Új bejegyzés Frissítés

2009.06.10. 19:33 Daniel Barth

Mizuki tompa lépései egyre közelebbről szólnak, mégsem olyan gyorsak, és elengedettek, mint várta. Néhány lépés maga előtt, pár halk lélegzés, majd egy erős pofon, melyre számított már. Szinte meg sem érzi a lány keze által okozott égető csípést, csak gúnyosan elmosolyodik. - Nem vagyok naiv! – az ökleléshez tartozó dühös mondat, mely átszakítja az eddig nyugodt csöndet, szinte halk suttogásként jut el hozzá, de csak mégjobban elmosolyodik. - Hmh... Csak ennyi? Ennél azért többet vártam, de sebaj. A lényeg, hogy végre sikerült rájönnöd, mit is dumálok neked már fél órája. Na, de lássuk, mire mész, ha nem csak egyhelyben várom a pofonodat, mint egy sóbálvány. – gúnyos hangneme csakis arra szolgál, hogy felidegesítse vele a lányt, hiszen pontosan tudja, anélkül az semmit nem tenne. – Gyerünk, mutasd meg, hogy jobb vagy nálam, kislány... Vagy talán olyan gyenge vagy, hogy még egy apró karcolást sem vagy képes ejteni rajtam? Eddig nagyon úgy tűnt... – gyors mozdulatokkal előhúzza tokjából két kardját, majd azokat átnyújtja a lánynak. – Gyerünk... Nem vagy te olyan béna, mint amilyennek mutatod magad, vagy talán igen? – elmosolyodik, ahogyan érzi, Mizukiban egyre jobban megy föl a pumpa. Pont úgy, ahogy vártam... A büszkesége nem fogja annyiban hagyni, hogy csak nyugodtan álljon egy helyben. És ez a gyengepontja... A büszkesége... Csak bárgyú mosollyal a képén várja a lány dühkitörését, melyet most bármelyik pillanatban ellene fordíthat. Mikor a lány egyetlen mozdulattal kikapja kezeiből két kardját, egy kis lépést hátralép. - Ennyi? Mindössze ennyire vagy képes? Lefegyverezed az ellenfelet és aztán annyiban hagyod? Micsoda szégyen... Hát... Én a helyedben nem akarnék feljutni Norlanába... Ott hogy akarsz boldogulni? Csak szaladgálnál a cyborgok elől, de egyikre se támadnál rá... Van egy olyan érzésem, hogy nem fogsz sokáig életben maradni... – idegesítően nyugodt, közömbös szavai csak méginkább fokozzák a lányban újra előtörő feszültséget, melyre már régóta vár. - Rajtad a sor... Támadj... Vagy túl nehéz feladat? Talán nem bírod el a kardjaimat? Cöhh... Valamiért azt hittem, hogy erősebb vagy, de úgy látom, tévedtem... Veled még egy egyszerű Meilisi öreg is elbírna... – egyhelyben állva, teljes nyugodtságot, és hatalmas gúnyt erőltetve hangjára, mostmár kezeivel kicsit taszít a lány vállán, mire az az átadott lendülettől egyet hátralép, de végül visszanyeri egyensúlyát. Annyira még nem tudja uralni a helyzetet, hogy akár az egyik karddal is el tudjon találni, bár tudom, nem szabad alábecsülni... Eddig nem mutatott valami szívderítő teljesítményt, de ezért nem is hibáztathatom, hiszen ahhoz képest, milyen bizonytalan volt az elején, hatalmas előrelépés volt ez a pofon, még ha nem is sikerült túl erősre...

2009.06.10. 18:39 Mizuki Sawa

- Ha itt valakinek lenne oka és joga arra, hogy haragudhasson, az egyedül te vagy... Te voltál az, aki felnyitotta a szemem, és szembesített azzal, aki valójában vagyok... Ezért köszönetet kell mondanom neked... Köszönöm... Elmosolyodik, hogy micsoda változásokon ment át a fiú hangja, és örült neki, hogy mégis csak sikerült a fiúnak segítenie. - Hogy miért? Nézz magadra. Reszketsz, mint a nyárfalevél. - Bár hallotta a fiú közeledő lépteit, az érintésétől mégis összerezzent. - Azt sem tudod, merre van a jobb és a bal... Hogy hagyhatnálak így itt? Egyedül belehalnál még ebbe a pár órába is. Eddig szinte csak a látásodra támaszkodtál, így ha ezt az egyetlen érzékedet elveszíted, mint most, sebezhető vagy. Bárki idejön, még arra sem vagy képes, hogy menekülj... Ha elmentem volna, már most halott lennél. Képtelen vagy alkalmazkodni a helyzethez, pedig egyszerűen csak át kell állnod arra, hogy ne próbáld a látásodat használni. Ez a továbbiakban is sokat segíthet, még ha újra kivilágosodik előtted minden, de ha nem vagy képes ezt megtenni, akkor sajnálom. Nem tudom, te mit akarsz elérni az életedben, de ha arra sem vagy képes, hogy túltedd magad azon, hogy elvesztetted a legfontosabb erényedet velem szemben – ami pedig a látásod – akkor biztos vagyok benne, hogy semmire nem leszel képes, ha feljutsz Norlanába. És most, ha azt akarod, hogy segítsek, akkor ne legyél naiv és próbálkozz. Ha egyáltalán sikerül hozzámérned anélkül, hogy egyszer is eltaknyolnál, akkor ígérem, hogy a továbbiakban nem foglak semmiféle hegyibeszéddel tovább traktálni, de amíg az az igazság, amit mondok, addig ne játszd meg a nagyokost, mert most egyáltalán nem vagy a helyzet magaslatán, ahogy látom. - Ahogy hallgatta egyre jobban felébredt benne a düh. Hosszú ideje most először úgy igazán. Vett pár mély levegőt, hogy lenyugodjon. Ki-be, ki-be, ki-be, fel-le, fel-le, fel-le... Mikor aztán siekrült eléggé lenyugodni annyira, hogy ne kezdjen el megint a fiúval kiabállni, megint csak állt egy helyben. De most nem cél nélkül. Megpróbálta meghallani a fiú lélegzését, és minden egyes apró zajt, ami tőle, vagy az irányából jöhetett. Mikor nagyából sikerült betájolnia, lassú léptekkel elindul feléje. Bár eltart egy darabig, mert minden újabb lépés után megáll, és újra hallgatózik, de egyre közelebb kerül, és egyre jobban sikerül kivenni a fiú egyenletes légzésének a hangját. Még pár óvatos lépéssel elé kerül. Egy kicsit még hallgatja ahogy belégzi a levegőt, majd kicsit bizonytalanul felemeli a karját, és végül már másodszorra csattan a tenyere a fiú arcán, bár most kicsivel erősebben, mint első alkalommal. - Nem vagyok naiv! - Lassan leereszti a kezét, és megpróbál újra megnyugodni.

2009.06.10. 18:06 Daniel Barth

Továbbra is egy helyben állva várja alány közeledő lépteit, de ehelyett csupán annak szavai törik át a csendet. - Azt hittem, hogy megértelek, de tévedtem... Csak most értelek meg igazán. Ne haragudj... hogy... – Mizuki hirtelen elhalkuló szavai elgondolkodásra késztetik. Hiszen te mutattad meg, hogy ne adjam föl... Hogy van sorsom. Mégpedig az, hogy visszaszerzem Meilis egykori fényét, és eltűntetem a föld színéről Norlanát... Végérvényesen... - Ha itt valakinek lenne oka és joga arra, hogy haragudhasson, az egyedül te vagy... Te voltál az, aki felnyitotta a szemem, és szembesített azzal, aki valójában vagyok... Ezért köszönetet kell mondanom neked... – hangja most először mély tiszteletet, és őszinteséget sugall, miközben halványan elmosolyodik. – Köszönöm... – suttogja maga elé elhaló hangon. Miért nem tesz semmit? Meg se próbál idejönni. Ennyire zavarná a helyzet? Eddig ennyire csak a látására támaszkodott volna? Talán igen... - Még itt vagy... – Dejó meglátás... Legalább azt meg tudja határozni, hogy van még rajta kívül valaki... gúnyosan elmosolyodik, de nem szól semmit – Miért nem mentél el, amikor lett volna rá alkalmad? Azért tetted ezt az egészet, hogy leléphess... Amit könnyen meg is tehettél volna, hiszen tehetetlen vagyok. Két métert nem tudok úgy menni, hogy ne esnék el... De mégse mentél el, hanem itt maradtál. Miért? – ismét közelebblép a lányhoz, majd a vállára rakja hűvös kezét, mely régi és új hegekkel borított, és csak halványan elmosolyodik. - Hogy miért? Nézz magadra. Reszketsz, mint a nyárfalevél. Azt sem tudod, merre van a jobb és a bal... Hogy hagyhatnálak így itt? Egyedül belehalnál még ebbe a pár órába is. Eddig szinte csak a látásodra támaszkodtál, így ha ezt az egyetlen érzékedet elveszíted, mint most, sebezhető vagy. Bárki idejön, még arra sem vagy képes, hogy menekülj... Ha elmentem volna, már most halott lennél. Képtelen vagy alkalmazkodni a helyzethez, pedig egyszerűen csak át kell állnod arra, hogy ne próbáld a látásodat használni. Ez a továbbiakban is sokat segíthet, még ha újra kivilágosodik előtted minden, de ha nem vagy képes ezt megtenni, akkor sajnálom. Nem tudom, te mit akarsz elérni az életedben, de ha arra sem vagy képes, hogy túltedd magad azon, hogy elvesztetted a legfontosabb erényedet velem szemben – ami pedig a látásod – akkor biztos vagyok benne, hogy semmire nem leszel képes, ha feljutsz Norlanába. És most, ha azt akarod, hogy segítsek, akkor ne legyél naiv és próbálkozz. Ha egyáltalán sikerül hozzámérned anélkül, hogy egyszer is eltaknyolnál, akkor ígérem, hogy a továbbiakban nem foglak semmiféle hegyibeszéddel tovább traktálni, de amíg az az igazság, amit mondok, addig ne játszd meg a nagyokost, mert most egyáltalán nem vagy a helyzet magaslatán, ahogy látom. – hangja meglepően közömbös színvonalú marad végig, egyáltalán nem zavartatja magát szavai súlyosságán, melyekkel talán megbántotta a lányt, leemeli kezét a válláról, és egy lépést hátrál. Lehet, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, de most nincs okom arra, hogy féljek tőle. Semmit nem tud tenni, amíg nem tér vissza a látása, ezáltal hatalmas előnyben vagyok vele szemben. És egyébként is... Ahogy megismertem, egyből tudtam, nem valami harcos típus... Nem tudom, mire képes, de nem is érdekel. A lényeg, hogy nem fog semmivel se visszavágni... Némán várja Mizuki reakcióját az előbbi fejmosás után, azonban csak üres tekintettel mered maga elé, várakozón fölsóhajt, mintha valamire várna... Gyerünk... Csinálj már valamit. Vagy ennyire félsz attól, hogy nem vagy képes semmire? Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas csapást jelent neki az, ha elveszti a látását... De így legalább megtanulja, hogy még van mit javítani a tudásán...

2009.06.10. 17:00 Mizuki Sawa

- Azt mondtad, hogy jó, ha nem látsz semmit, mert el tudod képzelni, milyen is a világ. Még mindig így gondolod? A valóságban teljesen máshogy látod a dolgokat, és szerintem mostanra igen-igen megváltozott a véleményed... Most mondanék valami bíztatót, de sajnos nem tudok semmit, és nem akarom szépíteni a helyzetet. Semmi értelme... - Azt hittem, hogy megértelek, de tévedtem... Csak most értelek meg igazán... Ne haragudj... hogy... - Elhallgatott, és vett egy mély levegőt, majd megrázta a fejét. "Olyan hülye voltam... Még én magyaráztam neki, közben meg... Fogalmam sem volt semmiről..." - Azt mondtam, akkor szólj, ha jutottál is valamire... Egy kis segítség: ne a szuperjó megérzéseidre, hanem inkább a többi érzékszervedre próbálj támaszkodni... - A fiú hangja hűvös, mint előtte is, ahogy lassan már megszokja, de hirtelen megenyhül. - Én tényleg sajnálom... Talán nem kellett volna ennyire makacsnak lennem. - hirtelen ismét léptekre lesz figyelmes, és arra kapja a fejét. - Én is makacs vagyok... És ugyan úgy hibás mint te... - Abba az iránbya beszél, ahol a fiút sejti. – Tudod mit? Következő feladat: Próbálj csak meg lekeverni nekem egy jó nagy maflást. Majd szólok, ha fal van előtted. Mellesleg egyébként is megérdemelném, ezek után... - Mi? Ezt komolyan gondolod? - meglepődve néz a fiúra, vagyis inkább csak arra, amerre sejti. - Csak ne fogd vissza magad... Szeretném, ha visszaadnád azt, amit én okoztam neked... Az órákat, amiket elvettem az életedből... Legalább valahogy bosszuld meg. Nem érdekel, hogyan, csak... Kérlek... - Kirázza a hideg, de csak megrázza a fejét. "Megint kezdődik...?" Csak áll, és nem mozdul a helyéről, most már amolyan csak azért se. Helyette eszébe jut valami. - Még itt vagy... Miért nem mentél el, amikor lett volna rá alkalmad? Azért tetted ezt az egészet, hogy leléphess... Amit könnyen meg is tehettél volna, hiszen tehetelen vagyok... Két métert nem tudok úgy menni, hogy ne esnék el... De mégse mentél el, hanem itt maradtál. Miért? Vett egy mély levegőt, és tett pár óvatos, de még mindig nagyon bizonytalan lépést, és nem sokkal később meg is állt. Alig jutott előre, még egy méter se volt. Most emgint biztosan állt egy helyben, mintha mozdulni se akarna vagy tudna onnan.

2009.06.10. 15:54 Daniel Barth

- Félek... – hallja meg a csöndben a lány szinte suttogó hangját, melynek hatására fölemeli tekintetét a földről, de nem áll föl. Mostmár képes vagyok bízni benne... Jónéhány éve nem tudok senkiben se megbízni, de ő más. Nem olyan, mint mások, képes arra, hogy megértsen... - Azt mondtad, hogy jó, ha nem látsz semmit, mert el tudod képzelni, milyen is a világ. Még mindig így gondolod? A valóságban teljesen máshogy látod a dolgokat, és szerintem mostanra igen-igen megváltozott a véleményed... – elgondolkodó hangja hűvösen töri át a mély csendet, miközben tekintetével a lányt keresi. – Most mondanék valami bíztatót, de sajnos nem tudok semmit, és nem akarom szépíteni a helyzetet. Semmi értelme... – fáradt szavai végig ugyanolyan hangnemben szólalnak meg, ugyanolyan közömbösek, és elhidegültek. Tüdeje ütemesen emelkedik föl-le, miközben a lány kétségbeesett próbálkozásait követi figyelemmel. Mozdulatlanul ül továbbra is a közeli ház falánál, fejét a megviselt fal durva tégláihoz érintve, mostmár becsukott szemekkel. - Hallod, Dan...? Nekem ez nem megy... – szemei hirtelen riadtsággal nyílnak ki, ahogyan neve visszhangzik az üres utcákon, de amikor azonosítani tudja a megtört hangot, nyugodtan támasztja vissza vállait a falnak. Még csodálod...? 5 perc után nem is fog, te idióta... - Azt mondtam, akkor szólj, ha jutottál is valamire... Egy kis segítség: ne a szuperjó megérzéseidre, hanem inkább a többi érzékszervedre próbálj támaszkodni... – hangja ismét hűvösen cseng, de a lány félelemmel teli tartásától kissé megenyhül. – Én tényleg sajnálom... Talán nem kellett volna ennyire makacsnak lennem. – szemei hirtelen csillogni kezdenek, miközben lassan, halkan felsóhajtva feláll, s közelebblép a még mindig ugyan azon a helyen álló lányhoz – Tudod mit? Következő feladat: Próbálj csak meg lekeverni nekem egy jó nagy maflást. Majd szólok, ha fal van előtted. – gúnyosan elmosolyodik, de néhány pillanat múlva hangját újra a megszokott hűvösség veszi körül, ezúttal azonban bűnbánás, és nyugodtság is hangzik belőle. - Mellesleg egyébként is megérdemelném, ezek után... – halványan elmosolyodik, de nem lép közelebb Mizukihoz. Egész jól tűri... Mások már régen nekem estek volna, hogy hogy képzelem, és egyebek... De ő nem... Ő más... Némán áll, tekintetét mélyen a földbe vájva várja a lány reakcióját, bár tudja, akármit is tesz, bőven lesz ideje reagálni rá, hiszen Mizuki mozdulatai már közel sem olyan biztosak és gyorsak, mint néhány órával ezelőtt voltak. - Csak ne fogd vissza magad... Szeretném, ha visszaadnád azt, amit én okoztam neked... Az órákat, amiket elvettem az életedből... Legalább valahogy bosszuld meg. Nem érdekel, hogyan, csak... Kérlek... – hangja most komoly, visszafogott, szinte borzongatják hátát saját, hűvösen csengő szavai.

2009.06.09. 22:46 Mizuki Sawa

Néma csendben ültek, és most valahogy sokkal intenzívebbnek hatott a csend. Sokkal nyomasztóbb volt. - Najó... Figyelj, nekem nincs ahhoz kedvem, hogy órákon keresztül magam után vonszoljalak, ahová csak megyek, úgyhogy most szépen kijössz, és mutatok neked valamit.. Halványan elmosolyodik. "Már most rá unt a pátyolgatásomra..." Feláll, sé bizonytalan lassú léptekkel követi a fiút. Így, hogy nem fogta a kezét, és nem húzta maga után sokkal nehezebb volt a tájékozódás, és el is tartott egy darabig, amíg elérte a célját. - Próbálj meg valahogy tájékozódni... Vagy legalább kissé biztosabban lépkedni. Bár egy érzékedet egy időre elvesztetted, a többit próbáld meg kihasználni ahhoz, hogy képes legyél biztosan mozogni, még így is. Nem szabad hagynod, hogy eluralkodjon rajtad a félelmed, még akkor sem, ha egyedül maradsz... Ezért itt is hagylak, majd szólj, ha jutottál valamire... Másodszorra hallotta, ahogy a fiú eltávolodik. Ismét hosszú percekig csak állt egy helyben, és nem mozdult. "Ne féljek? Könnyű azt mondani... Már rég eluralkodott rajtam a félelme..." Végül felemeli a lábát, de nem tesz egy lépést sem. Áll egy helyben, majd mélyen belélegzi a levegőt, és megpróbál elindulni valamelyik irányba, de az első egy pár lépés után ismét megbotlik és elesik. Nagy nehezen feláll, és ismét nekiindul valamelyik iránynak, de elég bizonytalannak érzi. Aligha tett meg pár lépést. - Nem megy... Képtelen vagyok rá... - rázza meg a fejét, és imsét megáll egy helyben.  "Túlságosan is..." - Félek... Megpróbálkozik még párszor, de vagy elesik, vagy túl bizonytalan. - Nem tudom... Hallod Dan...? Nekem ez nem megy...

2009.06.09. 21:55 Daniel Barth

Némán ül tovább, miközben hagyja, hogy a lány is mellé kuporodjon. Csöndesen söprögeti a maga mellett lévő néhány milliméter vastagságban lerakódott port. - Ezek után nem mondhatod, hogy hasznavehetetlen vagy... – halványan elmosolyodik, de csak tüntetőleg megrázza fejét. - Ne Dan... Nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt... Mondtam már, hogy tudtam mire vállalkozom, ha követlek... Lehetne ennél rosszabb is. És... és most legalább már én is jobban meg tudlak érteni. – a lány kedves hangjától végigfut a hátán a hideg. Olyan őszinte, olyan kedves, és olyan... más... - Lehet. – nyögi ki végül magából a bizonytalan, remegő hanggal, bár e szó csupán elgondolkodó válasz, melynek semmi értelme. Karjain a lány által kezelt sebei kezdenek eltűnni, mire óvatosan végighúzza ujjait a hegek vonalán, azonban csak fájdalmasan felsóhajt, majd ránéz a lányra. - Najó... Figyelj, nekem nincs ahhoz kedvem, hogy órákon keresztül magam után vonszoljalak, ahová csak megyek, úgyhogy most szépen kijössz, és mutatok neked valamit... – áll fel furcsán gyors mozdulatokkal, majd kényelmesen kisétál az ajtó nélküli „lukon”, egyenesen vissza, a hideg utcára, hol csak a hátborzongató, sejtelmes szél fúj. Néhány perc múlva a lány is odavánszorog mellé, de nem szól semmit, csupán tenyerét Mizuki vállára rakja. - Próbálj meg valahogy tájékozódni... Vagy legalább kissé biztosabban lépkedni. Bár egy érzékedet egy időre elvesztetted, a többit próbáld meg kihasználni ahhoz, hogy képes legyél biztosan mozogni, még így is. Nem szabad hagynod, hogy eluralkodjon rajtad a félelmed, még akkor sem, ha egyedül maradsz... Ezért itt is hagylak, majd szólj, ha jutottál valamire...– mosolyodik el halványan, mielőtt leemelné sebes kezeit a lányról, majd elballag egy közeli ház falához, ahol lekuporodik. Nem hiszem, hogy ennyi idő alatt képes lesz rá, de az jó lenne... Legalábbis most jól jönne, mert bevallom kicsit idegesít az, hogy magammal kell ráncigálnom. Persze, megértem... Pont én ne tudnám most megérteni?! Lazán támasztja vállait az ósdi épület falaihoz, feje halk koppanással ütődik a betonfalhoz, mire egy halkat felsóhajt, de továbbra is mozdulatlanul ül. Jobban meg kellett volna ezt gondolnom... De már késő. - Már késő... – suttogja halkan maga elé.

2009.06.09. 21:34 Mizuki Sawa

- Mivan, kislány? Megilyedtél, hogy itt hagylak?  Azért annyira szívtelen én sem vagyok. De ezt tényleg megérdemelted... - letörli a könnyeit, és a hang irányába emeli a fejét. Még a kislány ellen sem tiltakozott, túlságosan is passzolt rá ebben a helyzetben. - Visszajöttél... - suttogta halkan, amíg hagyta, hogy a fiú felállítsa. - Lehet, hogy ennek nem fogsz örülni, de van egy olyan érzésem, hogy a néhány percből néhány óra is lehet... Sajnálom... - Óra... - ismételte meg még mindig halkan, majd sóhajtott egy nagyot. - Megérdemlem, szóltál, úgyhogy... Nem kell sajnálnod. - Na, gyere... Az elkövetkezendő órákban nem kuporoghatsz itt, az utca közepén... És ha jól látom a helyzetet, most én vagyok az, aki segíteni tud... Elmosolyodott a fiú hangján, és a helyzeten is. - Ezek után nem mondhatod azt, hogy hasznavehetetlen vagy... - bizonytalan léptekkel követte a fiút az egyik házba. Végigtapogatta a falat, és ő is óvatosan leült. - Sajnálom... Lehet, hogy ezt nem kellett volna... Ez így nem volt fair... - Ne Dan... Nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt... - nem bírta elviselni a fiú hangjában csengő bűntudatot. - Mondtam már, hogy tudtam mire válalkozom, ha követlek... Lehetne ennél rosszabb is. És... és most legalább már én is jobban meg tudlak érteni.

2009.06.09. 21:17 Daniel Barth

Fejét lehajtva halványan elmosolyodik, mikor meghallja a lány kétségbeesett kiáltását, melynek hangjai az ő nevét formázzák. Lassan föláll, s a földön kuporgó lány felé indul, majd mikor odaér, néhány lépéssel előtte megáll. - Mivan, kislány? Megilyedtél, hogy itt hagylak? – vigyorodik el halványan – Azért annyira szívtelen én sem vagyok. De ezt tényleg megérdemelted... – lehajol Mizuki kezéért, mely most a földön nyugszik, majd azt megfogva állóhelyzetbe húzza föl a lányt. - Lehet, hogy ennek nem fogsz örülni, de van egy olyan érzésem, hogy a néhány percből néhány óra is lehet... – jelenti ki végül sóhajtva. – Sajnálom... Szegény... Lehet, hogy ezt nem kellett volna... De hát megérdemelte! de... mostmár megbántam... - Na, gyere... Az elkövetkezendő órákban nem kuporoghatsz itt, az utca közepén... És ha jól látom a helyzetet, most én vagyok az, aki segíteni tud... – hangja a kiábrándító hűvösségből kedves hangnembe megy át, miközben néhány lassú lépéssel maga mögött húzza a bizonytalan léptű lányt. Fáradtan lép be egy közeli ház ajtaján, bekísérve Mizukit, majd leül a fal tövébe, hátát végigcsúsztatva a porlepte falon. Lehet, hogy mégis itt kellett volna hagynom... De nem... Nem tudom megtenni, főleg nem most... - Sajnálom... Lehet, hogy ezt nem kellett volna... – próbálja enyhíteni rátörő lelkiismeretét, Ez így nem volt fair... – hajtja le fejét, miközben kezeivel ismét elkezdi söprögetni a port.

2009.06.09. 20:41 Mizuki Sawa

- Úgy emlékszem nem kértem kíséretet... Miért akarsz minden áron továbbra is velem maradni?! Törődj a magad dolgával, és hagyj engem békén... - Megint parancsolóan hangzott a fiú hangja, de most csak lerázta magáról. Mikor az újra elindult, követte, és pár lépés után sikerült is behozni, kabátja után nyúlt, hogy állásra kényszerítse. "Nem, nem akarom... Nem hagyhat itt..." Ahogy az enyhe szellő átjárta az utcát kifújta a fiú szeméből a kósza hajtincseket, ezzel szabaddá téve fakó szemeit. Azokat a fakó szemeket, amiket eddig ennyire takargatott. Azokat a fakó szürke szemeket, amik az utolsók voltak, amiket látott. - Ne aggódj. Csak átmeneti a vakság, de ha még így is megpróbálsz utánam jönni, akkor garantálom, hogy ne csak ideiglenes legyen... Néhány perc múlva visszatér a látásod, addig én leléptem... - Csak összefüggéstelen szavakként jutnak el hozzá a mondatok. Egész testét átjárja a félelem a hirtelen jött sötétéségtől. Hallja a fiú távolodó lépteit, és csak még jobban kétségbe esik. - Dan...? - tesz pár esetlen lépést, de inkább újra megáll. "Hát ilyen könnyen sikerült leráznia... Elment... Én pedig ismét egyedül maradtam... Nem, nem, nem! Nem akarom....!" Vesz egy mély levegőt, és ismét nekivág az utcának, bár még mindig nem lát semmit. Legkésőbb akkor megbánta, hogy nem maradt egyhelyben, amikor megbotlott, és elesett az utca közepén. Elmélyét elöntötte a tehetetlenség és a magány. Feltörni készülő könnyei könnyen útat törtek maguknak, és végigfolytak az arcán. Már meg se próbált felállni, se mozdulni, csak térdelt ott, és hagyta, hogy tovább follyanak a könnyei. "Daniel... Most már el tudom képzelni milyen lehet neked..."

2009.06.09. 15:33 Daniel Barth

Lépései sietősen kopognak a felszáradt, repedezett betonon, kabátja engedelmesen lobog utána, miközben a mögötte igyekvő lány ütemes járását hallgatja. Hirtelen áll meg, megfáradt törzsét fegyverére támasztva, de nem fordul Mizuki felé. - Oh nem, azt már nem! Nem fogsz csak így itt hagyni, nem fogok itt ácsorogni, és semmit tenni! Ha akarsz, tessék, ölj meg, de legalább úgy halok meg, hogy tudom megpróbáltam. – a lány kiabálása kissé hangosabbra sikeredik, mint azt gondolná. Lassú léptekkel szembe fordul Mizukival, tekintetével azonban mélyen a földet szemléli. Nincs szükségem senkire. Egyedül is boldogulok... El kell tüntetnem az életemből még őt is, mert ha még sokéig a nyakamon lóg, nem fogom tudni elviselni, ha elveszítem. - Úgy emlékszem nem kértem kíséretet... – hangja idegenül cseng, még saját magához is szokatlanul hűvös. – Miért akarsz minden áron továbbra is velem maradni?! Törődj a magad dolgával, és hagyj engem békén... – parancsoló hangja elhalkul, ahogyan idegesen ismét elfordul a lánytól, s sietősen folytatja tovább útját. Néhány lépés után enyhe rántást érez kabátján, mire idegességét levezetve remegve felsóhajt, majd megáll. Ezt tényleg nem akartam, de egyszerűen nem jöhet velem... Az utcákat lágy fuvallat járja át, mitől szeme elé lógó szürke hajtincsei lazán fölemelkednek, majd visszaütődnek arcába. Egy erősebb légáram segítségével a kósza hajszálak elrepülnek feje mellett, ezzel szabad utat engedve fásult tekintetének. Apró pontnyira összeszűkült pupillái gyűlölettől izzva csillannak meg, míg a sötétben a lány szemeit keresi. Egy pillanatra sikerül megéreznie Mizuki szemkontaktusát, de rögtön azután el is kapja róla tekintetét, s újra csak az üres földet kezdi el bámulni. - Ne aggódj. Csak átmeneti a vakság, de ha még így is megpróbálsz utánam jönni, akkor garantálom, hogy ne csak ideiglenes legyen... Néhány perc múlva visszatér a látásod, addig én leléptem... – mondja idegenül, de képtelen elmozdulni helyéről. Egyszerűen... Nem tudom így itt hagyni... Úgyis hamarosan nekem esik, hogy ezt meg mégis hogy képzeltem, de nem érdekel... Nem megyek el... Néhány tétova sóhajtás hagyja el ajkait, ahogyan mégis megfordul, s ingerülten elindul, azonban az egyik ház sarkában lassan megáll, s leül annak falához, fejét a falnak döntve.

2009.06.08. 20:54 Mizuki Sawa

- Hogy te milyen jó kérdéseket tudsz kitalálni... Szerinted én tudom? - Jól van na... - morogja az orra alatt, de nem mond semmi mást, úgyse tudna semmit mondani, ami tovább segítene nekik. A fiú megszabadul a felsőjétől, ezzel feltárva a sebeit. Feltűntek neki a régi sebek is, amik valószínüleg a kísérletek folyamán jöttek létre, de tudta, hogy azokon már nem tud segíteni, és úgy gondolta, Daniel se szeretné, ha azzal foglalkozna, így hát óvatosan elekzdte kimosni a hátán lévő sebeket. - Igenis tanárnő... - Előléptem óvonéniből tanárnővé? - enyhe gyúny az ő hangjában is felfedezhető volt, de inkább megpróbálta elszórakozni a dolgot. - Ez... Ez hiba volt... - hallja a fiú hangját, aki hirtelen elhúzodik, és magára kapja a pólóját meg a kabátját, és már el is indul az úton. – Ha nem pofozol fel úgy, hogy elájuljak, engem ugyan nem tudsz itt tartani... Én... Én... Mindegy... Remélem, még viszontlátlak egyszer... Már áll fel, és készülődik a fiú után, amikor az hirtelen megfordul – Ha utánam jössz, meghalsz... - a fiú hangja fenyegetően hangzik, de csak megrázza a fejét, és elindul utána. - Oh nem, azt már nem! Nem fogsz csak így itt hagyni, nem fogok itt ácsorogni, és semmit tenni! Ha akarsz, tessék ölj meg, de legalább úgy halok meg, hogy tudom megpróbáltam. - kiabál vissza a fiúra, és megállíthatatlanul követi továbbra is.

2009.06.08. 16:55 Daniel Barth

Némán néz körbe, fakó szemeivel a légjárót keresve, de minthogy nem talál semmit, csak idegesen hajtja le fejét. - Mi történt? Hova tűntek? – csak értetlenül néz rá a lányra, de továbbra sem szól semmit, csupán hallgatja a néma csöndet, mely most ismét körülveszi őket. - Hogy te milyen jó kérdéseket tudsz kitalálni... Szerinted én tudom? – kérdezi gúnyos éllel a hangjában. Csendben tűri, ahogyan a lány kimossa karjain éktelenkedő sebeit, néha azonban fájdalmasan felszisszen, mikor a nedves rongy lázas bőréhez ér. - Izé... Szóval... Dan? A hátadon lévő sebeket még mindig csak úgy tudom rendesen ellátni, ha leveszed a pólód... Persze nem muszáj, ha nem akarod... Bár nem szívesen hagynám őket így... – halkan felsóhajt, mielőtt sérült válláról lerángatná összetépett kabátját, majd véráztatta pólóját is leszenvedi sérülésekkel tarkított hátáról. Szemei összeszűkülnek, fogait összeszorítja, ahogyan ujjait végigfuttatja a mellkasán végigfutó fájdalmas hegen, melyet szintén Norlanának köszönhet. Vonásai gyűlölettől eltorzulnak, azonban direkt elfordul a lány elől, hogy az ne láthassa fájdalmas kifejezését. - Igenis tanárnő... – próbálja hangját gúnyosan hangzóvá változtatni, de csak egy visszafogott, fájdalmas mondat sikeredik belőle. Kit érdekelnek a sérülések...? - Ez... Ez hiba volt... – kapja magára vérétől ragacsos pólóját, majd arra foszlott kabátját, majd néhány bizonytalan lépést arrébblép. – Ha nem pofozol fel úgy, hogy elájuljak, engem ugyan nem tudsz itt tartani... Én... Én... Mindegy... Remélem, még viszontlátlak egyszer... – sietős, szédelgő hangja furcsán visszhangzik az üres utcákon, amint fegyverére támaszkodva elindul a kietlen város ismeretlen pontja felé. – Ha utánam jössz, meghalsz... – néz még hátra a lányra. El kell mennem... Fel kell jutnom... Megölöm őket, akármibe is kerüljön! Velem nem fognak szórakozni, nem lehetek olyan gyenge, hogy ne tudnék följutni! Makacs vagyok? Meglehet, de ez van!

2009.06.07. 22:31 Mizuki Sawa

- Ajjaj... Úgy tűnik, kezdesz kiismerni... Eltaláltad... - Legalább ebben van haladás... - jegyzi meg mosolyogva, majd neki is feltűnik, hogy csend lett. - Mi történt? Hova lettek? Csendben figyelt, és hegyezte a fülét, hátha meghall valamit, de ismét csak a nyomasztó csend vette körül őket. Megárzta a fejét. "Ez nem lehet... Vagy mégis?" - Daniel... Idegesítő... Nem lehetne inkább csak Dan? - Még éppen sikerül látni a fintort, és elneveti magát. - Bár most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy mégiscsak jobb lenne, ha elfogadnám a segítségedet... És ha téged boldoggá tesz, el is láthatod a sérüléseimet.. - Rendben, Dan. - mosolyodik el, majd meglepődve néz a fiúra. - Valóban? Megengeded, hogy ellássam őket? Jól van, de akkor tartsd is magad ehhez, mostmár megadtad az engedélyt, nincs vissza út! Elővette a rongyot, újra benedvesítette, és kimosta veel a fiú régi és új sebeit egyaránt, majd elővette a kötszert amit a zsebébe rakott vissza. - Izé... Szóval... Dan? A hátadon lévő sebeket még mindig csak úgy tudom rendesen ellátni, ha leveszed a pólód... - Látszott, hogy kicsit zavarba jött, hogy erre kellett kérni, és már attól tartott, hogy eddig tartott a kedvesség a fiúnál.  - Persze nem muszály, ha nem aakrod... Bár nem szívesen hagynám őket így... - Teszi hozzá, nyugtatás képpen.

2009.06.07. 22:21 Daniel Barth

- Azért nem fejeztem be, mert nem akarom, hogy mérges legyél, arra meg rájöttem, hogy nem tudsz a gondolataimban olvasni... Csak meg akartam kérdezni, hogy biztos nem láthatnám-e el a sebeidet? Bár már tudom a választ... És nem vagyok óvónéni... – halványan elmosolyodik, azonban nem néz rá a lányra. - Ajjaj... Úgy tűnik, kezdesz kiismerni... Eltaláltad... – kíváncsian néz körbe,de a zúgás, melyet a légjáró hagyott eddig maga mögött, most eltűnt. Hova az istenbe tűnt..? Nem hallok már semmit... Legalábbis... Tényleg eltűnt volna? - Lehet, hogy makacs vagyok, de te is az vagy! És mit érnék vele, ha védem a sajátom, ha közben más elveszti az övét, pedig tudtam volna segíteni... Ezzel a tudattal nem tudnék élni... Igen, gyűlöltelek, és jobb lenne, ah most is így lenne, de... Ez valahogy megváltozott... Akaratom ellenére... Már én se tudom irányítani... Ami pedig a bizalmat illeti... Igen, bízom benned, bár én se értem, miért... Az egész olyan összezavaró, mert amúgy távol tartom magam az emberektől, amennyire csak lehet, és nem engedek senkit se közel magamhoz, de ez veled valahogy valamiért más Daniel... – némán néz maga elé, gondolkozik, mit is válaszolhatna. Bízom benned... Hmm... Kár, hogy én nem tudok benned megbízni... - Daniel... Idegesítő... Nem lehetne inkább csak Dan? – gúnyos fintorral néz rá a lányra, de hamar el is kapja róla tekintetét. Fájdalmasan felsóhajt, majd ismét ránéz Mizukira. - Bár most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy mégiscsak jobb lenne, ha elfogadnám a segítségedet... És ha téged boldoggá tesz, el is láthatod a sérüléseimet.. – mosolyodik el halványan.

2009.06.07. 21:23 Mizuki Sawa

- Esetleg nem tudnád kinyögni, mire gondolsz, vagy csak teszteled, hogy el tudom-e olvasni a gondolataidat? Ha ez utóbbi, hát közlöm veled, hogy nem, nem tudom, úgyhogy kérlek, nyögd már ki, mit akarsz mondani, mert nem értek kínaiul... - Azért nem fejeztem be, mert nem akarom, hogy mérges legyél, arra meg rájöttem, hogy enm tudsz a gondolataimban olvasni... - Egy mosolyra húzza a száját. - Csak emg akartam kérdezni, hogy biztos nem láthatnám-e el a sebeidet? Bár már tudom a választ... És nem vagyok óvonéni... - Teszi hozzá az utolsó mondatot kicsit durcizva. Amikor látja, hogy a fiú a kardjait keresi, de nem találja, már nyúlna a sajátjáért, hogy átadja neki. "Én boldogulok nélüle is... 'Hála" Norlanának..."  Azonban mielőtt átadhatná neki, az már el is rohan az imént elhagyott romok felé, hogy össze szedje a sajátjait, és kicsit meggyötörve tért vissza. - Miért vagy ilyen makacs? Miért akarsz mindig a más életével törődni, miért nem a sajátodat véded? És különben is... Mióta vagyunk mi olyan jóban, hogy „nem hagysz cserben”?! Tudtommal volt egy időszakod, amikor gyűlöltél. Hova tűnt az ellenszenv? Vagy te talán ennyire bízol bennem? Hisz azt sem tudod, ki vagyok... - Mosolyra húzódott a szája, hogy Daniel végre feltette a kérdéseket. - Lehet, hogy makacs vagyok, de te is az vagy! És mit érnék vele, ha védem a sajátom, ha közben más elveszti az övét, pedig tudtam volna segíteni... Ezzel a tudattal nem tudnék élni... Igen, győlöltelek, és jobb lenne, ah most is így lenne, de... Ez valahogy megváltozott... Akaratom ellenére... Már én se tudom irányítani... - halkan felsóhajtott, és levette a tekinteté a fiúról, és kitartóana  földet bámulta. -Ami pedig a bizalmat illeti... Igen, bízom benned, bár én se értem, miért... Az egész olyan összezaavró, mert amúgy távol tartom magam az emberektől, amennyire csak lehet, és nem engedek senkit se közel magamhoz, de ez veled valahogy valamiért más Daniel... - Ahogy a fiúból kidőltek a kérdések, most belőle is ugyan olyan könnyedén kijöttek a válaszok. Tekinteté újra a fiúra emelte, és rettegve várta a választ.

2009.06.07. 20:53 Daniel Barth

Lassú lépésekkel vonul be egy elhagyatott ház mögé, majd ott szédülve esik neki a falnak, fájdalmasan felnyögve. - Nem! Nem megyek nélküled sehová! És tudom, hogy úgyse jönnél utánam, nem vagyok hülye... Csinálj, amit akarsz, de én nem hagylak itt... Nem szeretném, de inkább leszek ismét kísérlet, minthogy cserben hagyjalak... – bár a lány hangján nem érződik, mégis érzi, hogy az feszült, így csak fáradtan lehajtja fejét. - Te aztán kitartó egy óvónéni vagy, ugye tudod? – jegyzi meg halkan, miközben a légjáró leszállására vár. - Daniel, biztos, hogy ne... Tudom, hogy nem akarod, de... – fátyolos tekintettel néz rá a mellette álló lányra, nagyokat pislogva próbálja kivenni a mondatok végét, de valahogy semmi olyan gondolata nem jön, mi is lehetne a végük. - Esetleg nem tudnád kinyögni, mire gondolsz, vagy csak teszteled, hogy el tudom-e olvasni a gondolataidat? Ha ez utóbbi, hát közlöm veled, hogy nem, nem tudom, úgyhogy kérlek, nyögd már ki, mit akarsz mondani, mert nem értek kínaiul... – Magának is feltűnik, hogy már elég régóta nem szónokolt ilyen hosszan, de most az egyszer nem zavarja. Sűrű levegővétellel próbálja palástolni az újra rátörő köhögési ingereket, miközben ismét szájában érzi keserű vérének ízét. Felrepedezett ajkain már megalvadt a vér, szürke hajának tincsei már néhol összeragadtak, de ez most mégsem zavarja. Bármit megteszek, de engem ugyan nem fognak Meilisből elráncigálni. Fegyveréért a hátához rögzített tartóhoz nyúl, de most először semmi nincs a kardhüvelyben. - A francba... – sziszegi maga elé, ám amikor megtenne egy siető lépést az imént elhagyott romok felé, tüdejébe éles fájdalom hasít, mitől térdei reflexszerűen rogynak össze, s ismét a poros földön találja magát. Jobbját mellkasán feszülő kabátjához kapja, s ökölbe szorítva gyűri össze annak anyagát, levegőért kapkodva. Szédülve föláll, s néhány koordinálatlan lépést tesz ismét. Fogait összeszorítva engedi kabátját, majd futásnak ered a romos épület felé. Jónéhány méter után ér csak oda, majd kardjait keresve tapasztja kezét a földhöz. Fegyverei nem sokkal mellette fekszenek a földön, így fölkapja őket, majd zihálva visszavánszorog Mizuki mellé. Két kezébe fogva egy-egy kardot, támaszkodik meg, majd egy mély sóhajjal próbálja leplezni kíméletlen fájdalmát, mely oldalába költözött. - Miért vagy ilyen makacs? Miért akarsz mindig a más életével törődni, miért nem a sajátodat véded? És különben is... Mióta vagyunk mi olyan jóban, hogy „nem hagysz cserben”?! Tudtommal volt egy időszakod, amikor gyűlöltél. Hova tűnt az ellenszenv? Vagy te talán ennyire bízol bennem? Hisz azt sem tudod, ki vagyok... – a benne tomboló kérdések most mind előtörtek, s tekintetét választ követelően a lányra emeli.

2009.06.07. 19:35 Mizuki Sawa

- Köszönöm... Reméltem, hogy egyszer még megérted, hogy nem kell segítség... - Nem, tévedsz, még mindig nem értem meg... - agodalmasan a fiúra néz, amikor az újabb véres köhögést produkál. - ... de ez volt a kívánságod... És azzal nem érek el semmit, ha megpróbálok erőszakkal segíteni... Halkan sóhajtott. "...de amint úgy látom, hogy ennél is kritikusabb lesz az állapotod segíteni fogok... többet mint amennyit most teszek ne várj el..." A zúgást már csak akkor hallja meg, amikor a fiú épp megszólal. - Jön valami... Tűnj innen... Húzás! - A fiú ellöki magától, és rákiabál, de nem mozdul. - Menjél már, mielőtt ideérnek! Majd... majd én is megyek... Nagyon megbánod, ha most nem húzol el a jó édes istenbe! Esküszöm, hogy holnap már nem fogsz látni, ha most nem mész el... - Nem! - megrázza a fejét, és szemeiben könnyek gyűlekeznek, de igyekszik, hogy ez ne hangzódjon a hangján. - Nem emgyek nélküled sehova! És tudom, hogy ugyse jönnél utánam, nem vagyok hülye... Csinál, amit akarsz, de én nem hagylak itt... - karjait összefonta a mellkasa előtt, és nem mozdult. - Kérlek... Menj már... Szerintem nem akarod, hogy úgy juss fel Norlanába, hogy utána rögtön a kísérleti állomáson találod magad... - Nem szeretném, de inkább leszek ismét kísérlet, minthogy cserben haggyalak... Kíváncsian követi a tekintetével a fiút, majd mikor észbe kap ő is feláll, és követi. - Daniel? Biztos, hogy ne... - elharapja a mondat végét, és aggódva szemléli a fiút.  - Tudom, hogy nem akarod, de... - ismét nem fejezte be, csak csendben lépkedett a fiú mellett.

2009.06.07. 17:28 Daniel Barth

- Daniel... bármit megtennék, hogy teljesíthessem ezt a kívánságodat, de nem tudok semmit se tenni... Nem engeded meg, hogy segítsek... És én megpróbállak nem magamra haragítani... Ezért amíg nem engeded meg, nem nyúlok a sebeidhez, de... – halványan elmosolyodik, már amennyire ereje még engedi. - Köszönöm... Reméltem, hogy egyszer még megérted, hogy nem kell segítség... – halvány mosolya fájdalmas fintorrá változik, ahogyan újabb fulladozó köhögés szakad fel tüdejéből, vérrel vegyítve a felköhögött levegőt. A lány gyenge ölelését nem viszonozza, de nem is húzódik el tőle, talán mert nincs elég ereje hozzá, talán mert nem is akar... Halk zúgást hall mögülük, mely egyre közeledik, de még nagyon távol lehet. Egy hatalmas légjáró hangja... - Jön valami... Tűnj innen... – remegő kezeivel ellöki magától a lány alakját, majd parancsoló tekintettel ránéz. – Húzás! – fájdalmas kiáltása halkan visszhangzik az utcákon, miközben fejét visszaejti a porba. Ezek Norlanából jöttek... Végre lesz alkalmam följutni... Ha egyáltalán túlélem, amíg odaérünk. De... Meg kell próbálnom... Méghozzá egyedül... - Menjél már, mielőtt ideérnek! Majd... majd én is megyek... – gyenge kísérletnek tűnik, hogy csak így megszabaduljon a lánytól, de nem tud jobb módot. – Nagyon megbánod, ha most nem húzol el a jó édes istenbe! – ordít olyan erősen, ahogyan csak hang jön ki berekedt torkán. – Esküszöm, hogy holnap már nem fogsz látni, ha most nem mész el... - - fenyegetőzik tovább, fájdalmas hangja azonban elárulja, ezt ő maga sem gondolja komolyan. Mégis... Azt nem tudnám megtenni, képtelen lennék rá. - Kérlek... Menj már... – kérleli a lányt szelíden, hiszen úgyis tudja, már csak néhány perc, és ideér a légjáró. – Szerintem nem akarod, hogy úgy juss fel Norlanába, hogy utána rögtön a kísérleti állomáson találod magad... De hisz ezt én sem akarom... Fájdalmasan felnyög, mikor oldalába belehasít a kínzó fájdalom, de nem törődve vele, összeszorított fogakkal feláll, s imbolygó léptekkel indul el egy közeli ház védelme mögé...

2009.06.07. 16:40 Mizuki Sawa

Kicist közelebb lép, de még mindig elég bizonytalanul. Látja, hogy a fiú bólint. "Tehát igazam volt..." Nézi, hogy a fiú botladozik, és láthatóan száll ki belőle az erő. "Jajj Daniel, miért? MIért kell ilyen makacsnak lenned? Miért vonszolod magad tovább, és gyűjtesz be több sérülést?" Tesz még pár bizonytalan lépést a fiú felé. - Miért vagyok ilyen gyenge? - bár csak egy suttogás, mégis eljutnak füleihez a szavak. - Tévedsz! Nem vagy gyenge, nem mondhatod, hogy gyenge vagy! Tele vagy sérülésekkel, sokak már az első pár után feladták volna, de te akkor is mész tovább... Összeszorítod a fogad, és mész tovább... - bizonytalanul néz a fiúra, de hangjából magabiztosság árad. Szavait úgy gondolja, ahogy mondja. - Tudod mit? Ha annyira segíteni akarsz, hát add vissza a látásom... Azt nagyon megköszönném... - Daniel... - kezdi bizonytalanul -... bármit megtennék, hogy teljesíthessem ezt a kívánságodat, de nem tudok semmit se tenni... - szomorúan lehajtja a fejét, és végignéz a fiún, aki tele van sebekkel, és mindegyik vérzik. - Nem engeded meg, hogy segítsek... És én megpróbállak nem magamra haragítani... - Odalép a fiúhoz, és letérdel mellé. - Ezért amíg nem engeded meg, nem nyúlok a sebeidhez, de... - Óvatosan átölelte a fiút, vigyázva arra, hogy ne érjen egyik sebéhez se, ami elég nehéz feladat volt. "... legalább azt engedd, hogy támogassalak, amennyire tudlak... enged, hogy a szavaim elérjenek hozzád..."

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]