevő utcákat, házakat. Alicia, aki most sólyom képében volt, és az idegen lányt, akivel eddig egy szót sem váltott. Valamiért remélte, hogy nem tartja túl udvariatlannak vagy egyéb, de annyira azért nem mélyült bele ezekbe a gondolatokba. Egy darabig elidőzött a tekintete a felkelő nap első sugaraiban. Egy lágy szellő söpört végig az utcán belekapva hosszú, fekete hajába, amit az arcába sodort, de nem foglalkozott vele. - Nem. Ez nem csak az én döntésem.  - Lassan fordítja a fejét a fiú felé. Az üres szavai még egy darabig csengenek a fülében. Még szívesen válaszolna valamit, ellenkezni akar, mint előtte már oly sokszor, de most ellenáll. Nem akarja megint előröl kezdeni, nem akarja megint megbántani Danielt. Úgy érzi, ez most megint egy amolyan érzékeny téma, amibe nem kéne belemélyedniük, nem most. Helyette inkább csak a kezére néz, ami még mindig a fiú kezét tartja, és összefonja az ujjait az övéivel. Nem sokkal később ő is figyelmes lesz a közeledő léptekre. Egy fáradt sóhaj hagyja el a száját. "Már megint egy idegen...?" Mint már azelőtt az újonnan érkezettnél most is kicsit behátrált a fiú mögé.

2009.07.06. 13:07 Daniel Barth

Fáradtan hunyja le szemeit, miközben továbbra is gyengéden szorítja magához a karjaiban fekvő lányt. Halkan, élettelen hangon felsóhajt, mielőtt néhány újabb, bizonytalan lépéssel visszatántorogna a betonfal mellé, majd vállát nekidönti az ósdi épületnek, s térdeit lassan behajlítva újra lekuporodik annak aljába. Szemeit apró résnyire nyitja csupán ki, vonásain mégis látszanak azok a tiszta, nyugodt érzelmek, melyeket már oly régen nem láthatott rajta senki, és most mégis... Apró, félszeg mosoly terül el arcán; fakó, élettelen szemei azonban tökéletes ellentétei most szinte tökéletesen nyugodt vonásainak. Arcán újra átfut egy fájdalmas, törhetetlen árny, melynek hatására újra kiül rá a hideg, érzelemmentes zárkózottság, mégsem engedi alább gyengéd szorítását a karjaiban fekvő lányon. - Emlékszel, hogy megkérdezted, hogy zavar-e, hogy... hogy nem látsz? És én azt válaszoltam, hogy nem... Még mindig így gondolom, de... mégis jó lenne, ha láthatnál... Még ha csak rövidke kis időre is... – lassan hajtja le újra fejét, kezeit lassan kihúzza Mizuki vállai alól, majd körülfonja őket annak dereka körül, és fejét ráhajtja annak vállára. Bár a fájdalmas, hűvös árny még mindig nem oldódik föl benne, mégis örül annak, hogy van valaki, aki megérti. Valami különös érzés mégis eltakarja azt a szinte tökéletes nyugalmat, amely már jó néhány perce körülveszi őket. Próbál nem foglalkozni azzal, hogy a közelben mások is vannak, próbál nem törődni Alicia újra és újra felbukkanó alakjával mégsem képes megszabadulni a kínzó érzéstől. - Én lennék a világ legboldogabb embere, ha így lenne. – halkan, feladóan felsóhajt, ahogyan a szavak hamissága újra visszhangzik tudatában, lemondó mozdulattal fordítja el kissé fejét, üres tekintetével újra a földet nézve. – De nem álltatom magam ilyen elérhetetlen álmokkal. Mindig olyan életet akartam, amilyen másoknak nincs. Amit csak én élek át. Mint minden kisgyereknek, ez volt az álmom, hogy szuper képességeim legyenek, és mindenki féljen tőlem. Tulajdonképpen megkaptam, amit akartam. – hangja lassan elhalkul, az utolsó mondat csupán halk suttogás, egy elhaló hang. – Még én is félek magamtól... – fűzi hozzá alig hallhatóan, miközben lassan újra feláll, karjával megtámasztva magát a falon, s halkan, lehajtott fejjel felsóhajt. Az évek alatt már lassan megszokta a teljes magányt, az egyedüllétet, és a tökéletes sötétséget, ami mindenhová követte, ahová csak ment. Fájdalmas, zárkózott auráját most mégsem képes elviselni, szeretne megszabadulni a múlttól, és mindentől, ami Ő. Egy új élet, egy új helyen. De képtelen elhagyni Meilist, a romvárost, ahol tulajdonképpen minden visszataszító, és elutasító, mégis az otthona. - Ez egyedül a te döntésed. Én bármit megtennék érted, csak hogy boldog legyél, hogy megőrizd a mosolyodat... – Fájnak neki a szavak, nem akarja, hogy a lány ennyire képes legyen feladni saját magát. Nem akarja, hogy akárki is érte tegyen meg valamit, hogy bárki miatta legyen sebesült, vagy akár csak boldogtalan. Az, hogy mások akármit is megtennének érte, hogy bármit is tennének miatta, túlságosan is jó érzés, ajkain halvány mosoly bujkál, mégis gyorsan lerázza magáról a felesleges ábrándokat. - Nem. Ez nem csak az én döntésem. – zárja rövidre a témát, hangja mégsem olyan magabiztos, és hűvös, mint szeretné, sokkal inkább... üres. Bár érzi a lassú, mégis sietős lépteket az utcán, melyek sem az új lánytól, sem Aliciától nem származhatnak, egyelőre nem szól semmit. Az ismeretlen alak egyre közeledik, mégsem tesz semmit, idegessége azonban egyre jobban visszatér, ahogy újra próbál bezárkózni saját magányába, még hogyha nem is önszántából.

2009.07.05. 21:13 Akera

Akera fejében olyan dolgok kavarogtak amik még mindíg megválaszolásra vártak.Fogalma sem volt, hogy hogy is induljon neki a feladatának, amit maga elé célnak kitűzött. Mire észrevette magát, és gondolataiból kiszabadult zsákutcába ért. Pupillái összeszűkültek a látványon ami elétárult. Egy nagy krémszínűre festett téglafal állt előtte. Látszott hogy nemrég lett lefestve, de alatta még itt-ott egy egy barnább folt éktelenkedett. Amint lejjebb tekintett a foltok egyre sűrűbbé váltak, a fal alatt pedig nem egy, hanem több holt is volt. A lányt elfogta a hányinger. Pedig nem először látott már hullát, és a maszk miatt még a szagot sem érezhette. De ma már kikészült, túl sok volt már ezen a napon az ő által látott halottak száma. Egyszerűen undorodott, de lenyelte. Alig pár másodperc alatt már az ellenkező irányba fordulva állt. Még az undor sem látszott az arcán, semmi érzelem, csak az összeszűkült pupillájáról lehetett arra következtetni, hogy valami nincs rendben a lelkével. Néma volt. Ahogy eddig is, és gyorsan továbbált, igyekezett úgy menni ,hogy több ilyet ma már ne lásson. Csatos fűzőjét megigazította csinos derekán, és halkan sóhalytott, amit maszkjában halvány kis fehér párafoltok jeleztek. Zavarta, hogy a környezetében alig talált pár élő növényzetet, de ezt sem mutatta ki. Amikor kicsit beljebb ért a városban látott két embert, talán barátok lehettek, a lényeg az volt, hogy mosolyogtak. Akera szívét valami melegség öntötte el azt látván, hogy valaki boldog, de az érzés azonnal elillant mikor látta, h végignéz rajta a két lány, és elszörnyülködnek. Ismét sóhalytott, de tovább ment, az sem zavarta, hogy mindenki megbambulta. Minden csak üresség volt, és ugyan olyan mint mindíg.

2009.07.05. 21:05 Alicia

A kapucniját birizgálva hallgatja a kit -hozzá képest- gyereket. Őszinte mosoly ül ki arcára,amit kötve hisz,hogy látnak,de még ha látták is,pont nem zavarta. ~Na itt is vibrál a levegő.Lesz ma még itt valami~motyogja magában,ám bölcsen magában tartja,ha kimondaná félő elvesz a pillanat. Nagyon halkan eljön a faltol,és egy kicist arréb csatangol,körbenéz,pár utcányit arréb megy,majd ismét felbukkan.Visszatérve leült az út közepére,és a porba rajzolgatott,majd csettintett eggyet,és már sólyomként állt ap orban,Felreppent,repült pár kört,majd vissza tért a földre,és vilyogott egyet.

2009.07.05. 18:11 Mizuki Sawa

Az üresség, ami az évek folyamán ott lakolt benne, és ami vissza térni látszódott, amikor a fiú maga mögött hagyta, most lassan újra feloldódott. Amikor Daniel kezei újra a dereka köré fonódtak egyszerre nyugodott meg és vert gyorsabban a szíve. Még soha nem volt senki, aki ilyen hatással lett volna rá. Nem volt senki, aki olyan lett volna az életében mint Daniel. Egész eddig nem ismert semmi mást, mint a magányt, a hűvös, érzéketlen és szürke magányt. Azonban ez a semmilyen világ szép lassan összedőlt, és helyében egy jobb és szebb éledt újra. Bár ő maga sem tudta volna megmondani, hogy miért alakult mindez így, hogy miért pont Daniel...? Talán mert annyira hasonlítanak? Mindketten a sötétségben éltek, egyedül. Talán ez lenne a sorsuk? Hogy találkozzanak, és megmutassák a másiknak, hogy van miért élni? Vannak dolgok, amiket az embernek át kell élnie, és nem dobhatja el magától csak úgy. Lehet, hogy így van, de lehet, hogy nem. Most már végre teljesen visszatért az a nyugalom, amit bár most élt át először, mégis olyan hamar megszokta. Daniel is nyugodtabbnak tűnt. Végre visszatértek az a nyugalom. Hirtelen összerezzen, amikor Daniel végigsimít az arcán. Váratlanul érte, és nem volt hozzászokva efféle érintésekhez, de azért enyhén elmosolyodott. - Emlékszel, hogy megkérdezted, hogy zavar-e, hogy... hogy nem látsz? És én azt válaszoltam, hogy nem... - Halkan szólal meg, szinte csak suttog. - Még mindig így gondolom, de... mégis jó lenne, ha láthatnál... Még ha csak rövidke kis időre is... Mire felészlel, azon kapja magát, hogy Daniel újra a karjaiban tartja. Halvány pír jelenik meg az arcán, egy mosollyal együtt. Fejét óvatosan, és békésen hajtja a fiú vállára. Túlságosan is hozzászokott a közelségéhez, túlságosan is jól esik neki, ha vele van. - Túlságosan is hajt a vágy, hogy újra a szemedbe nézzek. Te pedig nem tudod felmérni, mit okozhatok ezzel. Nem foglak felhasználni arra, hogy teljesítsem a vágyaimat, miközben a te életeddel játszok. Ezt nem akarom.- Csendben hallgatja a fiút. Olyan, mintha egy teljes változáson ment volna át, de mindezt jó értelembe. Lassan de biztosan úgy tűnt, maga mögött hagyja a hűvösséget, akárcsak ő maga.Jól esett neki, hiszen annyira szerette volna, ha mindaz, amit Norlana tett, nem lenne ekkora hatással rá. Bár megértette, hogy mit érez, és azt is, hogy nem tudja mindezt csak úgy elfelejteni, mégis reménykedett benne, hogy nem fogja mindez tönkretenni a fiú életét. - Ez egyedül a te döntésed. Én bármit megtennék érted, csak hogy boldog legyél, hogy megőrizd a mosolyodat... - Bár komolyan gondolta, az aprócska mosoly még mindig ott húzodott az ajkain.

2009.07.05. 17:20 Daniel Barth

Hosszan, akadozva fújja ki a levegőt, teste akaratlanul is megremeg, ahogyan próbál újra visszatérni a nyugalomba, mely annyira jól esett neki. Az egyedüllét, a magányos sötétség... Mindez már nem annyira természetes, mint az az utóbbi években volt. Most valahogy mégis vágyott a lány társaságára, egy emberre, akivel beszélhet, aki nem úgy megy el mellette, hogy észre sem veszi. Aki nem olyan, mint Mások. Tüdeje újra megtelik az éltető levegővel, szíve normális ütemben dobogtatja mellkasát, ahogyan lassan hátradönti fejét, nekikoccintva a hátát támasztó régies betonfalnak. Kezeit lassan fölemelve, újra lehúzva fejéről a rácsomózott anyagot, azonban most ezt zsebének mélyére csúsztatja, ki tudja, mikor lesz rá még szükség. - Nem, igazad van, nem tartozik rám... – nem válaszol semmit, csupán előreejti fejét, mire a kósza tincsek rugószerűen hullanak vissza fakó tekintete elé, mely most a semmibe réved. Lassú, ütemtelen léptek dobolnak a földön, majd egy erőteljes koccanás a földön, s egy fültépő sercegés, ahogyan kardjai újra a földre hullanak. Némán, összeszorított fogakkal tűri a lány ölelését, melyet most nem viszonoz, de akarva, akaratlanul, el sem húzódik tőle. Túlságosan is jól esik neki a törődés, ez az érzés, amely az évek alatt annyira kiveszett belőle. Most már képes arra, hogy hiányolja azt a megannyi elvesztegetett időt, a napokat... az éveket, amik elvesztek az életéből. És mindez Norlana hibája. Nem... Ez nem függ össze múlttal. Ez a világ, melyet csak ő érzékel. Amiben senki másnak nincs helye. És mégis... Valamiért, mintha Mizuki mégis megértené... Nem csak a gondolatait, az eltemetett érzéseit, melyek még valahol, valahol mélyen ott lakoznak benne. - Ne sajnáld... Ne mond, hogy sajnálod... Az én hibám volt, mondtad, hogy hagyjuk, de én nem akartam... Kérlek, ne haragudj rám. Ne mond, hogy sajnálod, ha nincs rá okod... Én sajnálom. – karjait végül fáradtan kulcsolja össze a lány dereka körül, arcát a másikéhoz érintve. A pillanat, melyet annyira szeretett volna megőrizni... Az élet értelme, hogy másoknak örömet okozzunk. Most nem adhatja fel. Még nem. Végre, sok sötét év után képes arra, hogy valakiben teljes szívéből megbízzon. Hogy miatta akarjon élni. Fakó, régi képek jelennek meg emlékezetében, melyekre még tisztán emlékszik, és melyek most boldoggá teszik. Talán akkor fel sem fogta, mennyi mindent jelenthettek számára ezek az emlékképek, most mégis olyan nyugodtak. Olyan felejthetetlenek. Kezeivel lassan engedi alább a szoros ölelést, majd óvatosan húzza végig kezét a lány arcán, mintha ezzel megláthatná vonásait, melyekre már annyira kíváncsi. - Nem akarlak elveszíteni... Azt nem élném túl... Szükségem van rád, mint még soha senkire... Kérlek... – Elmosolyodik, ahogyan ismét magához öleli a lányt, mégis kifejezéstelen szemekkel néz továbbra is a semmibe, majd hirtelen ötlettől vezérelve föláll, karjaival a lány válla, és térdei alá nyúl, majd fölemelve a földről, imbolygó léptekkel eltávolodik a faltól. Fejét lehajtva néz rá a karjaiban fekvő lányra, arra az emberre, aki újra értelmet tud adni az életének. - Túlságosan is hajt a vágy, hogy újra a szemedbe nézzek. Te pedig nem tudod felmérni, mit okozhatok ezzel. Nem foglak felhasználni arra, hogy teljesítsem a vágyaimat, miközben a te életeddel játszok. Ezt nem akarom. – szólal meg végül hosszas hallgatás után, most azonban hangja őszinte, és boldog.

2009.07.05. 01:32 Akera

Csönd van... az utcákon alig jár pár ember. Akera oxigénmaszkját szorosan arcához szorítja. Nemmintha le akarna esni, de így valahogy biztonságosabban érzi magát. Vállig érő, vékony, fakószínű dús haja lepelként simogatja nyakát, ahogy a lepusztult földön lépked. Minden egyes mozdulat egy-egy libbenet. Haja elől oválisan fogta körül, a már szinte betegesen sápadt arcát. Nemrég ismét kisminkelte magát. Borongós esős színű festékkel, ami szinte királykékké emelte ki szürkéskék ragyogó szemeit. Ruhája miatt ismét megbámulta az a kevés lény is aki az utcákon volt. Nem törődött velük, csak saját gondolataiba meredt, ahogy azt általában tenni szokta, és céltalanul bojongott tovább a városkában. Fájdalmas üvöltést hallott. Szemeit lehunyta, és szinte érezte ahogy nyakába hasít a másik ember kötelének ereje, pedig még csak közel sem volt hozzá. Mikor újból kinyitja a szemeit a valóságban találja magát, amely ugyan szomorú, de valahol az, hogy esélyt kapott az életre, mégis olyan csodás adománynak tűnik amit ő, az ordító egyed helyében nem adott volna fel ilyen könnyen. Még mindíg bízott.. Abban, hogy neki majd sikerül.. egy jobb világot teremthet... talán egyedül, talán segítséggel, de ő mindenképpen meg szeretné próbálni.

2009.07.04. 21:48 Mizuki Sawa

Némán nézte, ahogy a fiú feláll, és ellép tőle. Legszívesebben visszatartotta volna, nem akarta, hogy ott hagyja, hogy újra kezdődjön az egész. Megpróbált nem foglalkozni azzal az érzéssel, hogy mennyire bántotta, hogy újra ilyen hűvös. Még vele is... - Ehhez... Ehhez neked semmi közöd!  - Eddig tartott, ez már túlságosan fájt neki, nem is az, amit Daniel mondott, sokkal inkább a hangneme. - Nem, igazad van, nem tartozik rám... - halkan suttogta maga elé a szavakat. Lassan hagyta el az összes érzés, az összes gondolat. Fájt neki, még ha nem is akarta belátni, fájt neki. Az egyetlen ember, aki közel állt hozzá, aki számított neki, aki jelentett is valamit eddigi jelentéktlene éleében. Az egyetlen ember, és most ilyen vele. Utálta, gyűlölte, amikor ilyen, de most még ezek az érzések is elmaradtak. Üres volt. Mintha a fiú magával vitte volna az össezs gondolatát és érzését. - Ez... Ez engem nem érdekel.  - Egy újabb mondat, egy újabb fájdalams kijelentés. Olyan, mint egy üres doboz. Nem érez, és nem gondolkozik... Vagy... Vagy mégsem? Csak egzetlen vágy él benne, hogz visszakapja azt a Danielt, aki eddig vele volt, aki nem ilyen hűvös, és érzékelte. Lassan feláll, megfogja a fiú kardjait, és odalépked hozzá. Kicsivel előtte megáll, és kezeiből kihullanak a kardok. - Sa... Sajnálom... - Lassan leereszkedik a térdére a fiú mellett, és bizonytalanul bár, de átöleli. - Ne sajnáld... Ne mond, hogy sajnálod... Az én hibám volt, mondtad, hogy hagyjuk, de én nem akartam... Kérlek ne haragudj rám. - Szorosan ölelte, nem akarta elengedni, soha többé nem akarta elengedni. Fejét a vállára hajtotta. - Ne mond, hogy sajnálod, ha nincs rá okod... Én sajnálom. Nem volt biztos abban hogy tényleg működik-e új ereje, hogy valóban úgy van-e, mint ahogy azt gondolta, de most felemlítette az összes nyugodt vagy csak akár egy kicsit is szép pillanatot, és erősen koncentrált rá, hogy a fiú is láthassa ezeket a képeket. Azt akarta, hogy megnyugodjon, hogy ne legyen ilyen hűvös és taszító.  Tudta, hogy siekrült, biztos volt benne, hogy sikerült elérnie, hogy a fiú fejében uygan azok a képek villanjanak fel, de nem hagyta abba, újra és újra lejátszotta, amíg lassan el nem kezdtek folyni a könnyei. - Nem akarlak elveszíteni... Azt nem élném túl... Szükségem van rád, mint még soha senkire... Kérlek...

2009.07.04. 21:04 Daniel Barth

Lemondóan hajtja le fejét, mire hátrasöpört tincsei újra visszahullanak arca elé, majd remegve felsóhajt, mielőtt újra ránézne a lányra. - És mi? – lassan feláll, és néhány lépést eltávolodik a földön ücsörgő lánytól, majd háttal állva neki, újra lehajtja fejét. Érezni rajta feszültségét, ahogyan újra körülveszi a hűvös, taszító aura, mely talán már éppen eltűnni látszott néhány perccel ezelőtt. Kitartóan bámulja a földet továbbra is a szemét eltakaró kötés alól, mégis visszakívánja azokat a nyugodt, gondtalan perceket... - Ehhez... Ehhez neked semmi közöd! – veszi feszültté a hangnemét, bár maga sem tudja, mire ez a felindulás, ez egyszerűen... kényes téma. Üres, felzaklatott tekintettel mered maga elé, mégsem olyan magabiztos az alakja, mint korábban, sokkal inkább megtört, fáradt. Haját ismét hátrarepíti a felkavarodó szellő, láthatóvá téve fájdalmas vonásait, még hogyha azok kissé el is vannak takarva a szemét elfedő kötésnek köszönhetően. - Én eddig csak egyszer láttam, és akkor is csak nagyon rövid időre, de szerintem nem ijesztő... Bárki is mondta, ne hallgass rá. – csak zavarodottan, feszülten megrázza a fejét, de még mindig háttal állva a lánynak, hirtelen megszédül, majd térdre esik. Remegve szorítja össze szemeit, fáradtan támasztja meg magát a poros földön. - Ez... Ez engem nem érdekel. – szólal meg végül hűvösen, majd ismét imbolyogva feláll, s nekidől egy közeli ház falának. Szívesen elhajítaná ismét fegyvereit, vagy akármit, ami csak a kezébe kerül, azonban azokat ott hagyta Mizuki mellett a földön, mégis akaratlanul is háta felé emeli kezét, hátha magával hozta, de szerencséjére nem, s ezt talán még az öreg épület is megköszöni majd. - Sa... Sajnálom... – suttogja maga elé, miközben lassan lecsúszik háta a repedezett falon, így ismét lekuporodva annak alján, térdeit felhúzva megremeg, tekintetét az ég felé fordítja, mire egy fájdalmas sóhaj hagyja el ajkait. Mindenen olyan könnyen felhúzod magad... Nem lenne szabad... Ismét bizonyítottad, hogy mégsem vagy olyan nagyfiú, mint gondoltad, és soha nem tudod elfelejteni a múltat. Szánalmas... Arca megremeg a dühtől, melyet saját maga, és a lány szavai ébresztettek fel benne újra, mégis kitartóan küzd ellene, próbál felejteni. De nem megy...

2009.07.04. 20:13 Mizuki Sawa

Mintha csak megérezné a fiú gondolatait, hogy egy része szívesen visszamenekülne a magányba. Megijedt, hogy így fog cselekedni, hogy visszatér a régi hűvös énje, de megkönnyebbült, hogy nem így lett. Bár meg tudta volna érteni, hiszen ő is magányosan élt egészen eddig, de már nem vágyott vissza. Megpróbálta egész lényéből kizárni a magány keserűségét. Nem akar visszatérni, nem akrja újra érezni. Azt akarja, hogy ez a boldogság tartson, ha lehet örökre, bár ebben kételkedett. Bár kicsit csalódottan, de nyugodtan tűri, amikor Daniel elfordítja a fejét. - És én mit meg nem adnék, ha megtehetném. De ugyan... Mi értelme lenne? Úgysem látok semmit, és... Teljesen mindegy, hagyjuk... - bár érezte, hogy a fiú nem akar erről beszélni, hiszen mondta is, és nem kéne tovább feszegetnie a témát, de... - És mi? - ... nem bírta csak úgy hagyni, ahogy kellett volna. - Bár a szememet többször soha, így legalább az arcomat láthatod. - Most ő sóhajtott kicsit lemondóan, de azért elmosolyodott, és örült, hogy még mindig a fiú közelében lehet, hogy érezheti a közelségét. - Különben is... Azt mondják ijesztőek a szemeim. El tudom képzelni... - Én eddig csak egyszer láttam, és akkor is csak nagyon rövid időre, de szerintem nem ijesztő... Bárki is mondta, ne hallgass rá. - Annyira szerette volna, ha a fiú is úgy látta volna a dolgokat, mint ő, ha nem lett volna ilyen kritikus magával. Maga előtt látta a fiú szemeit, magát Danielt, és felidézte mindazt, amit eddig érte tett. Azt kívánta bár csak a fiú is láthatná mindezt, ha a fiúval is meg tudná osztani ezeket a dolgokat, amit lehetetlen szavakba önteni. Hogy Daniel is úgy láthassa magát, mint ahogy Mizuki látja. Nem a negatív dolgokkal az előtérben, hanem a jó oldalaival. És hirtelen tényleg úgy érezte, mintha a gondolatai nem csak a sajátjai lennének. És nem olyan volt, mintha Aliciával osztozna rajta, mintha ő olvasna a gondolataiban, mert az nem tűnt fel neki eddig soha. Nem, ez olyan volt, mintha valaki mással osztozott volna, mintha valaki mással, valakivel, aki sokkal közelebb van hozzá. Danielel... Bár nehéz volt elhinni, valóban sikerült megosztani a gondolatait a fiúval.  "Ez is a kísérletek következménye lenne? Egy képesség, amiről eddig nem tudtam...? Ez lehetséges lenne?" Zavarodottsága a tekintetében is látszott. Kérdőn, és egyben várakozva nézett a fiúra, mintha ő tudná a választ.

2009.07.04. 19:20 Daniel Barth

Fáradtan, fókuszálatlan tekintettel mered továbbra is maga elé, karjait gyengéden körülfonva a lány válla körül, fejét ismét lehajtva, némán szegezi hideg tekintetét továbbra is a földnek. A hűvös szellő, és a kabátján tükröződő fények... mind olyan nyugodt... Csak egy halk sóhajjal nyugtázza a helyzetet, s bár minden porcikája arra sarkallja, hogy felálljon, és ismét a sötét magányba burkolózzon, pont ennek az ellenkezőjét teszi. Végre valaki, aki nem csak játékszerként használja... Egy olyan ember, akiben képes megbízni, és teljesen átadni magát neki. Miért kellene vége szakadnia ennek az érzésnek? - Ne gondolj semmi rosszra. Csupán arról van szó, hogy soha nem engedem magamhoz közel az embereket. Se testileg, se érzelmileg... De te ez alól kivétel vagy, mint ahogy az már valószínűleg neked is feltűnt. De nem csak erről van szó... Nem ez az egyetlen ok, amiért különlegesnek tartalak... – képtelen akár egyetlen mozdulatot is tenni, túlságosan fáradt hozzá... Vagy inkább csak nem akarja megzavarni a pillanat mámorát. Inkább nem válaszol semmit, bár tulajdonképpen érdekli a folytatás. Ehelyett csupán ráemeli fakó tekintetét a lányra, azonban néhány várakozó pillantás után ismét visszafordítja a föld felé, arcát szürke tincsi mögött takargatva. - Mit meg nem adnék, ha engednél a vágyadnak, és megtennéd... De úgyse fogod megtenni... Tudom... – megadóan felsóhajt, majd remegve közelebb húzza magához a lányt, vállát nekikoccintva az övének, mielőtt lassan kifújja tüdejében rekedt levegőjét. Kissé összerezzen, s szemeit automatikusan hunyja be, mikor a lány keze végigsimítja arcát, de aztán újra csak akadozó mozdulatokkal elfordítja fejét a zavart pillantások elől. - És én mit meg nem adnék, ha megtehetném. De ugyan... Mi értelme lenne? Úgysem látok semmit, és... Teljesen mindegy, hagyjuk... – lassan kinyújtja egyik karját, és felhúzza a földről a ledobott anyagdarabot, majd fejéhez emeli, s körültekerve szemei előtt, végre elsöpri szemei elől a kócos tincseket. – Bár a szememet többször soha, így legalább az arcomat láthatod. – halvány mosolyra húzódik szája, de néhány pillanat múlva el is tűnik. - Különben is... Azt mondják ijesztőek a szemeim. El tudom képzelni... – mosolyodik el félszegen ismét, s miután egy szoros csomóval újra eltakarja tekintetét, ismét átöleli a lányt, s fáradtan emeli fel fejét.

2009.07.04. 15:40 Alicia Hurt

Alicia csendesen hallgatta,ahogy Mizuki és daniel beszélgettek. Teljesen fölöslegesnek érezte magát,így amennyire lehetett,lejjeb húzta kapucniját(strucc politika = nem látok senkit,engem sem lát senki) és hátréb lép-ett volna,ha nincs mögötte egy ház fala. Lassan mély levegőt vett,de ezt kár volt tenni,mert majdnem köhögésbe fulladt a művelet,ám sikerült csak krágognija egyet. Végigmérte a másik lányt is,amennyire csuklyája engedte,és mivel úgy döntött,nem lehet túl veszélyes,így melkasa előtt összefonta kezeit,és magaelé meredt,majd elkezdett eggyik hosszab szőke tincsével játszani. ~Vajon tényleg Daniel az,akit keresek?~töpreng el a szerencsétlen hajtincset csavargatva. ~Mivan,ha nem?~kérdezi magában. ~Egyszerű:küldenek egy embert,és segítenek~ vonja meg a vállát,ám fogalma sem volt,mit kezdjen magával.

2009.07.03. 21:38 Mizuki Sawa

Mostanra már megbánta, hogy ennyire hagyta, hogy magával ragadják az érzelmei. Annyira óvni akarta a pillanatot, és nem akarta tönkre tenni, és mégis ez lett. - Sajnálom. - Már Daniel halk szavai elegek, hogy visszatérjen a nyugalom és elfelejtse a pár pillanattal ezelőtt még olyan intenzív érzelmeket. Nem akarta, hogy sajnálja, és mégis jól esett neki. Volt valaki, aki foglalkozott vele, akinek úgy tűnik még számított. Még ha mindez csak egy illúzió is volt, akkor is szívesen hitt benne, és adta át magát neki. Kicsit közelebb bújt a fiúhoz. Egészen idáig nem is tudta, hogy mi hiányzott neki. Hosszú évekig meg volt fosztva ettől az érzéstől. Nem volt rá alkalma, hogy érezhesse egy ember teste melegét. Egy emberét, aki olyan sokat jelent neki. - Ezt... Ezt hogy érted? - Halványan elmosolyodott, hiszen úgy tűnt beigazolódott a gondolata. - Ne gondolj semmi rosszra. - kedves, és nyugtató hangon szólalt meg. - Csupán arról van szó, hogy soha nem engedem magamhoz közel az embereket. Se testileg, se érzelmileg... De te ez alól kivétel vagy, mint ahogy az már valószínűleg neked is feltűnt. De nem csak erről van szó... Nem ez az egyetlen ok, amiért különlegesnek tartalak... - Megint elmosolyodott, de többet most egyenlőre nem fűzött a dologhoz. Gondolta nem beszél feleslegesen, ha Danielt érdekli, akkor úgyis rá fog kérdezni, efelől semmi kétsége sem volt. Csendben nézte az eget a hajnal első sugaraival. Pár ténytől eltekintve minden olyan álomszerűnek hatott, és mégis ott lebegett a veszély a levegőben. A veszély, hogy akár melyik pillanatban összeomolhat az egész, hiszen Meilisben voltak, és lehet az embernek szerencséje Meilisben? A gondolat, hogy bármelyik pillanatban mindent újra elveszthet, arra késztette, hogy ismét szorosan ölelje a fiút. Gondolni se akart erre a lehetőségre, és mégsem bírt szabadulni az aggodalomtól. - Annyira szeretnék a szemedbe nézni. Még egyszer... De sajnos nem tehetem... - Daniel felé fordítja a fejét, és pár pillanatig elveszik a látványban, ahogy a tükröződő fény játszadozik a kabátján. - Mit meg nem adnék, ha engednél a vágyadnak, és megtennéd... De úgyse fogod megtenni... Tudom... - Hangjába némi csalódottság is vegyült. Bár tudta, milyen következményekkel jár, ha a fiú a szemébe néz, mégis akarta. Ebben a pillanatban talán mindennél jobban. Felemelte az egyik kezét, és óvatosan végigsimított a fiú arcán. Ujjai éppen hogy érintették azt, de a tincseit elkerülték. Igaz, hogy a szemébe akart nézni, de tiszteletben tartotta annak a döntését is.

2009.07.03. 20:38 Daniel Barth

Mozdulatlanul hallgatja kettejük egybeolvadó, egyenletes légzését, miközben teljesen felenged, addig masszív, és szűnni nem akaró hidegsége és gyűlölete szinte teljesen elpárolog belőle, csak ellazultan karolja át továbbra is a lány derekát, tekintetét még mindig a földbe vájva. - Mit köszönsz? – továbbra sem mozdul meg egyikük sem, furcsának, mégis kimondhatatlanul kellemesnek találja a helyzetet, szeretné, ha a pillanat varázsa nem szűnne meg. Soha. A lány kérdésére nem válaszol, csupán halkan felsóhajt, szemeit megkönnyebbülve hunyja be, ahogyan egy újabb szellő láthatóvá teszi arcának vonásait, melyek most ugyan kivehetetlen érzelmekről árulkodnak, mégis látszik rajta a nyugalom, a boldogság. - Én már mindent magam mögött hagytam... Egyetlen oka van, hogy még itt vagyok, hogy mé élek... a bosszúvágy... Elhatároztam, hogy meg fogom bosszulni... Nem is az zavar a leginkább, amit velem tettek, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem bánt... De sokkal inkább gyűlölöm őket azért, amit a családommal tettek... A szüleim... A bátyám... Mindegyiküket meg fogom bosszulni!  És téged is... Most már van még egy okom gyűlölni őket... Másrészt... Talán most először van okom arra, hogy élni akarjak... Most az egyszer nem csak a bosszúvágy, a félelem és a magány élnek bennem... – a lány újonnan fellendülő feszültsége lassan töri darabokra a kialakult képet, de még mindig nem akarja ereszteni gyengéd ölelését, kezeit lassan felhúzva mostmár Mizuki vállát karolja át, s bűnbánóan engedi ki a tüdejében rekedt levegőt. - Sajnálom. – suttogja maga elé elhaló hangon, pillantását lassan felemeli, majd fakó szemeit a lány felé fordítja, kinek feje mostmár a vállán nyugszik. - Tudod, hogy te különleges vagy? – tekintetét visszafordítja a föld felé, szürke tincsei ismét védelmezőn takarják arcának meglágyult vonásait, mégis elgondolkodik a lány szavain. - Ezt... Ezt hogy érted? – szűkülnek össze szemei, mégsem mozdul meg. Kezeit Mizuki vállán nyugtatva lassan emeli fel fejét, tincseinek takarásában ránézve a lányra, fáradtan öleli körbe nyakát, mielőtt ismét lehajtaná fejét, tekintetét újra a földbe vájva. - Annyira szeretnék a szemedbe nézni. Még egyszer... De sajnos nem tehetem... – szavai lassan halkulnak el, ahogyan mozdulatlan alakja meggyötörtem remeg meg, mellette fekvő kardjairól visszatükröződő hajnali fény halvány csíkokat világít meg kabátján, a lassú szellő néha megmozgatja szemei előtt lógó fakó tincseit.

2009.07.03. 19:39 Mizuki Sawa

- Akkor ne legyél olyan. - Minden féle reakcióra felkészült, de erre nem. Nem csak a szavai, de a hangneme is meglepte. A második nagy meglepetés az volt számára, hogy a fiú viszonozta az ölelését. Talán mégsem készült fel olyan jól, mint gondolta, hiszen erre nem számított, de mégis...  A fiú közelsége megnyugtató hatással volt rá. - Köszönöm... - Lassan fordítja fejét Daniel felé, de megpróbál minél kevesebbet mozogni, nem akarja, hogy véget érjen ez a pillanat. - Mit köszönsz? - ugyan olyan halkan kérdezte, és hangjában ott csengett a meglepődés és a kíváncsiság. A fiú most sokkal kiegyensúlyozottabnak, nyugodtabbnak tűnik, és bár ez új tőle, mégis olyan megszokottnak tűnik neki. - Te soha nem panaszkodsz... Ennyire nem érdekel? Hiszen neked sem lehetett könnyű... - Daniel talán tisztában sincs vele, hogy mit váltottak ki a szavai. Az eddigi nyugalom, ami rá is áttért most felkavarodott, és már lassan mintha már ott sem lett volna... - Én már mindent magam mögött hagytam... - Szólalt végül hosszas hallgatás után meg.  - Egyetlen oka van, hogy még itt vagyok, hogy mé élek... a bosszúvágy... Elhatároztam, hogy meg fogom bosszúlni... Nem is az zavar a leginkább, amit velem tettek, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem bánt... De sokkal inkább gyűlölöm őket azért, amit a családommal tettek... A szüleim... A bátyám... Minegyiküket meg fogm bosszúlni!  - Elhallgatott, és a fiúra nézett, aki még mindig vállán nyugtatta a fejét. - És téged is... Most már van még egy okom gyűlölni őket... Másrészt... Talán most először van okom arra, hogy élni akarjak... Most az egyszer nem csak a bosszúvágy, a félelem és a magány élnek bennem... - "Igen, most először érzem úgy, hogy nem akarom, hogy rámtaláljon a halál..."   Bár mindig olyan sokat beszél, most mégis túl soknak találta a hosszas hallgatás után, de már nem lehetett visszafordítani, és ez még nem volt minden. Most némán figyeli, ahogy a fiú előszedi tokjaiból a kardjait, hogy aztán maga mellé fektesse. Mikor aztán Daniel karjai újra a dereka köré fonódnak, halványan elpirul. Még mindig nem igazán tudja elhinni, de azért mosolyogva hajtjaa fejét a fiú fejére, és kezét az ő kezén nyugtatja. Egy darabig hagyja, hogy eluralkodjon rajtuk ez a nyugalom, és még sikerül is elfelejteni a másik két -idegen- lány jelenlétét. Végül aztán nem bírta tovább. - Tudod, hogy te különleges vagy...? - Halkan merte csak megtörni a csendet, és nem is mozdult meg, ugyan olyan békésen ült ott. Közben azon gondolkodott, hogy a fiú elsőre valószínüleg nem is úgy fogja értelmezni a szavait, ahogy ő gondolja, de úgy döntött a magyarázattal először megvárja a fiú válaszát.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]