Új bejegyzés Frissítés

2010.05.19. 16:54 Zev Owen

Szemei kinyílnak, sóhajoktól elnyílt ajkait összezárja, ahogy ráébred a lány mozdulataira. Csak előre mered, a felderengő sötétbe, miközben állát Khiara fejére támasztja. Ereiben egy pillanatra meghűl a vér, szíve és légzése lelassul. A váz teljesen elcsendesül, mint az áldozatára leső vad a támadás előtti utolsó pillanatban. Saját mellkasán is megérzi a fásliszerű anyagot, mely meglazul, hogy végleg elengedje a hevesen lélegző mellkast. Bal tenyere ösztönösen csúszik feljebb, érintései kényeztetve vándorolnak a gerinc vonalán fel és le, hogy ellazíthassa a karjaiban megdermedt testet. Még mindig csak a szemközti falat bűvöli, teljesen az érzésekre hagyatkozik, ahogy akadozó mozdulatokkal ösztönzi mozgásra másik karját. Keze a felfedett mellkasra feszül, jéghideg ujjhegyeivel tapintja ki a műtétekből megmaradt hegek hosszú vonalát, mely keresztülkígyózik az egész felsőtesten, és beborítja azt. Szíve hevesen feldobog, torka elszorul, ahogy vegyül benne a keserűség és az elvakult vágy. Látni akarja a lányt, fel akarja fedezni a félemberi test minden pontját, mely elmondhatatlanul különbözik a Második futószalagon gyártott vázától. Egy pillanatra kétségek közé esik. Kizökken, és legszívesebben levegő után kapkodna, azonban képtelen rá, hogy kitisztítsa, és a helyére tegye a gondolatait. Elméje nem tud értelmes dolgokat összerakni, csupán az érzést éli át, amely kíméletlenül belé hasít. Talán sosem lesz képes igazán megadni azt, amit Khiara megérdemelne. Talán a lány most sem érez mást, csak azt, hogy a borzongató, szobormerev jegesség a karjai közé zárja, fölé magasodik, és hűvös bilincseibe fogja. Mintha egy halott tanulná, mi is az a szerelem és a születő érzésekkel magához láncolná az élő, szenvedélytől fűtött testet, hogy végül magával ragadja. Tüdejéből egy öntudatlan sóhaj szakad fel, mikor gondolatai közül visszatér a valóságba. Fel sem eszmélt rá, hogy akaratlanul is előre mozdult, hogy a megüresedett ágy felé hátráltassa a magához ölelt testet. A bőrükbe ivódott sötétség eltompítja a lány sziluettjének élét, azonban még a tintafekete homályon át is ki tudja venni a sérülések kusza nyomait. Gyengéden dönti hátra a félgépet, hogy fölé magasodhasson, majd kihűlt ajkaival érje a szikék nyomait. Egyik tenyere még mindig a lány háta alatt feszül, míg a másikat behajlítva megtámasztja magát. Szemöldökeit összevonja a kínzó csókok közben, érintései lágy érzékiséggel járják végig a rejtegetett sebeket, melyek megtörik a tejfehér bőr puhaságát. - Ha tudtam volna... Ha ott lettem volna... - a mellkasra mért, hevülő csókok közepette suttogja el a nehézkesen jövő szavakat, végül arcát Khiara nyakába fúrja, mint egy bűnbánó óvodás. – Ne haragudj. Akkora egy szemétláda vagyok... Zihál, hangosan lélegzi ki magából az elhadart mondatokat, miközben mélyet nyel, hogy leküzdhesse a torkába állt, fojtogató érzést. Tényleg megelőzhette volna mindezt, ha csak egy kicsit is gondosabb lenne. Ha figyelembe vette volna ezeket az embertelen gyártóműhelyeket. Tehetett volna sétákat a cyborgok műtőtermei között, mellőzhette volna egy kicsit a gépies papírmunkát, vagy bármi, csakhogy egy kis esély legyen a múlt megváltoztatására.

2010.05.18. 20:21 Khiara Laken

Már csak a feketeséget látja, amely végtelenül sötét, ugyanakkor egyetlen elhintett pillanatában sem csendes. A némaság jól hallhatóan suttog és elfullad. Vadul zubog a vér vénáiban, és elvétetten ki tudja venni rohamos sóhajain át, hogy a robot félemberi szíve is hevesen hullámzik. Pulzusán át még épp érzékeli, hol és hogyan érnek hozzá. Azt akarta a nyakát ért érintésekkel, hogy képes legyen ellazulni. Hogy ne görcsösen feszüljön a pusztító karok között, melyek a gyengéd biztonság és az összeroppantás billegésével csábítgatnak. Mindig, mikor a másik bőre az ő bőrét éri, egy lángoló bélyeg égetődik a helyére, majd szinte azonnal kihűl, hogy egy újnak adhasson teret. Gondolatai olyan semmibe veszőek most, hogy valóban elhitte – nem a jéghideg miatt érzi perzselőnek a csókokat, és tényleg kihűl, nem pedig felmelegszik.  Fel sem veszi; hogy a felsőtestét takaró ruhákból most bújtatta ki a karjait; hogy lélegzeteitől mellkasa sebesen esik és süllyed; hogy mélypirossá vált ajkaival ösztönösen kap a robot szája után, mintha az jelentené az életet. Olyan hevesen töri meg a gyengédséget, hogy maga is meglepődne, ha képes lenne rá. Az első meglepettség és szorongás azonban már észrevétlenül hullott darabjaira – mikor utoljára akarattal kezdték vetkőztetni, valami szörnyűséges dolog történt. Nem sokkal rá ebben a testben ébredt fel. Nem olyan sokkal ezelőtt még minden percben bánta, amiért nem aludta tovább az örök álmot.  Keze lassan mozdul, áttöri a remegő, felforrósodott levegő burkát. Lecsúsztatja az inget merev vállakról, majd az ébenfekete szív felett simít végig, hogy végül a bordák helyének vonalát érje. Érzékien, vakon tapintja ki a legérzékenyebb pontokat, miközben úgy tesz, mintha el akarná taszítani magától a fiú testét, de közben egy helyben tartja. A gépváz fémje kezd élőn felhevülni a halotti hidegből. Azt akarja, hogy a fiú élőnek érezze magát. Hogy ha csak egy pillanatra is, de radírozódjon ki testéből a logika, hogy a gondolatának töredéke se maradjon a fejében, a testében, a merev vénákban, sehol sem. Mintha meg sem történtté akarná tenni az évtizedekkel ezelőtt elkövetett hibát.  Hirtelen szakítja meg a csókokat, feje pedig előrebukik. Vérszínű tincsei a kidolgozott mellkast simítják. Mintha máris visszakozni akarna; tényleg habozott pár pillanatig, de ez nem tűnt fel, csak neki. Hátranyúl a fáslikat tartó szorításhoz, hogy remegő, kételkedő ujjaival kibontsa és meglazítsa azt. Lángoló arca megmerevedik, a nyak gödrébe fúrja, hogy ne kelljen megemelnie. Arra gondol, talán nincs szükség rá, hogy eltakarja a sosem múló, műtéti hegeket; talán tényleg van, aki egy kicsit sem undorodik tőle. Talán a végtelen odaadást és bizalmat, amely most benne kering, már nem lehet ennél jobban elmélyíteni.

2010.05.18. 18:00 Zev Owen

Mohó tűzzel támadja le a felkínált nyakat, jeges ajkai újra szétválnak, hogy nyelvével ízlelhesse meg a sós bőr ellenállhatatlan ízét. Lázongó teste teljesen a lányénak feszül, tenyerét lejjebb csúsztatja Khiara vékony derekáról, hogy ne kelljen neki több fájdalmat okoznia. A másik minden egyes rezdülésére figyel, az összes elvétett jelet érti; mélyen lehunyja aranyszínű szemeit, amint lágy csókokkal kezdi kényeztetni a felforrósodott nyakat. Az érzés hirtelen lobbantja be kihűlt testét. A perzselő vágytól egész lénye hamuvá válik, majd millió darabra szakad, ahogy végleg elveszti az önkontrolt. Semmi baj. Többet senki sem árthat neked. Nem engedem. Érintései közvetítik a kimondatlan szavakat. Levegőben tartott jobb keze a lány fellüktető mellkasára, majd a nyakára simul. Ujjai lehűtik az égető, fájdalmas csókok helyét, a megborzongó bőrt, melyet ajkaival sebzett fel. Érintései véletlenszerűen követik végig a kulcscsont vonalát, majd tovább vándorolnak az egyenruha szaggatott gallérja felé. Merev ujjait beakasztja a kabát, és az alatta feszülő ruha anyaga alá, hogy lefejthesse őket a csontos, tökéletes ívű vállról. A mozdulat durva és akaratos, körmei a lány karjába mélyednek a vágytól. Hangtalanul engedi ki a torkában rekedt levegőt, felhevült lélegzete a hófehér bőrt éri. Gyengéden halad tovább, meleggé vált ajkaival játszva a kínzóan lassú érintések közepette. Óvatosan tartja karjaiban a félrobotot, így láncolva a testéhez, mikor elhajol, hogy megkeresse a puha szájat. Vaksötét van, szemeit csak résnyire nyitja; többet nem akarja felzavarni az átható feketeséget a felerősített fókusszal. Szabadon mozgó kezét újra megmozdítja, hogy elkapva a lány állát, magához irányíthassa Khiara arcát. Egy kicsit megemeli, hogy a cyborg felfelé nézzen, így tekintetük teljesen szembe kerül egymással. Ahogy újra végigpillant az arcon, tudatosul benne a tény, hogy mennyire boldoggá akarja tenni a lányt. Hogy milyen büszke lenne, ha ilyen hosszú idő elteltével ő lenne az első, aki mellett igazán önmaga lehet. Újra elfedi a borostyán tekintetet, majd lejjebb hajolva érinti ellazult ajkait a lányéhoz, mint aki szándékosan hagyja megkezdve, de befejezetlenül a csókot. Szájára kamaszos félmosoly húzódik a felcsigázó mozdulatokra, ajkaik gyengéd érintkezésére, melyek végül mindig szétválnak. Túl hirtelen és túl meggondolatlanul, mintha egy láthatatlan erő taszítaná szét őket egymástól, majd vonzaná vissza ugyanolyan vad, elemi erővel.

2010.05.17. 22:36 Khiara Laken

Lecsukott szemmel is pislant, izmai megrezdülnek a vak érintésben. Hirtelen kiszolgáltatottnak érzi magát, kicsinek, villámcsapásként éri az újabb mélység az átható sötéten át. Mikor az ajkak már fent járnak, önkéntelen emeli feljebb fejét, miközben félig elnyitja tekintetét, de nem tudja, mit néz. A vágyakozás túl ösztönös és természetes ahhoz, hogy értelmezni tudja a körülöttük levő dolgokat, vagy, hogy letisztázhassa magát.  A dermesztő csendet tompa taktusok töltik ki, még a szél hangját is dallamossá teszik. Megint fülébe tömörül a dobogás, mely még cseng is valahol a zenedoboz utóhatásai miatt. Nem tudja, mennyi idő telt el. Keze, mely a vállon pihen, öntudatlanul mozdul felfelé. A bársony tapintású hajon szánt ujjaival, majd lassan húzza a jéghideg arcot saját nyakához, szinte követelve tőle némán, hogy ott.  Próbál nyelni, mondani szeretne valamit szinte csak figyelmeztetésképpen. Mintha tudta volna előre – ahogy háta megrezdül és megmerevedik, a derekát tartó kéz egy sebnek feszül, mire vonásai összerándulnak. A földnek ütődött ott, mikor lezuhantak. Halkan szisszen fel, a véraláfutás helye lágyan bizsereg, ujjai pedig figyelmeztetően feszülnek meg.  Mintha egy intés lett volna az emberek felől, valahonnan a távolból; épp ezért nem is törődik vele, elhessegeti a gondolatokat. Alig hallhatóan sajnálkozik, nem akar visszakozni, még ha gyomra idegenül ugrál is. Kiűzi a fejéből az összes oda nem illő képet, elsötétült szemei gúnyosan szűkülnek el az elbódultság közepette.  Nyakát tovább merevíti, kissé arrébb fordul, hogy még inkább érezni tudja az el nem múló, halotti hideget. Annyira mozgolódik most vénáiban a vér, hogy ő maga nem képes kihűlni, pedig teste az egyetlen hőforrás. Lecsukódó szemeivel, rezgő szempillái alól még bűvöli a tengert ábrázoló kép szélét. Látása homályos, a színek eggyé folynak; a víz lassú ringatózásba kezd, a nap bíbor fénye lustán játszik annak felszínén - megelevenedett a festmény.

2010.05.17. 21:36 Zev Owen

Fáradtan elcsendesülnek a hangok. A lány behunyt szemeit figyeli. A vöröses árnyalatban szikrázó, hosszú szempillákat, amik a fehéren világító arcra vetik lágy árnyékaikat. Mintha ébren álmodna, és valahol egészen máshol járna. Nevetségesnek találja, hogy eddig nem érezte igazán lánynak magát. Talán Meilisben nincsenek tükrök, hogy láthassa ezt a tökéletes, porcelán arcot, amin a mélyvörös sebek is parázsló ékköveknek tűnnek. Még ezekkel a harci hegekkel is tökéletes, és megismételhetetlen. Élő, mint minden gyengéd lélegzet, amely feldereng a némaságban. Még saját erőltetett, fémes levegővételeiről is megfeledkezik, csak, hogy hallhassa; érezni akarja a felsőtestének feszülő, könnyedén hullámzó mellkast, mely megbűvölten roskadozik az újszerű élmény hatása alatt. Halványan elmosolyodik, majd végleg megáll. Ledönti az a vészes szomjúság, amely átjárja. A csöpögős gondolatok, amik folyton a gondolatait keresztezik. Elakadt légzésén sem tud javítani, hogy esetleg összeszedje magát. Nem is erőlteti, inkább hagyja, hogy őt is hatalmába kerítse a pillanat. Elhűlt ajkai elnyílnak egymástól a kínzó vágyakozásban. Egy másodpercre félre pillant, de már így is túl sok időt vesztegetett el. Tudja, ha Khiara felnyitja a szemeit, akkor végleg elveszti a fonalat, és újra szobormerevvé válik. Lángoló tekintetét félig lehunyja, a megfagyott tartáson azonban nem változtat, nehogy felzavarja az álmodozó arcot. Maga is csodálkozik azon, hogy mennyire feszeng. Hogy a szíve milyen hangosan dobog fel, mikor közelebb hajol. A fémes lüktetés durva moraja szétszaggatja a csendet és egészen torkáig csúszik, hogy elakassza a hangját. Fogalma sincs róla, mit fog szólni a lány, de képtelen tovább ezen gondolkodni. Ajkai áramütésszerű hevességgel érik a meleg arcbőrt. Szája félig a lezárt ajkakat súrolja, mikor tovább halad, hogy lágyan végigjárja az állkapcsot, majd a forrón lüktető halántékot.

2010.05.17. 20:52 Khiara Laken

Elégedetten nézi a robot zavarát, miközben lábai öntudatosan mozdulnak. Lassan, esetlenül lépked, inkább csak ringatja magát, míg azt nem veszi észre, hogy már nem gondolkodik a vezérlésen. Igazat kell adjon; csak ki akarta próbálni, a gyerekes kíváncsiság és vágy vezérelte, tudás pedig nincs testében. Nem érdekli, hogy nem képes rá. Nincs beléprogramozva, csak azt tudja, hogy ez normális. Ezt így csinálják – csinálták. Egy pillanatra ő is elvonja pillantását, hogy ajkába harapjon, és hogy lenyugtassa csordultig eltelítődött lelkét. - Mindenkinél jobban táncolsz. – nyugtat, mikor újra feltekint; mintha már sok mindenkivel lett volna alkalma kipróbálnia a táncot. Az arc dereng a sötétben, végigköveti a finom aranyba borult vonásokat. Hosszú pillanatokig csak lépeget és lépeget. A zenegép taktusai egyre lassulnak, egyre kattogóbbá és mélyebbé válnak, mintha egy szív kezdené felmondani a szolgálatot. A hideg borzongatja őt, a dallam minden hangja kísértetiesen felcsigázza. - Valahogy így kell… Ki szerettem volna próbálni. Azt akartam, hogy az életünk része legyen. – mondja komollyá vált, őszinte hangján, majd néhány tétlen pillanat után kíméletesen elhúzza az ajkait.  - Lánynak érzem magam.  Mondhatta volna azt is, hogy gyereknek, vagy embernek, mégis ez bukott ki a száján. Az a katonás mozgás most eltűnt, és felfedezte önmagáról, hogy egy lány, és viselkedhet úgy, mint egy lány. Ez most mindennél jobban letaglózza, elbódul a hullámzó érzések alatt.  Mikor úgy kerülnek, egy kósza szemvillanást enged doboza felé a robot vállain át. Már rettentően elnyújtja saját hangját, fáradt, erőteljesen kattog és köhög, de még így is gyönyörűen tud játszani a csengésekkel. Gyengéden dönti meg fejét, mintha ő is kimerült volna. Szemeit mélyen lehunyja, és megpróbál mindent magába raktározni. Tudja, hogy hamarosan vége van, azonban mellkasát még így is feszíti a végtelen elégedettség, az átéltség. Mélyet kell sóhajtson, arca elmerengővé és álmodó válik, hogy az utolsó másodperceket is a magukénak tudhassa. Ezt már senki sem veheti el tőle; nem minden katona mondhatja el magáról, hogy táncolt már ezen a Világon.

2010.05.17. 19:01 Zev Owen

A zenedobozból derengő, csilingelő dallam végignyúlik a halott folyosókon, a morajló szelet becézi, mintha egy titkos fegyvert hordozna, amivel képes arra, hogy lecsillapítsa a vad tombolást. A süvöltés és a váltakozó taktusok hangja keveredik egymással; csupán erre figyel, a távolba mélyedve, mikor a lány a vállára csúsztatva a kezét, közelebb lép hozzá. Szemöldökei felcsúsznak az őszinte meglepettségtől, miközben ösztönösen kihúzza magát, újra felvéve azt a gépies tartást, amit a váz már annyira megszokott. Legszívesebben hátrébb lépne, hogy kibújjon a dolog alól, mert fogalma sincs róla, hogyan kell táncolni, de visszafogja magát és egyhelyben marad, hogy bal kezét jól nevelten Khiara derekára csúsztassa. Felemelt kezeiket figyeli, majd a föld felé pillant, mintha szüksége lenne ezekre a kitérő manőverekre azelőtt, hogy a kék szemekbe nézne. Fanyar, kamaszos mosoly játszik az arcán, ahogy megpróbálja elrejteni zavarát. Kínban égő vonásokkal csóválja meg a fejét, mely mindent magában foglal. Hirtelen engedi ki a levegőt és füttyent alig hallhatóan, mint aki végképp rászánta magát, de ahelyett, hogy mozdulna, csak ajkai válnak el egymástól. - Te komolyan egy géppel akarsz táncolni? Akció dús lesz. Csak kezelj úgy, mint egy partvist, én sem leszek lazább nála. – széles mosolyába gúny vegyül. Pontosan a fejében vannak a lépések adatai, de hogy ezt kódokból átültesse a valóságba, az lehetetlennek tűnik a számára. Szánakozva felnevet saját tehetetlenségén, ahogy előre mozduló bakancsait figyeli. Vezetni akarja a lányt, de most leginkább életveszélyesnek érzi magát. - A tánchoz nem tudás kell, hanem érzés. – mondja savanyú hangon, vonásaira erőltetve a rá jellemző, cinikus fintort.

2010.05.17. 17:10 Khiara Laken

Azt hitte a levegő a hideg, azonban mikor megérzi az fémujjakat bőrén, rájön, hogy hozzájuk képest a szoba hőmérséklete nyáriasan kellemes. Izmai belerándulnak az érintésbe, mellkasát feszegeti a láthatatlan erő, ami miatt tekintete gondterheltté feszül. Ez is fájdalom a maga módján, és idő kell, míg hozzászokik; mintha hirtelen repülne magasra a légjáróval, a dermesztő ég legtávolabbi pontjára, ahol megszédül, nem kap levegőt, de a végtelen látványa mindenért kárpótolja. - Halhatatlanok. – visszhangozza a robotot a lélegzetnél is halkabban, hogy ne zavarja meg az átható csendet. Így minden pillanat egy örökkévalóság lehunyt szemein túl. Lassan emeli meg a fejét, de ajkai csak a fiú állát érintik, mintha hozzá akarná őket szoktatni a hűvös bőrhöz. Saját állán ezen a helyen egy seb gyógyul.  Kissé előrébb dől, hogy szíve Zev szellemalakjának bűvkörébe kerüljön. Tudja, mi ez a törékenység; óvatosan és hangtalanul mozog, mintha egy hirtelen mozdulatra megrepedhetne a körülöttük lélegző Világ. - Hidd el. Volt erőd ahhoz, amihez nekem nem. – suttog önmaga hangján; nem színtelen, nem parancsoló, hanem sebzett és vágyakozó. Ha színe lenne, bársonyos hajnalkékben látnák. A roboté olyan, mint a messzi alkony legbódítóbb árnyalatai. - Hálás vagyok, amiért elhoztál magaddal.  Hátrébb dönti felsőtestét, hogy a fénylő szemekbe nézhessen. Vonásai kisimulnak, miközben egy odaadó félmosoly húzódik ajkaira. Komolyan gondolt mindent - ismét túlcsordul a hálától. Ez az egyik érzés, amit a legjobban megbecsül. Hálás egy korty tiszta vízért, hálás egy friss lélegzetért, és az érintésekért, amiket eddig nélkülöznie kellett. Már idejét sem tudja, mikor volt képes ennyit mosolyognia egy huzamban. Még mindig halvány, tanulja, de már őszinte.  Gyengéden fordul el, majd odalép az éjjeli szekrényen várakozó dobozhoz, anélkül, hogy megbontaná az összefűzött ujjakat. Megpörgeti ott kulcs nélkül, ahol fel kell húzni, majd felnyitja a tetejét, hogy a dallam újult erővel szólaljon fel.  A kattogó csengés betölti az egész szobát. Mintha átszőné a levegőt és őt magát is. Titkok és emlékek szakadnak fel minden egyes elütött hangra, a magas és a mély elkeveredik, majd eggyé fonódnak, mintha mindkettejük emlékei lakoznának a doboz mélyén. Törékenyen harangoz, édesanyja jut eszébe. - Tudsz táncolni, nagyfiú? – kérdezi hirtelen, miközben visszafordul. Mosolygó tekintetén egy pillanatra szomorúság suhan át, ahogy újra kutatni kezdi a sötétet átszelő aranylást. - Mert én nem igazán.  Szabad tenyerét a vállon pihenteti meg, miközben feljebb emelve úgy támasztja ki az összevont ujjakat, mintha egy tükörből akarnának a másikba kapaszkodni. Egész közel lép a hideg testhez, hogy lazán behajlíthassa a könyökeit. Pillantásában csak a szerelem fénylik, ahogyan feltekint. A melódia kitartóan szól, és úgy érzi, hogy felesleges most aggódnia; valóban nem állhat semmi az útjukba.

2010.05.16. 21:03 Zev Owen

Szíve még mindig tébolyultan lüktet, izmai ugrásra készen feszülnek a vad adrenalintól, mintha bármelyik pillanat a vesztüket hozhatná. Mostanra már annyira belé ivódott a menekülő-védekező ösztön, hogy a legkisebb zajra is reagálnia kell, hiába ültettek a vázba pengeélű logikát. Hűvös tenyerét homlokához tapasztja, majd merev ujjaival fekete tincsei közé markol, körmeit a sűrű hajszálakba mélyeszti, mint aki így akarja elsimítani a homlokán felgyülemlett, aggodalmas ráncokat. Öntudatlanul szorítja össze a fogait, azonban minderre csak akkor eszmél rá, mikor állkapcsa belesajdul a kifejtett erőbe. Másik kezével még mindig az ajtófélfát markolja, mintha csak az tudná két lábon tartani; valójában testének feszülését igyekszik csillapítani. Nyaka még mindig perzsel a hirtelen jött érzelemhullámtól, háta pedig beleborzong a metsző hidegbe, ami a szobában uralkodik, annak ellenére, hogy a nyár közepén járnak. Fakó pillantása a képeket pásztázza, miközben nehézkes, megfáradt mozgással előre lendül, tudatába sulykolva az elképzelhetetlen szabadság tényét. Hinni akar a lánynak. Mérhetetlenül vágyik rá, hogy soha többé ne találják meg őket, mégsem tud teljesen elmerülni ebben a tökéletes ábrándban. Léptei alig hallhatóan koppannak a fapadlón, mikor megindul a szemközti fal felé. Khiara mellé áll, viszont nem néz rá, csak az ablak mellett függő tájképet figyeli, melyen a naplemente és a tenger árnyalatai ezerszínű álommá keverednek. Ujjait vágyakozva a kép üveglapjára csúsztatja. Arcára hirtelen ül ki a keserűség, mintha a letűnt korok lelkeit gyászolná. Ujjhegye óvatos mozdulatokkal követi végig a végtelen víz egyenes vonalát, pontosan ott ahol a kéklő hullámzás összeér a vérbe borult éggel. Gyászos sóhaj hagyja el ajkait, mikor elvonja pillantását, hogy a lányra nézhessen. - Sajnálom, csak... Alig hiszem el. – halkan nyel, és lesüti a szemeit. A parkettát bűvöli, mintha az elsötétült falécekből kiolvashatná a megfelelő szavakat. Orrán keresztül veszi a levegőt, fémtüdeje mélyen eltelítődik a hosszantartó lélegzetvétellel, mielőtt újra megszólalna. – Olyan törékeny ez az egész. Sosem hitte volna, hogy képes lesz erre. Mindig is magától félt. Attól, hogy többé nem lesz elég ereje elszakadni Norlana börtönéből. A hatalomra vágyó önzésből. Most némán kutatja magában jókedvének maradványait, de csak kételyeket és újszerű aggodalmat talál. Újra a vörös hajú lányt nézi. Végigköveti a tincsek vonalát, melyek a feszesen tartott vállakat érve omlanak alá. Ez egy katona tartása. Egy harcosé. Tanácstalanul nyújtja előre a karját, hogy megérintse, majd Khiara füle mögé tűrje a hosszú tincseket. Látni akarja az arcát; az egyetlen dolgot, ami most képes arra, hogy megnyugtassa. Ujjai a fülétől végigkövetik a nyak, majd a váll vonalát, keresztülvándorolnak a test mellett nyugvó karon, olyan óvatos vágyakozással, mint ahogyan a képet érintették. Mikor tenyere elér a lány kezéig, ujjaikat lassan összekulcsolja, majd közelebb lépve előrehajol, hogy megcsókolja a forró homlokot. - Minket nem győzhet le senki. Nem állíthat meg senki... Halhatatlanok vagyunk ebben a halott világban. – elmerengve suttog, mintha egy történetbe kezdett volna bele. Furcsának találja saját szavait, azonban csak pillanatokkal később ébred rá az ösztönösen kibukott mondatok értelmére: hogy sohasem válna meg a lánytól, mert bárhová is megy, ő vele tart legyen a cél ismert vagy felfedezetlen hely, az élet vagy a halál.

2010.05.16. 20:11 Khiara Laken

A megnyújtott léptektől szaporábban kellett volna, hogy lélegezzen, a feszültség azonban beléfojtotta mindezt. Mikor szemei elé tárul az üres szoba, egyszerre engedi ki a tüdejében rekedt levegőt. Mellkasa vadul remeg meg a sóhaj alatt, miközben szabaddá vált kezével hajába szánt, mintha a nem várt idegességet akarná levezetni. Egy pillanatra megingott – talán még sincsenek egyedül, talán a cyborgok vagy a katonák máris arra készülnek, hogy körbevegyék őket -, most azonban inkább csak furcsállni kezdi a paranoiás képzeteket. A robotoknak nem szokásuk tévedni; az az emberek dolga. - Jézusom… - suttog, mintha a szél hangján akarna beszélni. Ujjaival kitapintja doboza alatt rejtőző szívét, mely jólesően dörömböl. Utólag már hálás azért, amiért átadhatta magát a gyerekes félelemnek, mely régen nem volt szabadott. Egyre nehezebben bírja leplezni az utat törő könnyedséget, mintha kóstolgatná a szabadságot. – Ugye jól vagy? Kiszorítottad a vért a kezemből, annyira begyulladtál az ablaktól.  Úgy beszél gunyorosan mosolygó hangján, mint aki egy gyereket akar oktatni, vagy mintha benne meg sem fogalmazódott volna a félelem. Valójában, talán még jobban is retteg, mint a robot, hogy eljönnek értük; csak megpróbál nyugtatni és igyekszik biztosítania magát, hogy tényleg senki sincs rajtuk kívül. Hogy tényleg jól érzi, és nem csak a benne lappangó kimerültség zavarja össze.  Lassan beljebb lépdel a szobában, amihez hasonlót még nemigen látott. Idegen neki a kényelmes, szellős tér, a zsúfoltságot szokta meg. Itt minden ízléses, bár a megfakultság és a kifosztottság ide is elért. Óvatosan teszi az éjjeliszekrényre a zacskót majd a zenegépét, miközben szemeit a festményeken nyugtatja. Mindig rokonszenvezett velük, de ezek olyan régiek, hogy amiket ábrázolnak, azok mintha ennek a bolygónak a kifordított illúzió lennének. Még a növény elkopott zöldje is élőbb, mint a Meilisi múmiafák, vagy mint a fenti műfű. Oldalra nézve a tengerrel találja szemben magát; szíve átszellemülten dobban meg; a derengő sötétben is jól ki tudja venni a hullámok csapzott vonalait, a víz fénytelen kéklését. Elfeledkezik mindenről, és csak arra tud gondolni, hogy bárcsak meg tudna elevenedni a képbe zárt múlt.  Megpróbálja végleg lezárni az ablakot, hogy a szél ne vágja ki többet – mintha ezzel az egész hotelt megszabadíthatná a huzattól. Rácsukja a törött üvegre a másik részét, miközben kifelé bámul. A szél süvítése nem tudja őt megnyugtatni. Elhalkultabban tombol, de még így is bárhová beférkőzik. A sötétség azóta sűrűben telepedett meg a tájon. - Itt nem találnak meg minket… - lélegzi eltűnődve, szinte egy dallamba foglalva a mondatot. Azon veszi észre magát, hogy tekintetével áthatóan pásztázza onnan fentről a légjárójukat körbevevő semmit, mintha várnak valakit, vagy épp távol akarná tartani őt. Itt se, és máshol se. Megpróbálja kiverni a fejéből a már régóta kutakodó, meilisi és norlanai emberek képét, és ez az erőfeszítés most teljesen ledermeszti és nyugtalanítja. Neki nem is tűnik sok időnek, mert átaludta, de azóta már órák peregtek le.

2010.05.16. 16:01 Zev Owen

Az őrjöngő, homokszemcsékkel kavart szél nekifeszül a háznak, majd őrülten tépázni kezdi, mintha minden vágya lenne, hogy porrá zúzza és egyenlővé tegye a kiszáradt, elhalt földel. Megült tüdejében a por, ahogy magába kapta halk lélegzetét a reccsenésre, melyet újabbak követtek, ahogy a meginduló, viharos légáramban felsóhajtott az ősrégi, lerobbant ház. - Ne fesd az ördögöt a falra. – hirtelen suttog fel, majd dermedten körbepillant, de csak egy másodperc telik el, mielőtt kiszakadna belőle a rekedtes nevetés. – Egy kicsit begyulladtam. Mint egy horrorfilmben... Fogadok mindjárt kinyúl belőle egy kéz. Aranyszínű szemeinek szórt fénye a beszakadt lépcsőfokra téved. Maga is meglepődik azon, mennyire gyerekesen kezdett viselkedni az utóbbi néhány percben. Még ez a ház is képes megmozgatni a testében szunnyadó adrenalint, annak ellenére, hogy ennél ezerszer vészesebb helyzeteket is átéltek már. Néhány elnyújtott lépéssel beelőzi a lányt, de a kezét nem engedi el. Kettesével szedi a lépcsőfokokat, arcán széles mosoly játszik, mintha egyre jobban élvezné a helyzetet. Legalább négy emelet van, de az elsőnél tovább nem megy, csupán felméri a sötétségbe nyúló folyosókat, melyeket hófehér, számokkal jelölt ajtók szegélyeznek a lépcső tetején, három irányban. Elindul előre, a szemben lévő folyosó felé, ujjait végigvezeti a hűvös kilincseken, azonban az összes ajtó kulcsra zárva tartja távol az esetleges betolakodókat. A bejáratra gondol, ami beszakadva, félig lelógva függött a zsanérokon, mintha valaki betörte volna, talán élelem reményében. Ezeket azonban senki sem háborgatta. Kirázza a hideg a kétes gondolatra, de kizárja magából a paranoiás érzést. A szél újra felmorajlik, majd elhallgat, hogy a helyét egy dobhártyarepesztő csapódás vegye át, mintha valaki téglával dobta volna be az ablaküveget, mely most ezer darabra tört. Hirtelen pördül meg, és szegezi tekintetét a plafonra. A hang a felettük lévő emeletről jött, és már azt is tudja, hogy pontosan honnan. Egy másodpercet sem várva rántja maga után a lányt. Ha van itt valaki, akkor csak ember lehet, azzal pedig könnyen elbánnak, ha rájuk támadna. Szívdobbanásai erősödni kezdenek, ahogy egyre feljebb halad a nyikorgó, recsegő lépcsőfokokon, miközben akaratlanul is felszisszen a zajra, amit a lépéseik csapnak. Ha az illető fent dekkol, akkor már régen tud a jelenlétükről és elég időt kapott arra, hogy kényelmesen elrejtőzve, lesből támadjon. Eszébe jut, hogy a lányt talán vissza kéne küldenie a légjáróhoz, de nem akarja szem elől téveszteni. Akkor kevésbé félti, ha a közelében marad. A keresztben futó, háromfelé ágazó folyosók mindegyike üres. Csak a hűvös, esőillatú légáram jár át rajta gyenge sóhajaival, mely úgy süvölt, mintha földöntúli sikolyok visszhangoznának az elhagyatott hotelszobákban. Csupán egyetlen ajtó áll tárva nyitva, és mikor közelebb sétál már hallja a rozsdásodó nyikorgást, ahogy a szél előre-hátra mozgatja. Állkapcsa megfeszül idegességében. Légzése ösztönösen kihagy, hogy ne csapjon több zajt. Hirtelen rúgja ki a levegőtől befelé lendülő ajtót, de amikor benéz, csak egy becsukott, darabjaira hasadt ablakkal találja szemben magát. Kezének szorítása hirtelen engedi el a lány vékony ujjait, hogy visszapereghessen beléjük az imént elszorított vér. Teste ellazul, tartása emberibb pózt vesz fel, ahogy hátát az ajtófélfának támasztja, és ráébred, hogy csak a szél és ez az emberi frusztráció szórakozik vele. Furcsállja a babonás félelmet, mert már régen nem lett úrrá rajta hasonló. Ha a logika éberebb lenne, valószínűleg egy másodperc alatt rájött volna a hang okára. Az ablakot bevágta a szél, a meglazult üveg pedig elmozdult és széttört benne. Ennyi. Hangosat sóhajt, majd megemeli a fejét. Csak most veszi észre a szobába rendezett holmikat. A fehér falakra függesztett, megfakult képeket, melyek növényeket, és zöld tájat ábrázolnak. Az ablak elé tolt fésülködő asztalt és az alá rejtett, apró hűtőt. A csont üres ágyat és a mellé helyezett éjjeli szekrényt, mely furcsának hat a párja nélkül. Mintha valakinek csak az egyikre lett volna szüksége, mikor elhagyta a helyet.

2010.05.16. 13:03 Khiara Laken

Ellágyultan nézi a robot hátát, mintha azt akarná, hogy nézzen rá megint. Már szinte el is felejtette a harc alatt, milyen, mikor képes lenne boldogan meghalni; csak azért, hogy még egyszer végigfuttathassa ujjait a masszív gerincen, vagy hogy érezhesse nyakának bőrén a mosolyra húzódott ajkakat, anélkül, hogy látná őket. Csak arra jut ideje, hogy magához szorítsa a zacskó kekszet és a zenedobozt, és erőt merítsen, hogy lépkedni tudjon az elgémberedett alvás után. Egy pillanatra megszédül, mikor telibe találja a hűvös, tiszta levegő. Ahogy elnézi, a régies út a végtelen sötétbe nyúlik, ahol az elvonuló vihar villámai szikráznak csak néha, mint fel-felvillanó lámpafények.  Kirázza a hideg az elhagyatottságtól. Egy végtelenül üres helyen lépkednek, ahol talán még szellemek sem kóborolnak, mint Meilis más utcáin, ahol zsúfolásig nyomorognak a halott lelkek. Tudja, mert érzi. A földhöz ragadtak – keresik a családjukat, tovább harcolnak, vagy megpróbálnak elszakadni a múlttól -, mintha a pokolnak legalján sínylődnének. Elgondolkodott már rajta, hogy Norlanaban is létezik-e ilyesmi – valószínűleg igen, csak minden túl hangos és érzékletes, hogy egyáltalán meghallhassa őket bárki is.  Miközben áttörnek a kihalt palotán, rácsodálkozó szemeivel gyerekesen méregeti régiességét. Nyikorog lábuk alatt a parketta, mely életet von az eddig némaságban sínylődő térbe. A kietlenség ellenére a plafonon gyönyörű csillár függeszkedik – egyáltalán nem illik a hotel ósdivá érett, egyszerű légkörébe -, mely száz és száz drágakőjének csillogásával keltette egykor a tökéletes szépség illúzióját. Persze az ékkövek mind hamisak. Most már inkább sejtelmes, rendkívül kiélezi, s vonzóvá teszi az antik atmoszférát; a műgyémántok megtörik azt a kevéske fényt, mely még beszökik ide, s prizmáikkal ezerfelé szórják a plafonon. Csodálattal nézi a rögtönzött csillagokat, majd még elkapja saját képüket egy, a falra fúrt kopott tükrön, mire borzongva rázza meg a keserédes hideg.  Teljesen egyedül vannak. Erőteljesen szorítja meg az övével összevont ujjakat. A sovány és sápadt arc, amit futólag viszontlátott, ugyancsak megrémítette. Nem olyan sok ideig feküdt hullaként a teste, mégis, mintha azóta egyre csak próbálná pumpálni belé az életet. Égővörös haja és szemei nem változtak, talán csak annyiban, hogy éjkék tekintetében most feltüzelt kíváncsiság csillogott.  Mire magához tér, már a sötétben elvesző, keskeny lépcső aljánál járnak. Ahogy felnéz, olyan érzése támad, mintha valaki várná őket a tetején, csak sziluettje beleolvadt az éjfeketébe. Megáll egy pillanatra, majd tudva, hogy mire gondol a robot is, habozik néhány másodpercet. - Oké. – sóhajt mélyet. Hangja rekedt, és fáj a torka, mert szomjas. – Ha ez is beszakadni készül, ne ugorj utánam.  Lábával lassan rálép az első, a második, majd a harmadik fokra. Por kavarodik fel, doh és nedves fa illata. Vészesen nyikorog, a lépcsőt összetartó gerendákat felemésztette az idő, azonban még biztosan tudják súlyát tartani. Elégedetten, gúnyosan hunyorog hátra a fiúra, majd merészen indul neki a többinek.  Tömegét nehezíti a következőre, de már csak annyit érez, hogy az besüllyed alatta. Az ártatlan reccsenések hangjait fatörés vágja el, mire reflexszerűen ugrik hátra. Torkából egy figyelmeztető kiáltás szakad fel, miközben nekiütközik a robotnak; a rémületet düh váltja fel, s míg elnézi az omladozó fokot, káromkodnia kell magában. Kibaszott lépcső.  Most már legalább nem érzékeli a fáradtságot, mert szíve a torkába küszködte magát. Hevesen szorítja dobogó mellkasához a faládát, miközben megpróbálja visszafojtani a hirtelen jött, ideges nevetést és a bosszúságot. Szórakoztatónak találja, hogy leszakad alatta minden. Megint felnéz, de átlépni a megüresedett fokot és újra megindulni már visszakozik.

2010.05.15. 18:40 Zev Owen

Dermedten figyeli az ébredező szépséget. Az élet egyetlen értelmét, mely ugyanazokban a tengerkék szemekben születik meg, amelyekben ő végleg elveszik. Halvány mosoly szökik arcára, mikor Khiara hozzábújik, és vékony karjaival átfogja kiegyenesedett felsőtestét. Lassan előrébb hajol, arca leheletfinoman érinti a lányét, majd vonásait a nyakhajlat lágy bőrébe rejti. Mélyet lélegzik abból a jellegzetes és megismételhetetlen illatból, mely a nyári zápor és a tengeri levegő frissességét hordozza magában. Beleborzong a jóleső közelségbe, a tudatba, hogy soha többé nincs egyedül; a szerelembe, mely gyerekes áhítattal söpör végig feldobogó mellkasán. Még sohasem érzett hasonlót, még egyszer sem telítette csordultig ez az átható melegség, amitől gondolatai végleg megzavarodnak, torka pedig kiszárad a megakadt szavaktól. Percekig áll így, mozdulatlanul, mire feleszmél, hogy viszonozza az ölelést. Óvatosan emeli meg a fejét, majd elnyílt ajkait végighúzza a sima arcbőrön, míg a félrobot füléig nem ér velük. - Jó reggelt hercegnőm. Megérkeztünk a palotához. Remélem, elnyeri majd a tetszését. – gúnyosan suttog, és hagyja, hogy arcán szétterüljön az a cinikus vigyor, mely teljesen széttördeli a ráforrasztott, érzéketlen maszkot. Érzi vonásaiban az újszerű feszülést. Már nem is emlékszik mikor mosolygott utoljára ilyen őszinte átéléssel. Még néhány pillanatig karjaiban tartja a lesoványodott testet, majd elszakad tőle, hogy a kék szemek mélyére tudjon nézni. Mikor tekintetük találkozik, egy mély, elégedett sóhaj szakad fel a tüdejéből, melytől úgy érzi, mintha megtisztulna halállal megfertőzött lelke. Szeretné azt hinni, hogy a nehezén túl vannak. Hogy most már csak a természet szeszélyei jelenthetik a legnagyobb gondot. Hazudni akar magának és a lánynak is. Nem áll messze attól, hogy édes szavakkal áltassa és reményről meséljen a káosz tengerének legközepén. - Gyere. Itt letáborozunk. – szólal meg, gyerekes mosollyal az arcán, miközben végigsimít a karján, míg el nem éri a csontos kézfejet, melyet rögtön a markába fog. Egy kimért mozdulattal segíti le a székről a törékeny lányt, hogy egy gyenge lendülettel maga után húzhassa. Megpróbálja visszafogni a megnyújtott, gépies lépteket, hogy Khiara lépést tudjon tartani vele. A rádobott, megszáradt ing felkavarodik a szélben, és magába issza az éjszakai légáram illatát. Jólesően kényezteti testét ez a langyos fuvallat, melybe nem keveredik sem a vér, sem a torokszorító füst illata. Egy másodpercre még visszatekint a nyitva hagyott légjáróra, de nem is veszteget rá több időt. Tudja, hogy senki sem fogja elkötni vagy kifosztani, hacsak nem a testet öltött, lelkét vesztett semmi járja kóbor szellemként ezt az elhagyott vidéket. Fogalma sincs róla, meddig maradnak itt, de azt mindketten tudják, hogy nem ez az úti cél. Talán csak egy napot szánnak a helyre, amíg tovább nem gondolják a sohasem létezett tervet. Most mindennél jobban leköti saját kíváncsisága. Az ódon hotel csábítja egyre beljebb, a múltból maradt élet titkaival. Látni akarja mi minden változott azóta. Hogy ezek az antik holmik hogyan néznek ki a valóságban. Mikor benyit, a nedves fa illata fogadja, mely tökéletesen visszaadja egy régen elhagyott ház légkörét. A hallban néhány felakasztott, régi kabát, az előtér szinte teljesen üres, csupán néhány felborított szék és egy üres recepciós pult áll, mellette felfelé vezető lépcsővel. Nem érez csalódottságot, mikor beljebb hatol a jellegtelen félhomályba, és átsétál a kiürített szobán, ujjai közt szorítva az apró kezet, melynek melegsége jólesően égeti jéghideg bőrét.

2010.05.15. 17:24 Khiara Laken

Gyötrik őt az elmúlt nap képei, melyek gondolatai közt motoszkáltak. Vér, ismerős holtak, arcok mosódnak eggyé, s mindeközben az eső vak dobolása teszi igazán élővé álmát. Ez nem is álom - inkább csak újraéli a zaklatottságot, mintha azt a feladatot szabta volna rá ki a Sors, hogy visszanézve felkutassa a Világ hibáit -, és ennek borzalmát pedig a megbocsájtás tisztasága teszi igazán szürrealistává. Néhány óra múlva elérkezett a jelenbe, ahol monotonul dobogó szíve már verdesve próbál észhez térni.  Kifújja orrán át a levegőt, miközben elnyíló szemeibe gyenge fény tör utat. Természetes fény, mégis élettelen, akár a neon. Egy pillanatig azt hiszi, a bázison van, és valahol egy sarokban üldögél megrészegülten, szédelegve, mert a csata után rosszul lett. Kifejezéstelen arccal húzza még összébb magán a lepedőt. Teste már teljesen átmelegedett, a hűvös azonban továbbra is jelen van. Nem emlékszik tisztán, mi történt alvás közben. Ez a kiürültség, a lélek céltalan merengése mintha tiszta lapot adna az ébredéskor. Súlytalanul lebeg, és nem fáj semmije. Ujjai görcsösségét érzi meg egyedül, mert egyik keze végig a takarót, a másik pedig zenegépét markolta.  Egy arc körvonalazódik ki lelki szemei előtt. Tekintetét már félig elnyitotta, de csak mered maga elé, mint egy kiégett báb, és egyre a gondolataiban, a semmiben tetszelgő vonásokat bűvöli. Talán álmában látta. Élet költözik pillantásába, mikor rájön: a szénfekete hajhoz és a barna szemekhez név is tartozik. Nem kódszám, nem egy dögcédulához hasonló átértelmezett megnevezés, hanem olyan név, amit anya ad a gyerekének.  Pillantása a másik oldalra téved, de a mellette levő ülés üres. Szíve nyilall a hirtelen bedobbanástól. Ajkai elnyílnak az érthetetlenség miatt, és hirtelen mozdulni sem képes. Úgy érezte, nincs egyedül, és ezért a semmi kísérteties látványa megrémisztette. A torz valóság egyre inkább maga alá vonja, míg hátra nem dönti a fejét és farkasszemet nem néz a fölötte álló robottal.  Az elhalt fények hátborzongatóan körvonalazzák ki a merev arcot. A megnyugvás könnyedén mossa át vénáit, hirtelen mindent érzékelni kezd. Teste ellazul a székben, de a fáradtság utóhatása még mindig tompán nyomja homlokát. Egyik kezét kiszabadítja a lepedő fogságából és felnyúl, de nem éri el a távoli vonásokat, így csak a karon simít végig. Minden csendes, csak a természet hangjai morajlanak néha fel. Hosszakat lélegezve teszi maga mellé dobozát és térdel fel az ülésre, majd lazán nyúl át a robot karjai alatt, fejét pedig a mellkasára hajtja. Így füle pont a szíve fölé nyomódik; tisztán hallja a félfém taktusokat, melyek tovább nyugtatják őt. Nem követelően szorítja magához a felsőtestet, inkább fásultan és félig öntudatlanul. Körül sem nézett a tájon, nem tudja, merre vannak, de ez most nem is számít neki. Élvezi a megfáradt csendet, és az érintést, ami már nagyon hiányzott neki.

2010.05.15. 15:45 Zev Owen

Az út hosszú és egyhangú. Néma, mint az elszenesedett táj, ami felett repülnek. Rázza a hideg, mintha meg akarná ölni a beteg fáradtság. Úgy érzi, alig bír eszméleténél maradni, szemei félig lecsukódnak a halotti csendben, melyben csak a lány egyenletes légzését és saját, lelassult szívdobbanásait hallja. A tompa lüktetés most elevenebbül mozog mellkasában, mint valaha. Romok, megfeketedett, mocskos házak amerre csak lát. Gyomrában ugrál a feszültség, miközben magát átkozza, amiért kifelé kell néznie. Néha élettelenül felsóhajt, mint aki magát akarja lehiggasztani, vagy csak a hányingerét akarja csillapítani. Megszédíti a világ iránti gyűlölete, ahol több a halál, mint az élet. Férfi, nő, idős, gyerek; a végzet nem válogat. Elviszi mindegyiket, ha a sors mutatója rájuk billen. Gyötrelmes, végtelen órák telnek el, mialatt csak előre bámul, merev, üressé vált arccal. A karfára könyököl, miközben állát a tenyerébe támasztva masszírozza a halántékát - úgy érzi, menten szétrobban a feje. Mostanra már annyira érzéketlenné vált, hogy a halál tudata is untatja. Ölni tudna egy árnyalatért, egyetlen elvétett színért, de mindez hiú ábránddá válik, mikor a kopottszürke táj lassan ébenfeketévé sötétül. Már az eső sem ostromolja az ablaküveget. Csupán felszáradt könnyei látszanak a sápadt fényben, amit az alkony elhaló sugarai ontanak magukból a távoli esőfelhők mélyéről. A lenyugvó Nap derengése is elvesztette vérvörös színeit. Halotti fehérbe burkolózva képes csak áttörni a gyilkos gomolygáson, mely alig hallható dörgésekkel vonul a semmi felé, hogy láthatatlanná váljon a távoli horizonton. Alattuk semmi más, csak a kiszáradt, felrepedezett föld. A kietlenség a széllel együtt üvölt a lombjukat vesztett fák ágai között, melyek elvétve magasodnak az elborult égbolt felé. Néhol még látni elöregedett betonutakat, de a kopárság mára már mindent legyilkolt és megtisztított, mintha a természet újjászületésének kívánna helyet szorítani. A kijelző pulzálni kezd, a megfogyatkozott üzemanyagot jelzi, ezért egy autóssztrádából nyíló kitérőnél áll meg. A légjáró fújtatva telepszik meg a porlepte aszfalton, melyen a kavicsok őrülten csikorogva fogadják a rájuk telepedett súlyt. Egy benzinkút, mellette pedig egy nagyobb téglaépület magasodik „HOTEL” felirattal. Az égők, amiket belé szereltek, hogy az éjszaka sötétjében is látsszon, már régen kiégtek, és magukkal vitték a valaha volt civilizáció utolsó darabjait is. Itt már egy lélek sincs, de ha lett is volna, akkor sem élte volna túl sokáig, ilyen távol a hatalmas várostól. Nehézkesen nyitja fel az ajtót, melyre rögtön beáramlik a porlepte szél. A homok ízért érzi ajkai között, miközben hunyorogva kilép a szabad levegőre, hogy felmérje lát e légjárót közeledni valahol a távolban. Semmi. Megdermeszti ez a tömény üresség, ugyanakkor végtelenül meg is nyugtatja. Mikor visszalép a légjáró sötétjébe, halk léptekkel megy oda a székben kuporgó lányhoz; tenyerét a támlára fekteti, de mozdulatlan marad. A kijelzők fényében körvonalazódó, békés arcot figyeli. Tudja, hogy hamarosan fel fog ébredni, ő viszont nem fogja felzavarni. Önző dolog lenne máris visszarángatni és szembesíteni a zord valósággal.

2010.05.15. 14:47 Khiara Laken

Résnyire nyitja szemeit, mintha meg akar bizonyosodni a felől, hogy valóban elindultak. Oldalra fordult fejjel veszi ki nyílt temetést, amelyet az ég már előre megkönnyezett. Onnan fentről kicsinek és jelentéktelennek tűnik minden és mindenki. Siralmas, hogy mennyire; a cyborgok és az emberek ugyanúgy végezték, Norlana és Meilis egymást ölelve fekszik a bíboros földön. Nyers sebzettség és törékenység elevenedik meg, a halandóság és a magány hidege.  A nyári meleg most sehol sincs. Ahogy elnézi a száguldó tájat, érzi meg a hűvöset bőrén futkosni, amely mocorgásra ösztönzi. Fintorogva mozdul, előregörnyed, majd vakon kezd kutakodni a műszerfal alatt. Csak hosszú pillanatok után találja meg, amit keresett; egy pokrócszerű anyag simul ujjai közé, melynek fehérét az idő és a használat világosszürkévé koptatta. A robotnak is van egy ilyenje. A norlanai légjáró keskeny, csak néhány utast bír el, és az ilyenekbe mindig rejtettek a takaró illúzióját adó anyagokat. Arra az esetre, ha hosszú útra indultak az emberek.  Magára teríti, beburkolva a dobozt és a zacskót is. Felhúzza a lábait, összegörnyed az ülésen, kissé arrébb fordulva dönti fejét a támlának. Érzéketlenné akar válni a sebek miatt, melyek égnek és viszketnek a felgyorsított gyógyulásban. Laposakat pislog, és tudja, hogy így előbb-utóbb el fog aludni. Szíve monotonul dörömböl, lélegzetei megdermednek, akár a felfelé tornyosuló, levegőben megállt füstoszlopok, melyekben lelkek tucatjai próbálnak az ég felé törni.  Már nagyon kiélezettnek látja az ablakon pergő cseppeket. Vészesen lassan kapaszkodnak a széllel szemben. A félálom mintha részegség lenne; a testi-lelki kimerültség teljes súllyal szakadt rá. Tökéletesen rábízta magát a mellette navigáló fiúra, aki most menekítette ki őt az éjsötét katlanból. Még mindig nem eszmélt fel rá teljesen, mert a szabadság meghökkentő és felfoghatatlan. Gondolatai már alig pislákolnak, az utolsó pedig, amit lát, az a szürke eggyé mosódottság – azt akarja, hogy mire újra kinyitja a szemét, már a nap fénye borzolja őt, és ne a vérfagyasztó hideg.

2010.05.15. 13:10 Zev Owen

Keserű ábrázattal figyeli a lány üres próbálkozását arra, hogy valamennyi éltető energiát magához vegyen. Arcára kamaszos fintor húzódik, majd mikor Khiara lehunyja a szemeit, eleget tesz a kérésnek. A légjáró motorja fülsüketítő robajjal életre kel, végül halk dorombolásba kezd, mely annyira elenyésző, hogy az ablakon pattogó ritkás esőcseppek zaját is hallani lehet. Rutinos mozdulatokkal ösztönzi emelkedésre az acélszörnyet, mely vakon indul a fentről derengő, szürke fény felé. Ahogy felemelkednek, rögtön magába vonja őket a felhőszerű, fátyolos ködburok. Valamivel lejjebb ereszkedik, hogy a látási viszonyok kitisztuljanak, majd előrébb dől, hogy szemügyre tudja venni a véres csatározások maradványait. Épületekből kihasított, hatalmas törmelékek füstje dereng a távolban, hullák milliói fekszenek élettelen bábok módjára a nedvességtől csillogó beton felszínén, mintha egy kísérteties makett darabjai lennének. Egy játékváros. Hazugságnak tűnik ez a vérrel szennyezett borzalom, ami a szemei elé tárul. Lopva oldalra pillant, csak a szeme sarkából néz a lányra, abban reménykedve, hogy aludni próbál és még véletlenül sem nyitotta ki a szemeit. Nem akarja, hogy ezt is látnia kelljen. Véget akar vetni ennek a gyomorforgató borzalomnak. Gyorsít a hangtalan jármű mozgásán, de ügyel arra, hogy teljesen Meilis szintjén maradjon. Norlana ezerszer veszélyesebb a levegőben, mint a földi város valaha is lesz. Már egy lelket sem látni odakint. Ha voltak is életben maradt katonák, vagy behúzódtak a rejtekhelyeikre, vagy visszamentek az egységeikhez, Norlana szívébe. Itt már nincs különbség egyik és a másik harcos között. Most gyászos csend honol, de tudja, hogy rövidesen keresni fogják őket, sokkal elszántabban, mint ahogy eddig tették. Nincs több esélyük; ha együtt akarnak maradni el kell tűnniük innen, ahogy a lány mondta.

2010.05.14. 23:24 Khiara Laken

Megtörli az arcát, majd sóhajtozva lehiggad a színtelen szavaktól. Hátradől, felfelé néz, mintha azt akarná elérni, hogy több könny ne törjön utat a szeméből. Hosszakat nyel, a hirtelen elvágás még inkább beléfojtotta a feszültséget. Csak későn veszi észre, hogy a robot nyújt felé valamit; nedves vonásokkal tekint félre, nem is igazán látja, mit akarnak neki kínálni. Nem néz a szemekbe, borzalmasan nézhet ki. Fásultan nyúl a tasakért, hálás felszusszanással megköszönve az ételt.  Egy ideig csak tétlenül nézi kezeiben, majd úgy nyúl bele, mintha valami szörnyűséges dolgot készülve kivenni. Csak most döbben rá, hogy a robot mintha mindent odavarázsolt volna hirtelen. Gépiesen tör le egy darab kekszet a fogaival, hogy megkóstolja – az íze papír, majd keserű a szájában megült vér miatt -, de rá kell jönnie, hogy egyáltalán nem esik neki jól. A gyomra forog, és úgy érzi, most még vizet sem bírna magába erőszakolni, mert azonnal kijönne belőle.  Kimérten ejti ölébe a zörgő, színes zacskót. A másik kezével még mindig a zenedobozt markolja, és semmiért sem engedné el, kivéve ha a fiúnak kéne adni. Szíve hevesen ver a hirtelenjében feltörő, szeszélyes zokogás után - próbál lélekben végleg elcsendesedni. Oldalra tekint, az ablakra felduzzadt szemeivel, miközben újra megköszörülve a torkát. - Tudom. Sajnálom. – sorakoztatja a töredékeket, rekedt lejtésébe erőt próbálva csempészni. Erősnek kell lennünk. Újra megtörli az arcát, míg sebesen válogatja magában szavait, hogy felülkerekedjen a megrázkódtatáson. - Kérlek... Ne érezd rosszul magadat miattam. – nyögi halkan pár pillanatnyi csend után. - Nem a Te hibád… csak sok minden történt egyszerre. Azt hittem, az élő szív könnyebb lesz, de ez nem igaz. Legalább annyira nehéz, mint a mű.  Lassan fordítja vissza a fejét, alulról pillantva valahová a robot helye felé. Nem kell látnia őt, elég, ha érzi, hogy ott van valamerre. - Hamarosan teljesen felébredek, nem hagylak cserben. Tudod, hogy nem hagynálak. – szaggatottat sóhajt, majd végleg hátradől, és végleg lehunyja könny mosta szemeit. – Tűnjünk innen.  A szavakat ellentmondás nem tűrően ejtette ki, némi gúnnyal és átéléssel a hangjában, mintha a Világtól akarnának elszakadni.

2010.05.14. 22:40 Zev Owen

Nem érzi magát olyan kényelmesen, mint amikor a lány ágyán feküdt. Fémgerince természetellenes pózba görbül a merev vezetőülés székében, ezért képtelen ellazulni és átadni magát a színlelt álom rémképeinek. Hallja a csendes zokogást valahol maga mellett, melytől kíméletlenül ellepik a rossz érzések. Ha tudta volna, hogy ez lesz, nem taposott volna így a lelkébe még egy utolsót, mintha a kegyelemdöfést akarná vele megadni. Szakadozva lélegzik fel, aztán feljebb csúsztatja magát, hogy háta teljesen nekifeszüljön a fekete bőrtámlának. A szék még sokáig rugózik alig kivehető mozdulatokkal a súlya alatt, mintha a szíve ritmusát követné. Csak erre összpontosít, amíg Khiara fájdalma el nem csendesedik. - Enned kell. Gyenge vagy, sok vért vesztettél. – mondja furcsán élettelen hangon, de ez a monotonság teljesen más, mint amilyet a gépek használnak. Valójában képtelen eltalálni a megfelelő hangszínt. Tartózkodik attól, hogy újra megszólaljon, de muszáj valamivel hígítania a körülöttük megült feszültséget, ha nem akar ebbe az egészbe végképp beleőrülni. Nehézkesen hajol előre, hogy felkapja a földről az egyik kekszes tasakot. Egy hirtelen mozdulattal tépi fel és nyújtja oldalra a karját, a lány felé, hogy kizökkentse ebből a tétlen merevségből. - Erősnek kell lennünk, ha élni akarunk, Khiara. – jelenti ki gyengéd hangon, annyi lágyságot csempészve az érdes, kemény tónusba amennyit csak bír.

2010.05.14. 21:46 Khiara Laken

Ujjai megállnak a zenedoboz faragásain, majd újra megindulnak idegességében, majd ismét leáll, mikor meghallja az emberien csengő hangot. Érzi, hogy érzelmek lepik el, mintha ezerféle állat kezdené finoman és durván tépkedni. Érzi, hogy megpróbálja eltaszítani magától a szavakat, mégis csendben issza őket, és még akkor is teljes némaságban ül, mikor a fiú már rég elhallgatott.  Íriszei sem rebbennek oldalra, tudja, hogy csak lecsukódott szemhéjakkal találkozna. Az emberi arc most álmodik, látja szemei sarkából a gyenge tükörképet a félsötétben fénylő üvegen. Maga elé mered, és hirtelen nagyon butának érzi magát. A naivsága az eget veri, és most megint borzasztóan szomorú amiatt, amit hallania kellett. Tudnia kellett volna, és a legrosszabb, hogy valahol tudta is, nem felejtett el semmit. Szörnyetegnek érzi magát. Felállna és odamenne, de nem képes megmozdulni. Torkát feszegetik mély lélegzetvételei, mintha lénye is fel akarna szusszanni, de egyszerűen nem képes rá.  Hosszú pillanatokat veszteget, igyekszik erőt merítenie a lepelként rájuk boruló csendből, mely már felszabadulni kívánkozik. Hamarosan minden könnyedebb lesz a bánat árán, a fekete és a fehér színeket kap, de most lázong benne a minden, mint egy betegség. Minden perccel jobban akar beszélni, érinteni, hogy tudassa, van benne elég élet, hogy bármit megadjon és ne csupán rab legyen.  Torkát halkan köszörüli meg, majd egyből sóhajt egy mélyet. Még mindig nem tekint oldalra; fátyolos tekintetében most egy pillanatnyi megnyugvás csillog, mely kiutat mutat a szakadékból. - Azt hittem, hogy… most már utálsz. – mondja, majd szemeit egyszerre lepik el a könnyek. Mire feleszmél, már kitört belőle a néma sírás, az a maró, fojtogató érzéshullám, mely szívétől csúszkál egészen elhomályosult pillantásáig. Olyan heves, hogy nem képes visszafojtani. Egyszerűen csak ledönti őt, vér tolul ajkaiba, megfullad, szaggatottan lélegzik, majd mikor már egész arca lángol, hangosan zokogni kezd. Ez a fájdalom semmi máshoz nem hasonlítható; mikor úgy beszéltek vele, azt hitte, végleg elundorodtak tőle, és hogy hamarosan meg fog halni. És ezért nem is hibáztathatott volna senkit. Olyan volt, mint mikor egy halálos beteg elutasítja a gyógyszert, majd mikor már késő, kezd rádöbbenni hogy élni akar.  Egy idő után felszabadul, de most még szilánkok vájják lelkét, mely minden szúrásnál átlátszó vért könnyezik összeszorított szemein át. Ujjai görcsösen markolják a zenegépet míg egyik kezét fel nem emeli, hogy lélegző ajkaira tapassza tenyerét. Soha, soha sem sírt még ilyen szívszaggatóan. Reszket a hidegtől, rázza vállait a zokogás, bőre viszont perzsel. Nem elég. Gyűlöli magát, mert elviselhetetlen volt, és nem tette boldoggá a robotot, mert saját maga foglya; ilyen, és ehhez hasonló gondolatok száguldoznak sajgó fejében, tökéletes emberi lemondással. Hirtelen meg sem próbál kimászni a gödörből, inkább temeti magát. Lélegzetei már elcsuklanak, és szédül, de még mindig nem képes teljesen abbahagyni. Kezd rájönni, hogy mi a különbség az öntudatlanság és a nyitott szemmel járás között, és hogy melyik éri meg jobban hosszútávon.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]