Új bejegyzés Frissítés

2009.05.29. 13:40 Mizuki Sawa

Csendesen aludt ugyan ott, mint ahol az álom lelte, és azóta meg se mozdult. Hosszú idők óta most először aludt nyugodtan, most először nem álmodott a szüleiről, a bátyáról és arról, ami történt. Mégis a léptere felfigyelt, ha nem is ébredt fel rá. Motyogot valami érthetetlent, de aztán aludt is tovább. Viszont hirtelen távolinak tűnő hangokra lett figyelmes. Felült, és feltűnt neki, hogy Daniel nincs ott. Gyorsan felállt, amikor a fiú hangját hallotta. - Norlana... Gyűlöllek... -Felállt, és lassú halk léptekkel a hang irányába indult, az ajtóban aztán megállt. - Hallod, Norlana? Bosszút állok! Némán figyeli a dühös fiút. Szívesen oda menne, és leülne mellé, kezét bíztatóan a vállára tenné, megölelné, vagy bármi egyébb vigasztalót tenne, esetleg mondana, de nem tette. Félt, hogy Daniel rajta engedné ki a feszültséget. "Bármit is mondanék, nem hinné el, hogy megértem... Nem hisz nekem, nem bízik bennem..." Így hát inkább csak tovább állt csendben az ajtóban, és a a fiút nézte. Nem tudta, hogy inkább egyedül akar-e maradni, vagy talán mégis jó, ha ott marad. Másrészt viszont ezt nem nagyon tudta elképzelni. Az is felmerült benne, hogy nem kellett volna ide jönniük, ez a hely csak felébresztette a fiúban az emlékeket, és ez nem biztos hogy jót tett neki. Aggódott, hogy mi lesz most, de nem mert se kérdezni, se mondani valamit. Még megmozdulni se mert.

2009.05.28. 22:01 Daniel Barth

- Nem, semmi bajom vele, szívesen maradnék. De ha egyedül szeretnék maradni, természetesen elmehetek. – Mizuki hangjából érződik a reménykedés, hogy ne küldje el, így nem szól semmit, csak halványan bólint. Elmosolyodik, ahogy a lány hirtelen elalszik, de nem szól semmit, csupán némán szegezi tekintetét a távolba. Szótlanul ül tovább ugyanazon a helyen, melyre először talált rá. Néhány percen belül az ő szemei is leragadnak, berepítve gondolatait a képzelet világába. Gondolatai a valóságtól elzárva az emlékek világába utazik, minek hatására felidéz mindent, ami régen boldoggá tette... Álmából egy, szeméből kicsorduló könnycsepp rázza föl, melyet sebes kézfejével gyorsan le is töröl. „Nem... Nem sírhatok... Nem lehetek olyan gyenge... Vagy inkább erős? Már azt sem tudom, ki vagyok. Lassan elfeledem önmagam... Hogy lehettem ekkora barom? Nem lett volna szabad idejönnöm... Ami volt, elmúlt, nem fogom tudni visszahozni, csak úgy...” – lassan tápászkodik fel a poros földről, majd nyikorgó lépésekkel elindul a bejárati ajtó felé. Azon kilépve megcsapja az éjszaka hűvös, könyörületlen levegője, mely minden egyes lépésénél összeszorítja tüdejét. Az ajtó előtti lépcsőre ül le, fejét térdén könyöklő tenyerébe hajtva, majd néhány néma perc után felnéz a csillagtalan égre. - Norlana... Gyűlöllek... – sziszegi elhaló hangon a semmibe, ahogyan szemével a számára vaksötét eget kémlelve. „Az égi város... Egyszer még bosszút állok... De nem most...” - Hallod, Norlana? Bosszút állok! – hangja dühös, ahogyan szemével az eget pásztázza, s erőteljes hangon beszél magához, szavai szinte ordításként hatnak az éjszaka nyomasztó csendjében.

2009.05.28. 21:34 Mizuki Sawa

Csendben áll még mindig az ajtóban, és nézi  afiút, ahgy körbejárja a szobát, és az emlékeibe süllyed. - Hm... Nehéz lehetett kitalálni... De egyébként igen. Régen nem ilyen volt... Vagyis sokkal jobb állapotban hagytam itt. De ennek hosszú története van... Nem szól semmit, csak tovább nézi Danielt, és tesz pár óvatos és bizoytalan lépést befelé. Elmélkedéséből a fiú szavai rántják vissza. - Nagyon megváltozott ez a hely... Azalatt a ... hét év alatt, amióta utoljára jártam itt... - Ellenezni akart, hogy előbb bekösse a fiú háttá, de most nem akarta ezzel nyaggatni, inkább hagyta, hadd emlékezzen vissza. Meg különben is túl fáradt volt. - Ha nem jó neked, nyugodtan keress egy másik házat, de ha nem haragszol meg, én itt maradok... Túl sok az emlék... - Nem, semmi bajom vele, szívesen maradnék. De ha egyedül szeretnél maradni, akkor természetesen elmehetek... - Bár remélte, hogy a fiú nem küldi el, távolabb, mint a küszöb ugyse jutott volna, már így teljesen összeragadtak a szemei. Kicsit távolabb Danieltől ő is leült, és alighogy elhelyezkedett már el is aludt. Egyszercsak eldőlt, és most a földön magzatpózba kuporodva szunyókált csendesen. Mellkasa fel-le mozgott egy egyenletes nyugodt tempóban, amíg  be nem szívta a poros levegőt, és nem tört rá a köhögés, de még így sem ébredt fel.

2009.05.28. 21:19 Daniel Barth

Fáradtan lép be a kihalt házba, melyben már vastag rétegekben rakódott le az évek alatt a por. Az ajtó nyikorogva nyílik ki, ahogyan immár szabad kezével benyomja. - Daniel... Te itt laktál? – a hirtelen felhangzó kérdésre kissé meglepődik, lépései egy ponton állapodnak meg, ahogyan visszafordul az őt követő lányhoz. - Hm... Nehéz lehetett kitalálni... De egyébként igen. Régen nem ilyen volt... Vagyis sokkal jobb állapotban hagytam itt. De ennek hosszú története van... – hangja fáradtan, kimerülten cseng, ahogyan belép a feltöredezett fapadlójú házba. Néhol még megmaradt a fa padlózat, de általában a burkolat az alatta lévő beton, így nem akadályozza a mozgásban. Némán sétál beljebb, arcán az emlékek fájdalmas érzése jelenik meg, ahogyan megérinti az ósdi, tönkrement bútorokat, melyek már szinte használhatatlanok. - Nagyon megváltozott ez a hely... Azalatt a ... hét év alatt, amióta utoljára jártam itt... – hangja néhol elhalkul, miközben léptei halkan kopognak a padlón. Meggyötörten hajlítja be térdeit, majd leguggol a repedezett fal mellé, sebes hátát finoman nekitámasztva. Lassan húzza ki maga alól lábait, majd leül a poros földre. - Ha nem jó neked, nyugodtan keress egy másik házat, de ha nem haragszol meg, én itt maradok... Túl sok az emlék... – hangja nyugodtan visszhangzik az üres épületben, miközben fejét lassan a falnak dönti. Szemei fáradtan csukódnak le a nyomasztó álmosságtól, de nem tud elaludni. Képtelen. Szemeit kétségbeesetten szorítja össze, hogy a nyugtató álom végre elborítsa, de szemhéjai minden alkalommal egyre hevesebben pattannak fel. A mérgező levegő keverékétől ismét fuldokolva köhög föl, tüdejéből vészjósló hangok törnek elő. Zihálva próbálja kiváltani a porból az éltető oxigént, azonban ez nem kis feladat...

2009.05.28. 20:14 Mizuki Sawa

- Én nem tudok neked segíteni, ezért én is azt kérem, hogy többször ne segíts. Kérlek... - A fiú kérlelése úgy éri el, mint egy kiáltás. - Ne... kér tőlem egyszerűbbet... Ez majdnem ugyan olyan lehetetlen kérés, mint az, hogy öljelek meg... - Bár sajnálja, hogy megint nemet mond egy kérésére, de ezt akkor sem tudja és akarja megtenni. - És ne mond, hogy nem tudsz segíteni, mert tudsz... - Nekem nem tudsz hazudni... Szerintem többször meg se próbáld, érzem rajtad, ha hazudsz... De mivel úgy sem tudok semmit csinálni, ezért tőlem aztán mondhatsz bármit. - Daniel most komorabbnak tűnik. - Ne haragudj, csak nem akartam, hogy aggódj... De tényleg nem olyan vészes... Bár vérzik, de túlélem... - Megpróbál egy biztató mosolyt vetni a fiú irányába. Fel sem tűnik neki, hogy a fiú nem válaszolt a kérdésére. Ahogy egyenletes létpettekl haladtak szép lassan elaludt, és feje a fiú mellkasára dőlt, de álmából ez sem ébresztette fel. Csak mikor a fiú hangját hallotta távolról kezdett el ébredezni, és kinyitotta a szemét. - Itt vagyunk... Már régóta nem jártam itt, de mikor utoljára láttam, még használható volt. A fiú közelebb lépett, ő pedig nagynehezen megfordult. - Megnyugtatlak, még most is az, bár egy kicsit... öreg már... - A házat felmérte teljesen, elgalábbis amit látott belőle. - Daniel? Te itt laktál? Remélte nem kérdezett megint olyat, amivel megbántotta. Kicsit megdörzsölte a szemét, és egy úhabb pillantást vetett a házra, majd a fiúra.

2009.05.28. 19:58 Daniel Barth

- Az lehet, hogy a te hülyeségeid, és a te sérüléseid, de ne várd el tőlem, hogy csak álljak melletted, és nézzem, ahogy elvérzel. – Mizuki hangja aggódásról tanúskodik, mégis hamar megnyugszik, amint kérdésére megkapja válaszát. - Én nem tudok neked segíteni, ezért én is azt kérem, hogy többször ne segíts. Kérlek... – szavai nyugodtan, kérlelve hagyják el száját, ahogyan ránéz a lányra. - Persze, semmi bajom... Már nem is vérzik... – érzi, hogy Mizuki hazudik, mire halványan elmosolyodik, majd kissé  megrázva fejét rámered a lányra. - Nekem nem tudsz hazudni... Szerintem többször meg se próbáld, érzem rajtad, ha hazudsz... De mivel úgy sem tudok semmit csinálni, ezért tőlem aztán mondhatsz bármit. – mosolya olyan hirtelen tűnik el arcáról, mint ahogyan jött. Lépései tovább kopognak a kihalt utcákon, sötét alakja árnyszerűen robog célja felé, mely mostmár talán nincs is olyan messze. Tüdejébe gyorsan áramlik a poros mérgező levegő, mitől halkan felhörög, majd fulladozó köhögések közepette halad tovább. - Mi történt? Mostmár megint sokkal biztosabban haladsz, mint az előbb... – fejét lehajtva próbál úgy tenni, mintha nem is hallotta volna a kérdést, direkt fordul el a lány pillantása elől, melyek most valószínűleg rá merednek. Lépései percről-percre fáradtabban lassulnak le, míg végül zihálva halad csak lassan tovább. Néhány sarkon túl megáll egy romos, azonban még használható épület előtt. - Itt vagyunk... Már régóta nem jártam itt, de amikor utoljára láttam, még használható volt. – lép közelebb az ósdi bejárat felé.

2009.05.27. 13:18 Mizuki Sawa

- Az én hülyeségem, az én sérüléseim. Nem kell állandóan ellátnod a sebeimet. Nem fogok belehalni néhány karcolásba... - Bár a fiú kicsit gúnyosan beszél, mégis maradt az eddigi kedvességénél. - Az lehet, hogy a te hülyeséged, és a te sérüléseid, de ne várd el tőlem, hogy csak álljak melletted, és nézzem, ahogy elvérzel... - Aggódó tekintete nem hagy alább, amivel a fiút szemléli, és csak akkor nyugszik meg egy kicsit, amikor a kérdésére megkapja a fiú válaszát. - Nincsen dokortnő... De mostmár mehetünk tovább? - meg se várva a válaszát, mire felészlelt, eltűnt a talpa alól a talaj, és újra Daniel karjaiban találta magát. - Mivel kényszerítesz nincs más választásom... De remélem több házat nem szándékozol lerombolni, különben nem marad egy épp épület sem Meilisben. - ezúttal ő válaszolt gúnyosan, de utána el is nevette magát. Feltűnik neki, hogy a fiú újra sokkal biztosabban lépked, mint az előbb. Csodálkozva nézte, hogy a fiú milyen könnyedséggel kerülgeti az akadályokat. - Biztos nem esett bajod? - a fiú aggódó kérdésére felemeli a fejét, majd újra a karjára néz, amiből mostmár a vér is elkezdett folyni. - Persze, semmi bajom, csak egy-két karcolás... De már... nem is vérzik... - sajnálta, hogy hazudott Danielnek, de nem akarta, hogy aggódjon miatta, vagy hogy azt higgye túl gyenge. Gyorsan témát is váltott, és remélte, hogy nem tűnt fel neki a bizonytalan hangneme. "Sose tudtam jól hazudni..." - Mi történt? Mostmár megint sokkal biztosabban haladsz, mint az előbb... "Mitől bizonytalanodott el az előbb ennyire? És miért ilyen biztos megint?" Megpróbált tovább elmélkedni, de egyre nehezebb volt gondolkodni, a fáradságtól már az agya se működött olyan gyorsan, így hátegy újabb ásítás kíséretében a vállára hajtotta a fejét, és úgy várt Daniel válaszára.

2009.05.26. 20:48 Daniel Barth

- Én jól vagyok, miattam ne aggódj, de te már megint megsérültél, és ne is tagadd, mert hallottam a fájdalmas szisszenéseket. Tegyél le, meg akarom nézi a sebeidet! Lehet, hogy nem vagyok ápolónő, de ez még nekem is menni fog... – kénytelen elengedni Mizukit, hiszen az nem hagyja magát. Engedelmesen hagyja, hogy a lány megvizsgálja, majd kitisztítsa a sebeit. – Nincs nálam köteszer, úgyhogy bekötni sajnos nem tudom... Remélem ott, ahova tartunk találok valamit... Te pedig addig próbálj meg nem mégtöbb sebesülést összegyűjteni. Lassan már csak sebekből állsz. – halványan elmosolyodik a lány aggódó szavaira, azonban igyekszik nem mutatni. - Az én hülyeségem, az én sérüléseim. Nem kell állandóan ellátnod a sebeimet. Nem fogok belehalni néhány karcolásba... – szavai kissé gúnyosak, azonban még mindig nyugodtak, és kedvesek. „Hm... Vajon mi lehetett ez...? Most megint érzem a rezgéseket, de... miért szűnt meg az előbb?...” gondolkodásából a lány újabb szavai szakítják ki, mire fejét zavartan megrázza. - Egyéb sebek, amiket nem vettem észre? - Nincsen doktornő... De mostmár mehetünk tovább? – anélkül, hogy bármit is szólhatna, ismét felkapja a földről, Egyik kezével vállát, másikkal pedig a lábait tartva indul el. Lépései újra biztosak, és határozottak, a kőhalom, mely az imént került az útra, semmi problémát nem jelent számára, gyorsan, könnyedén kerülgeti a lehullott téglákat és vakolatot, mely az évek során igencsak tönkrement. - Biztos nem esett bajod? – aggódó hangja talán nem illik bele az előbbi hűvös és zárkózott énjébe, mégis muszáj kiböknie a kérdést.

2009.05.26. 20:16 Mizuki Sawa

- K... köszönöm... - a fiú suttogása ismét mosolyra készteti. Még mindig bizonytalanság veszi őket körül, ami nem tetszik neki, nem akar megint belemélyedni. - Igen... Vagyis semmi... Ööö... Most mi van körülöttünk? - kérdezi a fiú kicsit szégyenkezve, amitől kicsit rosszul érzi magát. Már válaszolna, amikor Daniel belerúg a mellettük lévő házba, ezzel egy kőlavinát elindítva. -Ő... Ajajj... - hátrálnak pár lépést, és a fiú óvva fölé hajol, hogy ne találják el a kősziklák, amik minduntalan zuhannak le. Bár pár szilánk felsebesítette a karját nem igazán foglalkozik vele. Némán figyeli, ahogy ahol egykor egy lakás volt, most egy kőszíklahegy keletkezik. Pár perc múlva újra csnedbe burkolózik az utca. - Nincs bajd? Sajnálom... - A fiú aggodlamas hangja melegségge tölti el. - Én jól vagyok, miattam ne aggódj, de te már megint megsérültél, és ne is tagadd, mert hallottam a fájdalams szisszenéseket. Tegyél le, meg akarom nézi a sebeidet! Lehet, hogy nem vagyok ápolónő, de ez még nekem is menni fog... - Aggodalamsan kezdett ficánkolni Daniel kezében arra várva, hogy az letegye, majd végül meg sem várva kipattant a karjaiból, és emgkerülte a fiút, hogy szemügyre vegye a hátát. Újra leszakított egy darabot a ruhájából, ami óráról órára egyre rövidebb lett, majd az esőfelhő segítségével benedvesítette, és kimosta vele a fiú sebeit, amennyire tudta. - Nincs nálam kötszer, úgyhogy bekötni sajnos nem tudom... Remélem ott ahova tartunk találok valamit... Te pedig addig próbálj meg nem mégtöbb sebesülést begyűjteni... Lassan már csak sebekből állsz... Vetett még egy kritius pillantást a fiú htára, majd újra elé lépett. - Egyéb sebek, amiket nem vettem észre? - most előről is szemügyre vette a fiút sebeket keresve.

2009.05.26. 20:00 Daniel Barth

- Ez nem éppen az a válasz, amivel meg lehet nyugtatni az embereket, de nekem elég ennyi. a lány hangján érződik, hogy elmosolyodik, azonban nem szól semmit. – Ha hiszed, ha nem, és nízom benned... – halványan ő is elmosolyodik a szavak hallatán, azonban nizonytalan lépései egyre inkább lelassulnak. - K... köszönöm... – nyögi ki végül halkan, szinte suttogva. - Valami baj van? – az óvatos kérdésre lassan megáll, fakó szemeiből ismét kihuny a fény, ahogyan azokat a semmibe mereszti. - Igen... Vagyis semmi... – hangja ismét bizonytalan, ahogyan tesz még néhány apró lépést. – Ööö... Most mi van körülöttünk? – kérdezi kissé szégyenkezve. „Nagyszerű... Az előbb mondtam neki, hogy tudom mit csinálok, most meg... Mért nem érzem a föld rezgéseit?” – lábával hatalmasat rúg a mellette álló házba, mely kissé megremeg, majd néhány apró kőszilánk málik le az oldaláról. - Ő... Ajajj... – suttogja halkan, majd néhány lépést hátrál a leomló épület mellől. A karjaiban fekvő lány fölé hajol hogy őt ne találják el a lehulló kövek és tégladarabok, míg hátát felsebzik az éles kövek. Néhány perc múlva a lakás teljesen leomlik, így kiegyenesedik, ám felszisszen, mikor görnyedt hátát kinyújtva újonnan szerzett sebei meghúzódnak. - Nincs bajod? Sajnálom... – kérdezi aggódva, csendesen.

2009.05.26. 19:39 Mizuki Sawa

Figyeli, ahogy a fiú ügyesen kerülgeti a kődarabokat, és egyik kanyart veszi be a másik után. - Igazából nem tudom... Vagyis tudom, de ... legyen elég annyi, hogy tudom, hová kell menni. Egyébként messze... - Ez nem éppen az a válasz, amivel meg lehet nyugtatni az embereket, de nekem elég ennyi. - Ismét egy mosoly rajzolódott ki az arcán. - Bár még mindig bizonytalan, ezt a fiúnak be nem vallaná. - Nyugi, nem fogk neki menni a falnak... Ha meg mégis,akkor így jártunk... Csak vicc volt. Bízz bennem... Tudom mit csinálok, mégha enm is hiszed... - Daniel egész lénye nyugodságot, és biztonságot áraszt, amitől csak még jobban megnyugszik. - Ha hiszed, ha nem, én bízom benned... - mondja csendesen, de őszíntén. "Nem tudnál semmit tenni, amitől ne bíznék benned..." Feltűnik neki, hogy a fiú lelassúlt, majd leguggolt, és egyik kezével a talajt fogta. Látta, hogy egy kicsit elbizonytalanodik a fiú. - Valami baj van? - kérdezte óvatosan. Hirtelen újra enyhe bizonytalanság árad Danielből, ami lépésről lépésre nő, ahogy ők lassulnak le.

2009.05.26. 19:24 Daniel Barth

A halk sikoltást mintha csak a fülébe ordította volna Mizuki, az erőteljes hangtól kissé meginog, azonban gyors iramban fojtatja tovább útját. - Tegyél le! Tudok a saját lábamon is állni... – a lány szavaiban felháborodottságot hall, azonban némi megkönnyebbültség hagyja el Mizuki száját. - Az lehet, de te nem tudod, merre akarok menni... – hangja kissé parancsoló, de nyugodt és kedves. A hidegség, mely eddig körülvette lényét, immár teljes egészében eltűnt belőle, pont olyan gyorsan, ahogy jött. - Ha nehéz lennék, akkor dobj csak le... Nekem nem árt... És különben hol is van az a hely? – némán megy tovább, miközben azon gondolkozik, hogyan is adhatná meg a választ a nehéz kérdésre. Ügyesen kerülgeti a kisebb-nagyobb kőtörmelékeket, melyek valószínűleg már régóta ott hevernek, ahol most is. Rezzenéstelen kifejezéssel fordul be a sarkokon, majd megy tovább, a következő fordulóig. - Igazából nem tudom... Vagyis tudom, de ... legyen elég annyi, hogy tudom, hová kell menni. Egyébként messze... – hangja ellazult, feszültségtől mentes. Érzi a lány feszültségét, és gyenge félelmét, amit teljesen megért, hiszen ő sem bírná elviselni, ha valaki elcipelné valahová, amit azt sem tudja, hol van tulajdonképpen. - Nyugi, nem fogok nekimenni a falnak... Ha meg mégis, akkor így jártunk... Csak vicc volt. – mosolyodik el ismét halványan, miközben a következő sarkon ismét élesen befordul. – Bízz bennem... Tudom, mit csinálok, még ha nem is hiszed... – nyugodtsággal telt, higgadt szavai biztosságot sugároznak, melytől lehetőleg Mizuki is jobban fog benne bízni. Lépései hirtelen kezdenek el lassulni, majd lassan leguggolva egy kezébe veszi át a lányt, másikat a földhöz szorítja, tájékozódásnak. „Gyengültek a rezgések... Nem tudom, így hogy fogok odatalálni... Remélem menni fog.” gondolatai kissé bizonytalanok, ahogyan lépései is egyre bizonytalanabbak.

2009.05.26. 19:01 Mizuki Sawa

- Én nem mondtam, hogy nem mehetsz fel... Tőlem akár most is elmehetsz, de én itt maradok. Nem kötelező együtt feljutnunk... Boldogulok én egyedül is, ahogyan eddig mindig. És azt hiszem, te is. - A fiú szavai kedvesn csengenek a fülében. Sokkal kedvesebben, mint eddig bármikor megszólalt. - Nem, nem és nem! -rázza meg a fejét. - Mondtam, hogy segítek neked, tehát együtt megyünk fel, és nincs vita. - Válaszolta ellenállást nem tűrő hangon, de azért ő is elmosolyodott. Egy meglepett halk sikkantás hagyja el a száját, amikor Daniel felemeli, és gyors magabiztos léptekkel elindul valamerre. Úgy tűnik a fiú jól ismeri az utat, ő azért mégis aggódva islog. - Tegyél le, tudok a saját lábamon is állni... - bár megpróbált kicsit felháborodottan hangzani, azért hálás volt a fiúnak. - Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű vagy. Ne aggódj... Tudom merre megyek. Van egy hely, ahol aludhatsz... - Még mindig enyhén sokkos állapotban nézi a fiút, aki egyre szélesebben mosolyog. "Olyan, mintha kicserélték volna... Vajon mi ütött belé?" - Ha nehéz lennék, akkor dobj csak le... Nekem nem árt. - mondta kicsit elpirulva, de azért nevetgélt. - És különben hol is van az a hely? Megpróbálta megjegyezni az utat, merre haladnak, de ebbéli próbálkozását hamar feladta, ahelyett tovább nézte Daniel arcát, és megpróbálta kifürkészni, de sehogy sem jött rá, miért lett hirtelen ilyen kedves. "Tényleg nem lehet tudni, hogy reagál a következő pillanatban... De ez teszik ki őt... Lassan hozzá kéne szoknom, hogy nem tudok rjata kiigazodni." Gondolatait követően elmosolyodott.

2009.05.26. 18:49 Daniel Barth

- Hogy érted, hogy ez még változhat? Úgy érted... Van esélye, hogy megbízz bennem? – csendesen bólint az elhangzott szavak hallatára, mielőtt támasztó kezét levenné a falról. Mintha csak parancsszóra tette volna, az ósdi épület abban a pillanatban omlik össze, hogy érintését leemeli róla, s egy tompa moraj kíséretében gurulnak szét belőle a repedezett, ősrégi téglák, melyek egykoron egy talán normális kinézetű lakást formáltak. - És most mi lesz? Mármint ha nem mehetünk fel Norlanába, mi vár most ránk? Nem bolyonghatunk mindenféle terv és cél nélkül Meilis utcáin... Meg... Szükségünk lenne egy helyre, ahol alhatunk, ugyanis már elég fáradt vagyok, a szemeimet is alig bírom nyitva tartani. – a fáradt ásítást követően némán elmosolyodik. - Én nem mondtam, hogy nem mehetsz fel... Tőlem akár most is elmehetsz, de én itt maradok. Nem kötelező együtt feljutnunk... Boldogulok én egyedül is, ahogyan eddig mindig. És azt hiszem, te is. – szavai jóval kedvesebbek, mint eddig bármikor az elmúlt nap folyamán, alakja mostmár ellazultabb, szemeibe halvány fény költözik. Lassan lép oda a fáradtságtól mindjárt összeroskadó lányhoz, majd kezeivel némán felemeli az aludni vágyó testet. Maga előtt tartva, gyors léptekkel indul el egy általa meghatározott irányba, mely szinte már ösztönös számára. - Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű vagy - húzza kissé szélesebbre a mosolyt arcán, miközben lépései tompán kopognak a száradt, felrepedezett beton utcákon. – Ne aggódj... Tudom merre megyek. Van egy hely, ahol aludhatsz... - szavai kedvesen csengenek, ahogyan egyre távolodnak a még mindig morajló motorú légjárótól.

2009.05.26. 18:36 Mizuki Sawa

- Még mindig nem ismersz ki... Nem baj, nem is kell. Hogy miért? Hát épp ezért. Soha sem fogsz annyira megismerni, hogy tudd, mit és hogyan fogok reagálni, és ez nekem jó. Ne haragudj, de ennyire senkiben nem fogok megbízni. Még benned sem. De persze ez még változhat... Perceken át csak ült ott csendben, és újra és újra "lejátszotta" magában az előbb elhangzott szavakat. Bár feltűnt neki Daniel mosolya, úgy gondolta, ezt még nem veheti jó jelnek. Még mindig érezte a hideg levegőt maguk körül, ami nem csak az éjszaka sötétje miatt volt, és a fiú szavai se voltak túl bíztatóak, leszámítva az utolsó mondatot... - Hogy érted, hogy ez még változhat? Úgy érted... van esélye, hogy megbízz bennem? - Amint kimondta, rögtön megbánta, úgy érezte, nem kellett volna megkérdeznie, de most már késő volt. Nézte a falat, aminek a fiú támaszkodott, és azzal fenyegetőzött, hgy bármelyik pillanatban összedölhet, de aztán mégsem tette. Egy pontra koncentrált, úgy tette fel következő kérdését. - És mi lesz most? Mármint ha nem megyünk fel Norlanaba... Mi vár most ránk? Nem bolyonghatunk minden féle terv és cél nélkül Meilis utcáin... Meg... szükségünk lenne egy helyre, ahol alhatunk, én ugyanis már elég fáradt vagyok, a szemeimet is alig bírom nyitva tartani... - Hogy szavait alátámassza, pont most ásított egy hatalmasat, majd fáradtan pislogott. Tekintetét levette a falról, és most Danielre szegezte.

2009.05.26. 18:18 Daniel Barth

- Nem haragszom, nincs rá se okom, se jogom, hogy haragudjak. Ha nem akarsz róla beszélni hát nem kell... – A válasz ugyanolyan hűvösen hangzik, mint saját szavai. Csupán némán áll tovább egy helyben, miközben lassan visszacsúsztatja fegyverét annak helyére. Kardja halk csikorgás közepette kerül vissza eredeti helyére, melynek hangja fültépően hangosnak bizonyul a néma csendben, ami már órák óta nyomasztja az egyre hűlő koszos, Meilisi levegőt.  - Akkor legalább azt mond meg, hogy miért vagy ilyen zárkózott és hűvös? Kérlek... – a halk, és bizonytalan hangok hatására lassan megfordul, és a lányba vési megfakult tekintetét. - Még mindig nem ismersz ki... Nem baj, nem is kell. Hogy miért? Hát épp ezért. Soha sem fogsz annyira megismerni, hogy tudd, mit és hogyan fogok reagálni, és ez nekem jó. Ne haragudj, de ennyire senkiben nem fogok megbízni. Még benned sem. – halvány mosoly ül ki arcára, miközben néhány lépést közelít Mizuki alakja felé. – De persze ez még változhat... – hangja nyugodtsággal telt, őszinte. Már nem fogja körül a hideg börtön, mely eddig körülzárta elméjét, kissé megnyílt, de még korántsem annyira, hogy a változás észrevehető legyen. Mozdulatlanul várja a lány további reakcióját, miközben karjával a közeli ház falának támaszkodik. Az ósdi épület a nyomás hatására némán megremeg, néhány mély repedés fut végig falán, végül azonban megnyugszik, s nem omlik le.

2009.05.24. 19:52 Mizuki Sawa

- Az tökmindegy. Ha elmondanám, úgyis jönne mindig egy ellenérv, így felesleges fáradoznom a válaszokkal. Ha tudod, tudod, ha nem, nem. A te szemszögödből úgyis neked lenne igazad, de az enyémből nem... Nem szeretek vitatkozni, így most inkább kikerülöm a balhét, remélem nem haragszol... - Még mindig ez a bántó hűvös taszító hangnem. Lassan már gyűlöli ezt a hűvösséget, de inkább nem szól. Látja, hogy a fiú neagyon nem akar erről beszélni. Először ellenkezni akarna, de aztán egy megadó sóhaj kíséretében lemond ebbéli terveiről. - Nem haragszom, nincs rá se okom, se jogom, hogy haragudjak. Ha nem akarsz róla beszélni hát nem kell... - Ő is olyan hűvösen válaszolt, amennyire csak kitelt tőle, de mégis egyben nyugodt is volt a hangja. Csendben állt még mindig egyhelyben, közben nem bírta levenni a tekintetét Danielről. Nem igazán tudta megmondani, hogy mikor kezdődött, de bántotta, hogy a fiú ilyen eltaszító, hűvös, és zárkozodott. Megpróbálta összeszedni amgát, és magában tartani a további kérdéseket, de ez már nem ment neki. Leült a földre, és a fiúra szegezte a tekintetét. -Akkor legalább azt mond meg, hogy miért vagy ilyen zárkózott és hűvös? Kérlek...

2009.05.24. 19:37 Daniel Barth

Karjait ernyedten maga mellé engedve szorítja meg kardjának fogóját, majd egy gyors mozdulattal visszacsúsztatja tartójába. Némán hajtja le fejét, hátát a falnak támasztva csúszik le a földre ülőhelyzetbe. - Tehát így gondolod... Senki sincs... Sok sikert az új életedhez. Remélem, nem kell annyi mindent elviselned, mint most... Megérdemled, hogy boldogan élj... – néhány pillanatra halványan elmosolyodik, azonban egy halk sóhaj kíséretében minden érzelmet kitöröl külsejéről, és újra a hűvös, megfejthetetlen énje mutatkozik. – Miért ne érthetném meg? És mi az, hogy pont én? Miért gondolod, hogy nem vagyok rá képes, hogy megértselek? Mégis miért? – rezdületlenül hallgatja Mizuki kérdészuhatagát, azonban egyszer sem néz rá a lányra. Fejét lassan emeli föl, arca rezzenéstelen marad mindvégig, jelleméből nyugodtság, mégis hidegség árad szét. - Az tökmindegy. Ha elmondanám, úgyis jönne mindig egy ellenérv, így felesleges fáradoznom a válaszokkal. Ha tudod, tudod, ha nem, nem. A te szemszögödből úgyis neked lenne igazad, de az enyémből nem... Nem szeretek vitatkozni, így most inkább kikerülöm a balhét, remélem nem haragszol... – hangja mindvégig ugyanolyan hangszínű, hűvös és idegen. Lehetetlen érzelmeit és gondolatait kiismerni, véleménye a világról úgy változik, mint a hullámok sokasága a tengerekben. Ember legyen a talpán, aki ki tudja ismerni, és meg tudja érteni gondolatait. Mozdulatlan alakja hátborzongatóan néz ki a sűrű sötétségben, kabátját vészjóslóan emelgeti a hűvös szellő, mely keresztülfúj Meilis utcáin.

2009.05.24. 19:07 Mizuki Sawa

Figyel, ahogy a fiú a fegyverével játszadozik, ahogy végighúzza a kezén, de nem olyan erősen, hogy sebet ejthetne vele. - Hogy miért? ... Jó kérdés... Talán mert már senki nincs, aki miatt érdemes lenne élnem... Akkor meg minek az egész? Talán egyszer újraszülethetek valami tudósként, és véget vethetek ennek az egésznek... Ha így van, akkor viszont nem érdemes tovább vacakolnom, nemdebár? De hogyan is tudnál pont te megérteni? Ezt nem is várom el tőled...- A fiú komolysága, és elzárkozottsága meghökkenit, de nem hátrál meg, ott marad állva, és úgy figyeli Danielt, majd csendesen megszólal. - Tehát így gondolod... Senki nincs... - Csendben dolgozta fel magában a fiú szavait - Sok sikert az új életedhez... Remélem nem kell annyi mindent elvislened, mint most... Megérdemled, hogy boldogan élj... - Lehajtja a fejét, és úgy áll, viszont valami nem hagyja nyugodni, így megint csak Danelre emeli zavarodott tekintetét. - Miért ne érteném meg? És mi az, hogy pont én? Miért gondolod, hogy nem vagyok rá képes, hogy megértselek? Mégis miért? - Túl sok miért kérdés hangozzt el az utóbbi percekben, túl sok dolog maradt megválaszolatlanul, ami nem hagyta nyugodni.

2009.05.24. 18:53 Daniel Barth

Óvatosan lépked távolabb Mizukitól, fejét lehajtva, miközben egy nagyot sóhajt. Lépései bizonytalanok, ugyanakkor gyorsak, ahogy néhány méter távolságba kerül a lánytól. - Miért? Miért akarod ennyire magad mögött hagyni az életed? – a néma csendet közelgő lépések zaja, majd a halk kérdés zavarja meg. Fásultan fordul Mizuki felé, azonban nem válaszol. Csendesen húzza ki ismét fegyverét tartójából, majd annak pengéjét lassan végighúzza ujjain, de sebet nem ejt rajta. - Hogy miért? ... Jó kérdés... Talán mert már senki nincs, aki miatt érdemes lenne élnem... Akkor meg minek az egész? Talán egyszer újraszülethetek valami tudósként, és véget vethetek ennek az egésznek... Ha így van, akkor viszont nem érdemes tovább vacakolnom, nemdebár? – elgondolkodó szavai visszhangoznak a csendes éjszakában, és szinte kiabálásnak hat halk suttogása. – De hogyan is tudnál pont te megérteni? Ezt nem is várom el tőled... – hangja komoly, mint talán még soha ennyire. Lassan lépdel vissza a közli házhoz, melynek fala támaszt nyújt erőtlen hátának, fáradtságtól meggyötört testének. Tagjait nekitámasztja a kemény szerkezetű falnak, repedezett tégláinak. Szemeit fáradtan hunyja be, lényéből hidegség s zárkózottság tükröződik, mely nem akar szűnni.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]