Új bejegyzés Frissítés

2009.06.25. 17:52 Daniel barth

Csak rezzenéstelenül hallgatja saját légzését, szívének erőteljes, fáradhatatlan dobbanásait, miközben feszélyezetten babrál mellette fekvő kardjainak éleivel, néhol felkarcolva ujját, így egyre szaporodnak kezén az apró, vérző karcolások. - Nem rossz így...? Velem együtt lenni, miközben emlékeztetlek a húgodra...  – tudja, ha akár csak egy szót is szólna, hangja megremegne, azt pedig nem akarja, hogy látszódjon rajta a lány kérdésének súlyossága, így inkább csak szótlanul mozdítja meg fejét, egy apró „nem” biccentéssel. - Ami azt illeti, nem vitatkozunk, részemről el van döntve a dolog. Az egyetlen, amit ki kéne találnunk, hogy hogyan jutunk fel. – Tekintetét visszafordítva az ég felé, mozdulatlanul tűri, hogy a lány a hajával babrál, hisz mostmár teljesen mindegy. Bekötözött szemével eléggé figyelemfelkeltően néz ki, talán zavarja is egy kicsit a helyzet. Kezével eltakart tekintete elé söpri fakószürke tincseit, közben hozzáérve a lány kezéhez. Mikor Mizuki hátradől, csak gunyorosan elmosolyodik. - Nincs mögötted fal. – nyúl a lány keze után, hogy megfogja, mielőtt hátraesik. Sokatmondó vigyor jelenik meg a képén, mely szinte már idegesítőnek hat hűvös jelleme mellett. – Azért ennyire béna nem lehetsz... – csóválja meg a fejét, miközben lassan feláll. - Tévedsz... Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem félek... Félek, és aggódón. Bármi történhet, az is megtörténhet, hogy a végzetünkbe rohanunk... De úgy is felmennél, nem de? Nem bírnám ki, ha nem tartanék veled, ha aggódnom kéne, mert nem tudom, mi van veled... Nem akarlak cserbenhagyni, soha nem foglak cserbenhagyni! – magán érzi Mizuki kritikus pillantásait, de próbál nem tudomást venni róla, csak továbbra is kezét vagdossa szórakozottan kardjával, mielőtt visszacsúsztatná őket a bőrtartóba. Arcáról lassan eltűnik mosolya, ahogyan újra visszatér komolysága, s végiggondolva a dolgokat, sietős léptekkel elindul egy utcán arra, amerről idejöttek. - Ettől féltem... Ne csináld ezt. Nem adhatod fel értem a saját életed. Szép álmok, hogy együtt felmegyünk, de én nem akarom. Ne azért gyere föl, mert engem nem akarsz cserbenhagyni. Csak akkor jöhetsz velem, ha... Ha nem érdekel, mi történik velem. Mint mondtam, ne rajtam segíts, mert rajtam már nem tudsz. Másokon... Akiknek még nem késő. Sajnálom. – szomorúan lehajtott fejjel elindul az utcán, s bár lépései határozatlanok, és kényszeredettek, mégsem fordul vissza. - És ne kövessetek. – suttogja maga elé elhaló hangon néhány lépés után. Kezével nekitámaszkodva a házak falának, botorkáló léptekkel távolodik el, de végül egy utcában, ahol már nem láthatják, leroskad a ház tövébe. - Nem... Nem tudom itt hagyni... – motyogja maga elé. Akadozó, fáradt mozdulatokkal szedi ki tokjából két kardját, mindkét kezébe egyet-egyet tartva, maga sem tudja, miért. Némán forgatja kezében az éles fegyvert, melynek éle néha-néha megcsillan a szürkületben. Néhány perc múlva feszélyezetten hajítja el mindkettőt arrafelé, amerre Mizukit és Aliciát hagyta, majd hevesen zihálva csúszik le háta a durva falon, elnyúlva annak tövében.

2009.06.25. 15:10 Alicia

Érdeklődve hajtja oldalra a fejét. - Alicia... Szóval az átváltozás a képességed? Nem mondom, ügyes. – szólal meg Daniel. Elismerően bólint a macska,majd nyújtózik eggyet.Teljesen ledöbbent,hogy eggyesek milyen hangulat emberek,de inkább csak egy halk "miau" jött ki a száján. Elgondolkodott,hogyan tudna a feljutási problémán segíteni Mizukinak és Danielnek. Felállt,merázkódott, és fel le kezdett el járkálni,hátha eszébe jut valami. Közben fél füllel hallgatta,ahogy beszélgetnek. ~Esetleg át változhatnák valamivé...~gondolkodott,de más lehetőségek után kutatott. ~Kell lennie valaminek~Néz fel az égre.Vissza lépked,de még semmi sem jutott eszébe.

2009.06.25. 14:36 Mizuki Sawa

- Amit mondtam, komolyan gondoltam. Nagyon emlékeztetsz a húgomra. Bár külsőre biztosan nem, de a hangod... és... tulajdonképpen ezért próbáltam veled végig ellenségként viselkedni. Túlságosan is fájt... Némán gondolkodott el a fiú szavain. "Tehát nem is azért viselkedett úgy, mert bunkó voltam? Hanem mert a húgára emlékeztetem... Én meg még a fejéhez vágtam, hogy nincs bátyám..." - Nem rossz így...? Velem együtt lenni, miközben ennyire emlékeztetlek a húgodra? - Azt kívánta bárcsak ne így lenne, ne okozna fájdalmat Danielnek azáltal, hogy minden egyes szava felkavarja benne az emlékeket. Tekintetét a közeledő fekete macskára emelte. Egyszerre volt neki idegen, és mégis ismerős. - Alicia... Szóval az átváltozás a képességed? Nem mondom, ügyes. - A fiú szavai meglepődést váltottak ki belőle, de ez mégis megmagyarázott mindent. Elismerően mosolygott, és ez mindkettejüknek szólt. Végigkövette tekintetével a fiú mozdulatát, ahogy becsomózta az anyagot. - Most elég furcsán nézhetek ki... - A fiú mosolyára csupán egy mosollyal válaszolt. Miután a fiú visszafektette a fejét az ölébe, egy darabig csak nézte, aztán szórakozottan játszadozott a tincseivel. - Most valahogy Dejavu érzésem van. Elkezdünk veszekedni, hogy velem jössz, aztán végül megint ugyanitt fogunk tartani. Ez nem vezet sehová. - Ami azt illeti nem vitatkozunk, részemről el van döntve a dolog. Az egyetlen, amit ki kéne találnunk, hogy hogyan jutunk fel... - Az örökös probléma. Egyszerűen nem jutnak egyről a kettőre. - Te tényleg nem félsz attól, hogy mi történhet, ha velem maradsz továbbra is. Csodálom a bátorságodat. Mert én félek. - a fiú szavaira akarata ellenére is megborzong. -Tévedsz... - "Ne csodálj, mert nincs miért..." - Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem félek... Félek, és aggodóm. Bármi történhet, az is megtörténhet, hogy a végzetünkbe rohanunk... De úgy is felmennél, nem de? Nem bírnám ki, ha nem tartanék veled, ha aggódnom kéne, mert nem tudom mi van veled... Nem akarlak cserben hagyni, soha ne foglak cserben hagyni! Komoly tekintettel nézett a fiúra. Semmi kétség, félt, de az elszántsága sokkal nagyobb volt. Fáradtan dőlt kicsit hátra hátát és fejét a falnak támasztva, miközben a fáradtság újra átvette az uralmat a testén.

2009.06.25. 14:02 Daniel Barth

Némán, rezzenéstelen kifejezéssel fekszik továbbra is, fejét a lány ölébe hajtva, egyik tenyerét a földre szorítja. - Ugyan, semmi baj... Ha csak ezt szeretnéd... Rám mindig számíthatsz, remélem ezt tudod. – halványan elmosolyodik, majd lassan bólint egyet, egy halk sóhajjal együtt. Megrázkódik, amikor a lány hozzáér a hajához, s szinte automatikusan hunyja be újra szemeit, de egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el száját, mikor érzi, hogy tekintete elől nem mozdult el védelmező takarása. - Valamiért szeretem a hajad színét... – kissé meglepődik a halk megjegyzésre, de nem válaszol rá semmit. Valószínűleg Mizuki sem vár rá választ, ezért semmit nem tesz, csupán arcáról tűnik el eddigi halvány mosolya. - Nekem megfelel így, de ha akarod, gondolkodhatom valami terven... Miattam aggódsz? Miért? – vonásai hirtelen elkomorulnak, feszülten felsóhajt, mielőtt elgondolkodna azon, mit is mondjon a lánynak válaszképpen. - Amit mondtam, komolyan gondoltam. Nagyon emlékeztetsz a húgomra. Bár külsőre biztosan nem, de a hangod... és... tulajdonképpen ezért próbáltam veled végig ellenségként viselkedni. Túlságosan is fájt... – akadozva elfordítja a fejét, csak elmélyülten próbál kitérni a lány pillantásai elől. Halk, apró lépések üteme dobol a földön, melyek egyre közelebb érnek hozzájuk. Egy pillanatig gondolkozik, hogyan is kéne reagálnia, de végül eszébe jut, hogy ez nem lehet más, mint... - Alicia... Szóval az átváltozás a képességed? Nem mondom, ügyes. – kirázza fejéből a fájdalmas emlékeket, majd fakó tekintetét a macska képében megjelenő nő felé fordítja. Gúnyos mondatát egy halk sistergés szakítja félbe, mielőtt Mizuki, kabátjának letépett anyagával körbetekeri szemeit, mitől kissé meglepődve ül fel. - Felejtsd el, veled megyek! Ez eddig is bevált... Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem... – halkan felsóhajt, miközben szorosabb csomóra kötözi az anyagot. - Most elég furcsán nézhetek ki... – mosolyodik el, ahogyan immár bekötözött szemmel visszahajtja fejét a lány ölébe, kezeit mellkasára rakva. Egy lassú, habozó mozdulattal kihúzza háta alól kardjait, majd maga mellé fekteti őket. – Most valahogy Dejavu érzésem van. Elkezdünk veszekedni, hogy velem jössz, aztán végül megint ugyanitt fogunk tartani. Ez nem vezet sehová. – jegyzi meg halkan, csak úgy magában, szinte fel sem fogja, hogy gondolatait hangosan mondja ki, bár kíváncsi lenne a lány válaszára. – Te tényleg nem félsz attól, hogy mi történhet, ha velem maradsz továbbra is. Csodálom a bátorságodat. Mert én félek. – suttogása bár halk, mégis tisztán kivehető minden szava.

2009.06.25. 10:29 Alicia

A lány először felháborodott,majd megingatta a fejét. ~Ki az a marha,aki azt hazudja,hogy bérgyilkos?~horkan fel.Feláll,átváltozik egy fekete macskává,és közelebb lépked.Borostyán szemei villognak,majd leül a két fiatal előtt. ~Nah?~nyugott képpel figyeli őket ugyan,de furcsa érzése támadt a lánynak. ~Egy darabig macska képében fogom őket követni,majd ha gáz lesz,megmutatom igazi énem~dönti el végül.Nem olyan könnyű tőle megszabadulni.

2009.06.24. 21:24 Mizuki Sawa

- Sa...Sajnálom. Csak olyan jó lenne, ha lenne valakim. Vagyis... Úgy értem, hogy a bátyámon kívül. De őt nem családtagként tartom számon. Ez... Ez egy hosszú történet. - "A bátyja...? Él valakije... De úgy tűnik, ennek nem iagzán örül... Biztos megvan az oka... Jobb nem is belekezdeni..." Némán figyeli a fiú mozdulatait, és nem is kicsit meglepődik, amikor a fejét az ölébe hajtja, de aztán csak elmosolyodik. - Ugyan, semmi baj... - letörli a könnyeit, nem akarja, hogy a fiú így "lássa". - Ha csak ezt szeretnéd... Rám mindig számíthatsz, remélem ezt tudod... Elhatározta, hogy bármi is legyen, benne mindig megbízhat a fiú. Nem akarja, hogy csalódnia kelljen miatta, miután sikerült megszereznie a bizalmát. Amíg elmélyedt a gondolataiba, ujja köré csavarta a fiú egyik tincsét. Ügyelt rá, hogy azok a tincsek, amiket a fiú a szeme elé igazított ne mozduljanak. - Valamiért szeretem a hajad színét... - Csak egy halk megjegyzés volt, nem várt semmilyen válaszra, vagy reakcióra, csak mosolyogva nézte a fiú haját. - Neked soha nincs terved? Mindig én mondok mindent... Nem akarom, hogy bajod essen. Nem kell betartanod az ígéreted. Egyedül is felmehetek. Az igazság az, hogy jobban aggódok érted, mint gondoltam volna. Mellesleg, ha az szerinted veszélytelenebb, hogy én vezetem a légjárót, és az első háznak nekimegyünk, akkor tőlem aztán úgy is mehetünk. - Nekem megfelel így,de ha akarod, gondolkodhatom valami terven... Miattam aggódsz? Miért? - kíváncsian nézett a fiúra, ezt valahogy nem tudta felfogni. Annyira meglepődött, hogy el is felejtet a fiú mondandója utolsó részére válaszolni. - Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy velem gyere. Könnyen történhet olyan, amit később még megbánok. Hacsak be nem szerzel valamit, ami eltakarja a szemem... - Felejtsd el, veled megyek! - Mivel a ruhája szélét most nem tudta megrövidíteni, mert a fiú ott feküdt az ölébe, azért a ruha ujjából szakított le egy darabot, majd óvatosan a fiú feje köré csavarta eltakarva a szemét. - Ez eddig is bevállt... Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. - kedvesen mosolygott.

2009.06.24. 20:15 Daniel Barth

Fejét lassan emeli föl, megremegve egyenesedik ki háta újra, gerince apró ropogásokkal ellenzi hirtelen döntését. Fáradtan felsóhajt, tekintetével a földet bámulja, ijesztőnek ható szürke szemei néha-néha kilátszanak piszkosfehér haja alól, amint azt a szellő megmozgatja arca előtt. - Nekem nincs bátyám... – a lány szinte sírással küszködő hangjának hallatán csak még inkább lejjebb hajtja fejét, bűnbánóan fordítja el tekintetét Mizuki pillantása elől. Nagyszerű... Én mindig mindent csak elrontok. Sajnálom. - Sa...Sajnálom. Csak olyan jó lenne, ha lenne valakim. Vagyis... Úgy értem, hogy a bátyámon kívül. De őt nem családtagként tartom számon. Ez... Ez egy hosszú történet. – szavai zavarodottak, hiszen tudja, ha a lánynak leesik, hogy tényleg még él valaki a családjából, akkor miért nem örül neki... Ez egy hosszú, és fájdalmas történet. Gyűlölöm... Nem érdekel, hogy a bátyám. Elárult... Remegve felsóhajt, majd lassú, bizonytalan mozdulatokkal lefekszik a földre, fejét Mizuki ölébe hajtva. Bár érzi, hogy Alicia a közelben van, nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget. Ha meg akarna ölni, már megtette volna. Nem értem, minek ez a bujdosás... Szemei elé kezével gondosan igazítja szürke tincseit, lassan fújja ki levegőjét, remélve, hogy a lány nem haragudott meg rá. - De ez nem túl veszélyes? És ha történik veled valami? Vagy velem... Másrészt, megígértem, hogy felmegyek veled, és segítek. Ha ez a terved, veled tartok. – halványan elmosolyodik, felhúzott lábait lassan kinyújtva a betonra, halkan felsóhajt. - Neked soha nincs terved? Mindig én mondok mindent... – féloldalas mosolyra húzódik szája, de néhány másodperc után ismét komolyra veszi hangját. – Nem akarom, hogy bajod essen. Nem kell betartanod az ígéreted. Egyedül is felmehetek. Az igazság az, hogy jobban aggódok érted, mint gondoltam volna. – ismét elmosolyodik – Mellesleg, ha az szerinted veszélytelenebb, hogy én vezetem a légjárót, és az első háznak nekimegyünk, akkor tőlem aztán úgy is mehetünk. Az utcákat néha körüljárja egy-egy enyhe fuvallat, melynek érzetére szinte automatikusan hunyja le szemeit, s karját fölemelve ilyenkor eltakarja arcát is. Félelme, hogy fájdalmat okoz bárkinek is, csak még inkább erősödik benne, szemeit akarva-akaratlanul hunyja le, emlékeitől megremegve felsóhajt. A lány ölében nyugvó fejét kissé elfordítja, így tincsei rugalmasan hullanak vissza fakó tekintete elé, melyet csak egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáz. - Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy velem gyere. Könnyen történhet olyan, amit később még megbánok. – ismét elmosolyodik – Hacsak be nem szerzel valamit, ami eltakarja a szemem... – próbálja elfelejteni életének keserű pillanatit, azokat a pillanatokat, melyek talán örökre benne ragadnak. Olyan akar lenni, mint mások. Mint azok, akiknek életük gondtalanul folyik Norlana hatalmas rengetegében. Olyan, mint a legtöbb ember. Talán a legtöbb olyan ember, akik átestek a kísérleteken, talán... Mindenki fejében egyetlen kérdés hangzik folyamatosan. „Miért pont én?” A megválaszolhatatlan. Mi történt volna, ha..? Ha Norlanában lennék, mint valaki, nem, mint itt egy senkiként... Tudnék tenni akármit is?

2009.06.24. 10:20 Alicia

A lány csodálkozva,ám de érdeklődve hallgatott és figyelt az ablakból,füleit előre-hátra mozgatta. ~Huh.Hál égnek nem vettek észre~sóhajtott fel magában.Elég nehéz lett volna kimagyaráznia magát ebből,és azt is tudta,hogy nem úszná meg veszekedés nélkül sem.Ahoz ez a kis idő épp elég volt,hogy tudja.Így inkább leosont az ablakbol a földre,lekuporodott,és onnan figyelt tovább.Ki tudja?Talán még szükség lehet rá.

2009.06.23. 19:27 Mizuki Sawa

- Tulajdonképpen mindent. Már miért ne lenne okom? Igen, elveszett voltál, akkor. De utána nekem nagyon nem úgy tűnt, mintha elveszett lennél. És ez nélkülem is ment volna. Lehet, hogy lassabban, de ment. Nekem ehhez hónapok, vagy inkább évek kellettek. Ellenkezni akart, el akarta mondani a fiúnak, hogy nincs igaza, hogy nagyon is téved, hogy nélküle nem ment volna, de túl fáradt volt, hogy belemenjen akár egy esetleges vitába a fiúva. Így hát hagyta, és nem ellenkezett. - Ránk... - A fiú halk suttogása eljutott hozzá, de nem mozdult, csak figyelmesen hallgatta. - Eddig csak én voltam. Senkit nem érdekelt, hogy egyáltalán létezem... De te... Mintha a húgom lennél... - "Húgom... A bátyám... meghalt... Meghalt azon az estén, amikor eljöttek értünk, amikor megpróbált megvédeni... Meghalt, akárcsak a szüleim." - Nekem nincs bátyám... - nem volt több csupán egy halk suttogás, de még így is megremegett a hangja, ahogy a feltörő könnyei ellen küzdött. - Nem tudom. Rájöttem, hogy nem olyan könnyű feljutni, mint gondoltam. A repülés egy dolog. Nekem már azzal is problémáim lennének...  De utána meg is kéne találni a központot... Már az is szinte lehetetlen, hogy élve eljutunk odáig. És utána ketten mi a fenét kezdhetnénk...? Ha Alicia tényleg bérgyilkos, akkor... Növekvő figyelemmel hallgatta a fiú szavait, de ő maga egy szót sem szólt. Talán túl fáradt volt, talán csak nem akarta megzavarni a fiú gondolatmenetét. - El kéne érnünk, hogy lejöjjenek értünk... A cyborgok úgyis gyakran jönnek le, hogy szétnézzenek esetleges alanyok után. Ha elkapnak, egyenesen a központba visznek... Nem? Így kell feljutnunk. Csak így lehetséges... Riadt szemekkel hallgatta a fiút, arra még mindig nem volt ereje, hogy felemelje a fejét, vagy megmozduljon, de most már nem udta megállni, hogy ne szóljon semmit. - De ez nem túl veszélyes? És ha történik veled valami? Vagy velem... - Le se tagadhatta volna a feltörő aggodalmát. - Más részt, megígértem, hogy felmegyek veeld, és segítek. Ha ez a terved, akkor veled tartok.

2009.06.23. 19:07 Daniel Barth

- Ezt... Ezt hogy érted? Mit látsz máshogy? – a lány kíváncsi hangjára felriad, de nem mozdul meg. - Tulajdonképpen mindent. Már miért ne lenne okom? Igen, elveszett voltál, akkor. De utána nekem nagyon nem úgy tűnt, mintha elveszett lennél. És ez nélkülem is ment volna. Lehet, hogy lassabban, de ment. Nekem ehhez hónapok, vagy inkább évek kellettek. – hangja fáradtan töri meg a csendet, mélyen csengő szavai egyre halkulnak. Észreveszi, hogy Mizuki elgondolkodik, de nem szól semmit, csak továbbra is mozdulatlanul, csukott szemmel dől neki a mellette ülő lánynak. - Hát, örülök, hogy nem kergettelek őrületbe, de te sem voltál olyan idegesítő. Talán még jót is tett velem a kis vitánk... – csak halk szavakként fogja fel az összemosódott mondatokat, melyeknek tartalmuk tulajdonképpen nem is érdeklik. Figyelmesen hallgatja a szellő zúgását fülében, ahogyan szürke haját kiviszi szemei elől, de most nem tud ezzel törődni. Fáradt. Egy pillanatra mindent elfelejt, ahogyan egy boldog gondolat árad el benne, a régi életéről... a családjáról. Elmosolyodik, de aztán gyorsan el is tűnteti boldogságát arcáról, mikor ráeszmél, melyik is a való világ. - Mi vár ránk most? Mi történik következőnek? – a lassú szavakat könnyebben megérti, de egy szónál megakad tudata. - Ránk... – suttogja maga elé, mintha valami isteni nevet ejtene ki száján. – Eddig csak én voltam. Senkit nem érdekelt, hogy egyáltalán létezem... De te... Mintha a húgom lennél.. – feleli elgondolkozva, szemeit résnyire kinyitva, talán azt várva, hogy egyszeriben minden visszatér... A régi élete, a családja és minden, amit Norlana elpusztított! Őrületbe... Lassan már magam őrülök meg a sötéttől. Gyűlöllek, Norlana... - Nem tudom. Rájöttem, hogy nem olyan könnyű feljutni, mint gondoltam. A repülés egy dolog. Nekem már azzal is problémáim lennének... – halványan elmosolyodik. – De utána meg is kéne találni a központot... Már az is szinte lehetetlen, hogy élve eljutunk odáig. És utána ketten mi a fenét kezdhetnénk...? Ha Alicia tényleg bérgyilkos, akkor... – akkor sem segítene nekünk... Mivel tudnánk rábírni, hogy segítsen? Semmivel nem tudom elérni... Hacsak... Nem, nem fogom manipulálni a gondolatait, csak mert szükségem van rá... - El kéne érnünk, hogy lejöjjenek értünk... A cyborgok úgyis gyakran jönnek le, hogy szétnézzenek esetleges alanyok után. Ha elkapnak, egyenesen a központba visznek... Nem? Így kell feljutnunk. Csak így lehetséges... – De ha rosszul sül el a dolog... Az akár az életünkbe is kerülhet... Csak egy próbálkozás.... Megéri, hogy kockáztassak?

2009.06.23. 18:16 Mizuki Sawa

Csendben hallgatja kettejük légzését. Az egyetlen zajt, ami eljut hozzá a lassan a végéhez közeledő éjszaka csendjében. Tekintete még mindig a földön nyugszik, és ujjaival az évek során összegyűlt port birizgálta. - Én ezt máshogy látom. - a fiú hűvös szavaira akaratlanul is felkapja a fejét. Értetlensége a tekintetében is tükröződik. - Ezt... ezt hogy érted? Mit látsz máshogy? - Kíváncsi tekintetével ismét a fiút fürkészte. "Vajon lesz egyáltalán elég erőm ahhoz, hogy segítsek neki? Tudom, megígértem neki, és bízik bennem, de... de képes leszek rá? A francba is, egyszer kell erősnek lennem, akkor nem szúrhatom el! Azt mondtam segítek, a szavamat adtam, nem fogom feladni! Megteszem... érte..." A képek összefolyva jutottak el hozzá, azt látta, hogy Daniel feláll, aztán leül mellé, és végül a vállára hajtja a fejét. Pislogva nézett rá, aztán elmosolyodott. - Nem mentél az idegeimre. Én mentem a tiedre... - Hát örülök, hogy nem kergettelek az őrületbe, de te se voltál olyan idegesítő. Talán még jót is tett nekem a kis vitánk. Egy darabig még hallgatta a fiú egyenletes, bár kicsit talán túl lassú lélegzését, és testét ismét átjárta a fáradtság. Fejét lassan a fiú fejére hajtotta, ami még mindig a vállán nyugodott, és szemhéjai lassan kezdtek elnehezedni és lecsukódni. - Mi vár ránk most? Mi történik következőnek? - A fáradságtól lassan beszélt, és a mondandója végén egy ásítás is utat tört magának. Szemeit még minidg becsukta, és légzése lassan átment egy egyenletes nyugodt szuszogásba, de még minden hang eljutott hozzá, csupán már nem volt ereje akár csak egy kicsit is megmozdulni.

2009.06.23. 15:53 Daniel barth

Lehajtja fejét, de fáradtságától már arra sincs ereje, hogy megtámassza magát, így teljesen elengedi izmait, mitől teste halottként hullik hátra, felkavarva a port, mely alatta volt eddig. Feje halk koppanással ütődik a betonnak, kezeit mellkasára rakja, szemeivel az eget fürkészi. - Nem értem... miért számít, hogy engem zavar-e? Ez a te dolgod, rád tartozik... Az számít, hogy téged zavar-e... De gondolom, azt várod el tőlem, hogy őszintén válaszoljak, úgyhogy az leszek. Engem nem zavar, nem értem miért kérdezted... Azt sem értem miért irigyelsz... Nincs rá túl sok okod. Sokkal erősebb vagy nálam, és ezt nem csak fizikai értelemben. Te is láttad, milyen elveszett voltam, amikor... Ha te nem lettél volna, semmire se jutottam volna. Annyiszor fel akartam már adni mindent, és a menekülést, a könnyebb utat választani... Dan, te nem vagy gyenge, és ne is ellenkezz! Nem akarom, hogy azt mond, hogy gyenge vagy, még csak ne is gondolj erre! Az, hogy annyira ragaszkodsz hozzá, hogy nem kell mások segítsége, ez is azt mutatja hogy erős vagy... Na meg makacs, de ez más téma. És Dan... Sajnálom, ha én is ilyen voltam... Sajnálom, ha az idegeidre mentem... Pár órával ezelőtt nem gondoltam volna, hogy itt fogunk ücsörögni, és így beszélgetni... Amilyen utálatosak voltunk az elején a másikkal... – zavartan játszik szeme elé lógó szürke tincseivel, de néhány fagyos perc után elengedi azokat, s kezét visszarakja a másik mellé. Akármikor meg tudsz lepni... Azt hittem, kiismertelek, de nem így van. – tekintetével még mindig az eget fürkészi, azon gondolkodva, vajon megéri-e továbbra is ilyen közel engednie magához a lányt. - Én ezt máshogy látom. – fűzi végül hozzá magabiztosan, szavai mégis kissé hűvösen csengenek. Lassan feláll, és bizonytalan léptekkel közelebblép a lányhoz, majd ismét leül mellé. Fejét lassan hajtja Mizuki vállára, várva annak reakcióját. - Nem mentél az idegeimre. Én mentem a tiedre... – halványan elmosolyodik, majd halkan felsóhajt, és becsukja szemeit. Hajnalodik. Norlana... Gyorsan haladok a végzetem felé... Pontosan tudom, hogy egyedül semmi esélyem. De vajon lesz-e egyáltalán erőm arra, hogy elinduljak? Szánalmas, tudom, de félek. Nem az életem miatt... Nem tudom. Félelem... Furcsa érzés. Légzése ütemessé lassul, ahogyan ismét félálomba merül, fejét még mindig a lány vállán pihentetve. Csukott szemei elől lassan hátrafújja haját a lágy szellő, de elhomályosult gondolatai felett még ezt sem veszi észre, csupán hallgatja szívének egyre lassuló, monoton ütemét, és légzését, melyek együttesen már talán túlontúl lassúnak hatnak.

2009.06.23. 14:46 Mizuki Sawa

Tekintete még egy ideig a fiún nyugodott, aztán megint körbenézett Aliciát keresve, amiről aztán gyorsan le is mondott, és inkább maga elé nézett, Meilis utcáin végigtekintve. - Tudod... Igazából nem is ez zavar. - A szavakra lassan felé fordította a fejét. - Hét év... Volt időm megszokni. De az emberek... Az emberek viselkedése mindig kiakaszt. Azt nem tudom megszokni. Persze, próbálom eltitkolni mindenki elől, de egy idő után leesik nekik, hogy miért nem nézek a szemükbe. Mert nem tudok. Innentől kezdve mindenki segíteni akar a szegény vak fiúnak, és ezt... Ez az, amit gyűlölök. Akkor nem segített senki, amikor szükségem lett volna, most már nem kell a segítségük. Egy tanácsom van számodra. Becsüld meg azt, amid van, mert könnyen elveszítheted. Én soha nem voltam az, aki minden reggel úgy ébredtem, hogy „jajj de jó, hogy élek”... Mindig keveselltem azt, amim volt. De már sajnálom. Ne sajnálkozz azon, hogy milyen az életed. Örülj annak, hogy ilyen. Tudom, hogy ez téged nem vigasztal, de én örülnék annak, ha olyan életem lehetne, mint neked. Az igazság az, hogy szörnyen irigyellek. Talán nehéz elhinned, de így van. - Lassan megrázta a fejét, de egyenlőre nem szólt semmit. - És hogy miért mondtam el ezeket? Te már túl sokat jelentesz nekem. Nem tudok küzdeni az ellen, ami legyőzhetetlen. Egyszerűen nem akarom, hogy azokba a hibákba ess bele, amiket én is elkövettem. - Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon a fiúnak, de az megelőzte, és így belé fojtotta a szót. - Még egy kérdés. Nagyon zavaró, hogy én... én... vak vagyok? Eléggé meglepte a kérdés, és csak nagy szemekkel nézett Danielre pislogva. - Nem értem... miért számít hogy engem zavar-e? Ez a te dolgod, rád tartozik... Az számít, hogy téged zavar-e... De gondolom azt várod el tőlem, hogy őszintén válaszoljak, úgyhogy az leszek. Engem nem zavar, nem értem miért kérdezted... Még mindig Danielt nézte, mintha csak attól, hogy őt nézi, megérthetné. - Azt sem értem miért irigyelsz... Nincs rá túl sok okod. Sokkal erősebb vagy nálam, és ezt nem csak fizikai értelemben. Te is láttad, milyen elveszett voltam, amikor... Ha te nem lettél volna, semmire se jutottam volna. Annyiszor fel akartam már adni mindent, és a menekülést, a könnyebb utat választani... Dan, te nem vagy gyenge, és ne is ellenkezz! Nem akarom, hogy azt mond, hogy gyenge vagy, még csak ne is gondolj erre! Az, hogy annyire ragaszkodsz hozzá, hogy nem kell mások segítsége, ez is azt mutatja hogy erős vagy... Na meg makacs, de ez más téma. - Halványan a fiúra mosolygott. Még mindig nem igazán tudta, hogy mire számítson, hogy most vajon meigtn egy hangulatváltozás fog-e jönni. Másrészt viszont most már elszántabb volt. Daniel szavai megtették a hatásukat. - És Dan... sajnálom, ha én is ilyen voltam... Sajnálom, ha az idegeidre mentem... - Leült a földre nem messze a fiútól, és a földet nézte. - Pár órával ezelőtt nem gondoltam volna, hogy itt fogunk ücsörögni, és így beszélgetni... Amilyen utálatosak voltunk az elején a másikkal...

2009.06.22. 20:36 Daniel Barth

Tudja, hogy a lány őt nézi, de most különös módon nem érdekli, fejét azonban elfordítja a zavarodott pillantások elől, direkt néz félre, fejét enyhén lehajtva. - Segítek. Minden tőlem telhetőt megteszek. – a lány hangjában most mély őszinteséget vél hallani, még ha nagyon halkan is szólalt meg. Meg is feledkezik Aliciáról, hogy egyáltalán ott van-e, vagy sem; néhány lépést habozva hátrál, majd megáll néhány méterre Mizuki előtt. Szótlanul hallgatja saját légzésének egyenetlen ütemét, szívének határozott dobogását, mely jelzi, egyelőre még él. Fájdalmasan felsóhajt, majd fókuszálatlan tekintetét a lányra emeli, szürke hajának takarásában. Ajkai lassan kinyílnak, de végül nem szól semmit. Habozva pásztázza a földet, néha végigfut arcán egy-egy fájdalmas árny, ahogyan emlékei újra előtörnek. - Tudod... Igazából nem is ez zavar. – kezét meglengeti szeme előtt, majd lassan, akadozva engedi vissza teste mellé. – Hét év... Volt időm megszokni. De az emberek... Az emberek viselkedése mindig kiakaszt. Azt nem tudom megszokni. Persze, próbálom eltitkolni mindenki elől, de egy idő után leesik nekik, hogy miért nem nézek a szemükbe. Mert nem tudok. Innentől kezdve mindenki segíteni akar a szegény vak fiúnak, és ezt... Ez az, amit gyűlölök. Akkor nem segített senki, amikor szükségem lett volna, mostmár nem kell a segítségük. – lemondóan hajtja le fejét, enyhén megingatva, lassan, hosszan fújja ki a levegőt. – Egy tanácsom van számodra. Becsüld meg azt, amid van, mert könnyen elveszítheted. Én soha nem voltam az, aki minden reggel úgy ébredtem, hogy „jajj de jó, hogy élek”... Mindig keveselltem azt, amim volt. De már sajnálom. Ne sajnálkozz azon, hogy milyen az életed. Örülj annak, hogy ilyen. Tudom, hogy ez téged nem vigasztal, de én örülnék annak, ha olyan életem lehetne, mint neked. Az igazság az, hogy szörnyen irigyellek. Talán nehéz elhinned, de így van. – fáradt mozdulatokkal kuporodik le a földre, térdeit mellkasához felhúzva, karjaival átölelve lábait. – És hogy miért mondtam el ezeket? Te már túl sokat jelentesz nekem. Nem tudok küzdeni az ellen, ami legyőzhetetlen. Egyszerűen nem akarom, hogy azokba a hibákba ess bele, amiket én is elkövettem. – lassan a lányra néz, de még mielőtt az megszólalhatna, ismét belekezd. - Még egy kérdés. Nagyon zavaró, hogy én... én... vak vagyok? – „Gyűlölöm ezt a szót... Olyan... Rossz kimondani...” – kíváncsian várja a választ, bár tudja, Mizuki úgysem mondaná azt, hogy hát igen. Nem tudok sírni. Képtelen vagyok rá. Pedig néha olyan jól esne, ha ki tudnám engedni magamból az érzéseimet. Hét év fájdalom. Ennyi lakozik bennem...

2009.06.21. 16:22 Mizuki Sawa

-Nyugi,ha bántani akarnálak titeket,már rég nem veszekednétek velem. -  Elengedi a füle mellett a lány szavait, és nem foglalkozik vele. Bár tekintete a lányon nyugszik, szemei homyálosak, máshol jár, elmélyedt a gondolataiban.-Idézem: "Fel fogja ismerni,ha nem,küldünk egy embert,aki segít magának,bár ahogy magát ismerjük,nem sok szükség lesz rá". Remek. Megrázza a fejét, hogy magához térjen, és újra a lányra néz, alaposan szemügyre véve. Úgy szemléli, mintha keresne valamit. Mintha várna valamire... - Nem mondta senki,hogy tarts mesedélutánt. És ki tudja? Lehet,hogy valaki éppen Téged akar valakitől/valamitől megvédeni. Eddig kissé unot tekintetét most hirtelen kapja a lányra. "Valaki meg akarná védenie Danielt? De ki? És miért? Azt hittem, hogy... nincs senkije... De végülis az se biztos, hogy Danielt keresi."   Ismét elmélyed a gondolataiba, és elzárja magától a külvilágot. Tekintetét egy pontra maga előtt szegezte. Aliciára. Aki most hirtelen tűnik el. Kikerekedett szemével még mindig azt a pontot nézi, ahol az előbb még az idegen állt. Körbenéz, de nem látja sehol. Nem érti, mi történhetett. - Ennyire félsz, hogy el is kell bújnod? Engem nem érdekel, hogy bérgyilkos vagy-e, vagy sem, ebben a világban, ahol én élek, szemernyit sem számít, hogy te ki vagy. Arra nem gondoltál még, hogy lehetnek nálad erősebb emberek is a földön? Nagyon el vagy telve magadtól, Alicia! - kicsit megnyugszik, mikor meghallja a fiú szavait. Tehát nem hallucinált. És nem is tűnt el teljesen. Itt van még valahol. Továbbra is kitartóen szemléli a környéket, mintha abban reménykedne, hogy kiszúrja a lányt. Egyre közelebbről hallja a fiú lépteit, míg az meg nem áll mellette, és a vállára helyezi a kezét. A hirtelen és váratlan érintéstől összerezzen. - Nem... Én sajnálom. Kérlek... Ne mond azt, hogy sajnálod. Állíts le... Ne engedd, hogy ilyen legyek. Undorodok magamtól. Nincs erőm, hogy tovább harcoljak ellene... Ellened... Kérlek, segíts. Zavarodottan tekint a fiúra. Már megint nem igazán érti, nem tudja hova tenni. Enyhén elmosolyodik. "Hát igen Dan, valószínüleg örök rejtély maradsz számomra." - Segítek. - mondja halk, de annál is elszántabb hangon. - Minden tőlem telhetőt megteszek...

2009.06.21. 14:55 Daniel Barth

Fáradtan dönti neki fejét a repedezett falnak, mely egy halk reccsenéssel tudatja, nem bírja már sokáig. A por, melyet a friss oxigénnel teli szellők szállítanak, lassú árként kavarog az utcákon, a halk sóhajokon és sípoló lélegzetvételén kívül szinte semmi nem hallatszik a kihalt városban. - Nem mondta senki, hogy tarts mesedélutánt. És ki tudja? Lehet, hogy valaki éppen téged valakitől/valamitől megvédeni. – nem érti pontosan, mire ez a sziszegő hangnem, de nem is tulajdonít neki különösebb figyelmet, sokkal inkább lekötik saját gondolatai, melyeket a lány mondandójának értelme váltott ki. Hát ezért bukkant volna fel? Hogy szóljon? Nem... Az nem lehet... Képtelenség, hogy pont most... Egyáltalán mi a francnak jött volna pont most vissza?! Hiszen azt mondta, hogy úgy tudta, meghaltam... Vagy mégsem? Már a gyűlöletem is olyannyira elfakult iránta, hogy nem is tudom, mit érzek... Mire feleszmél, hogy kérdései még saját maga által is megválaszolhatatlanok, Alicia eltűnik. Érzi, hogy még a közelben van, de nem tudja, pontosan hol. - Sajnálom, Dan... - hallja meg Mizuki hangját valahonnan, valahonnan a távolból. A francba... Most meg eltűnt... Ki a pokol ez a lány? - Eltűnt... – suttogja maga elé, bár szavai nem tükrözik a magabiztosságát, sokkal inkább, hogy tudja, még itt van Alicia. Tekintetét kérdőn Mizuki felé fordítja, feleslegesnek tartja feltenni a kérdést, valószínűleg a lány is pont ugyanezt kérdezné tőle. Száját résnyire nyitja, de végül magába fojtja mondanivalóját, bármi is legyen az. - Ennyire félsz, hogy el is kell bújnod? Engem nem érdekel, hogy bérgyilkos vagy-e, vagy sem, ebben a világban, ahol én élek, szemernyit sem számít, hogy te ki vagy. Arra nem gondoltál még, hogy lehetnek nálad erősebb emberek is a földön? Nagyon el vagy telve magadtól, Alicia! – forog körbe egyet, miután lassú mozdulatokkal föláll, majd odalép Mizuki mellé. Kezét lassan a lány vállára szorítja, majd fejét lehajtva szólal meg: - Nem... Én sajnálom. Kérlek... Ne mond azt, hogy sajnálod. Állíts le... Ne engedd, hogy ilyen legyek. Undorodok magamtól. Nincs erőm, hogy tovább harcoljak ellene... Ellened... Kérlek, segíts. – zavarodottsága ismét előtör belőle, ahogyan lassan, habozva becsukja szemeit, s leveszi a lány válláról kezét,  de nem lép el mellőle. Túlságosan sokat jelent. Már nem egy egyszerű idegen... Megbízok benne... És érzem, hogy ő is bennem...

2009.06.21. 11:51 Alicia

- Nem szívesen adok neki igazat, de igaza van... Te magad is tudod, hogy ez így van! -mondja Mizuki.Alicia a szemeit forgatja,de nem válaszol erre semmit. - Na nem, azt már nem! Ha bántani akarod, előbb velem kell végezned. - teszi hozzá a lány. -Nyugi,ha bántani akarnálak titeket,már rég enm evszekednétek velem-mondja egykedvűen. - És hogy szándékozod megtudni, hogy ki az, akit keresel? -a lány szavai hűvösen csengetk. - És mi van a történeted másik részével? -kérdezi. ~Most beszéltetni akar?Mivagyok én?~hördül föl magában. -Idézem: "Fel fogja ismerni,ha nem,küldünk egy embert,aki segít magának,bár ahogy magát ismerjük,nem sok szükség lesz rá"-kezeit felemeli és idézőjelet formál velük.-Remek.-emeli égnek tekintetét. - Ááá... Szóval mesemondás. Ha megbocsátotok, én nem mondanám el a sajátomat, de ahogy elhallgattam a tiedet, arra jutottam, hogy Nem. Én. Vagyok. A. Te. Embered. –szólal meg Daniel is. -Nem mondta senki,hogy tarts mesedélutánt.-sziszegi remegve.-És ki tudja?Lehet,hoy valaki éppen Téged akar valakitől/valamitől megvédeni.-~bár kétlem.Ha épp Ő lenne a,nem kéne mástól megvédeni,csak Tőlem~folytatja gonodlatban. – Engem nem kell megvédenie senkinek. Nem szorulok másra. –  kikapja Mizuki kezéből kardját,majd elsétál Alicia mellet úgy,hogy a vállához ért.A nő megdermedve úgy állt ahogy eddig,Mizukival szemben,Dannek háttal. -Ó hogyne.-suttogja a lánycsak úgy magának,kétli,hogy más is meghallotta volna.  Miért?! -üti meg Dan hangja a fülét. - Sajnálom Dan... -szólal meg a lány. Alicián kegyetlen remegés fut végig,ívben megfeszül,demég időben csettint,és eltünt,mintha ot sem lett volna.Pedig ott volt.Még most is,egy apró vadászgörény képében.Gyorsan feloson egy ház ablakába,amin nem volt üveg.Leül és oldalra biccenti a fejét. ~Még az utolsó pillanatban sikerült...~hálálkodott magában.Egy görény annyira nem feltünő,mint például ha egy fehér tigris kapalyog(Alias mászkál) az utcán.Felsóhajtott,de nem szólalt meg.Bár Mizuki és Daniel meg sem értették volna,ha csak nem ebszélik az állatok nyelvét xD

2009.06.19. 22:07 Mizuki Sawa

A mögötte álló fiúból, mintha pár röpke pillanatig örömet vélne felfedezni. Egy kicsit összezavarja, de elmosolyodik. Annál is jobban csalódik, amikor visszatér a hűvösség, ami általában a fiúból árad. - Ááá... Szóval mesemondás. Ha megbocsátotok, én nem mondanám el a sajátomat, de ahogy elhallgattam a tiedet, arra jutottam, hogy Nem. Én. Vagyok. A. Te. Embered. Engem nem kell megvédenie senkinek. Nem szorulok másra. - Csak egy halk sóhaj hagyja el az ajkait. Nem szereti, amikor a fiú így viselkedik. Nem szereti, amikor makacssága uralja. Némán hagyja, hogy kezéből kicsússzon a fiú fegyvere. - Ha jól tudom, ez az enyém. Vagy talán tévedek? - Igen, bocs... Sajnálom... - motyogja halkan, és lehajtja a fejét. Lassan már kezdi megszokni, és beletörődni a fiú hűvösségébe, és hangulatváltozásaiba, bár amikor váratlanul éri, elég rosszul esik neki. Fejét felemeli, és oldalra döntve néz a fiú után. Ahogy az lekuporodik nézi egy darabig, de nem szól semmit, és nem is megy utána, csak ismét lehajtja a fejét. - Miért?! - Daniel hangjától összerezzen. - Sajnálom Dan... - szavai épp csak annyira hangosak, hogy még elérjék a fiút. Bár nem igazán tudja, miért is kér bocsánatot, úgy érzi ezt kell tennie. A megérzései ezt sugallják. Bár amint kimondta már meg is bánta, hogy megszólalt. "Lehet, hogy jobb lenne neki nélkülem... Sőt biztos! Össze kéne szednem magam, és elmennem... Békén hagynom... De... nem tudom... Túlságosan is... ragaszkodom hozzá...?!" - A francba...

2009.06.19. 21:36 Daniel Barth

Tekintetét lassan, habozva emeli fel a földről, fakó szemeiben bűntudat, mégis bosszúvágy csillog. Ujjai akadozva rándulnak meg, ahogyan lassan ökölbe szorítja kezét, gerincén apró remegés fut végig, de falnak támasztott háta még mindig érintkezik a töredezett téglákkal. Mindkettejük pillantását magán érzi, mégsem tesz semmit, csupán ismét lehajtja fejét, szürke hajával védelmezőn takargatva fátyolos tekintetét. - Na, nem, azt már nem! Ha bántani akarod, előbb velem kell végezned. – bár tudja, hogy a lány kezében az ő fegyvere mozog, és minden porcikája ki kívánja azt kapni annak kezéből, mégsem teszi. Túlságosan is örül annak, hogy valaki számára fontos, hogy valaki képes még arra, hogy Miatta harcoljon, hogy végre valaki nem tekinti egy hasztalan senkinek. Elragadtattad magad. Nem létezik olyan ember a földön, akinek többet jelentenél egy puszta idegennél. Nem vagy egy senki, de valaki sem. Fontosnak érzed magad, de nem vagy az. Hogyan is lehetnél, amikor már te sem tudod, ki vagy? Szánalmas próbálkozás, önelégült gondolatok: ez vagy Te, semmi más. Beletörődve sóhajt egyet, amint eddig derűs gondolatait sikerül kiűzni az ürességbe, és a hűvösség visszatér mozdulataiba. - Nem teszed jól. Nem tudom, Te vagy-e az, akit keresek. A látszat néha csal. Igen felbéreltek, csak nem gyilkolásra, hanem, hogy valaki életét megvédjem. Egy bérgyilkost kérnek meg rá, hogy vigyázzon egy emberre. Méghozzá egy férfira egy nő. Röhejes. Ezért vagyok itt. Ez hozott ide. Ameddig nem jöttem ide, fogalmam sem volt, hogy miért kéne valakire is vigyáznia egy bérgyilkosnak. De most már értem. És ez a történetem 1/4ed része. – akadozó, habozó tartással bólint, zavart mozdulatai árulkodnak csupán arról, a szavak, a mondatok csak lassan állnak össze fejében, fáradt elméje képtelen feldolgozni azt, amit eddig Alicia mondott. - Ááá... Szóval mesemondás. Ha megbocsátotok, én nem mondanám el a sajátomat, de ahogy elhallgattam a tiedet, arra jutottam, hogy Nem. Én. Vagyok. A. Te. Embered. – szavait különös hangsúllyal mondja ki, tekintetét azonban még mindig mélyen a földbe vési. – Engem nem kell megvédenie senkinek. Nem szorulok másra. – szemei dühösen villannak fel csapzott tincsei alól, remegő kezeivel kikapja a mellette álló lány kezéből kardját, majd egy gyors mozdulattal visszacsúsztatja azt helyére. - Ha jól tudom, ez az enyém. Vagy talán tévedek? – hangja hűvösen cseng, sziszegése szinte visszhangzik a kihalt utcákon. Nem engedhetem... Nem kerülhet túlságosan közel hozzám. Már így is túl sokat tud rólam. Nem lenne szabad, hogy csak így megbízzak benne... Képtelen tovább elviselni, hogy mindketten rábámulnak, így csak gyorsan megfordul, és vállát kissé nekiütve Aliciáénak, csörtet el egy jó néhány méter távolságban lévő házhoz, majd lekuporodik annak falához. Gyűlölöm, ha néznek. Gyűlölöm, ha rólam beszélnek... Miért nem lehet, hogy legalább egy napra békén hagyjon mindenki, és ne szóljon hozzám?! - Miért?! – tekintetét az égre emelve ordít, mintha csak válaszra várna az égi városból, azonban ehelyett csak saját hangja hallatszik vissza az öreg házak falairól.

2009.06.19. 09:32 Mizuki Sawa

-Igen,makacs vagyok. - Fejét hirtelen a lány irányába kapja. Nem emlékszik rá, hogy hangosan kimondta volna, amit gondol. "Tud a gondolataimban olvasni...?" -Nem tudom,hogy Ő e az,vagy sem. Én viszont ha támadásba lendülök,neked nem lesz legközelebb. - A lány további szavai már csak töredékeként jutnak el hozzá. Mikor nagyjából lezárja a gondolatmenetét, és felnéz, egyikük se beszél, így hát ismét Daniel felé fordul. -Sajnálom Dan....és egyáltalán nem vagy idióta,sem szánalmas. - újra a lány hangja üti meg fülét, de nem fordul felé, tekintetével a fiút fürkészi. - Nem szívesen adok neki igazat, de igaza van... Te magad is tudod, hogy ez így van! - Bár szavai halkan hagyják el ajkait, mégis minden egyes szót komolyan gondol. Látja, hogy a fiú megpróbál valamit mondani, de nem jön ki hang a torkán. Csak csendben figyeli ahogy magába fordul. - Csinálj, amit akarsz. Nem félek tőled. Engem keresel? Minek? Csak nem felbérelt valaki, hogy megölj? Ha így van, csak nyugodtan. - Felfedezni véli az ismerősen csengő magabiztosságot a háttérben, és ettől kicsit megnyugszik, nem úgy mint a fiú szavaitól. - Na nem, azt már nem! Ha bántani akarod, előbb velem kell végezned. - Egy gyors mozdulattal felemelte a még mindig kezében tartott fegyvert, amit az imént vett el Danieltől. -Nem teszed jól.Nem tudom Te vagy-e az,akit keresek. A látszat néha csal. Igen felbéreltek, csak nem gyilkolásra, hanem, hogy valaki életét megvédjem. Egy bérgyilkost kérnek meg rá, hogy vigyázzon egy emberre. Méghozzá egy férfira egy nő. Röhejes. Ezért vagyok itt. Ez hozott ide. Ameddig nem jöttem ide, fogalmam sem volt, hogy miért kéne valakire is vigyáznia egy bérgyilkosnak. De most már értem. És ez a történetem 1/4ed része. - Az első, ami feltűnt neki, az a lány nemtetszése volt, ezt a szituációt illetően. "Tehát egy bérgyilkos..." Vigyázz rá, hogy mit gondol, most hogy tudja, a lánnyal osztozik a gondolatain. Ettől kicsit feszülten is érezte magát. Nem tetszett neki ez a helyzet. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem tudta, hogy hihetnek-e neki, viszont elég abszurdnak tűnt, hogy valaki azt hazudta volna, hogy bérgyilkos. Más részt, lehet, hogy azt nem hazudta, hanem csak azt a részt, ami a megvédést illeti. Összezavarodottan rázta meg a fejét. - És hogy szándékozod megtudni, hogy ki az, akit keresel? - még mindig hűvösen csengtek a szavai. Nem ijedt meg attól, hogy tudta, hogy ki vagy mi a lány. - És mi van a történeted másik részével? - Egyenlőre fontosnak találta, hogy szóval tartsa a lányt, és minél többet ki tudjon szedni belőle.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]