Új bejegyzés Frissítés

2010.03.21. 21:02 Avila Mecoi

Az ajtó csapódására összerezzen, de mint mindenki a teremben ő is arra fordítja a fejét. Értetlenül néz a férfire, akineka kiabálására az egész terem elcsendesült. Minden olyan gyorsan történt és azt kívánja bárcsak lelassíthatná az időt, vagy akár le is állíthatná, hogy neki is legyen rá esélye, hogy követni tudja az eseményeket. Az egyik percben még a légjárón ültek, most pedig itt vannak egy őrült tárgyalás közepén. Még arra sem volt ideje, hogy az egyik dolgot feldolgozza, máris becsapott a következő ő pedig már nem is tudta követni. Ezért is esett nehezére bármit is felfognia, ami maga körül lejátszódik. Amikor kivezették előttük a két robotot az őt fogó cyborgok tehetetlenül összenéztek, mint akik nem tudják, hogy most őt is vigyék, vagy róla valaki más fog majd dönteni. Végül aztán megindultak a kis csoport után és hamarosan fel is zárkóztak. Még most is megnyugtató volt látni neki maga előtt a két robotot. A két biztos pontot ebben a zűrzavarban. Azt kívánta bárcsak máshol lehetnének. Nem akarta már elviselni ezt a katonai rendet, ezeket a nyomasztó folyosókat és ezt a kínzó légkört. Gyűlőlte mindezt. Gyűlőlte az összes alakot maguk körül. A tárgyalás előbb félbe szakítő férfi szavaira hirtelen kapta felé a fejét és hitetlenül nézett rá, mint aki nem képes rá, hogy elfogadja azt, amit hallott. Micsoda elborult elmének a szüleménye egy ilyen kérés. Nem, nem kérés, ez nem a megfelelő szó. Parancs. Megint elfogja a hányinger, ha arra gondol, hogy valaki ilyen morboditásban leli az örömét. Először a férfi felé kapja a pillantását, majd a nőre, hogy lássa, hogyan cselekednek. Pislogva nézi, ahogy a Második lépked, de nem bírja sokáig elviselni a látványt és inkább a padló felé szegezi a tekintetét. Ő nem akarja látni a szenvedésüket, a lehetséges utolsó pillanataikat együtt. Fájt neki is. Tudta, valószínűleg nem annyira, mint nekik, de számára sem volt könnyű. Mindazok után, amiket átéltek. Az eddigi sebek csak még mélyebbek és még maradandóbbak lettek. Lélekben megpróbált inkább a saját végére felkészülni, bár még messze nem volt közel ahhoz, hogy maga mögött tudja hagyni az életet. Harcolni akart, de túl fáradt volt hozzá. Erőtlenebbnek érezte magát, mint az életben valaha. Felemelte a fejét és könnyes szemmekkel nézte az egymásba fonodó két testet. Az a része, amelyik vágyott az Első érintésére most fájdalmasan szenvedett, a másik pedig szintén attól, hogy így kell látnia őket. Hogy mindenki ott áll és őket bámulja, mint valami attrakciót. - Maga embertelen mocsok! - préselte ki idegesen a fogai között.

2010.03.21. 20:13 Khiara Laken

Torkából alig hallható, elégedetlen nyögés szakad fel, mikor szerkezete Avila szavaira vészes dörömbölésbe kezd. Mintha a dallamok ösztönöznék egy vad ritmusra, vagy lelke, amely lázongva feszegeti a tűrőképességeit. Próbálja kizárni a külvilágot, csak a robot gépies hangját magában tudni; az a csillapíthatatlan vadság, ami előtte szólt belőle mély tónussal, azonban csak olajként hatott a tűzre. A szenvedélyes dühöt, mely méregként kavarog benne, a kétségbeesés teszi ki, mintha a kapaszkodók sorban törnének meg alatta. Jól láthatóan retteg - tudják az emberek, elégedettek, mert látják, hogy meg van zavarodva, hogy fél, mert el kell hagynia az Elsőt. Bármit. Bárhogyan, csak ne  így.  Vadul csapódik ki az ajtó. Az indulatok felforrósította tér megdermed a velőtrázó csattanásra, ahogyan az egyik cyborg elsodródik a felindult mozzanatban. A szó nélkül berontó férfi lénye izzik az undortól, mely szinte belélegezhetetlenné teszi a zsúfolt levegőt. Egy pillantásra sem méltatja az elgázolt félrobotot, tekintetét késszerűen szúrja a robotokéba. - Elég volt ebből! – üvölt fel megremegő ajkakkal. Ő minden ízében csak a pozícióját félti; heves gesztikulálásokkal közli le, hogy a vallatás befejeződött. Már szavakat sem képes köpni, csak inteni, hogy vezessék ki innen az áldozatokat.  Mélyeket lélegezve tűr, míg lekapcsolják róluk a pántokat. A bizsergés megszűnik, s mintha ő is elszakadt volna az élettől. A kimondatlan, gyilkos gondolatoktól fullasztó űrt most úgy érzékeli, mint egy mocskot, mely az ő lelkét is beszennyezte. Rázza a hideg, ha csak megérzi magán az undorító sérelmeket. Támaszpontként az előtte kivonuló Elsőn pihenteti meg a szemeit; elgondolkodik, talán az ő érzéseit is magában tudhatja. Aljas szavakkal illették őt. Bármit megadna, ha le tudná őt csitítani. Máshogy gondolja, mint az emberek. Ő nem egy valami, amire a város igényt tarthat.  Árnyékuk elveszik a tömeg egybemosta feketeséggel a falon, ahogyan hármójukat átvezetik egy szélesebb folyosón. Szíve a torkában dobog, fejében gondolatok üldözik egymást. Nincs terve, nincs pontos elképzelés, hogy hogyan is szökhetnének meg. A robot után kéne kiáltania. Már mindegy – el kéne mondania neki valamit. Bármit. Most kiáltson?  Ajkai gépiesen elnyílnak egymástól, lábai azonban megvetődnek ebben a pillanatban. Beléfagy a szó, felsőteste megbicsaklik a rátörő hidegségben. Éppen csak érzékeli, hogy a hűvös karok elválnak az övétől; hogy az Elsőt szembefordítják testével, a labor ajtaja előtt, mely még tartózkodik a befogadásuk ellen. - Búcsú. – közli az immár lehiggadt férfihang. Vonásai megrándulnak a rátörő izgatottságban, ahogyan a Másodikéba mélyeszti a szemeit. – Fél órát kap a deaktiválásra, No.1. Nem többet, nem kevesebbet. Most azonban látni akarjuk, hogyan búcsúznak a gépek.  Utat hagynak nekik, megválik az ember és géptömeg a számukra. Ösztönözve lökik meg alakjukat, mintha szelíden egymás felé akarnák terelni őket, vagy mint két vadat, akiket harcra ajzottak a másik ellen. A suttogások, a körülöttük játszó beteges kíváncsiság immár teljesen megszűnt a számára. Lelke még egyszer, utoljára elmerül az iszonyat alatt az emberek felé – a búcsú  nem szerepel a protokollban. Egyszerűen csak vágynak valami abnormálisra, valami torzra. Torz.  A magában felmondott szó szinte hidegzuhanyként éri. Meredten nézi a férfi arcát, elméje már nem pörög. Mindössze egyetlenegy őrült gondolat villant át az agyán, megy megfagyott benne, és szelíd gúnnyal lefestett neki egy képet. Gondolkodj. Ne félj. Ne félj, ne félj!  Nincs ideje. Szíve szétrepeszti mellkasát, elveszik annak az értelme, ami megfogalmazódott benne. Immár a részévé vált; ha nem veti fel, akkor valami szörnyűséges dolog történik. Talán összeomlik minden.  Akadozottságot és gépiességet szimulálva lép közelebb a robothoz, mintha a teremtő okozta közelség távolságtartó tiszteletet ébresztett volna benne. Élénken csillogó szemeivel néhány pillanatig fogva tartja a meleg tekintetet, miközben kezeit mereven csúsztatja fel a széles vállakra. Vár néhány szívdobbanásnyi időt, majd lassan simul teljes alakjával az övének. Egyik kezével a tintaszín tincsek közé szánt, hogy arra mozdított karja még jobban elburkolhassa komoly arcát. - Gondoltam valamire. – súgja a lélegzetnél is halkabban, mintha csak játszadozni akarna. Lelke megremeg a súly alatt, azonban nem hagyja, hogy teste elbizonytalanodjon. – Elhitethetjük velük. Higgyék, hogy kikapcsolsz. Legyen meg a boldogságuk.  Vonásait a robot nyakába temeti, hogy a fájdalmassá torzult kifejezést csillapítani tudja. Ujjai görcsösen kapaszkodnak, mintha attól tartana, hogy valaki mögé lép, és megpróbálja lefeszegetni a másik testről. - Nem félek.  Ha valami csoda folytán mégis hazudtál, és mégsem semmisült meg, zárj vissza a másik testembe.  Elég, ha utána látják, hogy a Másodiknak vége. – sziszegi megfeszítve. - Ha nem tudod megoldani… akkor egyedül kell megszöknötök. Sajnálom ezt az egészet.  Leblokkolt érzéketlensége melegségbe csapott; mintha megvadult madarak vergődnének a testében. Szemeiben elszántság csillog, mely a robotéba égetődik, mikor lassan elválik tőle. - Nem félek. – ismétli hangosabban, tekintélyesen. Valahonnan elégedett füttyögés sejlik fel. Elfolytja keserédes gúnyosságát, mert megérzi magában a gyűlöletet a torz test iránt - mégis szárnyalni tudna a melegség miatt, amiért karját még mindig a robotén pihentetheti, úgy, hogy közben az emberek elképzelni sem tudják, milyen mélyen érezhet.

2010.03.21. 18:23 Zev Owen

Gondolkodása teljesen lebénul, szemei elkerekednek, majd torkába csapódik egy vad lélegzetvétel, ahogy jól hallhatóan felszisszen saját felvételről előcsalt hangjára mely éles morajlással tölti ki az egész termet. Tudják. Mindent tudnak róla. Állkapcsa megroppan, ahogy erővel egymáshoz préseli a fogait és eltorzult arccal előre dől, mintha bármelyik pillanatban leszaggathatná az érzékelő bilincseket. Szeme sarkából látja, hogy a félgépek támadó pozícióban felé mozdulnak, de még várakoznak arra, hogy történjen valami. Talán elkapták az erőteljes hangú férfi pillantását, aki szemkontaktussal jelzett nekik, mert néhány szapora szívdobbanás múlva, visszatolják előre görnyedt testét a szék támlájához, hogy visszanyerhesse eredeti, merev tartását. Még mindig lefelé mered, pupillái ellenkezve szűkülnek el, miközben végighallgatja Avila szavait. Ő is nagyon jól tudja, hogy ehhez még Norlananak sem lenne joga, hiszen ez a program nem arra szolgál, mint a félgépek futószalagos rendszere. A robotok is ugyanúgy emberek, csupán áldozatokká váltak egy nemesebbnek hitt cél érdekében. Ő sem szolga, csak egy személy, aki a városnak dolgozik. Adok-kapok; jutalom nélkül azonban az egész kíméletlen rabszolgaságba dőlhet, így nincs elragadtatva a követelő hangnemtől, amit a lojalitásról papoló férfi fölvett. Ebből az is nyilvánvalóvá vált a számára, hogy hiába csatlakozna a lányhoz teljesen jogos rágalmakkal, nem érne el vele semmit. Valószínű a Második kikapcsolásával amúgy is elhalna ennek az egésznek a sikere, így az emberek sosem tudják majd egyenlőként elfogadni maguk között a gépeket. Hogy miért? Pusztán a bennük gyökerező ősi félelem miatt. Mert mindig is magukat tartották a hatalom birtokosainak, a tápláléklánc csúcsának, ahol az embereken kívül semmi keresnivalója másnak. - Tehát... úgy vélik... hogy a Második okozza ezt a hibát. – tagolja megremegő, határozatlan hangon, mintha egy kést szegeztek volna a torkának; mint aki tudja, elég egy rossz mozdulat és megöli őt a pillanat. Keze ökölbe szorul, ahogy alkarja ingerült remegésbe kezd, mely egész testét átjárja. Szemöldökei egymásba szaladnak, ahogy szemét összeszorítva összpontosít, hogy valami egészen más helyre koncentrálja a gondolatait. Érzi, ha most nem higgad le, akkor önként írja alá a halálos ítéletüket. Ő egy ember csessze meg… Ő él… Khiara él… Nem egy tárgy, amit csak úgy ki be lehet kapcsolgatni. Miért ő? Miért csinálják ezt?! Gondolatai zavarossá válnak, csak tompa, heves lélegzetvételeket hall, míg rá nem jön, hogy saját zihálása visszhangzik a teremben, mely olyannak hat, mintha valaki fulladozna a nyaka köré hurkolt, gyilkos fájdalom alatt. Bele telik pár másodpercbe, hogy teljesen lehiggadjon, és el tudja fedni a benne keringő mérget, mely mintha alig várná, hogy kitörjön. Mikor felpillant, elhomályosul a terem képe, nem tudja bemérni, mi zajlott le ez alatt a pár pillanat alatt, azt azonban tisztán észleli, hogy a háttérbe vonult árnyszerű alakok felháborodott vitatkozásba kezdtek, melynek idegtépő zaját csak egy hangos, vészes csipogás tör meg, ami mintha megvadult pulzusát pörgetné le valamelyik gépen. - Norlana érdekeit szolgálom. A városé az életem. Bármit hajlandó vagyok megtenni érte. – jelenti ki merev, gépies hangon, tekintete előre szegeződik, a sötét sziluetteket tanulmányozza, de nem lát bennük mást csak sötéten hullámzó, marakodó árnyakat, melyek kíméletlenül falják fel egymást a róluk folyó vita hevében.

2010.03.21. 16:47 Avila Mecoi

Nem tudja megérteni, hogy tud mindenki ilyen nyugott maradni ebben a hülye termeben, még maga a két robot is. Lassan képes rá, hogy megálljon a saját lábán, de a események alakulása egy csapásra rombol ösze mindent és olyan, mintha a talaj kicsúszna a talpa alól és újból elkezd körülötte kavarogni minden. Kivételesen örült neki, hogy akét cyborg tartotta, máskülönben attól tartott hogy összeesett volna. Néhány pillanatig elgondolkozott azon, hogy milyen gyengének is bizonyult az elmúlt napban. Mintha az eddigi összes bújkáló gyengepontja most egyszerre szeretett volna megmutatkozni. De tényleg hagyhatta volna, hogy mindez így alakuljon? Nem akarta, hogy ez legyen a vége. Nem akarta... Valamit tennie kellett, és őszíntén szólva már elege volt belőle, hogy csak hallgasson és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Még ha nem is tud elérni semmit, legalább meg kell próbálnia, különben tényleg vesztett. - Elég legyen! Ez az egész akkora hülyeség! Maguk és a hülye rendszerük! Úgy bánnak az Elsővel, mintha a maguké lenne, mintha egy tárgy lenne, de elfelejtenek egy nagyon fontos tényt. Neki is lelke van. És a Másodiknak is. És senkinek sincs joga hozzá, hogy döntsön asorsukról, csakis nekik. Úgy viselkednek, mintha Norlana olyan tiszta és szent lenne, pedig nem az. Maguk közül senki sem olyan ártatlan, mint amilyennek gondolják magukat! Nézzenek csak rám, a kísérletek tették ezt velem. Azok a kísérletek, amiket Norlana annyira támogat. És mindezt miért? Mert rosszkor voltam rossz helyen! Tisztában vannak maguk egyáltalán azzal, hogy hány ártatlan ember vált már Norlana áldozatává? Önök meg csak ülnek a seggükön, mint valami trónon és minenre csak bólintanak és jóváhagyják. Hát nekem már nagyon elegem van ebből az őrületből! Nyugtató ide vagy oda, most idegessen próbálta meg kiszabadítani magát az egyre erősödő fogásokból és nem foglalkozott semmiféle próbálkozással, amivel megpróbálták beléfolytani a szót vagy lenyugtatni. - Én végig ott voltam, láttam mindent és átéltem mindent. Könnyű a dolgokról úgy ítélkezni, ha nem tudnak mindent, igaz? De még könnyebb a valóságot úgy csavarni, hogy az nekünk kedvező legyen, nem de? Ha úgy döntenek, hogy kikapcsolják No. 2-t, akkor jobb, ha velem is végeznek, mert én ugyan olyan bűnös vagyok, mint ő!

2010.03.20. 23:32 Khiara Laken

Összeszorított ajkakkal hallgatja végig az Első mondatait. Csak akkor nyílnak el egy görcsös sóhajra, mikor a szavak elhalkulnak, és újra beáll a hűvös csend. Mellkasát szétrepeszti a forrónak ható kavargás, hiába láttatja egy egyenes háttal ülő, karjait kecsesen a karfán nyugtató, rezdületlen báb képét. Fáj a feje, a szerkezet, ami agyként funkcionál gyengéd kattogással ellenkezik a felhevült érzelmek ellen.  Íriszeit finom mozgással irányítja Avilára, akinek alakja kísértet módjára bújik meg a neonok megvilágította félhomályban. Fejét nem mozdítja el, csak szíve dobban be, melyet szenvtelenül leközöl az érzékelő. Az emberi tekintetek úgy sütnek rájuk, mintha elismeréssel adóznának saját maguknak; talán tudatosult bennük a tény, hogy a gépek tényleg fellázadtak, ahogyan azt megírták a forgatókönyvekben. - Tehát hajlandó. – ismétli a robot szavát a fiatalos nő. A fekete fal túloldaláról elégedetlen moraj hallatszik, mintha az egyik befolyásos alak – üzletember vagy hadnagy – a lapra csapott volna. A vallató minden ízében összerezzen, arcáról eltűnik a felvett, hivatali komolyság. Doktori ruhája a szívdobbanásokra rezeg mellkasánál. Hosszú pillanatok után leblokkolva hagyja, hogy egy magabiztosabb férfi feleszmélve átvegye a szót. - A következő hangfelvételt az ott tartózkodó parancsnok küldte el nekünk. – hangjában leplezni sem kívánja elfojtottságát. Norlanai felségjelzésű egyenruhája arról tanúskodik, hogy ő is egy a magasabb rendűek közül. Átveszi a feléje nyújtott, apró tárgyat, mely automatikusan ontani kezdi a rádiószerű hangokat. - Engedje el őket! Csak őket! Nem veheti el a Második lelkét! Nem engedem, hogy megtegye! Szeretem!...  Az eredeti szöveg jól hallhatóan ki lett élesítve. Most, hogy újrahallgathatta az akkor elhangzottakat, gyomrának tájékába ugyanúgy hevesen belemarkoltak. Nyaka felforrósodik, legszívesebben felpattanna, őrjöngene, azonban erre nincs lehetőség. Megfeszült végtagokkal hagyja, hogy tovább folytassák a megaláztatásszerű vallatást. - A cellák videofelvételei és a tanúskodás alapján a tartalék áramkörre való csatolás csak ezután történt. Úgy gondoljuk, más lehet a hiba. – közli szenvtelenül a katonás férfi, markába zárva a lejátszót, féloldalasan Avilára pillantva. – Maga is tanúja volt mindennek.  Mélyen lehunyja a szemeit, hogy látnia se kelljen az elégedett félmosolyt. Olyan emberien léteztek akkor, hogy eszükbe sem jutottak még a legegyszerűbb buktatók sem. Csapdába vannak csalva. - A félreértések elkerülése végett, ne nézzen minket félkegyelműnek, No.1. – folytatja a számára immár teljes sötétség kiadta mondatokat a férfi. – A rongálás? A bujdosás…? Maga Norlananak tartozik hűséggel. Csak és kizárólag Norlana javát szolgálja. Nem a saját magáét. Hajlandó újra elfoglalni a pozíciót? Helyes, erre Norlana is igényt tart. Mutassa lojalitását a tettekben, és kövesse azt, amit helyesnek tartunk. Amit az áldozat is helyesnek  tartott. Megkapta az utasítást, tehát kapcsolja ki. Nem kell a magyarázkodás.  Úgy érzi, hidegség ülte meg a mellkasát, mintha jéggel bélelték volna ki. Átkozódva szusszan fel, s már nyitja a száját, hogy ő is hazudjon valamit a végtelennek tűnő, csendes másodpercekben - gondolatai azonban hirtelen merevítik belé a hangját. Mi van, ha így könnyebben meg tudnak szökni?  Ha csak el kell hitetni velük, hogy belemennek? - Ez az egész egy félresikerült kísérlet volt. – zúg fel borzongató nyugalommal, mintha hirtelen csak ott termett volna az egész lélekjelenléte. - Mindig is a teremtőmtől függtem. Ő dönt minden felől.  Arcát épp csak annyira dönti meg, hogy a látókörébe kerüljön a férfi teste. Azzal, hogy megszólalt, mindössze azt jelezte, hogy nem éri meg ellenkezni. Szívébe kap a maró hevesség, ha arra gondol - talán az Első logikája minden hazugság nélkül egyetért ezzel a csábító ajánlattal.

2010.03.20. 20:37 Zev Owen

Üvegesen csillogó szemekkel mered maga elé, miközben hagyja, hogy kezére újszerű anyagot csavarjanak, mely mintha bőre alatt lüktető, forró véréből szűrné ki a neki kellő információkat. Állkapcsa megfeszül, ahogyan fogait összeszorítja; teste zsibbadni kezd a merev tartástól, ahogy pislogás nélkül, némán várakozik, hogy a mellette ülő robot mondjon valamit. Legszívesebben gyerekesen kapkodná magába a levegőt a rátörő stressztől, mikor a körülöttük beálló csendből rájön, hogy a Második leblokkolt mielőtt még hangot tudott volna kicsikarni magából. Legalábbis nem tudja feltérképezni mi okozza ezt a kétes némaságot. Szíve hevesen dobban fel, mikor Avilát is a terembe lökik. Kivehetetlen suttogások morajlanak végig a termen, amint a csuklójára feszített pánt másodpercek alatt leközli a vázban végbemenő heves érzelemváltozásokat. Feje mintha küzdene az ellen, hogy befogadja a hozzá beszélő nő monoton szavait. Számára az előtte álló ember sokkal inkább tűnik gépinek, mint most ő maga. A fejében dörömbölő elvadult szívverések közepette csak hangtalanul mozgó ajkakat lát, melyekről elszűkített szemekkel igyekszik leolvasni a lényeget. Érzi, hogy nyaka forró a benne pulzáló ében vértől, megfeszülő ütőere jól láthatóan lüktet szövetének mélyén szívmozgásának ritmusát követve. Torka száraz, melytől szüntelenül nyelnie kell, miközben megpróbál felülkerekedni saját meghökkenésén. Csak egy szavamba kerül…? Ennyi lenne? Képesek lennének ilyen könnyedén visszavenni? Mi ez az egész? Egy mélyet pislog, majd mikor szemeit újra felnyitja, vonallá feszült ajkai ördögi mosolyra húzódnak, mely épp olyan nyájas és hízelgő, mint amilyen elrettentő. Észleli a nőben az elbizonytalanodást, melyből tudja, hogy ezzel az egyszerű mimikaváltással elérte a kívánt hatást. Sápadt, élettelen arca most épp úgy mozdult, mintha egy kirakati báb tökéletesre faragott vonásai rezdültek volna kísérteties, hűvös mosolyra, mely nem hasonlítható semmihez, ami emberi. - Ha jól tudom, a pozíciómat nem veheti át rajtam kívül senki más. Én adok, Önök pedig készségesen meghálálják. – zengi be a termet mély tónusú, lágy hangja, ahogy megérzi mellkasában a tömör magabiztosságot. – Persze minden gépezetbe csúszhat hiba. Tartalék áramkörön vagyok, tehát a váz nem működik 100%-os teljesítménnyel. De arra természetesen elég, hogy tisztában legyek a bűneimmel. Egy emberi áldozat és három katona. De mivel a cyborgok elhalálozását nem tartják nyilván, így az egész csak egyetlen személyre szűkül. A félgépek már csak erre szolgálnak, nem igaz...? Élő pajzsai a városnak. – hangja monoton, azonban azt nem tudja megállni, hogy utolsó mondataiba kézzel fogható gúny vegyüljön. - Az általam meggyilkolt férfi engedély nélkül lépett be a kutatási területre és visszaélt saját hatalmával. Mikor agresszív viselkedést tanúsítva megfenyegetett, nyilvánvalóvá vált számomra a gépek iránt táplált félelme. Arra kért szegüljek szembe a Másodikkal. Értelmetlen, őrült utasításokat adott, így nincs értelme tovább magyaráznom miért keltem No.2-es védelmére. Mindezek ellenére hajlandó vagyok ismét elfoglalni a nekem fenntartott pozíciót.  – hangtalanul engedi ki magából a levegőt, majd egy újat pislogva kérdő pillantást vet az előtte álló nőre, kinek alakja szinte elveszik a hatalmas, visszhangokat vető teremben. Tekintete lejjebb siklik, a tükörsima márványfelületre, melyen elmosódva tükröződik az emberi alak képmása. - Az utolsó mondatot nem értem. – hangja most érzelmektől mentes, ahogy egy hosszabb szünetet tartva újra megszólal. – Maguk nem járnának jól, azzal, ha kikapcsolnám. Ő csak egy áldozat. Engem követ, mert én vagyok az, aki megteremtette. Ugyanakkor élő példája, hogy egy ember élhet gépi testben. – ismét felpillant, egyszemélyes, látható hallgatóságának arcvonásait figyeli, tekintetében szikrákat vet az elfojtott, vádló indulat.

2010.03.20. 18:03 Avila Mecoi

- Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lenne, hogy fenyegetőzzön. És jobb lenne, ha ezt ön is felfogná. - A nő hangja hűvösen csengett, és szigurú tekintettel nézett rá. Tudta, hogy valóban egy reménytelen helyzetben van és ennek a tudata idegesítette és dühös volt. Tehetlenségében tovább rángatta a bilincseket, mintha ezzel bármit is erlért volna, azon kívül, hogy ő maga csak még jobban összezuhant, az orvost pedig minden bizonnyal idegesítette a zaj, amit ezzel csapott, de éppen, amikor a száját nyitotta volna kitárult az orvosi szoba ajtaja és belépett két cyborg. - Oh, jó reggelt az uraknak, miben segíthetek? - fordult feléjük a fehér köpenyes nő. - A tárgyalás megkezdődött, parancsot kaptunk, hogy őt is magunkkal vigyük, amit a sérülését ellátták. - Az a félrobot, aki éppen beszélt felé nézett, hogy meggyőződjön az utóbbiról, majd jelzett a társának, hogy nyissa ki a bilincseket. Hirtelen arra sem gondolt, hogy ellenkezzen, bármit is mondjon, ellenkezzen vagy kérdezzen. A fejében csak egy gondolat kavargot, egyetlen szó. Tárgyalás. Ez azt jelenti, hogy még van remény? Még lehetséges, hogy életben hagyják a két robotot? Vagy mindez csak egy álca és bárhogy is alakuljon a tárgyalás, ők csak veszíthetnek. Csupán a látszatot annak a látszatát akarják kelteni, hogy igazságosan jártak el, mert azért mégis csak az Elsőről van szó. És most őt is oda viszik. Akkor az ő sorsa se lenne még biztos és róla is ott döntenek? Vagy... ami még rosszabb, azt akarják, hogy a férfi ellen tanuskodjon. Nem, arra soha nem lenne képes! Újra feléledt benne mindaz a fájdalom, ait az utóbbi órákban élt át. A testi és a lelki sérülések. A fájdalmas érzelmek, ami csak a saját hülyeségének és az Elsőnek köszönhet, illetve annak a kis játékának, hogy megpróbálta féltékennyé tenni a Másodikat... Bármennyire is nem kedvelte a nőt, azt ő sem akarta, hogy így végezze. Nem akarta, hogy így végződjön minden! Az egész olyan volt, mint egy rémálom azzal a kivételel, hogy ez itt a rideg valóság volt és ezzel ő maga is tisztában volt. Nem lesz felébredés és azt követő megkönnyebbültség, hogy mindez meg sem történt. Nincs már rá esély, hogy meneküljön. A másik cyborg is odalépett mellé és közre fogták. Ahogy felállt kicsit megszédült, de pár pillanat múlva eltűnt és helyét a hányinger vette át. Érezte, ahogy kiszökik arcából a vér, valószínűleg olyan fehér volt, mint egy hulla. Csak kifejezéstelenül bámult egy pontra maga előtt. Olyan volt, mintha már egész lény felkészült volna az elkerülhetetlen végre és nem akarna már ellenállni. Mintha belátta volna, hogy nincs esélye. Ahogy elhaladtak az orvos mellett az jelezte nekik, hogy álljanak meg. A szoba fényében felcsillant egy injekció, majd eltűnt a karjában. - Nyugtató, csak hogy biztosak lehessünk, hogy nem okoz problémákat. - magyarázta könnyed, szinte már csevegő hangon a doktornő a két félrobotnak. - Nem akarjuk, hogy jelenetet rendezzen a tárgyaláson, már pedig képes lenne rá. Alig hogy az folyadák a vérébe keveredett lassan kezdett feloldódni a szorongató érzés a gyomrában és a hányinger enyhült. Már nem érezte magát olyan idegesnek. Furcsa és kifejezéstelen nyugodtság járta át egész testét. A folyosók, amiken elhaladtak csak úgy elsuhantak előtte, mintha nem is lettek volna ott, hanem egyik pillanatban még az orvosi szobán a másikban pedig már a terem ajtaja előtt lettek volna. Halkan kinyitották az ajtót és bevezették, de pár lépés múlva megálltak. Egyenlőre nem akarták beljebb vinni. Bármilyen parancsot is kaptak, egyenlőre csak oda kellett vinniük őt. Nem fogalkozott a sok emberrel maguk körül, tekintete tudatosan keresett, és megkönnyebbült, amikor meglátta először a vörös tincseket, majd rögtön utána mellette a fekete hajkoronát is. Mégis, még most, hogy láthatta őket és tudta, hogy egyenlőre még jól vannak, sem volt képes rá, hogy teljesen fellélegezzen. Mindazok a szavak, amik elhangoztak a teremben elsuhantak a füle mellett, de nem jutottak el hozzá.

2010.03.19. 22:28 Khiara Laken

Még mindig hasítja lelkét az átható borzongás, melytől az őt körülölelő gépek és tárgyak a többszörösére növekszenek a szemében. Mélyet szív a hűvös, lepelként rájuk boruló éjszakai levegőből. Azóta is érzi a vér friss, tömény illatát, mely mintha testébe költözött volna. Csak remélni tudja, hogy Avilát már elvezették az épület kórházi részlegébe, mert a megfeszült kavarodásban most képtelen érzékelni, hogy ott van-e még, vagy már nincs.  Tekintete fel sem méri a neonokkal kikövezett termet, mely egy vallatáshoz feltűnően hatalmas. Talán csak, hogy a sarkokban fegyelmezetten álló cyborgok könnyedén tudják tartani fegyvereiket, melyeket a falhoz szegezett, két fémszékre irányíthatnak. Jóleső melegség fut át rajta a markáns gúnytól, ami végigpereg mellkasában – az emberek tartanak tőlük, s még akkor sem bíznák a véletlenre, ha egész testüket átlakatolnák.  Épp csak végigfutott agyában a gondolat, s talán meg sem fogalmazódott benne, hogy közel jár az igazsághoz. Csak azt tudja, hogy nem lepődik meg, mikor a fémszékekhez vezetve mereven lenyomják alakjukat. Őrültség, de fejét önkéntelenül kapja a férfi irányába – talán csak egy pillantást akart az arcára vetni -, a hideg kezek azonban azonnal vissza, előrefordítják. Pár másodpercre szabaddá vált csuklóira és alkarjára, melyeket a masszív karfára erősítettek, érzékelőket tartalmazó pántokat kapcsolnak. Mikor a félgépek eltávolodnak tőle, a szorítók bizsergetve szöveteit lépnek automatikus működébe. Talán, hogy egy rejtett monitoron közvetítsék a reakcióikat. Az emberek nem csak tartanak az ismeretlentől, még a végtelenségig kíváncsiak is; a lélek vajon tényleg képes rá, hogy hibát hibára halmozzon egy tökéletesnek megalkotott gépben.  Torkát feszegeti egy szomjas inger, azonban még nyelni sincs mersze. Szerkezetét lecsillapította, merev arccal tekint előre, láthatólag a semmibe. Szinte felfalja szemeivel a tágas szobát, melynek űrjét csak feszült lélegzetek, és gyenge ruhasuhogások szövik át. A szemben levő fal szinte egészét egy mélyfekete lap teszi ki – a befolyásos emberek a vászon mögül követik nyomon a vallatást.  Hosszú másodpercek telnek el, mintha a bent tartózkodó emberek sem tudnának mit kezdeni a hatásszünetben. Árnyak mozgolódnak előttük, egybeolvadnak, míg végül egyikük ki nem válik a hamis fények ölelte sziluettekből. Felmondja a kódszámukat, vár. Fogait lassú hévvel szorítja össze, óvatosan, amint a taszító bizalmatlanság megkocogtatja szívét. A méterrel mellette helyet foglaló robotban vakon bízott, azonban rá kell jönnie, hogy ezzel most semmire sem juthat. - Milyen kapcsolatban áll, No.2, a mellette helyet foglaló, No.1-ként számon tartott humanoiddal?  Hazudja a gépszerű igazságot?  Gondolatai vadul cikáznak, s már abban sem tud kételkedni, hogy ezt is jelzi az érzékelő. Elnyújtottat pislog, ujjai megrezdülnek, hiába maradnak vonásai hidegek és szenvtelenül ártatlanok. - Feltételezem, nem kell újra elismételni, hányszorosan szegte meg a robotika alapszabályait. – irányul az érces női hang az Első felé, mikor nem kap választ. Lelke kínban fürödve dörömböl mellkasában. Tökéletesen végigkövették, hogy ő miatta hibásodott meg. Tudhatta volna. Rá nem, de az Elsőre mindig is igényt fognak tartani.  – Legutóbb átlépte a határvonalat. Feltételezem, ön tudja, mi  okozta a zavart, és hogy hogyan lehetne ezt kiiktatni, bármi mást mellőzve. Ha újra be szeretné tölteni eddigi pozícióját, jelezzen. Ha nem, jelezzen. Ha önmagában kéri a hiba javítását, azt is jelezze. Ha maga akarja végrehajtani a mellette helyet foglaló No.2 kikapcsolását, jelezzen. Az utolsó pont maga után vonhatja az elsőt.  A hang megül a néma csendben, majd végleg elhal. Elméje elzsibbadt a megfeszített érzéketlenségtől. Nem fog sikerülni. Nem volt rá képes, hogy logikája alá tömörítse a lelkét hasogató érzelmeket, pedig mindössze csak erre ment ki az egész. Pszichológusok sorakoztak fel előttük. Sebes vére szinte felmarja a vadul rezgő csöveket. Már megfékezni sem próbálja; elveszett, és most már csak abban tud bízni, hogy Zevnek sikerül majd életben maradnia.

2010.03.19. 20:09 Zev Owen

A hatalmas vállalati épület üvegbörtönként csillog fel a sötétben, ahogy a norlanai fények megrohamozzák és végigfutnak annak szikrázó felületén. Fogalma sincs róla ki a rendfenntartó fejese a városnak, hiába kutat zárlatos logikájában az arcképek után, amik a segítségére lehetnének. Végtagjait merevnek érzi, nyakában megfeszülnek a drótok, ahogyan egyik folyosó a másikat követi, mintha egy illúzióban lennének. Néma csend van az épületben, már az ajtóban sorfalat álltak a cyborgok, hogy csak néhányan szivárogjanak be az épület belsejébe - csupán olyanok, akik feltétlenül szükségesek a védelem érdekében. Tüdejében egy megkönnyebbült sóhaj kering, arra várva, hogy felszabaduljon összeszorított ajkai közül. Ugyan ő megy legelöl, de a háta mögött menetelő léptek zajából tudja, hogy Avila már nincs közöttük, így a kivégzés most már határozottan csak két személyre korlátozódott. Mindeddig fel sem figyelt testének fájdalmaira, mert a mellkasát szorító düh szinte morfiumként csitította el az érzéseket: az égető fájdalmat a csuklóján, melyen a fémes pánt már szürkés árnyalatúra dörzsölte halványbarna szövetét, a kínzó szúrást a gerince mentén, mely a tarkójából nyúlik alá, hogy átkarolja egész lényét, mely most a gépi, merev tartás álcáját öltötte magára. Gondolatai értelmezhetetlen gyorsasággal cikáznak a fejében, míg értelmes egésszé nem állnak össze, hogy tudassák vele a kegyetlen tényeket – hogy figyelmeztetnie kellett volna Khiarat. Szólnia kellett volna a veszély miatt, mely most koponyájának hátuljában vert szöget, mint egy sziklaszilárd elhatározás, mely csak arra vár, hogy felülkerekedjen a testén. Mert mi lesz, ha sikerül megtéveszteni őket? Mi van, ha valamilyen csodával határos módon mégis sor kerül rá, hogy visszakapja jól megérdemelt pozícióját? Le tudna mondani róla…? Lelke keservesen rándul meg a gondolatra, miközben erőt vesz magán, hogy eltorzulni kívánó arca továbbra is kifejezéstelen maradjon. Talán nem csak az emberek számára lenne mindez túl nagy csábítás, hiszen az Első attól még, hogy egy időre hűvösre lett téve, ott dolgozik benne, mint egy lappangó, alattomos betegség. Az ajtó halk, vészjósló nyikorgással tárul fel, melynek fenyegető hangja visszahozza őt a valóságba. Fejét hirtelen emeli meg, hogy kilásson az előtte álló félgép válla fölött, de a hirtelen mozdulat ráébreszti mennyire gyerekesen cselekedett. Érzi, hogy tarkója zsibbadni kezd a felelősségtől, miközben töltényhelyekkel szaggatott hátán végeérhetetlenül vonul át a hideg, mely csak azért nem árulja el, mert mesterséges bőre képtelen libabőrössé válni. Halkan nyel, miközben egy pillanatra mélyen lehunyja a szemeit, hogy átértékelhesse a képességeit. Úgy érzi sarokba szorították, hiszen ebben a pillanatban egy leheletnyi eltérést sem érez önmaga és az emberek között. Ő egy kamasz srác, Zev Owen, aki tizenhat éves korában szerencsétlen körülmények között elhalálozott. Egy szellem. Mi újat mondhatna nekik egy megtört, kósza lélek, ami még saját fémbörtönéből sem volt képes kijutni? Lassan nyitja fel szemeit, melynek aranygyűrűjében fekete pupillája hirtelen szűkül merev ponttá az íriszébe hasító neonok fényétől, melytől a több emberből álló hallgatóbizottságnak csupán sötét, kétes sziluettje látszik. Kétségkívül egy vallatáson vannak, azonban tudja, ha nem beszél, akkor egyszerűen rákapcsolják őket egy monitorra, hogy minden erőfeszítés nélkül kihámozzák elméjükből az igazságot. Már ha képesek rá. Hirtelen gúnyos kárörömmel tölti el a gondolat, hogy a cyborgok vezetője valószínűleg kiadós büntetésben részesül majd, amiért ilyen mértékű sérülést okozott a rendszerében.

2010.03.19. 16:22 Avila Mecoi

Minden mozgást, minden hangot csak tompán érzékel. Az egész világ olyan távolinak és idegennek hat, mintha soha nem is lett volna a része, mintha nem az övé lett volna, az a világ, amiben született és élt. Amiben meg fog halni. Érezte, hogy kezek fogták körül, tudta, hogy van ott valaki, aki függüleges helyzetbe húzza, de meg nem tudta volna mondani, hogy hányan vannak, hány kéz fogja közre. Vagy úgyis mondhatnánk, hogy tartja sakkban. Csak pár pillanatig bírta nyitva tartani a szemeit, de az is elég volt, hogy lássa, ahogy elviszik az Elsőt és a Másodikat. Utánuk akart volna menni, a lába arra vitte volna, de a kezek nem hagyták. Még hallotta, hogy valaki valami gyengélkedőt említ, de utána már semmi más nem jutott el hozzá, mintha csak kómába esett volna. A következő, amit érzékelt, hogy hideg kezek tapogatják a fejét, de ezek nem olyan módon voltak hidegek, mint a férfi roboté. El akart volna húzodni, de nem talált magában elég erőt hozzá, így hát tehetetlenül feküdt tovább az ágyon. Még az is csak halványan derengett neki, hogy hogy került ide. Vagy hogy hol va egyáltalán, hogy mi történt. Norlana! Visszacipelték Norlanába. A tervek! A két robot vége! Elfogta a félelem érzete. Nem akarta, hogy bármi is történjék velük. Nem akarta, hogy bárki is bántsa azt, akit szeret. És azt sem, akit az szeret, akit ő szeret, mert az túlságosan is fájna neki. Mert akkor követné, bármilyen sors is várjon rá. - Nem... nem tehetik... - motyogta halkan, szinte alig érthetően és hirtelen kinyitotta a szemeit. Vakította a gyengélkedőt elöntő világosság a hosszú sötétség után. Körbenézett a helyiségben. MIndn fehér vagy pedig fémből volt. Az ablak felé nézett. A függöny be volt húzva, de egy kis rése keresztül látni lehetett, hogy odakint még sötét van. Hunyorognia kellett, hogy bármit is láthasson. Szemei csak nagyon nehezen szoktak hozzá ehhez a fényes világításhoz. - Oh, hát felébredt, remek! - A hang felé fordult. Egy a harmincas évei elején járó nő állt előtte. A haját szigorú kontyba fogta, és szemét is felnagyította egy kicsit a szemüveg. Megpróbált felállni, de csak most vette észre, hogy kezeit odabilincselték az ágyhoz. A kétségbe esett próbálkozásán és ráncilágásan csak halkan és gúnyosan nevetett az orvos. - Oh, innen már nem fog olyan könnyen megszökni. Tudja, nem túl szép dolog csak így megszökni a munkahelyünkről minden szó nélkül. És utána még bűnözővé is válni. Milyen gyorsan változott a pályafutása. Nos, ha már így alakultak a dolgok, és kettesben vagyunk, nekem is van időm és Önnek is biztos van ideje, akkor miért nem mesél egy kicsit? Biztos hogy mindenkit nagyon érdekelnének az események, hogy aztán mindenki megkaphasa a kellő jutalmát... vagy büntetését. - Nem érdekel a maka kis játéka! Hol vannak? Hova vitték őket? Ha csak egy ujjal is hozzá ér bárki is valamelyikükhöz... - mérges tekintettel nézett az orvosra, de az továbbra is csak szórakozottan nézett vissza rá, és úgy tűnt nem igazán veszi komolyan.

2010.03.18. 21:17 Khiara Laken

Egész teste megfeszül a rátörő pánikban, azonnal elfeledkezik a hamis fáradtságtól, mintha újra felgyorsult szívdobbanásai ütötték volna ki belőle. Nem készült fel rá, hogy a monstrum ilyen hamar megérkezik – hiába reménykedik, hogy csak ő képzelgi, lelke mélyén tudja a kétségbeesett igazságot. Látása elfátyolosodik és elszemcsésedik, épp csak le tudja olvasni, amit az ajkak írtak le neki előtte. A néma hang kitölti egész lényét; már nincs ideje, hogy reagáljon erre vagy a finom érintésre, amit egy másik követ, csakhogy egy erőszakos rántás formájában.  Kétségbeesetten feszíti meg a drótszerű izmokat, megpróbálja kiűzni fejéből a gondolatok egymást követő sorait, hogy komoly vonásaira visszaidézze a tömény hideget. Tekintete elsötétülve mered maga elé, mint aki már teljesen elmerült saját érzéketlensége alatt, szemei sarkából azonban a robot szénfekete haját tartja célkeresztben. Olyan tartást próbál adni magának, mint amilyen neki van. Úgy próbál mozogni, mint egy jól működő gép, ahogyan kell. Csak lelke üvölti fülébe folyamatosan – lehet, lejárt az idejük, és ez a kegyetlen, nyers bizonytalanság darabokra omlasztja kiállását. Nem érzi gyerekjátéknak, nem érez semmi mást, csak a megmérgezett, utolsó órák rohanó taktusát.  Ajkának íve megvonaglik, pillantásában egy másodperc erejéig elnyomja a megtörtséget az érzelmek vad kaotikája – bármit odaad majd, ha sikerül kijutni. Úgy érzi, bármire képes lesz, mert ez a kín is megedzi őt, s majd úgyis elmúlik.  Szívének ritmusát hirtelen tépázzák meg, mintha mellkasára ólomsúlyokat dobálnának. Pupillái hevesen tágulnak ki és szűkülnek össze az éjszakát áthasító vakuk fényeitől. Megfullad, száz és száz ember zsong körülötte. Levegőért kapkod, majd elfordítva és lehajtva fejét hagyja, hogy a haját ért villogás vörös sávokat fessen eltorzult arcára. Az üvöltözés megsüketíti, az egymást túlharsogó hangok újra és újra felpofozzák. Nem képes lehiggadni, elveszik a hullám alatt, és a legnagyobb hibája, hogy inkább hasonlít most egy segítségért fohászkodó emberhez, mint egy tökéletes, logikus rendszerhez.

2010.03.18. 20:01 Zev Owen

Halvány félmosoly telepszik az arcára mikor Khiara utolsó mondatai visszhangot vetnek a párás levegőben, melyet a szűkös cella zár magába. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, fejét pedig hátrébb dönti, hogy arca a plafon felé nézhessen; megszáradt, fekete tincsei adják ki az egyetlen sistergő hangot, mely olyan elenyésző és gyenge, hogy egyik fal sem tudja tompa ismételgetéssel magába olvasztani. Minden vágya, hogy képzeletébe merüljön a káosz elől, már érzi végtagjainak zsibbadását, mintha az álom környékezné meg az elé tárult sötétséget. Halkan szusszan fel, mikor ráébred, hogy a hamis reményképek csak egy rövid időre, felületesen űzhetik el a lelkében vonagló fájdalmat. Némán nyel, szíve újra feldobol, ahogy megszűnik teste alatt a mozgást jelző remegés. Csak most tudatosul benne igazán, miért szakította ki magát az elképzelhetetlennek tűnő jövőképekből: a hatalmas, lebegő monstrum megállt, s mintha hangtalanul szilárd talajt ért volna, meghazudtolva saját méreteit és tömegét. Innen a cellából úgy tűnik, hogy egyetlen hang nélkül lopakodtak be a városba az éj leple alatt. Annak ellenére, hogy hosszú órák óta elveszett az időérzéke a vakká tevő sötétben, meg tudja állapítani, hogy rettentő későre járhat az idő, így talán nem kell közönséggel számolniuk. Vonakodva, de megkockáztatja a lehetőséget, hogy az érkezésük nem kavar majd túl nagy port Norlana életében. Ösztönösen feljebb húzza magát, hogy gerince kiegyenesedjen a fal mentén. Feje fáradtan visszabillen eredeti állapotába, miközben szemeit résnyire felnyitva értelmezhetetlen pillantását Avilára veti. Rezzenéstelen arca teljesen üres, nem tükröz érzelmeket; tudja, hogy igazságtalan volt a lánnyal most azonban az a legfontosabb, hogy valaki megfelelően ellássa a sérüléseit. Halkan számol magában, olyan ütemben, ahogy lelassult fémszíve jár mellkasának mélyén. Aranysárga, üveges szemei a semmitmondó falakat pásztázzák, mint aki láthatatlan szellőzőnyílások után kutat, amin keresztül könnyedén meglóghat, mint ahogy azt az akciófilmekben ilyenkor tenni szokás. 22… 23… Ajkai megfeszülnek, ahogy a cellaajtó mögül fémes kattanás szűrődik ki. Fejében a számolás rögtön abbamarad, hogy helyét a hideg logika után való kétségbeesett kutatás vegye át. Gondolatai között most minden lecsillapodott, mintha mély álomba merült volna fémvázának azon része, mely eddig a hidegvért és az ész érveket szolgáltatta a világ felé. Feje teljesen üres, nem kavarog benne más csak vágyakból összegyúrt fantomképek, amik olyan gyorsan jönnek, mint amilyen fürgén szertefoszlanak a reményvesztett pillanat őrjítő súlya alatt. Egy véget nem érő körforgás az egész, ahol minden egyes hamis látvány feldereng, majd újra eltűnik a mellkasában gyökerező fájdalomtüskék között, melyek most kíméletlenül csavarodnak bénult szíve köré. A már jól ismert felszisszenő hangba szinte beleremegnek a falak, mintha egy fenyegető vadállat zavart volna fel egy kígyókkal teli vermet. Gondolatban hasonló képekkel próbálja elterelni a figyelmét az ingerült tombolásról, mely forró lávaként növekszik hideg fémvázának mélyén. Felsőteste gépiesen előre mozdul, bilincsbe vert csuklója tompán koppan felhúzott lábai közt a padlón, ahogyan fejét oldalra fordítja. Elsápadt, megfáradt tekintete kíméletlenül fúródik a Második pillantásába; vonásai olyan kifejezéstelenek akár egy halotté, szemeiben azonban vadul csillog az a magába rejtett tűz, mely tudatja, hogy nem csak egy érzéketlen program-elme mozgatja az ember képére megteremtett fémhalmazt. Gyerekjáték – közli a lánnyal hangtalanul mozgó ajkakkal, mikor közelebb hajol, majd fejét megdöntve gyengéd, bíztató csókot ad Khiara nyakára. Ahogy visszadől ülő helyzetbe és felkapja pillantását a köréjük gyűlt félgépekre, egyszerre zár ki magából minden felesleges reményt és érzelmet, ami hátráltatná a feladatában. Nem kételkedik abban, hogy mindketten képesek rá, hiszen nem emberek; valahol a programok mélyén ott lapulnak a tökéletes szavak, melyek olyan kegyetlenül csábítóak, hogy az emberek képtelenek lennének róla lemondani. Most már nem kell mást tennie, minthogy rájuk akadjon. Szótlanul tűri, hogy kicsavart karjánál fogva állásba húzzák, majd előre taszítsák a hűvös levegővel hívogató folyosó félsötétje felé. Lépteinek visszhangjai eggyé olvadnak az őt követő súlyos menetelés zajával, miközben kihúzott testtartással, fejét a magasba emelve lépked előre, mintha nem is saját kivégzésük lenne az úti cél. Szemeit elszűkíti mikor az éjszakai, hűvös levegő újra arcába csap, majd vakuk őrjítő tömkelege égetődik a retinájába, melytől csak ezernyi sárgán villódzó sávot lát a sötétből kibontakozni. A meglepettséget követő másodpercekben jutnak el füléig az egymást túlkiabáló hangok, melyek magas és mély hangzásban fonódnak egymásba. Látja a hadosztag élén menetelő zömök férfit, aki most érzéketlenül vág keresztül a mikrofonokkal és gépekkel hadonászó tömegen, mint aki valami nagyobb elismerés reményében tart a célja felé, a sajtót pedig meghagyja azoknak, akik vevők arra a szennyre amit kínálni tudnak - a felhajtás úgyis ezer különböző, kiszínezett módon jelenik majd meg a hírekben és a lapokban egyaránt. LÁZADÓ GÉPEK – találgat gúnyosan a címek közül, ahogy ajkait egy másodpercre keserű fintorra húzza.

2010.03.17. 22:34 Khiara Laken

Hevesen doboló szerkezettel várja, hogy a benne tomboló, összecsapott érzések lehiggadjanak. A fémszív már ettől is képes a kiakadásra; mintha már ezzel a programmal született volna, reflexszerűen ódzkodik minden érintéstől. Nem az érzelmektől undorodik – egyszerűen nem bírja elviselni szívének hiányát. Képtelen elhinni, hogy Meilis tépte ki a helyéről, ahelyett hogy megmentették volna. Ajkai közül remegve szökik ki egy sóhaj, míg gondolatai újra visszatérnek a háborúhoz, melytől egyszerre roskad össze, és érzi úgy, hogy le tudná vezényelni az véres gyilkolást egyetlen nap alatt.  Megfeszített állkapoccsal dönti ő is hátra fejét, hagyva kihúzott mellkasát esetlenül vibrálni. Olyan, mintha egész teste lüktetne a borzongató fájdalomtól, lelke mégis megkönnyebbült volna az elnyújtott pillanatok alatt. Hosszú másodpercekig csak mered és élvezi a másik váz közelségét, ami enyhíteni képes a feszengésen. Merev tekintete csak akkor lágyul el, mikor arrébb fordítva a fejét felpillant a robot arcára. - Már nem fűt úgy a gyilkolási vágy, mint régen. – hangja rekedt, mint a férfié, de inkább szomorú, mint indulatos. - De Meilist egyre inkább. A háborút látják az egyetlen esélynek. És én megértem… még mindig érzem a bosszúvágyat. A szívemet  vették ezért a leszámolásért. Ha mindenképp meg kell halnom, ezért meghalnék. Ha ez a sorsom.  Szemei fáradtan követve a másik tekintetét állapodnak meg maguk előtt. Elrévedve figyeli, ahogy megdöntött térde a robotét is megmozdítja, majd vissza, mintha egy örökmozgót akarna működésbe hozni. Kutatja a szavakat, miközben hosszas szüneteket tart, hogy a nyers vágytól meg-megremegő teste lecsillapodott állapotban maradhasson. Inkább próbál most úgy tekinteni a mellett ülőre, mint az egyetlen játszótársára - mellőznie kell a büszke kiállást, amit eddig mindig tanúsított. - De hazudnék, ha azt mondanám, hogy erre vágyok. – összebilincselt csuklóiban megdobban pulzusa, mintha hirtelen hatalmába kerítette volna a kínnal telt vágyakozás. – Már tudom, hogy a halál nem érne semmit… valaki más nélkül. Amíg élsz és küzdesz, addig én sem adom fel. De veled vagy érted örömmel meghalnék.  Alsó ajkába harap, pillantása elmélyül és elsötétül. Nem tudná hirtelen megnevezni a lázas érzést, ami mindig megkörnyékezi, mikor ilyeneket mond. Kiengedi a fogva tartott levegőt, majd a neonokkal szemezve hagyja a fáradtságot elhatalmasodni felette. Egy belső hang szinte képzeletszerűen diktálja neki, hogy éppen mit csinál: hosszakat pislog. Sötét, fényesség, sötét.  Öntudatlanul szökik ajkára egy gyengéd félmosoly, amint egy pillanatra elfelejti, hogy gépies, hideg logikája darálja benne a felesleges információkat. - Ha hisznek nekünk, és sikerül eltűnni… - fogait összeszorítja, nyaka felforrósodik, míg pár szívdobbanásnyi szünetet tart. Gúnyosan szusszan fel, hidegen elburkolva magában azt a gyerekes kínt, amit magában érez most. - Megpróbálok eleget adni. Többet. Megtanulok élni arra az időre, és megszerzem a tudást, ami hiányzik belőlem. Egyszer csak elég leszek.  A mosolyból fintor lesz, megpróbálja úgy feltűntetni, mintha félvállról venné a dolgot. Valójában átkozza magát, amiért ennyire belegabalyodott a hálóba, és hogy már nem tudja rendezni a benne dúló érzelmeket.  Szemei elszűkülnek a vér tömény illatára, mely már teljesen átszőtte a párás levegőt. Avilára veti elemző tekintetét, de megmozdulni nem képes; nincs nála semmi, ami csillapíthatná a lány sebe okozta fájdalmát.

2010.03.17. 20:04 Zev Owen

Ajkai résnyire elválnak egymástól mikor rájön a lány mozdulata és szavai mögött rejlő szándékra, melynek mellkasába hasító tudatára egyszerre tódul torkába megvadult, fémes szívdobbanásainak minden egyes taktusa. Hirtelen kap magába egy szaggatott lélegzetvételt, mint aki felkészül rá, hogy pillanatokon belül elnyeli a hűvös óceán. Fülében már mást sem hall csak a zakatoló morajlást, az egymást követő lüktető szívhangokat, melyek ritmusos, vad háttérzajként hevítik fel fekete vérének áramlását, mikor a jeges érintésű, érzéki ajkak sajátjait érik. Szemei félig lecsukódva fogadják be a vörös tincsek nyújtottas közeli látványt, hogy megbizonyosodjon róla, amit érez az valóban eleven és valóságos. Összebilincselt kezei - melyeket még mindig a két megfeszült kéz tart fogva – megremegnek, alkarjában pattanásig feszülnek drótokkal átszőtt izmai, mintha a teste automatikusan a lágy, finom vonású arc felé akarná vezérelni merev ujjait. Távolról még hallja Avila távolian felcsendülő, visszhangzó hangját, a szavak értelmét azonban képtelen magában feldolgozni. Összekavarodnak fejében a gondolatok, ahogy minden eltűnik az elbódító érzésben és értelmét veszti. Már csak a sűrű sötétséget látja lezárult szemhéjai mögött, mely még inkább felerősíti a száján mozduló, vággyal telt érintéseket. Ahogy teste ellazul, gondolatai pedig belefagynak a pillanatba az ő teste is válaszol, hogy viszonozza a csókot, melyben egyszerre ízleli meg az elkeseredettséget, a heves vágyakozást és a végtől való félelmet, mely most kimondott szavak nélkül borzongatja meg az ő vázát is. Egész valója beleremeg a keserédes érzésbe, mely az őrület felé hajszolja, amint kirajzolódik benne az egész pillanat értelme. Búcsúcsók. Szénfekete szemöldökei egymásba szaladnak, arca eltorzul a fájdalomtól, mikor Khiara elhúzódik. Felforrósodott ajkait önkénytelenül nyalja meg, majd torkából egy halk, elkeseredett nyögés szakad fel, mint akit hirtelen szúró fájdalom ért. Magára erőltetett légzése vad zihálássá erősödik, amíg lehunyt szemekkel időt ad testének, hogy kitombolja magát. Mikor arany csillogású íriszei ismét megmutatkoznak, elsápadt tekintetében felperzsel a vád, mellyel most az előtte ülő robotra mered. - Nem Khiara. A tiédből sajnos sosem kaphatnék eleget, hogy kioltsa a szomjamat. – válaszolja halk, elrekedt hangon, mikor sikerül lecsillapítania magába kapkodott lélegzetvételeit. Vonásai továbbra is belső gyötrődését tükrözik, a keserűség minden mozdulatát átitatja, ahogy megérzi magában a bizonytalanságot és a kínzó aggodalmat, mely kegyetlenül folyt belé minden egyes értelmet hordozó mondatot. - Nem akarom, hogy feladd. – sóhajt fel hirtelen, majd guggolásból egy fordulatot tesz, hogy háta a hideg fal egészét érhesse. Feje hátra hanyatlik, halkan koppan a fémes felületen; fásult tekintete élettelenül figyeli, ahogy felhúzott térde a Másodikéval érintkezik. – Semmiképpen sem fogunk Norlanaban maradni. Akár lesz háború, akár nem, mindenképpen eltűnünk innen. Hogy lesz-e az már csak tőled függ... De más lehetőségünk nincs. Ha nem hisznek nekünk, akkor a biztos halál vár ránk. – jelenti ki tárgyilagosan, a halál szót ízlelgetve, mely mintha megvárakoztatott sorsát hordozná magában. Talán végig ez volt a cél: hogy meghaljon. Nem fél tőle, csak a mellette ülő lány sorsa vágja minden egyes pillanatban mellkason. Neki sosem kívánt volna hasonlót, így most, hogy a valóság újra kezd tudatába szivárogni, a bűntudat kegyetlenül marcangolni kezdi. Hiszen tudja, hogyha nem tartja Khiarat önző módon magánál, akkor sohasem történt volna meg vele mindez.

2010.03.17. 19:09 Avila Mecoi

Nem fordul meg, csak a fejét fordítja hátra, hogy a két robotra nézhessen, de szinte azonnal fordul vissza a fal felé. Letörli a szemében feltörő könnycseppeket és lassan visszasüllyed fekvő helyzetben. Már az is megerőltető, hogy csak ott üljön, ahhoz is túl fáradtnak érzi magát, hogy a szemeit nyitva tartsa. Olyan fáradtság borul rá, amilyet eddig még egész életében nem. Hihetetlenül kimerültnek érzi magát, még az is nagy megerőltetésnek tűnik, hogy felhúzza a térdeit. Távolian hatolnak el füléhez a szavak és percekig tart, amíg felfogja a lényegüket. Újra és újra le kell játszania a fejében, hogy ne csak üres fecsegésnek csengjen. Értelmetlen zajoknak. - Fogalmam sincs miről beszélsz, de ha azt akarod, hogy befogjam a számat, hát legyen. - egyre jobban elhalkult a hangja, de minden erejét megmozgosította, hogy ne hagyja abba a beszédet a szó közepén. - Én most pihenek egy kicsit... Bár emlékezett valami olyasmire, hogy az embernek semmiképpen nem szabad elaludnia, hogy ha agyrázkódása van, de már nem volt benne biztos. Különben is, az se biztos, hogy agyrázkódása van. Vagy egy bármilyen feji sérülésre érvényes? Tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelte. Túlságosan is csábító volt a gondolat, hogy alhasson, és ne kelljen semmi mással törődnie. Érezte, ahogy szemei lecsukódnak és egész teste ellazul. Már egyre homályosabban és összefolytabban hallotta maga mögül a hangokat.

2010.03.16. 22:19 Khiara Laken

Egész testét gúzsba kötik a feltöretlen érzések, melyek mintha bentről marcangolnák őt. Nem képes megmozdulni, fásultan hallgatja Avila megemelt hangját – már nem lát benne se igazságot, se hamisságot -, mint aki már végleg feladta, miután kidobták őt. Zavart gondolatai a felállásra próbálnak koncentrálni, azonban a fáradt kavargás, ami mellkasát és torkát feszegeti, elnehezíti összecsuklott vázát. Nem vallja be, de mélyen még mindig tehetetlenül reszket a sokk miatt - hogy mozdulatlanul kellett látnia a robotot, s hogy akkor inkább kívánta azt, bárcsak ő is mellette feküdhetne. Inkább meghalna vele, már undorodik a tömény gyűlölettől. Legalább annyi üveges szemet látott már, mint élettel teli csillogót; de hogy őt lássa holtan, abban a tudatban létezve, hogy itt hagyta őt,  arra sosem készült fel. Öklei megfeszülnek, de már az Első odafektetett tenyerei körül.  Lefelé nézve kezd el bólogatni, gépiesen, hogy igazat adjon a férfinek, és hogy jelezze, érti. Hosszú másodpercekig csak finoman billegeti a fejét, azonban némán és vakon, összeszorított ajkakkal és szemekkel, mint aki már nem teljesen ura önmagának. Vár néhány pillanatot, majd szégyenteljesen emeli fel az arcát, hogy felnyílt tekintetét a másikéba mélyeszthesse. Vonásai rémisztően távoliak, mint egy újonnan született bábé. Mereven hagyja vénáiba markoló szívdobogását, mely mintha kínnal telve, nyomasztó mélységgel visszhangozna egész alakjában. Csak most, ahogyan elrévedten nézi a kortalan arcot, jön rá, hogy mennyire megigézi őt a heves tekintet. Mintha mindig az emberi melegséggel nézne farkasszemet, amit a robot magában őrizget. Megőrül ezért a lélekemelő lángért – olyan, mint egy napsugár, amit nem képes a markába zárni, mégis érzi, amikor borzongatva körülöleli őt a fény. - Nem tudom, lesz-e ekkora szerencsénk. – bukik ki belőle hűvös csendességgel. Tudja legbelül, hogy Avila megbízható tud lenni; nem miatta érzi a szokatlan bizonytalanságot. – Lehet, hogy nem sikerül. Lehet, hogy igen. És utána?  Én nem akarom tovább ezt játszani.  Rá kell jönnie, hogy nincs több ideje. Hogy nem bízik a kiszabadulásban, elfáradt. Hogy ki kell használnia a fennmaradt perceket, mert már azt sem tudja, melyik lesz az utolsó. Lassan lélegzik, teletölti a tüdejét, hagyja mellkasát emelkedni és süllyedni. Szemei félig lecsukódnak, majd egy hirtelen elhatározásból dönti meg a fejét. - Tudom, az én csókomtól nem lesz olyan érzésed, mintha újra ihatnál.  – lélegzi halk, elmosódott hangon. – Ez sosem megy ki a fejemből. De én nem tudok tovább várni. Sajnálom.  Ajkai először visszakozva, majd vágyakozva érintik az Elsőét. Próbálja kizárni a keserűséget, hogy egy csepp se ültetődjön bele az őszinte érintésbe. Gondolatai pár másodperc után maguktól is kikapcsolnak, már csak az édes, meleg érzések pulzálnak benne, melyek ösztönszerűen mozgatják a testét.  Hosszasan felsóhajt, vöröses végű szempillái megrezdülnek, mikor már forrónak érzékeli a párától nedvessé vált száj ívét. Akadozva hajol el, úgy érzi, vergődő szívzakatolása szétfeszíti bőrét, belülről marja. Csábítóan fáj neki, s csak hosszú pillanatok után képes arra, hogy feleszméljen, és lassan elfordítsa el-elernyedő fejét. Nem tudja felmérni, mennyi idő telt el, és hogy mikor vesztette értelmét minden.

2010.03.16. 18:55 Zev Owen

Úgy érzi magát, mint aki célkeresztben áll, mert egyrészről képtelen feldolgozni a Második szavait másrészről pedig nem érti, hogy Avila miért reagált a megjegyzésére ilyen érvekkel. Percekig csak vonallá feszült ajkakkal áll, sebezhetővé teszi a testtartás, ahogyan csuklóit összeszorítva béklyóba köti a fémcsillogású bilincs, amit már képtelen magán elviselni. Most ő sem érzi magát többnek, mint egy egyszerű ember, így csak egy keserű fintort küld a hátát mutató nő felé, akinek viselkedését a kimerültségnek és a sokknak tudja be. Ebben a helyzetben már nagyon nehéz önuralmat találni, az ő lelke is percenként fáradtan és kétségbe esve remeg meg monoton szívdobbanásaival együtt. - Te is tudod, hogy itt már régen nem arról van szó, hogy én mit szeretnék, vagy, hogy Te mit szeretnél... - fordul hirtelen az ülőhelyzetbe roskadt robot felé, miközben súlypontját lazán másik lábára helyezi, mint aki ihletre vár, hogy meg tudja alkotni a terveit. – Nem azért maradok melletted, mert Norlana eltaszított. Nem egy kitett korcs vagyok, aki most szimplán csak menedéket keres. Azért segítek neked, mert ez ráébresztett arra, hogy értelmetlen harcolnom egy olyan világért, ami már mást sem tud táplálni csak gyűlöletet. Igen, csalódtam. Nem tudom milyen a Te Meilised, de ha te helyesnek érzed, hogy megkezdjük a háborút, akkor veled tartok benne. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyébként nem lenne miért élnem. – szigorú tekintettel pillant le a vörös hajú nőre, hangjába tömör határozottság vegyül, mely mondatainak végére lágyabbá halkul, ahogy szavaival Khiara-ra céloz. Kimért léptei ritmustalanul koppannak meg a fémpadlón, amint egy félkört leírva a robotnő elé guggol, hogy bilincsbe vert tenyereit törékenynek ható térdére helyezze, mint egy idegen, aki vonakodva megszánt egy útmentén zokogó kislányt. Mindig elragadja a magába fojtott rajongás, mikor újra és újra ráébred, hogy a lány mennyire emberi tud lenni. Ebben a percben is lelkét marja az irigység, amit a hirtelen támadt csodálat burkol magába és tesz láthatatlanná. Aranyszínű szemei a robot alakján ugrálnak ide-oda, mint aki saját szavai után kutat valahol az éterben; mintha a megfelelő kifejezések Khiara látványába vésődtek volna és most is jól kivehetően lebegnének elrévedő pillantása előtt. - Semmi mást nem kell tennünk, csak színészkedni. Persze nem lesz egyszerű, de el kell hitetnünk velük, hogy ide tartozunk. Avilát nem fogják bántani, és amíg tartja a száját, addig minden rendben lesz. – jelenti ki, hangjában magabiztos higgadtság cseng, miközben szeme sarkából a szoba túloldalán veszteglő lányra pillant.

2010.03.15. 18:24 Avila Mecoi

Ujjai görcsösen szorulnak össze, ahogy a kegyetlen szavak élesen áthatolnak a fájdalmon. Nem akarta meg hallani a szavakat, ki akarta zárni, de ez képtelennek tűnt. - Nem adom fel. - válaszolta mérgesen, miközben remegő kezére támaszkodva felült. - Egyetlen egyszer nem kértelek meg rá, hogy harcolj értem, mint ahogy mást sem. Nem fog helyettem senkiharcolni? Remek! Ugyanis senkitől sem vártam el. Ne tegyél úgy, mint hogyha térdencsúszva könyörögtem volna neked. Belefáradtál? Te fáradtál bele? Nagyszerű, akkor én mit mondjak?! Nincsenek végtelenségig kitartó energiatartalékaim. AZ isten szerelmére, csak egy tizenkilenc éves tinédzser vagyok, akitől eddig senki sem várta el, hogy harcoljon! Most meg az életbenaradásért kell küzdenem. Mit tudom én már mennyi ideje. Egy napja már biztos úton vagyunk, és azóta alig aludtam, arról nem si beszélve, hogy semmit nem ettem. És még mielőtt azzal jönnél, hogy itt panaszkodom, szeretném veled közölni, hogy csupán tényfeltárást végzek, mert már rohadtul elegem van a lenéző viselkedésedtől. Szaporán szedve a levegőt dőlt hátával a falnak. Amikor a nő belép a cellájukba másfelé fordítja a fejét és még azután is hogy távozott csak őgy egy helyben és a semmibe bámul. Egyik kezével még mindig a fejére szorítja az összegyömöszölt már régen teljesen vértől átitatott anyagot. - Rosszul vagyok tőled és a viselkedésedtől! Teljesen máshogy viselkedsz mint egy fél nappal ezelőtt. Úgy csinálsz, mintha te uralkodnála világ felett. Jobb lenne, ha észhez térnél, és nem viselkednél ilyen beképzelt, lenéző és idióta módon. Remek dolog, hogy egy hete még milyen befolyásos ember voltál, de a dolgok azóta változtak. Az egykori beozstottaid tartanak most fogva, jobb lenne mindenkinek, ha észrevennéd ezt a tényt, és nem viselkednél ilyen gőgösen. Komolyan mondom elviselhetetlenebb tudsz lenni, mint akármelyik hisztis nő. Ezzel a szavakkal elfordult és hátat fordított a két robotnak. - Nekem meg öröm lesz végre megszabadulni tőled! - Nem volt minden szó őszínte, de már fájt neki a sok bántó szó, ami az Elsőtől jött, és nem akarta csak ölbe tett kézzel elviselni. Nem akart olyanlenni, mint egy tehetetlen kisgyerek.

2010.03.11. 18:45 Khiara Laken

Rezdületlenül állja, míg a félrobot belépkedve megvizsgálja a roncsolt ajtót. Eljátszadozik a gondolattal, hogy megtámadja őt, azonban mintha lábait is összebilincselték volna. A vér émelyítő illata, és az elhaló szavak egy helyben tartják testét, és nem eresztik el. Csak mellkasa ugrik meg néha gyengén, ahogy szíve rezeg elégedetlenül a drótok ölelésében.  Egyszerre erősödnek fel a taktusok, pupillája sebesen szűkül össze, amint meghallja a felé intézett, mély zengésű szavakat. Hidegrázás fut végig egész alakján, majd egy pillanat alatt hevül és nehezedik fel a fém, mintha forró vizet töltöttek volna a vázba. Hideg pillantása összeszűkül a rátörő zsongásban, majd ellágyul, mikor összébb szedi magát – amint a robot lehunyja a szemét, ő is visszavonja sajátját a mellette levő cellafalra. A büszkeségtől mentes mondatokért egyszerre van oda, és sajog tőlük mellkasa néhány helyen. Sok másodpercig csak a rezgő árnyékot nézi megbabonázva, és a körülötte szétterülő neonok fakó fénygyűrűit. - Hiányoztál. – bukik ki belőle érzékeny, emberi tónussal. Hirtelen vonja pillantását összebilincselt kezeire, mintha ebbe az egy szóba beleöntötte volna minden titkát. Egy ideig babrál a fémmel, mélybíboros tincsei függönye mögött, míg megpróbálja lecsillapítani elméje zakatolásszerű pörgését. Zavarba ejtően őszinte és nyílt minden, amit gondol és mondani szeretne; bármit megtenne most, ha képes lenne felejteni, és könnyedén mozdulni lelke biztatására. Öleld át! Mosolyogj rá. Halálra voltál rémülve, mikor mozdulatlanul feküdt. - Azt hiszem, nincs mit megköszönnöd. – megerősíti lejtését, majd elszánttá vált arcával a gyerekes vonások felé fordul. - Az én hibám is. Erősebben kellett volna küzdenem, meg kellett volna védenem azt, ami igazán fontos. De azt hittem, már nem kellek… fájdalomra pazaroltam az energiát. Szánalmas.  Megremeg, mint egy gyerekéért reszkető, elgyengült anya. Elkapja pillantását, ökölbe szorított kezei fásultan csattannak a fémen, ahogyan előremozdul. Lehajtott fejjel vár, de a torokszorító érzések nem akarnak szűnni. Eddig a vad aggodalom szántotta lényét, és most már rendezni sem tudja magában a káoszt. - Ha szeretnéd, mellettem maradhatsz.  Most, hogy Norlana eltaszított magától. – hangja tompán szűrődik ki, olyan, mintha magában beszélne. Kegyetlenül fojtja el dühét, gyűlöletét, csodálatát a város nevére, nyelni próbál, de egyre csak mélyeket lélegzik. – Néha nem értem, mi a helyes. De ha szeretnéd, küzdhetsz velem. Én csak azt akarom, hogy itt maradj… de nem tudom, hogy jutunk ki innen…  Ajkait összeszorítja, mikor az utolsó szavakat is már csak érthetetlen morajlással keltette életre. Csak most jön rá: a sírását tartja vissza.  Megkönnyebbült a sokk után, hálás, mélyen érez, és most a könnyek hevesen kívánnak felszakadni. Megfordulva hátát az alig észlelhetően rezgő falnak veti, majd lezúg a mentén. Hajába markolva támaszkodik meg a térdén, hogy képes legyen lenyugodni. Mintha elkapta volna egy roham, mintha egy láthatatlan erő feszegetné a torkát, arra ösztönözve, hogy kiáltson valakiért. Fájnak az érzelmek; csak most akar lehiggadni, hogy erőssé válva újra küzdhessen.

2010.03.10. 19:32 Zev Owen

Szíve még mindig hevesen ver, majd kihagy egy ütemet, mikor maga mellől meghallja a lágy lejtésű, higgadt szavakat. Megpróbálja kizárni magából mindezt de az emberi vérszag egyre inkább eggyé mállik a párás levegővel, mely a torkát szorongatja. Az ütemes lépések pár pillanatnyi sorba rendeződés után megállnak, a váratlanul beálló néma csend pedig lélekbe maró ürességgel kúszik be a vérfagyasztó pillanatba. Tisztában van azzal, hogy program-gondolkodásuk ellenére egyik félgép sem hülye, nem fogják hagyni, hogy nekik támadjon, és ha úgy adódik szilánkosra is lövik, ha kell, hiszen ő csak egy gép - bármikor össze lehet szerelni. Megrögzötten kapkodja magába a levegőt, gondolatai közt kutat, hogy csillapodni tudjon, de Avila szavai csak még inkább szétmarcangolják benne a logikus, hidegvérű gondolkodásra hajló vágyakat. - Add csak fel. Többé senki sem fog helyetted küzdeni. Tudod már én is rohadtul belefáradtam ebbe, így egy pillanatig sem érdekel, ha tétlenül akarsz sodródni az árral. – egy nagyot nyel, szemei még mindig a bezárt fémajtót fürkészik, mintha pillantásával egy másodperc tört része alatt képes lenne feltépni – De nem kell aggódnod. Az első adandó alkalommal gépet csinálok belőled, hogy meglegyen a boldogságod. Már alig várom, hogy a kezeim által válhass érzéketlen bábbá. Hogy te is egy legyél közülük! – egy lendületes mozdulatot tesz a kijárat felé, mely mintha vezényszóra tenné, kicsúszik a helyéről, megmutatva a mögötte felsorakozó, fegyverekkel ellátott katonák sorát. Csak egyikük lép beljebb a helyiségbe, arcán nem tükröződnek érzelmek, csupán onnan gyanít némi meglepettséget, hogy a szigorú vonású nő sokáig mered életre hívott vázára. - Én a maga helyében veszteg maradnék. – morajlik fel a rideg tónus, éles visszhangokat vetve az apró cella mélyén. Az edzett, középkorú nő egy művészi mozdulattal tölti meg a hatalmas fegyvert, mely majdnem olyan hosszú, mint a vékony kar, ami szemrebbenés nélkül tartja, mintha a súlyát sem érezné. Ajkai vonallá feszülnek, ahogy merev, egyenes háttal, állát felszegve vár, mint egy elítélt a kivégzése előtt. Szemeivel követi végig a szenvtelenül beljebb lépkedő nőt, amint az szemügyre veszi a falat ért károkat, hogy tudatának mélyére raktározhassa. Teste csak akkor lazul el újra, mikor a fémes ajtó némán visszacsúszik a helyére, és a fölöttük égő neon egy pillanatra sötétségbe borul, hogy aztán új erőre kapjon. Csak szeme sarkából pillant a vörös hajú robotra, aki percekkel ezelőtt megszólította, de már ettől az egyetlen mozzanattól gyomrába áll a görcs, mint akit hirtelenjében gyötrő lámpaláz fogott el. Zavartságot érez, újra torkára forrnak a szavak, mozgása darabossá válik, mintha tökéletesen elvesztette volna józanságát. Érzi, hogy fémtüdejében lomhán jár ki be a levegő, torka végtelenül száraz, így alig hallhatóan megköszörüli, mielőtt a lányhoz fordulna. - Azt hittem szóba sem akarsz majd állni velem. Ezek után. – hangja meglepően higgadt és bizonytalan, ahogy felfénylő íriszei végigfutnak a karján, hogy végül a kopott fényben játszó bilincseken állapodhassanak meg. – Az én hibám, hogy most itt vagyunk. Túlbecsültem magamat... Hallgatnom kellett volna rád! Szavaiba újra belevegyül a pengeélű méreg, miközben egymáshoz szorított kezei életerősen ökölbe szorulnak. Szemeit résnyire szűkíti, érzi, hogy teste újra megfeszül a rá szakadó keserűségben, melyből most képtelen kiverekedni magát. Már nem tud ésszerűen gondolkodni. - Köszönöm... - leheli elbicsakló, alig hallható hangon, ahogy szemöldökét összevonva a fémpadlón végigfutó fénysávokat figyeli. Hosszú szünetet tart, kivár, amíg újra megtalálja magában a megfelelő szavakat. - Sajnálom ezt az egészet. Ennek nem kellett volna megtörténnie... De mindent jóvá fogok tenni, Khiara... Megvédem Meilist akkor is, ha minden egyes ott élő ember a pokolra kíván. Akkor is, ha meg akarnak majd ölni... Visszaszerzem az otthonukat. Veled! Nem fognak csak úgy eltörölni minket! Nem visznek sehová. – kapja fel hirtelen szenvedélytől fűtött pillantását, hogy a kék szemek mélyére nézhessen. – De nem árt, ha tudod, hogy ezt csak miattad teszem. Neked köszönhetik majd.. az életüket. – elhalkuló hangja megremeg, mikor befejezi és hagyja, hogy egy megfáradt sóhaj törjön fel ajkai közül. Érzi, hogy nyaka teljesen felforrósodott és mellkasában szüntelenül ugrál szívének megvadult dobogása, így szemeit egy hosszú pillanat erejéig behunyja, hogy le tudja csillapítani érzelmektől túlfűtött vázát.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]