Új bejegyzés Frissítés

2009.06.13. 20:30 Daniel Barth

- Na és? Senki nem tudná meg... Senkinek nem hiányoznál, engem meg nem érdekelne, hogy végzem veled, a lényeg, hogy megszabadulnék tőled. Csak nem harcolni akarsz? – öntelten elmosolyodik, ahogyan kardját keresztben arca elé emeli, majd gyűlölettől izzó tekintetét a lány alakjába vési. - Micsoda jó logika... Azt hiszem, eltaláltad... – gúnyos hangja mostmár magabiztosan csendül fel az éjszaka nyomasztó csendjében, s egy mély lélegzet segítségével elfelejti testét kínzó fáradtságát, és jobbjába maró fájdalmát. Fogását habozva szorítja meg kardjának markolatán, furcsa újdonság számára, hogy csupán egyik fegyvere van kezében; túlságosan is megszokta, hogy két kézzel támad, de erre most két okból sincs lehetősége... Minek vágtam hozzá a kardomat? Hülye vagyok... De úgysem tudnám használni... Áhh! Tökmindegy! - Csak az a kár, hogy tévedsz! Kettőnk közül ő a gyengébb, ha ő túlságosan is legyengül, akkor jövök én. Viszont én erősebb és kitartóbb vagyok, tőlem nem olyan könnyű megszabadulni. – hazugságot vél hallani az öntelt szavak mögött, de nem teljesen biztos az igazában. - Igen? És ha te vagy az erősebb, akkor „általában” mért ő kerekedik fölül? Pont fordítva kéne lennie, nem gondolod? Kitartóbb, te? Tőlem sem egyszerű megszabadulni, de azt hiszem, menni fog az, hogy téged kicsináljalak... – szavai idegesítően higgadtak, tekintete végig egyöntetű, magabiztos, arcáról semmit nem lehet leolvasni. - Csak nem ennyit jelent neked az a hasztalan senki? Képes vagy velem ezért harcolni... De hát te akartad... Mi van, nem támadsz? Csak nem megijedtél? Mégsem ér neked Mizuki ennyit? De ne izgulj, meg tudlak érteni, kinek lenne szüksége valakire, mint ő... – a lány szavainak hatására még szorosabban fogja kardjának markolatát, oldalt állva a lánynak, sérült vállát a lehető legmesszebb pontba tudva tőle, elszánt tartással maga előtt keresztbe fogva tartja meg kardját. Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok legyőzni, de meg kell próbálnom... Soha nem veszíthetek, már így is épp elég dolgot vesztettem el, amit nem lett volna szabad... Nem akarom alábecsülni, felkészülök arra, hogy nem lesz egyszerű, de akkor is legyőzöm! - Tudod, előnyt adok a gyengébbnek... A támadást te kezdheted... – izmai idegesen megfeszülnek, ahogyan a válaszra vár, az akár szóban, akár tettben mutatkozik meg. Zavarja a helyzet, hogy nem képes használni kardjának másik felét, furcsa érzés az, hogy jobb karja csak hasznavehetetlenül lóg fáradt teste mellett, de próbál arcára teljes hidegséget, és határozottságot erőltetni, mozdulatain mégis látszik a pillanatnyi habozás.

2009.06.13. 19:56 Mizuki Sawa

- Igen, végezhetnél velem, de képtelen vagy megtenni. Micsoda szégyen egy olyan ellenfél ellen győzni, aki még felállni sem tud... Nem akarod lejáratni magad, egy ujjal sem mersz hozzám érni! És szerintem ne engem nevezz gyengének, amikor még rámtámadni is kevés vagy, aranyom. - Na és? Senki nem tudná meg... Senkinek nem hiányoznál, enge meg nem érdekelne, hogy végzem veled, a lényeg, hogy megszabadulnék tőled. Csak nem harcolni akarsz? - A fiú szavai jobban feldühítették, mint az talán gondolta volna. - Nem azt mondtad véletlenül, hogy ha akarom, menne...? Hát rendben... - Kicsit nehézkésen, de feláll a fiú. "Lehet, hogy őt is alábecsültem? Most már mind a kettőn rajta kell tartanom a szememet, ez az én nagy lehetőségem, nem hagyhatom, hogy ez a mitugrász tönkr tegye!" Előveszi a kardot, ami amúgy Mizukié. - Neked az a taktikád, hogy elmondod, hogy mit is kéne tennem? Ugyanis az előbb pontosan ezt tetted. Túl gyenge volt, igaz? Tehát csak annyi a dolgom, hogy legyőzzelek, nem nagy ügy, bármikor képes vagyok legyőzni egy ilyen senkit, mint te... - Csak az a kár, hogy tévedsz! Kettőnk közül ő a gyengébb, ha ő túlságosan is legyengül, akkor jövök én. Viszont én erősebb és kitartóbb vagyok, tőlem nem olyan könnyű megszabadulni. - Egy gonosz mosoly jelenik meg az arcán. "Túl okos... Nem szabadna többet mondanom neki... Most márcsak úgy ekll tennem, mintha nem jött volna rá az igazságra." - Csak nem ennyit jelent neked az a hasztalan senki? Képes vagy velem ezért harcolni... De hát te akartad... - Egy könnyed mozdulattal felemelte a kardot, és harcra készen beállt. "Na jól van, nem így képzeltem, de úgy látszik még egy akadályba ütlöztem... Mindegy, gyorsan elintézem, aztán majd feljutok valahogy Norlanába, annyira mégsincs rá szükségem, megleszek nélküle is! " -Mi van, nem támadsz? Csak nem megijjedtél? Mégsem ér neked Mizuki ennyit? De ne izgulj, meg tudlak érteni, kinek lenne szüksége valakire, mint ő...

2009.06.13. 19:21 Daniel Barth

- Velem? Hogy mi történt velem? "Felébredtem", amíg a te drága kis barátnőd... Nos, a háttérbe került, mert túl gyenge volt, ez volt számomra a megfelelő alkalom. Nem tudsz... Ne nevettess, csak akarnod kellene, és akkor menne... Te is ugyan olyan gyenge és szánalomra méltó vagy, mint Mizuki... És ilyeneknek lehet teste, nekem meg nem... – a lány szavainak hallatára vonásai gyűlöletétől eltorzulnak, ölni vágyó tekintetét a lány felé fordítja, majd fogait összeszorítva hátranyújtja bal karját, s kihúzza háta alól kardjának mindkét felét. Egyiket maga mellé fekteti, hiszen jobb karjával képtelen akármit is fölemelni, a másikat viszont egy jól irányzott mozdulattal a lány felé hajítja, s annak hirtelen elbizonytalanodó tartásából érzi, fegyvere célba talált. - Dan, segíts... – hallja meg a halk, kétségbeesett hangot, mitől azonnal megbánja a heves támadást. Tiszta hülye vagyok... Komolyan van olyan, hogy valakinek két énje van? Nem harcolhatok ellene, még akkor sem, ha felidegesít. Pontosan ezt akarja. A kis.. - Különben mi lesz? Megint meglöksz? Most igazán félek tőled. Mint mondtam, gyenge vagy, még rendesen megmozdulni se tudsz, és tőled kéne félnem? Ugyan már... Egy gyors mozdulattal végezhetnék veled... – a gúnyos hangra remegve emeli fel fegyverének másik felét is a földről, majd annak élével játszva, nyugodt hangon szólal meg. - Igen, végezhetnél velem, de képtelen vagy megtenni. Micsoda szégyen egy olyan ellenfél ellen győzni, aki még felállni sem tud... Nem akarod lejáratni magad, egy ujjal sem mersz hozzám érni! És szerintem ne engem nevezz gyengének, amikor még rámtámadni is kevés vagy, aranyom. – baljós vigyor jelenik meg képén, mikor karját lassan, remegő kézzel mellkasára ereszti, s a hideg fémet otthagyja. Megvan! Azt mondta, a háttérbe került, mert túl gyenge volt... Csak ki kell fárasztanom, ennyi az egész. Na gyerünk, Dan, meg tudod csinálni! - Nem azt mondtad véletlenül, hogy ha akarom, menne...? Hát rendben... – fogait összeszorítva, ép karjával eddig mozdulatlan felsőtestét lassan ülésbe nyomja, majd remegő térdeivel imbolyogva feláll, bal karjába megmaradt kardját fogva. Válla még mindig sajog, tehetetlen kezét próbálja takarni a lány elől, hisz tudja, ha meglátná, egyből tenne valami csípős megjegyzést, ráadásul most ez az egyetlen gyengepontja. Fegyverének éle vakítóan csillan meg a sötétségben, mielőtt tesz néhány bizonytalan lépést a lány felé. Ne aggódj Mizuki, segítek... Kerüljön bármibe, akkor is... - Neked az a taktikád, hogy elmondod, hogy mit is kéne tennem? Ugyanis az előbb pontosan ezt tetted. Túl gyenge volt, igaz? Tehát csak annyi a dolgom, hogy legyőzzelek, nem nagy ügy, bármikor képes vagyok legyőzni egy ilyen senkit, mint te... – szemeiben apró szikra csillan fel, ahogyan elszánt tekintetét a lány alakjába vési.

2009.06.13. 18:50 Mizuki Sawa

- Mióta magázódunk? Másrészről pedig... Egyáltalán nem forog körülöttem a világ. Ha így lenne, már rég feljutottam volna Norlanába. Nem tudom, mi történt veled ez alatt a néhány perc alatt, de nem is érdekel. Egyelőre nem szándékozom följutni, hiszen nem tudok, ha nem esett volna még le a tantusz, de ha ennyire föl akarsz jutni, menj csak, végülis nem körülöttem forog a világ, ha jól tudom... - hagyja elsuhanni maga mellett a fiú szavait, csak egy dolgon akad meg egyenlőre. - Velem? Hogy mi történt velem? "Felébredtem", amíg a te drága kis barátnőd... Nos a háttérbe került, mert túl gyenge volt, ez volt számomra a megfelelő alkalom. - Fejében lejátszotta mégegyszer a fiú szavait. - Nem tudsz... Ne nevettes, csak akarnod kellene, és akkor menne... Te is ugyan olyan gyenge és szánalomra méltó vagy mint Mizuki... És ilyeneknek lehet teste, nekem meg nem... - Mérgesen puffogot, majd újra leereszkedett a földre, ami egy rossz döntésnek bizonyult a fiú ugyanis ellökte. - Nem tudom, ki vagy, és miért változtál meg ennyire, de egy lépést se gyere közelebb, különben... Különben... Egyszerűen ne gyere közelebb. - Dan, segíts... - a hang, amelyen megszólalt nem az a hűvös hang votl, ami az utóbbi percekben dominált, nem, ez sokkal inkább a korábbi hangja, amiből most kétségbeesés sugárzott. Egy pillanattal később szemében újra megjelent a düh. " A francba, lehet, hogy nem is olyan gyenge, mint gondoltam..." - Különben mi lesz? Megitn meglöksz? - gúnyosan felnevetett. - Most igazán félek tőled. Mint mondtam, gyenge vagy, még rendesen megmozdulni se tudsz, és tőled kéne félnem? Ugyan már... Egy gyors mozdulattal végezhetnék veled...

2009.06.13. 18:17 Daniel Barth

Halk hangok zavarják meg az eddig tökéletes, szinte már nyomasztó csendet. Szemeit lassan, kábán nyitja ki, egy halk sóhaj kíséretében megmozdítja elgémberedett tagjait, azonban mikor sérült vállára kerülne a sor, inkább felhagy a próbálkozásokkal, miszerint föl szeretne állni. - Túl sok időm volt pihenni... Utoljára Norlanában... Nem körülötted forog a világ... Bár nem pont vágyom társaságra, de muszáj lesz elviselnem... Csak hogy tudd Mizuki ment az idegeimre. Valamiért nagyon kedvel téged a kicsike... De ezt valószínűleg sosem fogom megérteni... Nem mintha szükségem lenne rá, ugyanis ez volt a legnagyobb hibája, hogy közel engedett téged magához. De semmi okom panaszkodni, végül is nekem ez segített.  És mikor készül Norlanába feljutni? Nekem ugyanis nincs vesztegetni való időm... – a lány különösen hidegen csengő hangjára tekintetét ráfordítja, de nem igazán lepődik meg rajta, hiszen általában az ő hangja is ugyanilyen hűvös, és taszító. Nem értem... Hogy változhat meg ennyi idő alatt ilyen szinten? Talán mondtam valamit...? De... Hogy őszinte legyek, nekem teljesen mindegy... Vagy mégsem...? - Mióta magázódunk? Másrészről pedig... Egyáltalán nem forog körülöttem a világ. Ha így lenne, már rég feljutottam volna Norlanába. Nem tudom, mi történt veled ez alatt a néhány perc alatt, de nem is érdekel. Egyelőre nem szándékozom följutni, hiszen nem tudok, ha nem esett volna még le a tantusz, de ha ennyire föl akarsz jutni, menj csak, végülis nem körülöttem forog a világ, ha jól tudom... – hangja ugyanolyan bántó, és hűvös, mint a lányé, szemeiben újra felvillan a gyűlölet, de arca rezzenéstelen marad mindaddig, amíg a lány le nem ül mellé a földre. Ép kezét felemelve ellöki a közeléből Mizukit, majd karja remegve hullik vissza a porba. Teste élettelenül fekszik a földön, szinte idegesítően gyengének tűnik, ahogyan sebéből lassú cseppekben még mindig folyik vére. - Nem tudom, ki vagy, és miért változtál meg ennyire, de egy lépést se gyere közelebb, különben... Különben mit csinálok? Különben... Egyszerűen ne gyere közelebb. – szavaira tekintélyt parancsoló hangsúlyt fektet, hangja mégsem olyan magabiztos, mint azt szeretné. Meggyötört alakja nevetségesen szánalmasnak hat, mozdulatlan végtagjai néha-néha megremegnek, üres tekintetével mintha csak a nem létező csillagokat nézné, fáradt szuszogása halk sípolásba olvad.

2009.06.13. 17:41 Mizuki Sawa

- Hmf... Lemaradtam valamiről? - Bár hallja a fiú hangját, de nem foglalkozik vele. Végignéz a testén, és megmozgatja a végtagjait, közben egy elégedett mosoly jelenik meg az arcán, de ez az amúgy kedves gesztus is olyan hűvös nála. - Látom, kipihented magad... De mi megy az idegeidre? Mert ha én, akkor sajnálom, de ez van. - Túl sok időm volt pihenni... - morogta halkan. - Utoljára Norlanában... - Fejét ismét a fiú felé fordított, és szemei még mindig hűvösséget árasztottak. - Nem körülötted forog a világ... Bár nem pont vágyom társaségra, de muszáj lesz elviselnem... Csak hogy tudd Mizuki ment az idegemire. - Hűvös hangja borzangatóan hatott, és fejét újra elfordította. Felmérte a környéket, és közben ide-oda sétált, végtagjait megmozgatva, majd újra megállt Daniel előtt. - Valamiért nagyon kedvel téged a kicsike... De ezt valószínüleg sosem fogom megérteni... Nem mintha szükségem lenne rá, ugyanis ez volt a legnagyobb hibája, hogy közel engedett téged magához. De semmi okom panaszkodni, végül is nekem ez segített. - Sokkal inkább azért beszél, mert hiányzott neki ez az érzés, semmint hogy elmagyarázza Danielnek a dolgokat. "Szükségem van rá. Fel kell jutnom Norlanába, és ehhez szükségem lesz rá! Bár nem füllik hozzá a fogam, nincs választásom..." Egy fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkait, majd elegánsan, de hűvösen leült a földre. - És mikor készül Norlanába feljutni? Nekem ugyanis nincs vesztegetni való időm... - "Nem tudom mit mondhatok el neki és mit nem... Végül is eddig Mizukival volt... Ha netántán visszatérne, még a végén elmondja neki a terveimet... Nem, nem kockáztathatok!"   Idegesen dobolt a kezeivel a földön, és nem is bírta sokáig ülve, ismét csak felpattant, és a köröket rótta.

2009.06.13. 14:00 Daniel Barth

A lány halk, fáradt hangját véli hallani saját, őrült gondolatai mellett, melyeket akárhogy igyekszik, képtelen eltűntetni. A fájó emlékek, és a számára fontos személyek sorban jelennek meg előtte, mintha csak újra átélné élete legboldogabb, vagy inkább legrosszabb perceit. Képtelen felejteni, képtelen kiűzni fejéből a kavargó gondolatokat, a múltat, mely most a jelenként jelenik meg újra. - Na végre! – foszlik szét a rémálom a hűvös szavak hatására. A lány mostani hanglejtése sajátjára emlékezteti, s elmereng, mi okozhatta a hirtelen változást. Mizuki egy gyors mozdulattal ugrik fel addig fáradt tartásából, mostmár életerős, mégsem igazi alakként... – Már kezdett az idegeimre menni... – csak unott képpel néz rá a lányra, szemei ugyanolyan fakók, mint eddig, arcán semmilyen érzelem nem látszódik, ami nehezére esik, ugyanis borzasztóan kíváncsi, mitől lett hirtelen Mizuki ilyen hűvös, ilyen... más. - Hmf... Lemaradtam valamiről? – hangjára fáradtságot, flegma hangnemet kényszerít, mozdulatlan teste továbbra is lazán nyugszik a földön, tekintetét ismét az égbe vésve, csupán ajkai mozdulnak meg. Furcsa... Az előbb még olyan más volt. Eltűnt belőle az a kisugárzás, az az aura, amit eddig éreztem. Mi történhetett? Kezei kissé megremegnek, de ereje túlontúl elhagyta ahhoz, hogy akár egy kis próbálkozást is tehessen a felállásra, testén már rég eluralkodott a fáradtság, szemei apró csíkokká szűkülnek össze, s bár a sötétség ugyanolyan nyomasztó mindenhogy, tudja, ha egy pillanatra is becsukná szemeit, visszatérnének a különös, fájó álmok. - Látom, kipihented magad... De mi megy az idegeidre? Mert ha én, akkor sajnálom, de ez van. – hangjában egy kis éllel fordítja végre fáradt tekintetét a lányra, aki nem sokkal mellette áll. Halkan szuszogva felsóhajt, szemei lassan csukódnak le, légzése akadozóvá válik, amint újra körüljárják a valótlan gondolatok, az élettelen sötétség. Vonásai ellazulnak, teste mély, megtörhetetlen álomba zuhan, feje fáradtan dől oldalra, szürke haja védelmezőn borítja be arcának felső részét, tüdeje lassan emelkedik föl, majd ugyanolyan lassan süllyed vissza. Egy halk lélegzetvétel után megszűnik számára a külvilág, csupán egyenletesnek nem mondható légzését hallgatja, miközben egyre jobban elhomályosulnak értelmetlen, akadozó gondolatai.

2009.06.12. 21:50 Mizuki Sawa

Csendesen feküdt a fiú mellett, és némán hallgatta annak egyenletes talán túlságosan is lassú légzését. Testét egyre jobban átjárta a fáradság, szemhélyai kezdenek elnehezülni, amjd végül becsukódnak, és felületes, álmatlan alvásba merül. Még mindig észlel midnent maga körül. - Ígéret... Megígértem... Egy ígéret, amit képtelen vagyok megtartani... - a fiú suttogására kinyitja a szemét, és felé fordul. - Dan, miről ebszélsz? Milyen ígéret? Kinek tettél ígéretet? - szavai halkan és fáradtan csengenek a sötét éjszakában. Teste ernyedten fekszik a földön, és egyre jobban átjárja a tehetetlenség, és a kétségbeesés. "Gyenge vagyok... Túlságosan is gyenge vagyok... nincs erőm... Hiába volt minden... Hiába értem el, hogy megbízzon bennem, ha most úgyis csalódik bennem... Nincs elég erőm, túlságosan is elfáradtam... Nem tudom megtenni, nem tudok felmenni Norlanába... Sajnálom Daniel, hogy bennem is csalódnod kell... Sajnálom.." Érzi, hogy könnyei feltörni kívánnak, de harcol ellenük, nem akarja még efelett is elveszteni az irányítást, ez az utolsó fűszál, amibe még kapaszkodik. Hirtelen testét átjárja egy fira remegés, arcvánásai megkeményednek, és tekintetéből kialszik a kedvesség fénye. - Na végre! - szólal emg hűvös hangon. Egy gyors mozdulattal fepattan, és nyújtozkodik, mint valaki, aki most ébredt egy mély és hosszú álomból. - Már kezdett az idegeimre menni...

2009.06.12. 21:05 Daniel Barth

Elhidegült, fakó tekintetével az eget fürkészi, unalmában ujjaival néhány absztrakt, értelmetlennek tűnő rajzot kapar a homokba, a lány, és az ő teste között lévő betonra. A por lassan száll föl, összekeveredve az amúgy is fullasztó levegővel, mitől a homály csak még jobban körülveszi őket. Néhány elfojtott köhögés szakad fel tüdejéből, amint a száraz por égetni kezdi kiszáradt torkát, azonban csak mit sem téve fekszik tovább a kemény talajon. A beton töréseinek élei nyomják sebes hátát, a homok szürkés-barnára festi megfakult, feketének már nem mondható szakadozott kabátját. - Ez volt a legkevesebb, amit tehettem... Jól vagy? – a lány aggódással telt hangjától halványan elmosolyodik, de tekintetét továbbra sem fordítja felé, hiába érzi magán annak pillantásait. Fáradtan felsóhajt, szemeit lassan hunyja be, miközben légzése lelassul, tüdeje egyre fáradtabban emelkedik föl-le, míg végül ijesztően lassúnak hat annak mozgása. Ajkai kivehetetlen szavakat formálnak, ahogyan gondolatai lassan megszűnnek létezni, s helyükbe újabb, értelmetlen, színes álom költözik. Izmai lassan elernyednek, ahogyan testének minden része átadja magát a pihenésnek, az álomnak, mely hosszú idők óta most tért vissza belé, úgy igazán. Mindig te voltál az, akire ha ránéztem, szemében mindig boldogság, és elszántság csillogott... Ne hagyj el, kérlek... – a nő elkeseredett arcának körvonalai tisztán rajzolódnak ki a sötétségben, kétségbeesett szemeinek különös csillogása egy számára kedves személyre emlékezteti. – Te vagy, akiben megbízom, akinek elhiszem, még azt is, amit magamnak sem... Egy ígéret... Egy ígéretet tettél nekem... Egy olyan ígéretet, amit képtelen leszel betartani, mégis elhiszem neked, hogy sikerülni fog... A te csillogó szemeidben benne van az az életerő, és kitartás, mely másokéból már rég kiveszett... Csak egy ígéret... egy apró ígéret.... Kérlek, Tartsd be.... A tisztán, tökéletesen kirajzolódó női alak, mint árnyék foszlik szét, amint szemei hirtelen kipattannak, megdöbbent képpel néz maga elé, szemeiben egyszerre ég a megbánás, és a gyűlölet fénye, egy erőtlen sóhajtás, egy fáradt mozdulat, mellyel eltörli az imént a porba kapart értelmetlen formákat. - Ígéret... Megígértem... De már rég nem vagyok az, aki ezt az ígéretet tette... Egy ígéret, amit képtelen vagyok megtartani... – suttogja maga elé ajkainak apró mozgásával, halk hangjának csengése mégis tiszta érzelmeket, fájdalmas múltat, felzaklatott jelent takar, őt ábrázolja szavainak lejtése, tekintetének különös fakósága. Egy ígéret, biztos pont. De amit én ígérek, azok csupán súlytalan szavak, melyeket bárki képes kimondani. Az én ígéretem olyan ígéret, melyet soha nem vagyok képes betartani... Egyszerű, öntelt nagyravágyás... Egy rövid időre üres gondolataiból elveszik minden, hogy Mizuki mellette fekszik, hogy sérült válla még mindig ég a fájdalomtól... Ezek csupán tények. A valódi dolgok lényege nem ez, a valódi dolgok lényege az igazság, és a becsületesség. A becsületesség... Rég nem tudok igazat mondani... Hogy is lennék képes rá, mikor én magam sem tudom az igazságot...? Ki is vagyok valójában? Magam sem tudom. Egy hazug, felszínes ember, akinek az ígéret csupán egy ugyanolyan súlytalan értelmű szó, mint bármely másik. Semmit sem ér, senki nem tartja be... Akkor én miért tegyem?

2009.06.11. 21:42 Mizuki Sawa

- Igen? És mondd, hogy akarsz akárkit is találni, itt Meilisben? Ha akad is a közelben élő ember, nem fog segíteni... - Tudja, hogy a fiúnak igaza van, de nehezére esik ezt belátni, nem akarja ilyen könnyen feladni. Hirtelen eszébe jut a férfi, akivel korábban találkoztak. Akiben Daniel csalódott. Rögötn el is vetette az ötletet, hogy esetleg megkereshetné őt. Tudta, hogy a fiú mindennél jobban ellenezné, és meg is értette. Gondolataitól a fiú tereli el a figyelmét, aki a vállára helyezi a kezét. Elmosolyodik, és megpróbál nem több fájdalmat okozni a fiúnak. - Most muszáj lesz a segítségedre támaszkodnom. Ha nem lenne nagy gond, vissza tudnád rántani a vállamat alaphelyzetbe, mielőtt darabokra oszlok? Halkan sóhajt, és meglepődve néz a fiúra. Nem biztos benne, hogy meg tudja-e tenni, hogy van-e benne elég erő ehhez. De amikor a fiú fájdalmas arcára néz a kételyek helyét átveszi az elszántság. "Segítenem kell neki... Szüksége van rám..." Vesz egy mély levegőt, majd egy gyors, és biztos rántással visszahelyezi a fiú vállát alaphelyzetébe. Megpróbálja kizárni a fejéből a iú kiálltását, nem akarja, hogy eljusson tudatáig. - Köszönöm... - Ez votl a legkevesebb, amit tehettem... Jól vagy? - kérdezi, és már meg se próbálja palástolni aggódását, a fiú ugyis átlátna rajta. Halkan egyenletesen veszi a levegőt, amíg lassan visszaereszkedik a földre, és újra elfekszik. Egy darabig a csillagtalan eget szemléli, majd a mellette fekvő fiúra fordítja a tekintetét.

2009.06.11. 21:25 Daniel Barth

A lány tiltakozó szavai csupán értelmetlen kiáltásoknak tűnnek a fojtogató levegőben, így nem is foglalkozik azzal, hogy kiderítse, mi értelme van az elveszett hangoknak. - Dan... Muszáj találnunk valakit, aki tud segíteni... – az érdes anyag érintésére összerezzen, bal kezével eltolja magától a segítséget, s csak némán fekszik tovább, miközben ép karjával szétroncsolt vállát szorítja össze, legalább a vérzést csökkentve. - Igen? És mondd, hogy akarsz akárkit is találni, itt Meilisben? Ha akad is a közelben élő ember, nem fog segíteni... – lehetetlenül higgadt hangja töri meg zihálásának hangját, azonban a fájdalom csak egyre erősödik, amint repedezett csontjai tovább távolodnak egymástól. Eltorzult vonásokkal tűri, amint a lány körülfonja karjait vérétől áztatott kabátja körül, azonban most meg sem próbálja eltolni magától az aggódó érintést. Bal karját a lány vállára rakja, de próbál a lehető legkevesebbet mozogni. - Most muszáj lesz a segítségedre támaszkodnom. Ha nem lenne nagy gond, vissza tudnád rántani a vállamat alaphelyzetbe, mielőtt darabokra oszlok? – hangját próbálja a lehető legnyugodtabban csengővé változtatni, de csak egy meggyötört, fájdalmas mondat sikeredik belőle. Nem lehetek gyenge... Nem mutathatok fájdalmat... Nem lehetek... - Ááá!!! – ordít fel hangosan, mikor enyhe rántást érez vállán, de aztán vészesen enyhülni kezd fájdalma. Megkönnyebbülve sóhajt fel, miközben jobb karját fájdalmasan megmozdítja. - Köszönöm... – légzése lassabbodik, amint nehézkesen a lány felé fordítja tekintetét, és megkönnyebbült mosollyal nyugtázza annak segítségét.

2009.06.11. 20:27 Mizuki Sawa

- Miért akartam volna?Nem akartam... Nem Soha, semmit nem fogok tenni azért, hogy az én életem jobb legyen. De elszántan fogok küzdeni azért, hogy másoké megváltozzon. Norlanat pedig egyenlővé teszem a föld színével. A fiú bosszúvágya, ami újra felébredni tűnt egy mosolyt csalt az arcára. Ez votl az amit hiányolt Danielből pár órája. - Te pedig... Legyél olyan, mint néhány perccel ezelőtt. Ne lásd azt, hogy nekem mi bajom, foglalkozz azzal, hogy elérd a célod. Szűnjön meg körülötted minden, ne én legyek az, akit a középpontba helyezel, mint eddig. Ne érdekeljen, hogy én milyen sérüléseket kaptam, vagy éppen ki ellen állok vesztésre. Ne fájjon neked az, ami nekem is. Megvan benned az az erő, ami belőlem hiányzik. Ne rajtam segíts... Másokon! - Nem Dan, ez nem megy! Nem tudom nem mglátni, amikor én okoztam, még ha nem is látnék, efelett nem tudnék elnézni... Igenis érdekel! Érdekel, hogy mi történik veled, hogy ki ellen állsz vesztésre! Ez ellen nem tudsz tenni...  Másokkal is foglalkozom, de itt és most te vagy fontos, most rajtad tudok segíteni... - "Vagy legalábbis megpróbálnám..." Sóhajt, és most az égre elmeli a tekintetét, de csak a semmibe mered. - Áhh... - Daniel kiáltása hirtelen szakítja át az éjszaka csendjét. Felé kapja a fejét, és mostmár nem foglalkozik semmivel, odamászik hozzá, és szemügyre veszi a sebét. - Nem kellett volna... - suttogja megint, de inkább cak magának, semmint a fiúnak. Szemügyre veszi a sebét, és egy rongydarabot nyom rá, hogy legalább a vérzést megpróbálja elállítani. - Dan... muszály találnunk valakit, aki tud segíteni... Nem bírja ahogy a fiú szenved, bármit megtenne azért, hogy enyhíteni tudjon a fiú fájdalmán. - Bármit megtennék... Nem bírja visszafogni magát, hogy ne nézzen aggódó tekintettel a fiúra. - Segítség kell... - Nem érdekli a fiú ellenkezése, most úgyse tudja rendesen ellökni, úgyhogy mellé fekszik, és átöleli. - De nekem fáj, ami neked is...

2009.06.11. 19:55 Daniel Barth

Remegő ujjakkal szorítja sérült vállát, honnan sűrű patakokként folyik végig karján vöröses vére, majd onnan lassú mozgással hullanak tovább cseppek formájában a poros föld felé. Szürke szemei összeszűkülnek a fájdalomtól, mely egész jobb felét égeti, minden egyes lélegzetvételkor érdesen belenyilall tüdejébe a szorongató fájdalom. - Miért nem akartál? – a lány szinte felháborodott hangja tőrként töri át a fagyott csendet, ahol eddig csak remegő lélegzetét és néha-néha felhangzó sziszegését lehetett hallani. Fájdalmas ábrázatát Mizuki felé fordítja, ajkai megrebbennek, mintha csak valami kifogást keresne, de még néhány percig gondolkodik a válaszon. Hogy miért nem akartam...? Jó kérdés. Az életem már rég kisiklott a kezeim közül, képtelen vagyok irányítani a saját sorsomat, de másokét még szeretném. Mit is akarok elérni? Tulajdonképpen semmit... Értelmetlen az, hogy tovább éljek, és úgy tengessem napjaimat, hogy senkin nem tudok segíteni. Legalább tehetnék valamit azért, hogy Norlana elpusztuljon... De akkor... - Miért akartam volna? – a lány kérdésére egy újabb kérdéssel felel, egy olyan kérdéssel, melyre még saját maga sem tudja a választ pontosan. De várjunk csak... még nem halhatok meg... még nem. Az élet gyorsan elszáll, és kevés dolgot lehet megtenni ennyi idő alatt. Az idő pénz... Nem, az idő élet... És amíg élek, addig nem hagyom, hogy akárki is meghaljon Norlana miatt... Kihűlt szemeiben az ölni akarás tüze csillan meg, ahogyan elszánt tekintetét a lányra emeli, de nem szól semmit, csupán gúnyosan elmosolyodik. - Nem akartam... Nem Soha, semmit nem fogok tenni azért, hogy az én életem jobb legyen. De elszántan fogok küzdeni azért, hogy másoké megváltozzon. Norlanat pedig egyenlővé teszem a föld színével. – nagyra törő álmok, melyek soha nem fognak megvalósulni. Az elszántság már megvan... Mostmár csak bizonyítanom kell, hogy képes vagyok betartani az ígértemet. - Te pedig... Legyél olyan, mint néhány perccel ezelőtt. Ne lásd azt, hogy nekem mi bajom, foglalkozz azzal, hogy elérd a célod. Szűnjön meg körülötted minden, ne én legyek az, akit a középpontba helyezel, mint eddig. Ne érdekeljen, hogy én milyen sérüléseket kaptam, vagy éppen ki ellen állok vesztésre. Ne fájjon neked az, ami nekem is. Megvan benned az az erő, ami belőlem hiányzik. Ne rajtam segíts... Másokon! – szavai fáradhatatlanul magabiztosan, hátborzongatóan igazan hangzanak el. Baljával fájdalmasan gyűri össze sérült vállára ragadt kabátját, mitől halkan felszisszen, s kínját enyhíteni próbálva hátán elnyúlik a földön. Eddig magabiztos, elszánt vonásai eltorzulnak a fojtogató égetéstől, melynek hatására egész teste megremeg. Élettelen karja tehetetlenül fekszik mellette a földön, azonban levegőjét hirtelen, remegve fújja ki, mikor sebesült válla tompa kattanással megrándul, még jobban erősítve a már-már amúgy elviselhetetlen fájdalmat. - Áhh... – kiált föl elhaló hangon, mikor szétrepedezett csontja természetellenes irányba roppan ki, zihálva veszi a levegőt, feje hátrahanyatlik a kemény betonra, miközben minden erejével próbál úrrá lenni feltörni készülő ordításán.

2009.06.11. 15:39 Mizuki Sawa

- Nincs igazad. Lebecsültelek téged, pedig nem lett volna szabad. Szinte láttam magam előtt, mikor felemelted a kardomat, mégsem tettem semmit, csupán álltam, és néztem. Azt gondoltam, képtelen vagy megtenni. Nem gondoltam, hogy ennyire erős a dühöd, és ennyire erősen él benned az akarat. El tudtam volna ugrani... De nem tettem. Nem akartam... Úgy tűnik, ha felidegesítelek, meg tudod mutatni, ki is vagy te... Velem pedig ne törődj. - Az emlékektől, amiket a fiú szavai váltottak ki megremegett egész testében. Nem akart arra gondolni, hogy mi történt. Se pedig arra, hogy mit tett.. - Miért nem akartál? - Őszinte meglepődés volt a hangjában, nem értette, hogy a fiú miért nem ugrott el, ha megtehette volna. Fejében egy apró kis káosz alakult ki, össze volt zavarodva, és ott volt a szűnni nem akaró bűntudat is. - Nem is örülsz annak, hogy újra látsz? Mert ahogy látom, nem igazán jöttél lázba... - Hát most talán jobb lenne, ha nem látnék... - "Még rosszabb elviselni az okozott károkat úgy, hogy látonom is kell őket..." - Tudod... Én csodállak, amiért nem estél nekem. Mások, akik véletlenül, vagy szándékosan belenéztek a szemembe, utána mindenáron meg akartak ölni, hogy hogy voltam képes az ő életüket is szétrombolni... De te nem. - Nem, én tudtam, hogy mire vállakozom, ha utánad megyek... És különben is, ha neked estem volna, az nem használt volna semmit, attól még nem kaptam volna vissza a látásomat. Aúgy meg... a végén neked estem... - Megint elhallgatott, és csendben nézte a földet. - Bízom benne, hogy egyszer még meg tudom neked hálálni, hogy megmutattad, ki is vagyok valójában... Bízom benne... Bízom benned... - Az utolsó szóra hirtelen a fiúra kapta a tekintetét. - Bízol bennem? - ismételte meg halkan, mint aki nem tudja elhinni. "Megsebesítettem, és bízik bennem?" Még mindig hitetlenséget tükröződött, és értetlenkedve pislogott Danielre. - A sérülésemmel pedig ne foglalkozz. Ha ez kellett ahhoz, hogy segítsek neked abban, hogy elfelejtsd a félelmedet, amit a hirtelen jött sötétség okozott, hát... Megérte. - Nem, nem érte meg... Nem érek ennyit... Halkan sóhajtott, és egy kis habozás után leült a fiú mellé, de még mindig csak kitartóan a földet nézte.

2009.06.11. 15:09 Daniel Barth

- Kérlek... Már annyi sérülést okoztam... Azt még megértem, hogy ha a többit nem engedted, de ez más... Ezt direkt okoztam... Azért nem engeded, mert nem bízol bennem? – nem tesz semmit, csupán lemondóan sóhajt. Fáradtan áll föl, bal karjával a falnak támaszkodva, éles fájdalmával nem törődve indul el lassan a lány felé. Lépései még mindig magabiztosak, nem tükröződik rajtuk fáradtsága, meggyötörtsége. - Nincs igazad. Lebecsültelek téged, pedig nem lett volna szabad. Szinte láttam magam előtt, mikor felemelted a kardomat, mégsem tettem semmit, csupán álltam, és néztem. Azt gondoltam, képtelen vagy megtenni. Nem gondoltam, hogy ennyire erős a dühöd, és ennyire erősen él benned az akarat. El tudtam volna ugrani... De nem tettem. Nem akartam... – hangjában már egy cseppnyi gúny sem hallható, tekintetét a földbe vájja, miközben bal karjával enyhén a lány vállára támaszkodik. – Úgy tűnik, ha felidegesítelek, meg tudod mutatni, ki is vagy te... Velem pedig ne törődj. – halványan elmosolyodik. - Ha még mindig el akarsz menni... Ha nem akarod, hogy veled maradjak... Ha egyedül akarsz tovább menni, akár fel Norlanába... Akkor menjél, nem fogok utánad menni, nem foglak megpróbálni visszatartani... Tudom, hogy eddig megpróbáltam minden áron veled maradni, de... lehet, hogy igazad van... Nem akartál társat... Meg leszel nélkülem is, jobban mint most... – fakó tekintetét a lány homályba vesző alakja felé fordítja, tüdejében megrekedt levegőjét hangosan, hosszan fújja ki. Ez furcsa... Ennyi idő alatt képes volt annyira megszokni, hogy semmi reakciót nem vált ki belőle, hogy visszatért a látása... Mizuki, nem tudom, ki vagy te, de mindenesetre egy nagyon furcsa lány... - Nem is örülsz annak, hogy újra látsz? Mert ahogy látom, nem igazán jöttél lázba... – kérdezi álmélkodva, miközben leveszi karját a lány válláról, s inkább sajátját szorítja össze. Jobb karja mozdulatlanul lóg teste mellett, miközben próbálja újra mozgásra bírni az élettelen végtagot, azonban az egy árva mozdulatot nem képes megtenni. - Tudod... Én csodállak, amiért nem estél nekem. Mások, akik véletlenül, vagy szándékosan belenéztek a szemembe, utána mindenáron meg akartak ölni, hogy hogy voltam képes az ő életüket is szétrombolni... De te nem. – szavai őszinteséget, és nyugodtságot sugallnak. – Bízom benne, hogy egyszer még meg tudom neked hálálni, hogy megmutattad, ki is vagyok valójában... Bízom benne... Bízom benned... – szemének hideg fakóságába kezd visszatérni az élettel teli csillogás, a szín, mely szürke tekintetéből már olyan rég kiveszett. - A sérülésemmel pedig ne foglalkozz. Ha ez kellett ahhoz, hogy segítsek neked abban, hogy elfelejtsd a félelmedet, amit a hirtelen jött sötétség okozott, hát... Megérte. – elmosolyodik, majd egy fájdalmas sóhaj közepette lassan leül a földre, bal karjával sérült vállát szorongatva.

2009.06.11. 14:11 Mizuki Sawa

- Igen, elégedett vagyok. Egy pillanatig sem haboztál, sikerült elfelejtened a félelmet és a bizonytalanságot. Bizonyítottál. Nemcsak nekem, magadnak. Van két jó hírem. Az egyik, hogy abbahagyom a szekálásodat, a másik pedig, hogy néhány perc, és visszatér a látásod. Az órát csak azért mondtam, hogy elfelejtsd az időt. De egyet kérek. Semmit ne tegyél, amikor rám nézel. Az égvilágon semmit. Arra a hírre, hogy végre békén hagyja a fiú elmosolyodott, és megkönnyebbülten sóhajtott. De az, hogy pár perc múlva visszakapja a látását nem igazán hozta lázba. Majdnem ugyan olyan nyugodt maradt, mint mikor elvesztette. A fiú kérésére nem válaszolt semmit, csak lehajtotta a fejét. Még mindig bűntudata volt. Hallotta, ahogy a fiú összeszedi a kardjait, és a halk nyögést is, amitől csak még jobban elfogta a bűntudta érzése, és inkább elfordított a fejét. "Nem hiszem el, hogy tényleg megtettem... Hogy lehettem képes rá...?"   Ahogy gondolataiba merült hirtelen arra lett figyelmes, hogy a sötétség kezd szétoszlani, már nem olyan intenzív, és lassan visszatér a fény a szemébe. - Semmit ne tegyél...  - csak homályosan bár, de sikerült kivennie a fiú körvonalait. Egyre élesebbé válik a kép, míg végre visszatér a régi látása. Pislog párat, majd a fiúra elemi a tekintetét, és rögtön kiszúrja a vállán a sebet. A látványtól csak még hevesebben átjárja a bűntudat, és el is kapja a tekintetét. Mély levegőt vesz, majd elindul a fiú felé, nem foglalkozva azzal mire kérte. - A semmi azt jelenti, hogy semmi. - ellenállást nem tűrő hangja és tekintete arra kényszeríti, hogy megálljon. - Kérlek... - suttogja halkan. - Már annyi sérülést okoztam... Azt még megértem, hogy ha a többit nem engedted, de ez más... Ezt direkt okoztam... Azért nem engeded, mert nem bízol bennem? - hangja elhalkul, és képtelen Danielre nézni. - Sajnálom. - hangja most sem több, mint egy halk suttogás. Ahelyett, hogy nem foglalkozna a fiú ellenkezésével, mint eddig, és oda menne hozzá, hogy már csak azért is ellássa a sebét, inkább csak tovább áll egy helyben, és még mindig nem néz rá. - Ha még mindig el akarsz menni... Ha nem akarod, hogy veled maradjak... Ha egyedül aakrsz tovább menni, akár fel Norlanába... Akkor menjél, nem fogok utánad menni, nem foglak megpróbálni visszatartani... - "Túlságosan is veszélyes ha vele maradok... Túl sok sérülésének vagyok én az oka..."   - Tudom, hogy eddig megpróbáltam minden áron veled maradni, de... lehet, hogy igazad van... Nem akartál társat... Meg leszel nélkülem is, jobban mint most... - Felemelte a tekintetét, de mikor meglátta a fiú vállát már meg is bánta.

2009.06.10. 22:05 Daniel Barth

Csak csendben tűri, amint a lány mozdulatai hirtelen változnak át bizonytalan dühvel teltté, s ölni vágyó akarata jeléül kíméletlenül vállába vájja kölcsönkapott fegyverét. A nehéz vas koccanva áll meg, mikor csontjával ütközik, majd esetlenül hull le a földre. A fájdalom kíméletlenül hasít bele jobb felébe, ahogyan karja élettelenül lóg törzse mellett. Fogait összeszorítva próbál nem tudomást venni a fájdalmas támadásról. - Sajnálom, de te akartad. Remélem mostmár elégedett vagy. – a lány bűnbánó hangjára halványan elmosolyodik, de most nem az a gúnyos, idegesítő mosoly, hanem szívéből jövő, valódi mosoly jelenik meg arcán. - Igen, elégedett vagyok. Egy pillanatig sem haboztál, sikerült elfelejtened a félelmet és a bizonytalanságot. Bizonyítottál. Nemcsak nekem, magadnak. – vesz egy mély, remegő lélegzetet, majd nyugalmat erőltetve hangjára, tekintetét a lányra emeli. – Van két jó hírem. Az egyik, hogy abbahagyom a szekálásodat, a másik pedig, hogy néhány perc, és visszatér a látásod. Az órát csak azért mondtam, hogy elfelejtsd az időt. De egyet kérek. Semmit ne tegyél, amikor rám nézel. Az égvilágon semmit. – hangja mostmár kedves, de mégis komoly, és ellenkezést nem tűrő. Bal kezét fájdalmasan szorítja rá vérző vállára, de végül elhúzza kezét, és inkább összeszedi két kardját, melynek egyik felét saját vére áztatja, majd visszacsúsztatja helyükre. Felhasadt kabátja még most is védelmezőn takarja sérülését, jobb karját sikertelenül próbálja mozdítani, csupán halkan felnyög, mikor könyöke görcsösen megmozdul. - Semmit ne tegyél... – szólal meg néhány perc múlva újra, mikorra valószínűleg a lány előtt tisztulni látszik a kép, s csak dülöngélő léptekkel baktat át a téren, s egy közeli ház falánál ép vállával nekidől az épületnek. Ez kellett ahhoz, hogy elfelejtse azt, hogy fél. Hogy bizonytalan... Tényleg képes volt elfelejteni, hogy ki vagyok. Ezt nem gondoltam volna... Halkan felsóhajt, várva, hogy a lány immár régi önmagával visszaszerezze látását, s felkészül arra, hogy azonnal el akarja látni legújabb sérülését. Mikor a lány sietve elindul felé, megálljt parancsoló tekintetét ráemeli, jelezve, hogy ne tegyen semmit. - A semmi azt jelenti, hogy semmi. – ismétli meg immár tekintélyt parancsoló hangnemben, miközben bal karjával remegve szorítja össze vérző sebét.

2009.06.10. 21:12 Mizuki Sawa

- Tudom, hogy hazudsz... Miért nem vagy képes arra, hogy tényleg teljes szívedből gyűlölj? Túl nagyra tartod a büszkeséged, így igenis érdekel, hogy mit gondolok rólad... Kitapintottam a gyengepontodat, igaz? - Nem, nem tudlak gyűlölni, és nem is foglak, már csak azért sem, mert ezt akarod. - Megpróbálja megakadályozni, hogy a fiú felálljon, de az egy könnyű mozdulattal lerázza magáról. - Tényleg úgy gondolod, törpicsek...? Ezt nevezed te „támadásnak”? Meg se éreztem... Egy karcolást, még annyit sem tudnál ejteni rajtam... Képtelen vagy, akár egy kicsit is megsebezni... Egyszerűen gyenge... Én megadtam neked a lehetőséget, hogy átvedd a fegyveremet, és megmutasd, hogy nem vagy gyenge, de ha csak szavakkal teszed, sajnos nem tudok hinni neked. Van még egy lehetőséged, tanítvány... - Bár a fiú olyan furcsán ejti ki az utolsó szót, nem tudja hova tegye, nem tud vele mit kezdeni. Egy könnyed mozdulattal átveszi a kardot. - Nem vagy gyenge? Bizonyítsd be. Akkor majd elhiszem. Csak egy karcolás, semmi több. Ennyi is elég... Bár kétlem, hogy akár ennyit is meg tudnál tenni. Csak egy szánalmas kifogás lehet az, hogy az én egészségemmel foglalkozol. Felejtsd el, ki vagyok, s most tekints csupán egy ellenfélnek, akit le kell győznöd. Menni fog, vagy már ez is nehézséget okoz? - Azt akarod, hogy megsebezzelek? Azt akarod, hogy bántalak? Hogy elfelejtsem ki vagy? - Megint felébredt benne  adü, és mivel biztos volt benne, hogy a fiú ott áll előtte kicist távolabb maguktól csapódtak be a villámok a földbe. Egymás után egyik a másikat követve. - Hát legyen, ahogy akarod...! Nem foglalkozom vele, hogy ki vagy Dan! Olyan könnyedséggel emeli fel a fiú kardját, mintha minidig csak azzal harcolt volna. "Lehet, hogy nem kéne...?" Megrázta a fejét, ezzel lerázva magáról minden kételyt. Tudta addig nem elsz nyugta, amíg a fiú meg nem kapja, amit akar.  Megpróbálta elfelejteni, ki is áll előtte, és egész gyűlöletét, ami az évek során ott nőtt benne Norlana ellen most a fiúra vetítette. Túlságosan is ügyesen fogta a kezét, túlságosan is sikerült neki felejtenie. Az volt a szerencséjük, hogy nem látott, így éppen hogy csak súrolta a fiút a kard éle, egy apró de mély vágást ejtve a karján. Ha látott volna, és úgy súlyt le a fiúra sokkal vészesebb lehetett volna. Érezte, hogy célba talált, és hirtelen ejtette ki kezei közül a fegyvert. "Nem akartam..." - Sajnálom, de te akartad... Remélem most már elégedett vagy... - Tényleg sajnálta, de még mindig remegett a dühtől. Tett egy óvatos lépést  afiú felé, de aztán eszébe jutott, hogy most nem tudja ellátni a sebét.

2009.06.10. 20:53 Daniel Barth

Kardjai halk sercegéssel ütődnek a földhöz, majd onnan még jó néhány centimétert csúsznak tovább, míg végül egy ponton megállapodnak a földön. - Nem érdekel! Nem érdekel, ha azt gondolod, hogy gyenge vagyok! Nem érdekelsz...! Gyűlöllek! – az elhaló kiáltások hallatán csak némán lehajtja fejét, de hangjában a gúnyos mellékszálat még mindig megtartva megszólal: - Tudom, hogy hazudsz... Miért nem vagy képes arra, hogy tényleg teljes szívedből gyűlölj? Túl nagyra tartod a büszkeséged, így igenis érdekel, hogy mit gondolok rólad... Kitapintottam a gyengepontodat, igaz? – idegesítő nyugodtsággal, és biztossággal telt hangja egy pillanatra sem remeg meg, végig hűvösséget, és lenézést sugall. A lány gyors lépései elől nincs ideje kitérni, mikor az taszít egyet vállán, egyensúlyát elvesztve nyúlik el a földön, fogai összekoccannak a váratlan fordulat hatására, azonban nyugodtságát még e lehetetlen helyzet közepette is sikerül megőriznie, így csak kelletlenül vigyorogva tűri, amint a lány ökleivel mellkasát, és vállait püföli. Kissé felnyög, amikor Mizukinak sikerül a gyomrába bokszolnia, de nem tesz semmit, csupán megvárja, míg a lány ütései egyre elgyengülnek, majd végleg abbamaradnak. - Nem vagyok gyenge... – a fáradt hang nem igazán tűnik túl meggyőzőnek, de ügyet sem vetve rá tovább folytatja a lány idegesítését. - Tényleg úgy gondolod, törpicsek...? Ezt nevezed te „támadásnak”? Meg se éreztem... Egy karcolást, még annyit sem tudnál ejteni rajtam... Képtelen vagy, akár egy kicsit is megsebezni... Egyszerűen gyenge... – méltóságteljesen föláll, lesöpörve magáról Mizukit, amint az még próbálja lefogni, de csak némán elsétál, az imént eldobott kardjai felé. – Én megadtam neked a lehetőséget, hogy átvedd a fegyveremet, és megmutasd, hogy nem vagy gyenge, de ha csak szavakkal teszed, sajnos nem tudok hinni neked. Van még egy lehetőséged, tanítvány... – száján különös hangsúllyal ejti ki mondandója utolsó szavát, melynek minden egyes betűjét megvetéssel, és lenézéssel telten mondja ki. Lassan lehajol, majd unottan kapja föl a földről a két nehéz vasfegyvert, s maga elé emeli mindkettőt. Mizuki néhány lépéssel előtte álló alakja elé fordítja, majd egyiknek élét finoman ráejti a lány vállára, arra várva, hogy az elvegye. - Nem vagy gyenge? Bizonyítsd be. Akkor majd elhiszem. Csak egy karcolás, semmi több. Ennyi is elég... Bár kétlem, hogy akár ennyit is meg tudnál tenni. Csak egy szánalmas kifogás lehet az, hogy az én egészségemmel foglalkozol. Felejtsd el, ki vagyok, s most tekints csupán egy ellenfélnek, akit le kell győznöd. Menni fog, vagy már ez is nehézséget okoz? – halk szavainak hangzása már önmagában provokálja a lányt, hát még azoknak értelme. Csöndesen felsóhajt, miközben kissé elgondolkodik a várakozásban, azonban izmai megfeszülnek, hogy kivédje Mizuki esetleges kitörését, melyre mostmár igenis számít. Nem képes megtenni. Pontosan tudom, hogy képtelen arra, hogy ne foglalkozzon azzal, ki is vagyok valójában. Még mindig nem tud anélkül beszélni velem, hogy ne érezne szánalmat.. Még most sem... Amíg nem tudja elfogadni azt, hogy akárki is vagyok, most csak egy ellenfél, addig nem képes támadni.

2009.06.10. 20:21 Mizuki Sawa

- Hmh... Csak ennyi? Ennél azért többet vártam, de sebaj. A lényeg, hogy végre sikerült rájönnöd, mit is dumálok neked már fél órája. Na, de lássuk, mire mész, ha nem csak egyhelyben várom a pofonodat, mint egy sóbálvány. Gyerünk, mutasd meg, hogy jobb vagy nálam, kislány... Vagy talán olyan gyenge vagy, hogy még egy apró karcolást sem vagy képes ejteni rajtam? Eddig nagyon úgy tűnt... Gyerünk... Nem vagy te olyan béna, mint amilyennek mutatod magad, vagy talán igen? - hallja, ahogy előhúzza a fiú a kardjait, és felé nyújtja. Gondolkodás nélkül elveszi őket, és hallja, ahogy a fiú hátrál. Ám amikor már a kezeiben tartja a kardokat elkezd habozni. "És ha megsebzem? Akarva, vagy akaratlanul... Még egy hatalmas seb nem tenne jót neki... Nem, ezt nem lenne szabad..." - Ennyi? Mindössze ennyire vagy képes? Lefegyverezed az ellenfelet és aztán annyiban hagyod? Micsoda szégyen... Hát... Én a helyedben nem akarnék feljutni Norlanába... Ott hogy akarsz boldogulni? Csak szaladgálnál a cyborgok elől, de egyikre se támadnál rá... Van egy olyan érzésem, hogy nem fogsz sokáig életben maradni... - Fogd be! - kiabál a fiúra. Megszorítja a kezeiben az idegen kardokat, és most már sokkal biztosabban tartja őket. - Rajtad a sor... Támadj... Vagy túl nehéz feladat? Talán nem bírod el a kardjaimat? Cöhh... Valamiért azt hittem, hogy erősebb vagy, de úgy látom, tévedtem... Veled még egy egyszerű Meilisi öreg is elbírna... - Fogd már be végre! - Egyre hangosabban kiabál, és bár gondolja, hogy ez a célja a fiúnak, hogy felidegesítse, nem foglalkozik vele, túlságosan is sikerült neki. Rátapintott a gyengepontjára. Biztos mozdulattal eldobja a fiú kardjait, és előrántja a sajátját, amit más sokkal biztosabban tart a kezeiben. - Nem érdekel! Nem érdekel, ha azt gondolod, hogy gyenge vagyok! Nem érdekelsz...! - "Miért kell hazudnom...? Igenis érdekel... Fáj, hogy ezt mondja... Azért vagyok ilyen mérges... Mert érdekel, és foglalkozom vele... Mert fáj..." - Gyűlöllek! - kiabálja még mindig dühtől remegő hangon. "Ez sem igaz... Miért hazudok neki is, és magamnak is...?" Vesz pár mély levegőt, és megpróbál megint lenyugodni, megpróbálja kizárni a fejéből a fiú szavait, nem hagyhatja, hogy eluralkodjon rajta a düh. Elindul a fiú felé, és most sokkal biztosabb, mint előtte. Út közben eldobja a saját kardját is. Már csak egy cél lebeg előtte. Olyan erővel esik neki a fiúnak, hogy a fiú hátraesik és ő is vele, de ezzel nem foglalkozik. Apró ökleivel újra elkezdi ütögetni a fiút, ahol csak éri, és kiereszti az összes dühét, amit a szavai és a viselkedése keltettek és tápláltak. Ahogy kiengedte a dühét szép lassan kezdett lenyugodni, és egyre gyengédebben püfölte a fiút, még egyszer csak abban nem maradt. - Nem vagyok gyenge…

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]