Új bejegyzés Frissítés

2009.06.07. 16:23 Daniel Barth

Kezeivel megtámasztva magát próbál úrrá lenni gyűlölettől elvakult érzelmein, fogait görcsösen összeszorítva áll föl lassan, szédelegve, majd bizonytalan lépésekkel a leomlott épülethez lép közelebb. Nem tudok felejteni... És még én beszélek arról, hogy próbálja meg?! - A szemedre gondoltál igaz? Amikor megkérdeztem, hogy miért nem engeded, hogy a szemedbe nézzek... – a pillanatnyilag beálló kísérteties csendet végül a lány hangja töri meg, mire néhány lépést hátrál a romoktól. Halványan bólintott, képén mégis fájdalom, és megtörtség uralkodik, ahogyan elhomályosult vonásai egyre jobban megfeszülnek. Légzése kissé akadozik, a tüdejéből egyre gyakrabban felszakadó köhögések mostanra már égetik kiszáradt torkát, szájában vérének keserű ízét érzi, szakadozott kabátját sebeiből szivárgó sűrű vére áztatja, fehér haját lassan vörösre festik vérző sebei, miközben lábai megremegnek súlya alatt, s tehetetlenül rogy össze a romok előtt. Nem mutathatom gyengének magam... Nem kell segítség! Teste tompa puffanással hull a porba, tüdeje lázas forrósággal kapkod az éltető levegőért, de a felkavarodott por egyre nehezebbé teszi lehetővé a légzést. - Miért vagyok ilyen gyenge? – suttogja maga elé, miközben mozdulatlan végtagjait próbálja uralma alá vonni, de végül tehetetlenül adja föl efféle próbálkozásait, miután igencsak sikertelennek bizonyultak. Fulladozó légzése ismét köhögésre készteti, mitől újabb adag vér kerül elő ziháló mellkasából, cseppjei halk koppanással érnek földet, majd ott fáradtan olvadnak össze a porszemekkel. Fakó szemeivel fáradhatatlanul próbálja kivenni az őt körülvevő tárgyakat, de a végeláthatatlan sötétség csak nem akar szűnni, immáron több, mint hét éve. Nem látok... Semmit a világon! - Tudod mit? Ha annyira segíteni akarsz, hát add vissza a látásom... Azt nagyon megköszönném... – emeli fel annyira hangját, hogy a lány is hallhassa, de fejét nem tudja elforgatni, így inkább csak fájdalmasan fekszik tovább a poros földön.

2009.06.07. 14:45 Mizuki Sawa

- Felejts... Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg.- A fiú hangja most ismét nem hangzik olyan hűvösen, mint előtte. - Nehéz? Lehetetlen, már próbáltam... - Elhallgatott, hiszen nem akarta, hogy a fiú azt  higgye, megint csak sajnáltatja magát. - Akkor majd megtudod... Gondolkozz... - fejét a fiú felé fordította, úgy gondolkodott tovább. - A szemedre gondoltál igaz? Amikor megkérdeztem, hogy miért nem engeded, hogy a szemedbe nézzek... - mondta végül, és kíváncsian a fiúra nézett, hogy erre gondolt-e. Valami más nem jutott eszébe, hogy mire gondolhatott. Feküdt, és tovább merült a blnító néma sötötségbe, amikor ismét felkapta a fejét a fiú hangjára. - Pihenj nyugodtan... - Mire a fiú befejezte, feje már újra a kezein nyugodott, és semmit nem vett észre maga körül, még azt sem, hogy Daniel feláll, és elmegy. Csak akkor rezzen fel, amikor egy hangos kiáltásra lesz figyelmes. "Daniel?" Lassan, feltápászkodik, és megpróbál nem a fájdalmakkal foglalkozni, ahol most mindenhol belényilalnak. Botladozva indul el a hang irányába, és egyre csak erősödik benne az érzés, hogy a fiú volt az, főleg, mivel hogy ott se volt. Mikor a kavargó porban és a sötétben sikerül kivenni Daniel alakját megnyugszik, hogy láthatólag nem esett nagyobb baja, és megáll, nem megy közelebb.  "Nem, neki nincs rám szüksége, csak nekem rá... Láthatatlannak maradni, és nem felidegesíteni... Nem akarja, hogy a sebeivel foglalkozzam, nem akarja, hogy gondoskodjam róla..." Megrázza a fejét. "Ez annyira... makacs! Azt hiszi, hogy azért mert ellátom a sebeit az is gondolom, hogy enm boldogul egyedül?! Miért vagy ilyen makacs Daniel?" Halk sóhaj hagyja el ajakit, és némán várja, hogy lenyugodjon a fiú.

2009.06.07. 13:36 Daniel Barth

- Ugyan, én és erős? Az önsajnálatomban merengek, mint ahogy arra felhívtad a figyelmem, és az imént... Ha nem jöttél volna feladtam volna az életemet is... csak mert ismét ellöktek... Minden éjszaka újra és újra álmodom, ami akkor történt... Nem tudok elengedni... Nem, nem vagyok erős... – bár cseppet sem érdekelte a lány válasza, felhangzó szavai hatására mégis halvány mosolyra húzódik szája. Lassan ül fel ismét, hátát nekitámasztva a roskadozó falnak, mely már időtlen idők óta itt állhat, mégsem dőlt még össze. - Felejts... Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg. – szokatlanul hűvös hangja most kissé fölenged, gyűlölettől elvakult érzései egyre tompábbak, ahogyan tekintetét a lányra emeli. Egyszerűen itt kéne hagynom... Nincs szükségem társra. De valahogy... Képtelen vagyok itt hagyni... Egyszerűen nem megy! - Nem... Nem értem, mire gondolsz... – elgondolkodását Mizuki szavai törik meg, mitől kissé összerezzen. Hirtelen nem bírja felfogni, mire is céloz a lány, de végül eszébe jut. - Akkor majd megtudod... Gondolkozz... – mondja hűvösen, fejét halk koppanással dönti neki a hátát támasztó falnak, melyen újabb törés fut végig. Halványan elmosolyodik, ahogyan a lány egyenletessé váló légzését hallgatja, bár tudja, hogy az még nem alszik. - Nem vagy hülye, Daniel... – hallja a halk motyogást, de nem reagál rá semmit. - Pihenj nyugodtan... – egyenletes hangzású szavai még mindig ugyanolyan érzéketlenek, miközben némán föláll. Igyekvő, mégis bizonytalan léptekkel elindul a ház felé, melyben aludni szándékoztak, azonban mikor az ajtóhoz ér, megáll. A bejárat már régóta csupaszon állhat, ajtónak semmi nyoma nincs, mégsem megy be. Annyi emlék fűz ide... Képtelen vagyok ezt elviselni... – fájdalmasan felsóhajt, mielőtt még egy utolsót rátekintene a romos házra, majd előveszi két kardját. Szorosan markolja őket, s néhány dühös, zavarodott ütéssel próbálja összeomlasztani a még makacsul álló házat. Tompa kiáltással rogy le a még mindig álló falak elé, homlokát kézfejével megtámasztva. A falakon hirtelen fut végig néhány repedés, mire hirtelen kapja föl fátyolos tekintetét az ósdi épületre. Hátán néhány nagyobb tégla landol, azonban még mielőtt a hatalmas fal dőlni kezdene, kiugrik alóla. Az épület oldalai hangos robajjal hullanak a porba, megtört alakja elé. Néhány elguruló tégladarab csiszolja meg lábát, de ezeket szinte észre sem veszi elborult gondolatai közepette. Hangos ordítása visszhangzik az ürességtől tátongó utcákon, miközben könnytelen szemeit maga elé mereszti, s próbál úrrá lenni feltörni készülő dührohamain. - Nem... Ne, ne, ne.... NEM!!! – fájdalmas hangja még saját magát is meglepi, ahogyan visszhang képében visszahallja őket. Öklei dühösen csapódnak neki a földnek; a felkavarodott portól enyhe köhögőroham lesz úrrá rajta. Fulladozó légzése fáradt remegésbe megy át, ahogyan összeroskadva térdel a ház romjai előtt.

2009.06.05. 22:58 Mizuki Sawa

- Nem mondtam, hogy utállak... Különben meg mért ne lennél erős? - Nem, nem mondtad, de... - Azonban nem fejezte be, és az egészet befejezetlenül hagyta. - Ugyan, én és erős? Az önsajnálatomban merengek, mitn ahogy arra felhívtad a figyelmem, és az imént... Ha nem jöttél volna feladtam volna az életemet is... csak mert ismét ellöktek... minden éjszaka újra és újra álmodom, ami akkor történt... nem tudok elengedni... Nem, nem vagyok erős... Halkan felsóhajtott, és ismét némaságba borkulózott. Bár olyan feszült volt körülöttük a levegő az elmúlt órákban, mégis nem tudott megválni a fiú társaságától, valamiért... "... szükségem van rá..." Megrázta a fejét, ezzel megpróbálva elhessegetni ezt a gondolatot. "Nem lenne szabad, nem függhetek tőle. Az első és legfontosabb szabály: Soha senkit ne engedj közel magadhoz!" - Egyetlen pillantás... Ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a te életedet is végleg darabokra törjem... De persze nem ez a szándékom... Csak gondoltam, mégis jobb lenne, ha tudnád, mielőtt engem hibáztatnál... - Nem értette, miről beszél Daniel, így kíváncsian nagy szemekkel nézett rá, és a homlokát ráncolta. - Nem... nem értem mire gondolsz... - vallotta be halkan. Ismét nyomasztó csend nehezedik rájuk. Egyikük sem szól semmit. Fejét a fiú irányába fordítja, és úgy tűnik, az el van veszve a gondolataiba. Óvatosan hátrahajtja a fejét, és becsukja a szemeit. Lassan minden érzéke kikapcsol, és már csak sötétség és némaság veszi körül, viszont ebből a félelmetes nyugalomból halk hangok rántják vissza. - Hogy lehettem ekkora hülye?  - Szemeit is hirtelen kinyitja, de még abban sem volt biztos, hogy tényleg a fiú bezsélt, vagy csak beképzelte magának a halk hangokat. Nem akarta megzavarni, így hát fejét a vállára hajtotta, és megpróbált visszatérni a nyugodt állapotba. - Nem vagy hülye Daniel... - motyogta félálmában.

2009.06.05. 20:37 Daniel Barth

- Daniel? Miért... miért utálsz ennyire? Miért vagy ilyen hűvös? Azért van, mert én nem vagyok olyan erős? Nem vagyok elég erős...? – Mizuki érdeklődő hangja szakítja meg fájdalmas gondolatmenetét, mire megtépázott kabátjának szakadozott ujjával kitörli szeméből a szinte láthatatlan cseppeket, mielőtt tekintetét a lányra emelné. - Nem mondtam, hogy utállak... Különben meg mért ne lennél erős? – bár szavai biztosnak, és kíváncsinak hangzanak, valójában egyáltalán nem érdekli a válasz. Ha elveszíted valamelyik érzékedet, legyen az hallás, látás vagy akár tapintás, szívedbe beköltözik a félelem, mozdulataid ennek hatására lelassulnak... – Még régen mondta valaki... Vajon én is ezért félek? Önmagamtól? Vagy másoktól? Senkit nem engedek közel magamhoz... Ez is azt bizonyítja, hogy félek... az emberektől... – feje vadul zúg, arcára azonban teljes hidegséget kényszerít, hogy a lány semmit ne tudjon érzékelni a benne tomboló heves érzelmekből. – Akármennyire is szeretnél, nem tudsz szabadulni a bizalmatlanságtól és a bizonytalanságtól, mely körülveszi életedet... Tényleg igaz lenne, amit régen hallottam? Én is csak egy elrontott kísérlet lennék, aki még saját magától is fél? Szánalmas... - Egyetlen pillantás... Ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a te életedet is végleg darabokra törjem... – jut eszébe hirtelen a lány előbbi kérdése, melyet már csak elmosódva hallott, mégis... Most emlékeiben tisztán hallja a már kimondott szavakat. – De persze nem ez a szándékom... Csak gondoltam, mégis jobb lenne, ha tudnád, mielőtt engem hibáztatnál... – próbálja hangját magabiztosnak, kissé gúnyosan csengőnek hallatni, azonban csak egy elhidegült, felzaklatott mondat sikeredik belőle. Nem tudom, mit tegyek... Ha jobban belegondolok, már azt sem tudom, ki vagyok... Daniel? Nem, már régen nem vagyok az, akinek képzelem magam... Hogy lehettem ilyen hülye? Ilyen... vak...? Elfeledtem önmagam... - Hogy lehettem ekkora hülye? – suttogja maga elé halkan. De még ha igaz is... Mostmár nem tudok változtatni rajta. Önmagam nem lehetek, hiszen... Norlanának köszönhetően soha többé nem leszek, ... Képtelen vagyok arra, hogy újra a régi önmagam legyek. Egyszerűen,... nem megy... - És soha többé nem fog menni... – ajkai kivehetetlen szavakat formálnak, melyeket képtelenség kivenni még ebben a csendes éjszakában is.

2009.06.04. 20:51 Mizuki Sawa

- Ne merülj már el annyira az önsajnálatban... Mintha én kellenék valakinek... Ugyanolyan vagy, mint mások, ugyanolyan, mint a legtöbb ember Meilisben. Ne várd, hogy akárki is foglalkozzon veled... - ismét hűvösen érik el a fiú hangjai. - Szó sincs önsajnálatról... Nincs szükségem sajnálatra! - ellenkezett, de a fiú szavai elgondolkodtatásra késztették. "Lehet... Lehet, hogy igaza van? Nem, az nem lehet! Ugye nem...?" - Van egy olyan érzésem, hogy csak puszta szánalom miatt akarsz ennyit segíteni. Igazam van? Nem boldogulok egyedül, igaz? Te magad mondtad, többször is... Tudom, te nem, meg hogy hülye vagyok, hogy ilyeneket feltételezek, nem kell mondani... Gondold át még egyszer, hogy miért is, aztán válaszolj... - Nem vayg hülye! És nem sajnálatból teszem... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnállak, de nem ezért akarok segíteni. Ugyan olyan ember vagy, mint bárki más, és ugyan úgy megérdemled a segítséget... Csak... csak nem bízol az emberekben... Azért vagy ilyen hűvös? Hogy elkergesd őket? Hogy még csak a közeledbe se merészkedjenek? És kérlek, ne forgasd ki a szavaimat. Azt, hogy nem boldogulsz egymagad, egyedül Norlanára értettem, mert igenis hiszem, hogy boldogulsz egyedül! - Nem tudta, hogy miért, de hirtlene egyszerűen minden kijött belőle. - Elég erős vagy ahozz, hogy boldogulj, sokan, akik a te helyzetedbe lennének elmélyedtek volna az önsajnálatban, de te nem, és ez is csak azt mutatja, hogy erős vagy... És igen, legyen igazad, én is beleestem ebbe a hibába... - Utolsó mondata csak halkan hagyta el a száját, de tudta, hogy eljutott a fiúhoz. Ismét némaságba burkolózott. Tekintete a falra szegeződött maga előtt, de nem látott semmit, a gondolataiba mélyedt. A felismerés, a tudat, amire a fiú ébresztette rá túl hirtelen érte. - Daniel? Miért... miért utálsz ennyire? Miért vagy ilyen hűvös? Azért van, mert én nem vagyok olyan erős? Nem vagyok elég erős...? - szólalt emg végül hosszú csend után.

2009.06.04. 20:26 Daniel Barth

- Sajnálom... Csak segíteni akartam... bár én sem tudom, miért... talán tudat alatt hasznos akartam lenni valakinek, de helyette csak teher vagyok... mint mindig... Mindegy, nem fog többet előfordulni... – miután a lány néhány méterrel távolabb került tőle, kissé megnyugodott. „Miért nem vagyok képes bízni benne? Van valami sötét, ami miatt ezt nem tehetem meg... De mi lehet az?” - Ne merülj már el annyira az önsajnálatban... Mintha én kellenék valakinek... Ugyanolyan vagy, mint mások, ugyanolyan, mint a legtöbb ember Meilisben. Ne várd, hogy akárki is foglalkozzon veled... – hangja hűvös, és tartózkodó, de tekintetét mélyen a lány alakjába vési. Falnak támasztott hátát lassan csúsztatja végig a falon, míg az tompa puffanással a földön nem landol, majd hátára fekszik, térdeit felhúzva, mintha a csillagokat nézné. - Van egy olyan érzésem, hogy csak puszta szánalom miatt akarsz ennyit segíteni. Igazam van? Nem boldogulok egyedül, igaz? Te magad mondtad, többször is... – rövid szünetet tart, azonban még mielőtt Mizuki válaszolhatna, újra megszólal. – Tudom, te nem, meg hogy hülye vagyok, hogy ilyeneket feltételezek, nem kell mondani... Gondold át még egyszer, hogy miért is, aztán válaszolj... – szavai elmerengenek; de még így is bölcsnek hatnak a kínzó csendben. Háta enyhén megborzong, ahogyan saját hangját hallja vissza a halk visszhang segítségével. Olyan komoly... Olyan... Más... Mintha nem is ő lenne. Várakozón tekint rá a néhány méterrel arrébb ülő lányra, de nem szól semmit. Olyan rossz, hogy ilyenkor nem tudok belenézni a szemeibe... Az mindent elárulna, még ha nem is akarná... – fájdalmas képpel néz le maga elé, miközben még mindig a lány válaszára várva elmereng. Legalább néhány percre úgy nyithatnám ki szemeimet, hogy fény is jön be rajta... Őrültség... Egy olyan álom, mely soha, soha az életben nem fog megvalósulni... - Soha... – suttogja maga elé egyre halkuló hangon. Nem... Nem engedhetem, hogy őrült álmaim határozzák meg a jelent... De mégis... Régen el sem tudtam volna képzelni azt, hogy hogy lehet így élni... És most... Szemeiben egy-egy könnycsepp tűnik fel, melyeket nem is próbál titkolni. Olyan cseppek, amilyenek már sok év óta kivesztek kihűlt érzelmeiből, most újra előtörnek. Megfakult szemeiből az utolsó erőt adó fény is kihuny, ahogyan arcán végigpereg fájdalmának jelképe. Most minden megtörtént... Soha nem leszek képes azt elfogadni, hogy mások nem tudnak úgy nézni rám, hogy ne éreznének szánalmat. Annyira fáj... Legalább egy pillantást engedne a sors... De nem... Az életben soha többé nem leszek képes erre... Még egy elhomályosult folt... Az is megtenné... Aki nem tapasztalta még azt, hogy egyszer csak kihuny minden fény az életéből, az soha nem fog megérteni... Bennem van a félelem, de nem merem bevallani. Még magamnak sem... Félek... Magam sem tudom mitől, egyszerűen... Félek... Hirtelen feltörő gondolataitól szemeit lesütve próbálja titkolni heves érzelemkitöréseit, mely újabb könnycseppekben mutatkozik meg. Ő, kinek megfakult tekintete soha nem volt képes így kimutatni érzelmeit; könnytelen szemei most mérhetetlen fájdalmat tükröznek.

2009.06.04. 19:02 Mizuki Sawa

- Mondtam, hogy nem kell. Nem tudom, mit nem lehet megérteni azon, amit mondok. Lásd el a saját sebeidet. - Daniel hűvös és parancsoló szavaira elfordítja a fejét, majd teljesen elfordul tőle. - Gondolom, annyira azért már ismersz, hogy nem viccelek. Nem kell segítség. Egy is eléggé unom már a fogyi életemet, nem kell még azzal is elrontanod, hogy ápolgatsz, mint valami beteget... Békén lehet hagyni a sérüléseimet, köszönik szépen, nagyon jól vannak! - Sajnálom... én csak segíteni akartam... bár én se tudom miért... talán tudat alatt hasznos akartam lenni valakinek, de helyette csak teher vagyok... mint mindig... - Fejét lehajtva a földet nézi. - MIndegy, nem fog többet előfordulni... Lassan felállt, és végig nézett magán. Egész teste véres volt, és sok apró sebből még mindig folyt a vére. Felületesen lemosta magáról a vért, de ezzel el is intézte, aztán kicsit távololabb ment a fiútól, és ott ült le az egyik fal tövébe. "Miért? Miért akarok ennyire segíteni neki? Az egész annyira furcs, hiszen általában kerülöm az embereket, félek, hogy túl közel kerülnek hozzám, de... de vele ez teljesen más... de miért? Már én magam se értek semmit..." Megrázta a fejét, és lemondóan sóhajtott. Felhúzta a térdét, és arra hajtotta a fejét, majd a fiú felé nézett. Szívesen mondott volna valamit, bármit, hogy megtörje ezt a már lassan elviselhetetlen csendet, de nem jutott eszébe semmi, és értelmetlen dolgokról pedig nem akart beszélni, már így is éppen eléggé magára haragította Danielt.

2009.06.03. 21:03 Daniel Barth

Megrázkódik, mikor a lány leveszi róla kabátját, de fáradtsága mozdulatlanságra készteti, bármennyire is szeretne ellenkezni. Erőtlen izmai meg-megrándulnak, ahogyan megmozdulni próbál, mégsem tud semmit tenni. - Figyelj... Kérlek, engedd, hogy segítek... Utána aludhatsz is, nem fogok rád támadni... És más se fog... – még a lány kérlelő hangjától sem enyhül meg. Lassú, akadozó mozdulatokkal húzza vissza magára, a védelmet adó kabátot, majd imbolyogva dől vissza a repedező falnak. - Mondtam, hogy nem kell. Nem tudom, mit nem lehet megérteni azon, amit mondok. – válaszolja hűvösen, de hangjában némi gyerekes hisztizés is keveredik. – Lásd el a saját sebeidet. – parancsolón néz rá a lányra. Úgysem fogja azt csinálni, amit mondok... Ugyanolyan makacs, mint... én? - Gondolom, annyira azért már ismersz, hogy nem viccelek. Nem kell segítség. Egy is eléggé unom már a fogyi életemet, nem kell még azzal is elrontanod, hogy ápolgatsz, mint valami beteget... Békén lehet hagyni a sérüléseimet, köszönik szépen, nagyon jól vannak! – szemei dühösen villognak, szavai tőrként hasítják a rájuk nehezedő csöndet. Miért akar ennyire törődni velem? Miért nem tud egyszerűen a saját életével foglalkozni? Kezd kissé fölidegelni ezzel az állandó pótmama-szerepével. Gondolatai pár megválaszolhatatlan kérdés körül forognak, melyeken akárhogyan is forgatja agyát, a választ nem találja egyikre sem. A feszült csendben figyelmesen hallgatja saját légzésének ütemét, a lassú, egyenetlen hangot, mely szívveréséhez képest is különösen lassú. Ha nem akarok az elkövetkezendő napokban úgy kinézni, mint egy élő halott, muszáj lesz aludnom valamennyit... De megbízhatok benne? Nem tudom... Eddig mindenkinek a személyét meg tudtam határozni, ellenség-e, vagy nem, de... őt nem tudom... Ki ez a lány? Fejében elhangzó kérdéseit szívesen feltenné a lánynak személyesen is, azonban mikor szólásra nyitná száját, hirtelen mégis elhallgat.

2009.06.03. 20:59 Danieé Barth

Megrázkódik, mikor a lány leveszi róla kabátját, de fáradtsága mozdulatlanságra készteti, bármennyire is szeretne ellenkezni. Erőtlen izmai meg-megrándulnak, ahogyan megmozdulni próbál, mégsem tud semmit tenni. - Figyelj... Kérlek, engedd, hogy segítek... Utána aludhatsz is, nem fogok rád támadni... És más se fog... – még a lány kérlelő hangjától sem enyhül meg. Lassú, akadozó mozdulatokkal húzza vissza magára, a védelmet adó kabátot, majd imbolyogva dől vissza a repedező falnak. - Mondtam, hogy nem kell. Nem tudom, mit nem lehet megérteni azon, amit mondok. – válaszolja hűvösen, de hangjában némi gyerekes hisztizés is keveredik. – Lásd el a saját sebeidet. – parancsolón néz rá a lányra. Úgysem fogja azt csinálni, amit mondok... Ugyanolyan makacs, mint... én? - Gondolom, annyira azért már ismersz, hogy nem viccelek. Nem kell segítség. Egy is eléggé unom már a fogyi életemet, nem kell még azzal is elrontanod, hogy ápolgatsz, mint valami beteget... Békén lehet hagyni a sérüléseimet, köszönik szépen, nagyon jól vannak! – szemei dühösen villognak, szavai tőrként hasítják a rájuk nehezedő csöndet. Miért akar ennyire törődni velem? Miért nem tud egyszerűen a saját életével foglalkozni? Kezd kissé fölidegelni ezzel az állandó pótmama-szerepével. Gondolatai pár megválaszolhatatlan kérdés körül forognak, melyeken akárhogyan is forgatja agyát, a választ nem találja egyikre sem. A feszült csendben figyelmesen hallgatja saját légzésének ütemét, a lassú, egyenetlen hangot, mely szívveréséhez képest is különösen lassú. Ha nem akarok az elkövetkezendő napokban úgy kinézni, mint egy élő halott, muszáj lesz aludnom valamennyit... De megbízhatok benne? Nem tudom... Eddig mindenkinek a személyét meg tudtam határozni, ellenség-e, vagy nem, de... őt nem tudom... Ki ez a lány? Fejében elhangzó kérdéseit szívesen feltenné a lánynak személyesen is, azonban mikor szólásra nyitná száját, hirtelen mégis elhallgat.

2009.06.03. 19:08 Mizuki Sawa

Figyeli, ahogy a fiú szuszogva fekszik, és olyan nyugodtnak néz ki, ez egy mosolyt csal az ajakira. - Ne beszélj hülyeségeket. Azért azt csak nem hagyhatom, hogy bajod essen... Ha tudok segíteni, mért ne tegyem? Úgyse tudok túl sok mindenben... - Hát mind esetre köszi megint csak... És nem hiszem, hogy ne tudnál sok mindenben segíteni... - szavai biztatóan hangzanak, bár tudja  afiút ez valószínüleg megitncsak nem érdekli. - Egyébként pedig... Csupán elfáradtam... A sebeimet nem kell ellátni, kibírom anélkül is... Csak annyit kérek, hogy vigyázz magadra... - Megígérem, hogy vigyázok, de ne legyél makacs, igenis el kell látni a sebeidet. Amíg a fiú láthatóan azzal küzd, hogy ébren maradjon, addig ő nem is törődve azzal, hogyy mit mond a fiú, vagy mennyire ellenkezik, leveszi róla óvatosan a kabátját, de tovább nem halad. A pólóját már nagyobb kihívásként könyveli el, és végül úgy dönt, hogy ezt  adöntést mégiscsk meghagyja a fiúnak. - Figyelj, kérlek engedd meg, hogy segítsek... Utána aludhatsz is, nem fogok rád támadni. És más se fog. - hangja kérlelően hagyta el ajkait.

2009.06.03. 18:43 Daniel Barth

Halk szuszogása közben felhangzó ismerős hangokra kissé összerezzen, de továbbra sem hallja értelmét az újra-és újra megszólaló szavaknak. Hirtelen hasít tudatába a meggyötört gondolat „Jézusom! Elaludtam....” Lassan nyitja ki elnehezült szemeit, tekintetét fáradtan a mellette térdelő lányra fordítja. - Miért jöttél vissza? Miért mentettél meg? Miért nem hagytál ott? Nem bízol bennem, mégis megmentesz... pedig nincs is rám szükséged... Senkinek sincs rám szüksége... Fel akarok menni veled. Ne kérd tőlem, hogy itt ücsörögjek ölbe tett kézzel, miközben tudom, hogy a vesztedbe rohansz... - néhányszor elismétli kavargó fejében az előbb elhangzott szavakat, melyeknek csak nehezen érti meg értelmét. - Ne beszélj hülyeségeket. Azért azt csak nem hagyhatom, hogy bajod essen... Ha tudok segíteni, mért ne tegyem? Úgyse tudok túl sok mindenben... – fáradt hangja halkan töri át a csendet. - Egyébként pedig... Csupán elfáradtam... A sebeimet nem kell ellátni, kibírom anélkül is... – hangjába ismét visszatér a hűvösség és a zárkózottság, azonban néhány pillanat múlva akaratlanul is elmosolyodik. – Csak annyit kérek, hogy vigyázz magadra... Fejét halkan koppanva nekidönti a hátát támasztó falnak, egy remegő sóhaj kíséretében próbálja palástolni mérhetetlen fáradtságát. Szemei minduntalan próbálnak becsukódva visszatérni az álomvilágba, azonban próbál ébren maradni, még ha nehezére is esik.

2009.06.02. 21:48 Mizuki Sawa

- Nem. Előbb magadat lásd el, ha már én nem tudok neked segíteni. Ne hülyéskedj. Sokkal súlyosabbak a sérüléseid, mint nekem. - Tekintetével követi a fiút, majd amikor az összeesik odalép hozzá. - Jól vagyok... Én legalábbis még tudok a saját lábamon állni, ugyhogy légyszívesen en ellenkezz, és hagyd hogy ellássam a sebeidet. - mondja komoly ellenkezést nem tűrő hangon. Majd halkan hozzáteszi. - Végülis nagyrészt miattam vannak... Leül a fiú mellé, és kinyitja az eslősegély dobozt, majd elkezd kutakodni benne, végül elégedetten emeli fel a tekintetét, és a fiúra néz várakozóan, hogy az levegye a felsőjét. - Miért jöttél vissza? MIért mentettél meg? Miért nem hagytál ott? - hangjában semmi szemrehányás nem volt, csupán kíváncsiság. - Nem bízol bennem, és mégis megmentesz... pedig nincs is rám szükséged... Senkinek sincs rám szüksége... - végén már fel sem tűnik neki, hogy gondolatait hangosan mondta ki. - Fel akarok menni veled. Ne kérd tőlem, hogy itt ücsörögjek ölbe tett kézzel, miközben tudom, hogy a vesztedbe rohansz... - Szavai halkan törték át a pár perces csöndet.

2009.06.02. 16:02 Daniel Barth

- Ne haragudj, és köszönöm... Igazad van, hogy nem kéne így feladnom, csak... mindegy... Abban viszont nincs igazad, hogy nem értem meg a fájdalmad, ezt nem mondhatod! Lehet, hogy én nem vakultam meg, de azt hiszed, nekem könnyű volt? Nem, nem volt az, tévedsz, ha azt gondolod, csak neked van ilyen rossz sorsod, ne hidd, hogy te vagy az egyetlen! – nem szól semmit, csupán üres tekintettel bámulja maga előtt a földet. Összerezzen, mikor a lány elkezdi leápolni sebeit, de halkan tűri. Néhány perc múlva Mizuki eloldalog, és az egyik házból tér vissza. Léptei sietősen kopognak az utcán, majd mikor odaér hozzá, ráfordítja tekintetét.  - Vedd le a kabátod és a pólódat. Megpróbálok pár hibát rendbehozni... – fáradtan csúszik arrébb a lány mellől, de továbbra is fejét lehorgasztva ül a ház tövében. - Nem. Előbb magadat lásd el, ha már én nem tudok neked segíteni. Ne hülyéskedj. Sokkal súlyosabbak a sérüléseid, mint nekem. – tolja el magától a segítő érintéseket. Csendesen feláll, majd néhány bizonytalan, koordinálatlan lépést tesz az utcán, utána megtámasztva magát a közeli ház falán, zihálva próbál továbbra is erősnek tűnni. „Most nem lehet pihenni... Képtelenség...” homályosulnak el előtte a képek, melyek még egyszer átfutnak gondolataiban, azonban ezután megszédülve esik neki a falnak, lerogyva annak oldalába.

2009.06.01. 21:09 Mizuki Sawa

- Azt hiszem, ha igazságosak akarunk maradni, azért én mégiscsak többet törődök veled, mint a norlanai férgek! Másrészről pedig, te is pontosan tudod, hogy semmi esélyem nincs Norlanában az életben maradásra! Te soha nem fogod tudni, és soha nem is tudtad átélni azt a fájdalmat, amit nekem okoztak! Hogy is akarhatnám, hogy megérts? Ha ennyire önfejű vagy, tessék! Maradj csak itt, és halj meg úgy, hogy elmondhasd magadról, „igen, én meg sem próbáltam bosszút állni”! Mert az sokkal jobb lesz, ugye? Feladni mindig sokkal könnyebb, mint harcolni az igazadért! - a fiú szavai döhüsen hatnak, és ismét hidegség árad belőle. Csendben ülve nézi, ahogy feláll, és odébb megy. "Jó ez így, menj csak, menj!" Megrázza  a fejét. "Jesszus, mit csinálok én itt...?" - Ezt köszönömnek veszem... Egyébként meg szívesen... Feláll, és bizonytalan léptekkel odavonsozlja magát Danielhez, majd megáll prá lépésre tőle. - Ne haragudj, és köszönöm... Igazad van, hogy nem kéne így feladnom, csak... MIndegy... Abban viszont nincs igazad, hogy nem értem meg a fájdalmad, ezt nem mondhatod! Lehet, hogy én nem vakultam meg, de azt hiszed, nekem könnyű volt? Nem, nem volt az, tévedsz, ha azt gondolod, csak neked van ilyen rossz sorsod, ne hidd, hogy te vagy az egyetlen! - hangja halkak, és teljesen érzéketlenek. Egész lénye nem suggal semmi érzést, csupán ürességet. Letérdel a fiú mellé, és ismét eltép egy darabot, amivel ismét kimosta a fiú sebeit, nem is törődve azzal, hogy ő mit mond, vagy hogy ellenkezik-e. Aztán bizonytalanul felállt, és elindult, majd eltűnt az egyik házba, ahonnan pár perc múlva vissza is tért egy kötszeresdobozzal a kezében. - Vedd le a kabátod és a pólódat. - parancsolt a fiúra. - Megpróbálok pár hibát rendbehozni...

2009.06.01. 20:52 Daniel Barth

- Minek jöttél vissza? És miért nem hagytál ott elvérezni? Muszáj volt pont most segítened, és törődnöd velem? Hagynod kellett volna, úgyse kellek senkinek, én nem számítok, én... Miért nem vagy még Norlanában? Az előbb annyira menni akartál, akkor menjél, én nem tartalak vissza többet... – a lány apró ökleléseit szinte meg sem érzi, tekintetét azonban dühösen belévési. - Azt hiszem, ha igazságosak akarunk maradni, azért én mégiscsak többet törődök veled, mint a norlanai férgek! Másrészről pedig, te is pontosan tudod, hogy semmi esélyem nincs Norlanában az életben maradásra! Te soha nem fogod tudni, és soha nem is tudtad átélni azt a fájdalmat, amit nekem okoztak! Hogy is akarhatnám, hogy megérts? Ha ennyire önfejű vagy, tessék! Maradj csak itt, és halj meg úgy, hogy elmondhasd magadról, „igen, én meg sem próbáltam bosszút állni”! Mert az sokkal jobb lesz, ugye? Feladni mindig sokkal könnyebb, mint harcolni az igazadért! – hideg szemeiben még mindig nem csillan meg egyetlen könnycsepp sem, ahogyan feláll, s a fájdalomtól felsóhajtva elindul a kietlen utcán. „Hogy lehet valaki ennyire... Áhh! És még én beszélek, ugye?” - léptei bizonytalanul kopognak a száraz betonon, melyet az idő már igencsak megdolgoztatott. Fáradtan ül le egy ház tövébe, mely nincs olyan messze a lánytól, akit az imént hagyott ott. Feje fáradtan hanyatlik hátra, légzése erőltetetté válik a gerincét sújtó fájdalomtól. „Kellett nekem odaállnom... Most aztán egy ideig nem fogok tudni fölállni... Komolyan mondom, ez a lány egy tolószékes bénává fog tenni, ha így fojtatja!” Dühösen néz rá a még mindig egyhelyben ülő lányra, aki azóta sem mozdult meg, mióta kimentette az omladozó épület alól. - Ezt köszönömnek veszem... Egyébként meg szívesen... – veti oda száraz hidegséggel, miközben kézfejével letörli tarkójáról kibuggyant vérét.

2009.06.01. 20:09 Mizuki Sawa

Hirtelen léptekre és egy ismerős hangra lesz figyelmes. - Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy direkt csináltad? - Daniel leszedett róla pár követ, és tartotta a fal további omladozó részét. - Menj már! Siess, nem bírom sokáig... - Nem, nem megyek! - mivel nem mozdult a fiú felkapta, és elvitte a romkotól. - Mivel én ebben nem tudok segíteni, magadnak kell ellátnod a sebeidet. És máskor ne forduljon elő ilyen... - hangjában aggódás vegyült, de ezt nem vette figyelembe. - Minke jöttél vissza? És miért nem hagytál ott elrvérezni? Muszály volt pont most segítened, és törődnöd velem? Hagynod kellett volna, úgyse kellek senkinek, én nem számítok, én... - miközben beszélt apró ökleivel a fiút püffölte. Bár feltűnt neki, hogy megsebesült, bármennyire is próbálta titkolni, mégse foglalkozott vele. Gondolta, ha elég visszafogott lesz a fiúval, akkor az békén hagyja, és találhat magának egy másik ózsdi épületet, elég messze a fiútól. - Miért nem vagy még Norlanában? Az előbb annyira menni akartál, akkor mennyél, én nem tartalak vissza többet... A sebeit szemlélte. "Ha így hagyom őket egy darabig, csak csak nem élem túl... Kell, hogy legyen ennyi szerencsém..."

2009.06.01. 19:34 Daniel Barth

Egy halk kiáltás töri meg gondolatmenetét. Olyan hirtelen pattan fel, hogy erősen megszédül, s fegyverére támaszkodva képes csak megtartani saját súlyát. Sietősen, azonban bizonytalanul indul el a kétségbeesett hang irányába. Bár pontosan tudja, mi történt, hiszen a rezgésekből érezte, mit tett a lány, most mégis magatehetetlenül áll meg a romok előtt. - Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy direkt csináltad? – szavait szinte csak saját magának motyogja feszélyezetten, miközben néhány nehézkes lépéssel közelebblép. „Na, és most mi a jó fészkes fenét csináljak?” Fáradtságtól remegő karjaival próbálja legörgetni a lány testét nyomó faldarabokat. A ház további omladozó részeit hátával próbálja kitámasztani, miközben néhány további darabot, melyek kisebbek, lerúg Mizuki hátáról. - Menj már! Siess, nem bírom sokáig... – hangja megremeg a vállára nehezedő nyomás alatt, ahogyan fogait összeszorítva próbál továbbra is kitartani. „Minek segítek neki?! Komolyan megőrültem...” Fejét zavarodottan előrehajtva veszi tudomásul, hogy a lány nem fog megmoccanni, még a véletlen kedvéért sem, így arca fájdalomtól eltorzultan lesi a földet, mielőtt kiugrik a hátát nyomó óriási súly alól, s az előtte fekvő testet fölkapva lép ki gyorsan a földre zuhanó hatalmas kőfal alól. Néhány méterrel arrébb lerakja a sebesült lányt a földre, s ő is zihálva rogy le mellé. - Mivel én ebben nem tudok segíteni, magadnak kell ellátnod a sebeidet. És máskor ne forduljon elő ilyen... – hangja régóta nem hangzott ilyen aggódóan, mint most. Felszisszen, mikor kezével hozzáér felsebzett gerincéhez, de próbálja titkolni fájdalmát. Könnytelen szemeit a távolba mereszti, némán hallgatja kettejük egyenletes légzését.

2009.06.01. 18:28 Mizuki Sawa

Csendben lépked az utcán. - Ha ez kell hozzá, hogy itt maradj, nekem teljesen mindegy... Mint mondtam, nem akarom kockára tenni a te életedet, még akkor sem, ha kényszerítesz. Pontosan tudom, mi fog történni, ha egyedül följutok Norlanába, és éppen ezért nem akarom, hogy velem legyél. Te itt maradsz, és vigyázol magadra... Ez a te feladatod... - a hűvös hang és érzéketlenség csak még jobban fáj neki. - Nem érdekel, nem érdekelsz, haggyál békén. - hátra se nézve baktat tovább az utcán. Cél nélkül bolyong. "Tudtam, hogy egy hibát követek el... Tudtam, hogy nem kellett volna... Az a vége, mint mindig... Egy idióta voltam."  Egy követ rugdal maga előtt, nem is figyleve merre tart. Hirtelen fogja a követ, és nekivágja az egyik épületnek, ami elég öreg volt, és ennyi elég volt neki, hogy megadja magát. Hatalmas hangzavarral dől össze félig maga alá temetve. Egy fájdalams tompa kiálltás hagyja el a torkát. - És még én mondtam neki, hogy ne romboljon tovább... - "Hát ennyi volt... most szép lassan elvérzek itt... Ugyse fogok senkinek hiányozni, egy hasztalan senkit nem hiányol senki... És... és újra láthatom a csalódomat..." Feje oldalra dőlt, és némán feküdt tovább.

2009.06.01. 18:09 Daniel Barth

- Hagyjad ezt a "kedveskedést"... Inkább mond meg, hogy nincs rám szükséged, mond azt, hogy hasztalan vagyok. Hogy egyszerűen utálod a jelenlétemet, és nem akarod, hogy kövesselek! Mond azt, hogy nem akarsz többé látni... – némán fordul hátra a könnyes szemekkel álló lányra, arca teljesen elhidegül érzelmeitől, a gondolataiban lejátszódó kavarodásból csupán a hidegséget, és az érzelemmentes, hidegvérű tekintetet látni. - Ha ez kell hozzá, hogy itt maradj, nekem teljesen mindegy... Mint mondtam, nem akarom kockára tenni a te életedet, még akkor sem, ha kényszerítesz. Pontosan tudom, mi fog történni, ha egyedül följutok Norlanába, és éppen ezért nem akarom, hogy velem legyél. Te itt maradsz, és vigyázol magadra... Ez a te feladatod... – szavai ugyanolyan hangnemben hangzanak el, ugyanolyan hidegséggel, és megtörhetetlenül. Némán hallgatja a távolodó léptek zaját, fegyverére támasztva fáradt karjait. Tekintetét a lassú léptekkel haladó lányra fordítja, majd mikor az tisztes távolságba ér, összeszorított fogakkal sziszegi maga elé: - Menj csak! Örülök, hogy így döntöttél... Köszönöm... – egyre halkuló szavai nem jutnak messzire a poros levegőben, de a lány alakját kereső tekintete most mindent elárul érzéseiről. Amint a lány jópár méterre eltávolodik, fájdalmasan dől neki a repedezett falnak, hátát végigcsúsztatva rajta rogy le a földre; megtört alakja szánalmasnak hat a masszív épület tövében. Megfakult tekintetével a távolt pásztázza, szemeiből fájdalom, megtörtség árad. „Nagyszerű... Mostmár az egyetlen segítségemet is kiiktattam... Bizonyítani akarok... De ugyan kinek? Semmi értelme... Magamnak? Én úgyis tudom, hogy egy utolsó senki vagyok...” - Pontosan... Egy őrült senki! De akkor is följutok, ha már a felszállásnál belehalok... – rendíthetetlenül sziszegi maga elé, elvakult elhatározásait fejében tartva. Némán koccintja fejét a hátát támasztó kőnek, nyugtázva, hogy egyelőre nem fog menni sem a felállás, sem a feljutás. „Még fölállni sem tudok... Szégyen... És még ezt az életet kéne védenem? Ezért kéne harcolnom? Ugyan! Soha az életemben!”

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]