Új bejegyzés Frissítés

2010.03.09. 21:01 Avila Mecoi

Váratlan megkönnyebbültséggel tölti el egész lényét, ahogy meglátja az első mozdulatát a férfinek. Csak pár pillanatig suhan át az arcán ez az érzés, utána megint kifejezéstelenné válnak a vonásai, akárcsak azoké a cyborgoké, akik idecipelték őt. - Üdv újra az élők között. - mondta érzelemmentes, szinte már hűvös hangon, majd lassan felállt, és anélkül, hogy bármelyikükre is ránézett volna megfordult és elindult az egyik sarok felé. Érezte azt a kínos légkört, ami körülvette őket, mindazt az érzést, ami a nőből indult, és ehhez semmi kedve nem volt. Nem hiányzott neki, hogy még rá legyenek mérgesek, mikor most aztán tényleg nem adott rá okot. Hallotta, ahogy valami fém nekirepül a falnak, amire hátrafordította a fejét. Még látta, ahogy a bilincs a földre csattan. Tekintetével megkereste az Első tomboló alakját. Még a lépteit is megszakította és pár pillanatig csak nézte, végül aztán elfordult és leült a sarokba úgy, hogy egyikükre se kelljen ránéznie. Felemelte a kezét, és végigtapogatta a feje hátsó részét, amikor újra maga elé húzta, látta, hogy tele van vérrel. Kezét a falba törölte, és óvatosan hátra dőlt a falnak. Feje még mindig kavargott, sőt úgy érezte percről percre rosszabb lesz, de egy mukkanást sem hallatott magától, nem akarta, hogy megint vele foglalkozzanak. Még ha nem is szándékosan tették, idegesítette, hogy minden egyes alkalommal az orra alá dörgölték emberi törékenységét. Meghallotta a folyosóról közeledő lépteket. Visszajönnek. Persze, hogy visszajönnek. A dühös tombolást, amit az Első rendezett valószínűleg az egész légjáróban hallani lehetett.Őt magát egy gyerekre emlékeztette, aki épp nem kapta meg, amit akart. Természetesen tisztában volt vele, hogy ez hülye hasonlat, hiszen a férfinek minden oka megvolt rá, hogy dühöngjön, a helyzetük valóban kilátástalannak tűnt és idegesítő volt. Valószínűleg ő maga is tombolt volna, ha csak nem lett volna ilyen fáradt. Egész testét átjárta a bénító álmosság, már mozogni is alig bírt, arról nem is beszélve, hogy a szemét sem bírta nyitva tartani. - Oh, remek, egy újabb harc, de ha nem baj, én ezúttal kihagynám... - Már a beszéd magában is nehezére esett. Minden erejét összeszedve leszakított a ruhájából egy kis darabot, amit aztán összegyűrt és a fejére szorította. Nem sokat használt, de legalább elmondhatta, hogy a tőle telhetőt megtette. Végül már nem bírt ülve maradni és elfeküdt a fal tövében. - Egyet megtanultam... Jobb, ha nem kérek tőled semmit, mert vagy nem akarod megtenni, vagy nem tudod. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Hagyjatok csak itt.... Kezdett összefüggéstelenül beszélni, de nem zavarta. Már semmi sem zavarta. Még a fájdalmat is csak tompán érzékelte, mert a fáradtság elnyomta. Még mindig jobb, hogy ah így végzem, mint hogy ah visszavinnének a laborba dolgozni. Vissza a családomhoz. Inkább halok meg itt egyedül.

2010.03.09. 20:23 Khiara Laken

Szemhéjai erőtlenül csukódnak le, mikor az emberi hangok átszűrődnek dobogásán át. Még látta, hogy az írisz arany körgyűrűje újra befoglalta a pupillát, mire a másodperc töredékére mintha minden feszültség lepergett volna lelkéről. Az a borzongató megnyugvás, a sikerélmény és a képzeletbeli remegés feloldotta a néma jeget, és egy szaggatott, felforrósodott sóhajban tört utat magának. Jól van – él még.  Elrévedtsége hirtelen lesz semmivé, belerándul az éles hang fájdalmába. Már szinte repült, de mintha láncokat vetettek volna a földről az égbe, hogy lehúzzák őt is; az első néhány ütésnél minden ízével összerezzen, majd ahogy felfogja, már csak lelke vergődik tovább. Mégsem válna süketté, csak ül tovább egyhelyben, és hagyja a tehetetlen őrjöngést, melyet nem akar leállítani. Bármit megtenne, ha ő is csatlakozhatna, szinte sóvárog a rombolás után; a benne keringő, torz düh azonban mintha beléfagyott, és béklyókba kötötte volna végtagjait. Torkában úgy csomósodik össze a kiadatlan energia, mint akit könnyek leptek el. Csak szemei nyílnak el résnyire – íriszében keserűen csillog a neonfény -, hogy maga elé meredve várja, míg a tombolás alábbhagy. Mindig, mikor a falat újabb támadás éri, ismerős fájdalmat, bizonytalanságot, gyötrelmet hall, mintha az nyögne a kín súlya alatt. Őrült ritmusokat szülnek a csapások, szívdobogása beleolvad a zenébe. Árulás. Becsapás. Elhajítás.  A fémes morajoktól visszhangzó levegő ráborul, szinte megfojtja őt. Szemei teljesen felnyílnak, arcát oldalra fordítja, de még mindig csak maga elé néz. Szédületes az a belenyugvás, amit érzékel; sosem gondolta volna, hogy ilyen mélyre süllyed valamikor. Bármi más jobb lenne, mint ez a belülről emésztő, perzselő hidegség. Kimért tekintete Avilára fut, szomorú bágyadtsággal nézi őt, mint aki azt akarja mondani: lenyugodtam - semmi értelme sincs.  Lassan áll fel, majd ellépdelve a nő alakja mellett egy félkörívet ír le, és megáll valahol a robot oldalán. Már hallja a cyborgok semmi mással nem összetéveszthető, katonás lábdobogásait az ajtón túlról. Az Elsővel ellentétben ő türelmesen szegezi pillantását a fémre, mintha egyből farkasszemet akarna nézni az első félrobottal. Keresi a szavakat; már minden gondolatát a szenvtelen őszinteség járja át, mégsem tud megszólalni. - Csak eszembe jutott, hogy lehet, elvisznek máshová. – csuklóján a pulzusa hevesen verődik neki a bilincs falának, mikor rátalál a hangjára, mely könnyeden magyarázó, de rekedtes. – Majd mondd, hogy én is megyek.  Mit mondhatna még?  Nem akar nélküle maradni. Mellkasa összeszorul az átláthatatlan következményekre, mintha csak most fogná fel igazán, hogy nincs kiút a számukra. Görcsösen akad meg benne egy sóhaj, mikor már csak az elhúzódni kívánó fal választja el tőlük a katonákat.

2010.03.09. 19:00 Zev Owen

Fehér falak. Nyomás nehezedik a mellkasára, valami elszorítja a torkát. Talán a félelem? Sós könnyeket érez a bőrén. A saját anyjának könnyei. Mi is történt vele? Meghalt. De nem csak ilyen egyszerűen és magától értetődően. Egy gép ölte meg. Fejének minden egyes pontján végighullámzik az a fájdalomittas zokogás, mely emlékeiből szivárog elő. Hol hangosabban hallja, hol halkabban, de most először érti meg igazán a jelentésüket. Hogy miért nem sikerült mindeddig kitörölne ezeket a hangokat az emlékezetéből. Az a zöldes árnyalatú szempár még halálának pillanatában is békés volt, együtt érző, hogy a tekintet sohase szűnhessen meg létezni. Hogy a legsötétebb, legérzéketlenebb óráiban is ott keringjen benne, mint egy viszonzatlan, fájdalmas érzelem. Hogy ott hordozhassa szívének egy megmaradt darabjában, míg valódi élete kezdetét nem veszi. Most először sejlik fel benne az érzés, hogy tökéletesen, elevenen ura önmagának, mint aki felrepesztette maga körül a jeges páncélt. Tudja, mit akar, tisztában van azzal, hogy mit érez, hogy hol van. A gondolatok a helyükre kerültek, de sokkal tisztábban és érthetőbben éledtek újjá, mintha egy emberi testben kapott volna másik életet, egy teljesen új, járatlan ösvényt. Mellkasa lágyan hullámzik ellentétben szívének vad, erőre kapott taktusaival, mely úgy ver, mint aki kilométeres futás után roskadt össze a fémpadlón. Lecsukott szemhéjain keresztül is látja az őrjítő fényeket, érzi halántékán a nedves párát, a csuklóit hegesítő bilincs vad szorítását, és egy testből áradó energiát, melyet némaságba borulva valahol maga mellett tájol be. Tökéletesen éber, végtagjainak minden egyes drótok szőtte izma készenlétben vár a legelső mozdulatokra, ő azonban hosszú pillanatokig csak a testében terjengő eszét vesztett energiaáramlásra figyel. Fejét lassan oldalra dönti, hogy ne szemtől szemben kelljen az éles neonokba néznie. Megdermedt arcvonásai megrebbennek egy pillanatra, mikor nehézkesen felnyitja a szemeit, hogy fókuszt kereső íriszei megmutatkozhassanak. Az aranyra vált szempár ide-oda cikázik az apró szobában, a résnyire szűkült tekintet mélyén, mintha kutatna valami után. Mikor megtalálja a megfelelő pontot, a borostyán körsáv ölelésében bizalmat sugallóan tágul ki az ében sötétségű pupilla, jelezve ezzel a világnak a látvány okozta jóleső borzongást, mely most szenvtelenül fut végig a gerincén. - Zseniális. – lélegzi fásult hangon, ahogy tekintete elemzően végigméri az átforgatott karokat. Tudatát kitölti az áhítattal kevert elismerés, amint befejezi a robotnő tanulmányozását. Még nem igazán találja a szavakat, így remegve felsóhajt, hogy visszapörgethesse magában az előző másodpercekben történteket, azonban ha képes lenne rá, most akkor sem szólalna meg, mert érzi, hogy homályba borult emlékeit egy pillanat alatt szaggatja darabokra a gyötrő valóság tudata. Vénáinak mélyére keveredik a vadul felfakadó méreg, az őrjítő düh, mely végül mellkasát dobbantja fel elragadtatott szenvedéllyel. Egy másodperc leforgása alatt ösztönzi lábait mozgásra, hagyva, hogy a váz magától végezze a dolgát. Már jóval magasabbról látja a szobát, ahogy meginogva lábaira nehezedik, melyek néhány pillanatra erőtlenül remegnek meg a váratlanul jött terhelés alatt. Az energia sisteregve csúszkál végtagjainak mélyén, mintha a hirtelen mennyiség nem találna elegendő helyet a váz hűvös belsejében. Egy hatalmas csapódás hallatszik, ahogy karjait együttesen hátralendítve nekivágja a bilincs fémjét cellájuk rezonáltan zsongó falának. Fogait összeszorítja, hogy visszatartsa a torkából felsejlő, torz őrjöngést, mely most emberi lendülettel tör utat magának valahonnan gépi tüdejének mélyéről. Erőt vesz magán, hogy ő is átkattintsa vállának ízületeit, a testére mért sokkhatás után azonban ez nehezebben megy, mint ahogy várta volna. Erőt nem sajnálva rúg bele a behorpadt falba, hogy még több egyenetlen kiszögellést alkothasson. Előre juttatott kezeivel egyre több csapást mér az agyoncsavarozott felületre, mely kezdi megadni magát az őrjítő dinamika alatt. Nem törődik vele, hogy mindennek talán semmi értelme, csak azt tudja, hogy egy perccel sem bír tovább maradni ebben a bezárt, fullasztó helyiségben. Képtelen megbékélni a gondolattal, hogy úgy bánnak velük, mint az állatokkal, így az sem izgatja, hogy a fülsüketítő zaj talán odacsődítheti a cyborgokat. Tombolva engedi ki magából a levegőt, zihál. Nem akar egyik nő szemébe sem nézni, csupán türelmetlenül, támadó helyzetbe állva vár, hogy valaki feltárja a szűkös helyiség ajtaját. Szemeit lesüti, perzselő tekintete egyenesen az acélszínű padlóba mélyed.

2010.03.08. 21:55 Khiara Laken

Állkapcsa hévvel telve feszül össze, mikor megérzi magán az ember tenyerét. Ajkait szorosan egymáshoz préseli, hogy ne szólaljon meg, és elborulni kívánó tudata minden rezdülést magához vehessen. Tudja, hogy igaza van a nőnek, mégsem képes lecsitítani fullasztó szívdobogásait. Pillantása csak akkor töltődik fel melegséggel, mikor az éles vágású szemek megrebbennek; a maga mellől újra felsejlő hangok azonban érzéketlenné faragják tekintetét, s mintha lénye is megfagyott volna az időben, vagy saját, bukott érzelmeiben. Lelke egy másodperce lelassít, némaságba borul, elhallgat – teste tovább teszi azt, amit a kódszámszerű szavak feldiktáltak neki.  A csuklóit összefogó bilincset a robot nyaka mögé csúsztatja, hogy maga felé húzva felemelhesse az áthűlt felsőtestet. Sajátjára vonja, szilárd támaszt adva neki, majd óvatosan lejjebb csúsztatja a fehér inget. Úgy érzi, fulladozik a súly alatt, nem kap levegőt a mélyfekete tincsek sűrűjétől. Próbálja hideg szemeit a sebektől szabdalt hátra mereszteni, de mikor érzi, hogy nincs szükség a látásra, inkább a cellafal és a plafon találkozásának vonalára veti őket. Kissé felfelé tekint, mint aki egy könyörgő imába akar belekezdeni.  Ujjai önvezérlő módjára, kidolgozott merevséggel mozognak, mintha minden utasítás beleivódott volna gépagyába. Sivár mozdulatokat végez, minden pontos a bilincs akadályozása ellenére is. Torkát valami lélegzetszerű, ritmustalan sóhajok hagyják el, melyek egy halott, még a suttogásnál is elveszettebb melódiát idéznek. Inkább lélegzi forrón a zenedoboz dallamát, nyugtatásként; öntudatlanul végzi a dolgát, mint egy beprogramozott gép, ujjaiban mégis megbújik egy alig észlelhető remegés. Emberi része megfáradtan, kikészülve sípol valahol mellkasában, mely gyengén remeg a lélegzetek alatt.  Szemeit mélyen lehunyja, mikor végez. Lassan húzza végig ujját a gerinc kiugró vonalán, mintha most az ő alkotását akarná életre hívni. Mintha azt akarná mondani, tudja, hogy fáj,  és meg akar osztozni rajta. Ott akarja tudni magán az alakját, érezni akarja az átmelegedett bőrt. Elrévedt érintése a sebet éri, megrázkódik; visszajut a valóságba, és ez az egész az elejétől kezdve olyan némaságban zajlott le, mintha mindvégig nem is létezett volna. Az egész.  Túl hirtelen csúsztatja vissza a széles vállakra a ruhadarabot, majd óvatosan fekteti vissza vízszintesbe az Első testét. Lefelé hajtja saját fejét, mint egy jól nevelt segéd, aki szótlanul befejezte a munkát. Kirándult vállába késként hasít a fájdalom, de nem törődik vele. Összeomlottan vár, miközben mérhetetlenül feszélyezi a mellette helyet foglaló Avila, akinek feltűnően kerüli a pillantását. Csak szívét érzi még mindig szenvedélyesen dobolni, amely zakatolva várakozik: és most?

2010.03.08. 20:17 Zev Owen

Tompa, mégis erőteljes dobogás zúzza szét a halotti csendet, ami sűrű lepelként kavargott mindeddig a hűvös fémfalak között. Egyre hevesebb, felpulzáló, életre hívó taktusok, mintha valami ebben a pillanatban született volna újjá benne. Elnyílt ajkai között egy szakadozó sóhaj szabadul fel, mintha ezek az apró, sziklaszilárd dobbanások leemelték volna a fojtogató súlyokat mellkasáról. Zev. Nem érti, miért ismételgeti mindenki ezt a nevet, ami most olyan távolinak és értelmetlennek tűnik, mintha egy idegen nevét suttognák neki. Furcsán hangzik, felfoghatatlanul, mint aki egy ismeretlen, holtnyelvet próbál megfejteni. Érzi halántékán a hűvös levegőt, ami keveredik a párával, bőrén lázas verejtékké formálódva. Nem emlékszik rá, ki is ő valójában, csupán azt tudja: nem ember. Csak az embereket illetik nevekkel. Csak ők érdemlik meg, hogy megszólítsák őket. De ő nem lélegzik. Nem él. Halántékán kattogó, pergő hangok futnak végig megakadva néhány néma pillanatig, mint egy meghibásodott óramű, amíg elködösült tudata megpróbálja újra és újra feldolgozni a köréje gyűlő információkat. Hideg érzés az arcán, alig kivehető zajok. Valaki megérintette a kezét. És ez mind érzéketlen, száraz kódsorokba foglalva, ő maga már nem érez belőle semmit sem. Saját szíve valahol mellkasának mélyén, dermedten remeg, mint amit az örökké tartó fagy utolsó lélegzetvétele szorított össze, és facsart élettelenre. Élnie kell. Ezt már tudja. De hogyan? Hiszen az előbb még olyan tisztán értette mit kell tennie, csupán akkor sem volt fogalma arról, miként hajtsa ezt végre. Mellkasát egyre inkább sürgeti egy belső ösztön, irányítja anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Szemhéja megremeg, de csak az éles fényt érzékeli, mely szinte keresztülhasítja elfeketedett, üres pupilláit. Élettelenül hunyorog, kivehető formákat keresve, azonban a föntről áradó forró fény mindent elnyel körülötte. - Fáj… - szakad fel torkából egy újabb, torz sóhaj, melyet mintha automatára állított teste küzdene ki magából, mint egy hegeket szerzett gyerek. Talán tényleg ő beszél belőle, az a valaki, akit mindig megpróbált elnyomni. Talán csak a lelke tartja még egyben ezt az összeomlani kívánkozó ócskavast, mely mellkasában őriz egy elhalt, megcsonkult szívet és akadozva tesz megáévá minden egyes meghamisított lélegzetvételt. Tudja, hogy egyetlen esélye maradt. Csak a gerince mentén húzódó tartalék áramkör drótja lenne képes életben tartani összeomlani kívánó tudatát, melynek ébenfekete vonala a lapockáján lévő csatlakoztató körbe van ágyazva, amit pont a gépek egyetlen érzékeny pontja miatt ültetett bele a vázba. Már nem képes több emberi szót formálni, ajkai remegve sorjázzák a kódba foglalt információkat, mintha egy programokkal átszőtt számítógép utolsó felszólítását hadarná el a teljes megsemmisülés előtt. Annyira szeretne érezni. Barmit megtenne érte, hogy ne ezt a súlyos ürességet kelljen átélnie maga körül. Képzelt emlékekbe kapaszkodik. A hideg, sós levegőbe, és egy lágy, szomorú hangba, mely kitölti minden egyes gondolatát. Szinte érzi a vörös haj illatát, mely könnyedén kavarodik fel a hajnali szélben. Vörös… Csak egyetlen színt lát kirajzolódni a vakító fehérségből, mely most hirtelen ráébreszti: van még miért élnie.

2010.03.08. 18:42 Avila Mecoi

Megvárta, amíg szeme megszokja a sötét cellát a neonfényekkel kivilágított folyosó után, majd körbenézett a helységben. Szép lassan kirajzolódott a két földön fekvő robot alakja, és feje megtelt az emlékekkel. Maga előtt látta, ahogy a férfi a földre roskadt, majd elcipelték. Látta, ahogy lehajtott fejjel vonul el mellette Khiara alakja. És most maga előtt látta mindkettejüket. Lassan állt fel, majd óvatosan megindult feléjük. Botorkáló léptekkel haladt, a feje csak úgy zúgott, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban szét akarna robbanni, és a felsője is egyre jobban a hátához tapadt, de úgy tett, mintha mindez fel sem tűnt volna neki. Mikor odaért megállt, és fentről nézett le a nőre, aki most olyan kétségbeesetten próbálta meg felébreszteni a férfit, akit szeret. Akit mindketten szeretnek. Lassan akart leülni, de hirtelen már a padlón találta magát, ahogy a térdei megadták magukat. Kezét nyugtatóan teszi a nő vállára, mintha csak régi barátok lennének, pedig mindketten tisztában vannak vele, hogy nem azok. - Először is nyugodj meg, ha bepánikolsz, akkor nem tudsz gondolkodni. - Halk, nyugtató hangon szólalt meg. Megpróbált ő maga is gondolkodni, hogy mit tehetne, mit kellene tenniük, de ettől csak még jobban megfájdult a feje. - Kettőnk közül egyértelműen te értesz jobban a robotokhoz és te tudsz róluk többet. Kell hogy legyen egy módja, hogy tehessünk érte valamit. Nem lehet vége. Nem így, nem itt és nem most. Tehát nyugodj meg, és gondolkozz. Kérlek! Ahogy visszahúzta a kezét a lány válláról, lágyan és alig észrevehetően végigsimított a férfi kézfején, majd az arcára nézett. Ebben a percben azt kívánta, a laborokban bárcsak ne csak a hülye kísérletekkel foglalkozott volna, hanem hagyta volna, hogy valaki a robotok felépítésébe és működésében is kioktassa. Most már bánta, hogy elkövette ezt a hibát, de már késő volt, és ezen nem tudott változtatni. Csak az maradt számára, hogy reménykedjen benne, hogy a Második tudja, hogy mi a teendő. - Gyerünk Zev, nem adhatod fel, keményebb vagy te ennél, mint hogy az a senki végezhessen veled. Gyerünk, adj valami jelet, mond meg mit kell tennünk. - Már nem tudta mit tehetne. Nem sok értelmét látta, hogy könyörögjön, de a szavak csak úgy kibuktak belőle. Arra sem volt esélye, hogy visszafojtsa őket. Az az énje beszélt most belőle, akit megpróbált minél mélyebbre zárni. Az, akié az érzelmek is voltak.

2010.03.07. 20:20 Khiara Laken

Lassan nyitja fel a szemeit, mintha egy mély álomból ébredne. Pár másodperc is eltelik, míg felfogja, miért érzi a föld hidegét, miért hallja a fémpadló közvetítette, halk morajokat. Fakón világosodik ki előtte a kép; elhidegült, lelassult szíve hevesen dobban meg, mikor kikörvonalazódik a mellette fekvő test, és árnyszerű sötétsége tömörré válik.  Lágy vonásai megmerevednek, hűvös tekintete odafagy, mintha sokkhatás érte volna. Kerekre tágult szemeiben őrülten csillog a rettegés, mint pár fátyolos könnycsepp, amik sosem tudnak elszakadni tőle. Alsó ajka, melyen most egy hosszanti vágás fénylik ezüstösen, lassan nyílik el a felsőtől, hogy megformáljon egy szót, míg felsőteste megremeg, és megpróbál felemelkedni.  Összetörten feszíti meg gondolatait, nem lélegzik, nem pislog, csak egyetlen egy dologra koncentrál. Az iszonyat, amit érez, teljesen kikészíti az agyát – irtózik mindentől, a sürgető gondolattól, siessen,  rohanjon, mert újra elkésik. Erre sosem készült fel. Az emberi vér illata úgy marja őt belül, mintha lelke üvöltözne a vázzal.  Térden csúszik oda a robothoz, hátrakötött kezekkel. Ahelyett, hogy ésszerűen a sebesülését nézné meg, vagy élesztgetni kezdené, felsőtestével szorosan az övének simul. Nem képes logikusan gondolkodni, nem akar semmi mást felfogni, csak az alig észlelhető szívverést. Mintha sajátjaival próbálná fenntartani őket, hagyja, hogy a nyomasztó csapongás néhány másodpercig berezonálja a fedetlen mellkast, az egész, mozdulatlan testet.  Felszisszen, a fiú nevét lélegzi a fülénél, majd kissé eltávolodik. Magában felordít, ne az arcát bámuld,  keresd a sérülést. Az a precíz, kidolgozott tervekre felkészült elme semmivé lett, megbomlott a pánik alatt. Szíve vadul üt, minden dobbanásnak jelentése van: mit tegyek, mit tegyek.  Minden úgy nehezedik rá, mint több oszlop, fullasztó víztömeg.  Önkéntelenül rándítja meg a kezeit; elfogja a kétségbeesett düh és a makacs akarat, mikor azok nem engedelmeskednek. Összeszorítja a szemét, kissé előredől, hogy lendületet vehessen. Egy lassú mozdulattal kattintja ki a vállait - úgy érzi, mintha a drótok szétszakadnának, és a váz elcsorbulna -, majd ugrasztja vissza az ízületszerű csatlakozásokat, mikor karjai már maga előtt pihennek, de még mindig összebilincselve.  Két tenyerét már szét tudja annyira nyitni, hogy ujjai felcsúszhassanak a robot arcára. Úgy érzi, mintha ezernyi pillangó akarná szétfeszíteni a torkát, ő pedig egyre csak fulladozna. Kissé behajlítja a könyökeit, hogy teljesen fölé hajolhasson. Összezavarodik, nem tudja, mit kell tennie. - Nyisd ki a szemed. – kérleli elfulladt hangon. Érzi, hogy már nem sok hiányzik a tehetetlen őrjöngéshez.

2010.03.07. 18:45 Zev Owen

Még így, félig megvakultan is zavarják a felfénylő, erős neonok, amik mintha bőrét perzselnék. Tudja, hogy a földön, vízszintesen fekszik, karnyújtásnyira egy másik testtől, de képtelen rájönni, hogy ki az, csupán a talajból kipárolgó hűvöset érzi, mely felváltva perzseli bőrét a természetellenes fényekkel együtt. Nem lélegzik, csak a bezártság sűrűjét észleli maga körül, mely könyörtelenül nehezedik testére, mint a nyári, párával telt forróság. Elernyedt karjában élettelenül pulzál egy raktáron tartott energia, mely még nem tudott kiszökni a testéből. Emeld meg a karod. Emeld. Emeld fel… – ismételgeti tudatában egy megfáradt, torz gondolat, mely mintha valahonnan a falak túl oldaláról szólna hozzá. Képtelen megemelni. Csak ujjait képes megmozdítani, ugyanúgy, akár egy lebénult ember, akit súlyos gerincsérülés ért. Remegve nyitja el egymástól ajkait, hogy a szavakkal próbálkozzon, azonban tudata olyan zsibbadt, hogy a sápadt gondolatokon kívül más nem kavarog koponyájának elsötétült belsejében. Tartalék áramkör. Át kell kötni… Khiara… Valaki. Eltágult pupillái mereven tekintenek a semmibe, mintha a valaha létezett, perzselő borostyánszín helyén most mindent elnyelő, sötét űr keletkezett volna, mely magába olvaszt mindent, amire csak éjsötétje rávetül. Legszívesebben nyelne, tüdejének mélyére szívná még ezt a megállt levegőt is, mely cellájukban kering, még sem képes semmire. Tehetetlen bábnak érzi magát, kivilágított dobozának mélyén. Egy felbontott, elhasznált játékszernek, amit aztán kiselejtezve dobhatnak szemétre, minden lelkiismeret furdalás nélkül. Csak most jött rá, hogy tévedett. Hogy az egész élete egy elszúrt játszma volt, ahol végig őrjítő hazugságok kereszttüzében élt. Ha megtehetné... Ha elcsíphetné újra azt a gondolatot, azt a képességet, amivel szavakat tudna formálni, elmondaná Khiaranak, hogy... Hirtelen hunyja le szemeit, torkában felerősödik a szúró fájdalom, ahogy ráeszmél, már gondolatainak szövevényei között sem képes kifejezni saját magát. Kényszeresen kapaszkodik a valóságba, de szemhéjait és testét egyre nehezebbnek érzi. Már a fényt is alig észleli maga körül. Elveszik a néma semmiben, ami körülötte jár, mintha rajta gúnyolódna. Nem tud mibe kapaszkodni, ezért utolsó szívverésével egyetlen hangért, mozdulatért fohászkodik, mely még ébren, életben tarthatná.

2010.03.07. 17:27 Avila Mecoi

Fel sem tűnt neki, hogy visszafojtotta a lélegzetét, amíg el nem kezdett szédülni. Hagyta, hogy tüdeje újra megteljen levegővel, de ugyan olyan görcsösen figyelt, mint eddig. Most nem idegesítette fel annyira, hogy nem figyelnek rá, mint máskor. Jelen pillanatban sokkal fontosabbnak találta, hogy épségbe kijusson innen mindegyikük. Annyira arra koncentrált, hogy a többiekkel mi történik, hogy észre sem vette, hogy az előző két cyborg, akiket úgy otthagyott újra magukhoz tértek, és most megint közre vették, ezúttal sokkal erősebben megmarkolva a karját, de egyenlőre nem mozdultak vele. Tekintetüket az Elsőt közre fogó gyűrűre szegezték. Úgy tűnt, ők is kíváncsiak hogyan alakulnak a dolgok. Ő maga nem bírta elviselni a látványt, ahogy ilyen sokan egyszerre neki esnek. Attól félt ott helyben szétszedik. Még a szemeit is szorosan összezárta és elfordította a fejét. Csak a parancsnok hangjára kapta fel a fejét. Látta, ahogy a robot büszke, tekintélyt parancsoló alakja a földre rogyik. Pont olyan volt, mint a rég múlt történetek, amiket már rég elfelejtett történelemkönyvekben olvasott évekkel ezelőtt. A császárok, királyok, parancsnokok és annyi más fontos ember, akiket a saját embereik támadtak hátba. És most ugyan ez történt a robottal is. Hirtelen csapott át a nagy kavalkád, ami benne uralkodott egyértelmű fájdalomba, majd a fájdalmat követte pillanatok alatt a düh. - Ha nem veszitek le rólam most azonnal a kezeteket, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - Teljes dühét a két robotra zúdítva kiabált velük és rángatózott megpróbálva kiszabadulni. Azok persze nem akartak hallgatni rá, és minden egyes pillanattal csak erősebben szorították. Nem gondolkodtat sokáig, hanem cselekedett. Rögtön feltűnt neki, mikor tette mozgásképtelenné a két cyborgot azáltal, hogy megszilárdította bennük a folyadékot. Most már sokkal egyszerűbb volt kiszabadulni, és dühös léptekkel indult el az elégedett férfi felé, aki olyan elégedetten mosolygott, mintha éppen most nevezték volna ki a világ urának. Égett benne a vágy, hogy letörölhesse arcáról azt az undorító és mocskos mosolyt. Menet közben lehajolt és előhúzta csizmájából a kését. Szerencséjére a nagy kavarodásban egyenlőre senki nem vette észre és nem is jött rá, hogy mire készül. Éppen elért a férfihez és szándékozta kiereszteni a dühét rajta, de pont ekkor vették észre. Csak annyit sikerült elérnie, hogy teljes erejéből az egyik vállába szúrta a kés pengéjét, mielőtt nekivágódott volna a falnak, ahonnan pedig a földre rogyott. Kavargott a feje, de felemelt e a fejét. Az egyik cyborg lökte arrébb, aki úgy tűnik mégis időben vette észre. Eltévesztette a célpontot, de úgy gondolta így is elég kárt sikerült okoznia, bár ez a dühe egy részét sem tükrözte. Még mindig ott fortyogott benne átjárva vénáit, vérével bejárva az egész testét. Hirtelen rántották újabb erős kezek talpra, de ezúttal egy fegyvert is a hátának szorítottak. Nem is vezették, hanem vonszolták. Annyira erősen csapódott neki a falnak, hogy úgy lüktetett a feje, mint még soha életében és érezte, ahol valami meleg folyik lassan végig a nyakán. Nem volt szüksége rá, hogy elellenőrizze mi az, így is tisztában votl vele, hogy vérzik. A saját lábán már nem volt képes megállni, talpa éppen hogy csak súrolta a földet. Mikor oda értek a cellákhoz, belökték és becsapták az ajtót. Most már semmi kétsége sem volt afelől, hogy milyen szándékaik vannak - amik változtak azóta, hogy átlépte ennek a légjárónak az ajtaját. De ez nem zavarta. Nem zavarta, mert úgy gondolta jól cselekedett, és akkor sem tett volna másképpen, ha visszaforgathatta volna az időt. Mindezt ugyan akkor is megtette volna.

2010.03.05. 21:56 Khiara Laken

Gyötrelemben fürdő tekintetét hirtelen kapja fel, mint aki arra van programozva, hogy engedelmes gép módjára, azonnal reagáljon nevének hallatán. A reakció azonban emberi volt; szerkezete fájdalmas, torokszorító dobbanásokkal dermeszti le alakját, mintha szívbeteg lenne. Fejében és mellkasában nyomottan üvölt a taktus, fémtüdeje megroppan a terhelés alatt. Jegesség ömlik végig testén, vénái mélyéig hatol a reszketés. Több másodpercet is elveszteget, elveszve a kaotikában, mely a külvilágban is rombolni kezd – szemei döbbenten tágulnak kerekre, majd hevesen összeszűkülnek, miközben torkából elgyötört kiáltást hallat. - Zev! – üvöltözi torzan magán kívül, mintha lelke már csak azért zárkózna a testbe, hogy hangot csalhasson elő. Az egyenruhás katonák tengerében egy fehér inget keres, de hiába lökdösődik ő is összebilincselt karjaival, elnyeli a mozgolódó had. Mire vadul ki tudja tépni magát, már csak kopogó csend fogadja, mintha megsüketült volna. Mire előrébb jut, már csak az összerogyott test látványa tárul elé, amely hűvösen veti oda neki: elkésett.  Úgy érzi, vére a fülén át akarja kitörni magát. Kínozva nyom el minden más hangot a morajló zubogás, melynek fájdalmában elmerül egy kiismerhetetlen, túlvilági békesség és bódultság is – olyan gondolatok válnak értelmetlenné fejében, amiket sosem volt bátorsága életre kelteni. Nem tűnt fel, hogy túlságosan is elutasító és kiábrándult lettem? Sosem zavart, hogy az utóbbi időben képtelen vagyok rád mosolyogni? Talán színjátéknak indult. Később fájt, hogy valóban nem vagyok rá képes, és hogy ennyi bennem a kétely. Elrontottam? Fájt, hogy ti ketten voltatok, és én annyiszor egyedül maradtam, mintha csak egy idegen lettem volna. Fogalmad sincs, mennyiszer elestem, és beletörtem. Hiába akartad, hogy féltékeny legyek, ez nekem ennél jobban fájt. Eltaszított. Elvesztegettük az időnket. Csak azt akartam, hogy észrevegyél… hogy  velem legyél.  Hiába kutatja az életet a feketéllő szemekben, karjait újra megragadják, és a sodrással együtt elkezdik vonszolni. Már nem képes hangot kiadni, csak nyöszörög és lehajtja a fejét, hogy Avila mellett elhaladva ne lássák rajta a gyilkos megtörtséget, az igazán vad rettegést. Fogait összeszorítja, szinte érzi bőrén a verejtékcseppeket, lehunyt szemeiben a könnyet, szívében pedig a megforgatott kés hideg acélját. Minden egyes dobbanás kiakad és megkattan, a megzavarodott szerkezetet, amitől annyira undorodik, most csak kegyetlen türelmetlenséggel fogad. A beteg szívet akarja hallani, hogy rendesen ver-e még, nem sajátja hamisságát és sivárságát. Mit érdekli már, hogy egész lénye mű – a Halál torkában vannak, sebesen pergő másodpercekkel.  Lassan kúsznak rajtuk végig a neonfények, elnyeli őket a széles folyosón tátongó félhomály. Talán több tucat árnyék olvad egybe a falon, ahogyan egy pillanatra megállnak az elrejtett fémajtó előtt, mely némán kezd kitárulkozni. Lökés, majd csattanás, amit érzékel; már a földön fekszik, a zakatolástól hangos, teljes sötétségben. Még csukva van a szeme, mégis érzi a bőrét ostromló fény hűvös hiányát. Egyenletesen lélegzik, ellazult arccal vár gyengén, oldalt fekve. Csak akkor kattannak fel a gyenge neonok, mikor a helyére csúszik mögöttük az ajtó, és egyedül hagyják őket.

2010.03.05. 19:15 Zev Owen

Szemei a padlót fürkészik, aranyszínű íriszei tétlenül mozognak egy biztos pontot keresve a neonfényben csillogó kopottas fémfelületen, csakhogy ne kelljen hallania a dulakodás hangjait. Kezdi elveszíteni a fejét, érzi torkában minden egyes fájó szívdobbanását mely Khiara, majd Avila hangja nyomán támad fel benne alattomosan, mint egy tomboló vihar a fullasztó köd mélyébe burkolva. Nehézkesen megemeli a fejét, hogy álmatag, ijesztően kifejezéstelen arccal és félig lehunyt szemekkel az események sűrűjébe nézzen, akármennyire is verdes mellkasában ellenkezőleg szívének minden egyes acélosan pengő taktusa. Légzése felgyorsul, ahogy megérzi, amint elméjét elönti a forró düh, a férfi kárörvendő arcvonásainak láttán, ahogy vékony szája szinte diadalittas vigyorra húzódik. - Vigyék, vigyék már őket! Elég a fölösleges dumából. – nevet fel a parancsnok erőltetett, érdes hangján, majd kezével intő mozdulatot tesz, mintha közönséges kutyákat hessegetne el az útjából, még csak rá sem néz egyikükre sem, talán arra sem tartja méltónak őket. Hallja fejében a torz lüktetést, érzi, hogy arcvonásai megfeszülnek, fogai egymásnak préselődve csikordulnak meg, ahogy minden egyes idegszálával felkészíti testét a közelgő kirohanásra. Legszívesebben ordítana, de magába folytja így a tehetetlen, mély lélegzetvétel a feltörő hanggal együtt a torkába szorul, ott kavarog, míg el nem sikerül nyitnia egymástól gépies merevségű ajkait. - Khiara... - szakad fel belőle rekedt hangon a név, mikor már egyik társát sem látja a köré rajzó cyborgok tömegében. – Khiara! – kiáltja már valamivel élesebb hangon, mintha ebből az egy névből merítene erőt, majd hirtelen tépi ki magát az egyik félgépezet karjai közül, hogy egy másikhoz fordulva kíméletlen rúgást mérjen rá. Egy velőtrázó csattanás hallatszik, ahogy az erőtlen test a berezonáló fémpadlónak vágódik, majd felsisteregve megráng, mint akit hirtelen sokkhatás ért. Mivel hátrafeszített karjaival képtelen támadni, felfoghatatlanul védtelennek érzi magát. Szemei előtt végigperegnek az adatok, hogy mindent képes legyen kihasználni a sikeres támadáshoz. Már semmi más nem érdekli csak, hogy kijuttassa őket innen. Senki sem nézheti le a Másodikat.. nem árthatnak neki! Egyiküknek sincs joga ahhoz, hogy ennyire semmibe vegyék egy ember véleményét! Megpróbálják kigáncsolni ő azonban kiszámított pontossággal lép el és mozdul támadólag, mint aki belelátva a fejükbe előre tudja, hogy mit fognak tenni. Az arcukról olvas, mely mindent elárul róluk, mint egy előre megírt könyv; hiába olyan kifejezéstelenek a beléjük vésett arcvonások, szemük még mindig emberien csillog a harc őrjítő hevében. - Elég! Engedje el őket! Csak őket! – üvölt fel, hangjába emberi kétségbeesés vegyül, mikor ráébred, hogy nem képes kitörni a cyborgok gyűrűjéből. – Nem veheti el a Második lelkét! Nem engedem, hogy megtegye. Szeretem! – hörgi a szavakat, mikor több kéz is elkapja a torkánál fogva és a kemény fémfalhoz nyomja. Minden egyes végtagján érzi a fájdalmas nyomást, koponyájában a megvadult szív verdesését, ahogy szemeit lehunyja, majd gyilkos pillantását a cyborg had mögött álló kihúzott emberalakra veti. A férfi rá meredve vonja össze a szemöldökét, mint akit olyan élmény ért, ami kizökkentette a hitéből és lelkének mélyéről borzongatta meg, mely valahol az undor és a gyűlölet határán ingázik végeérhetetlenül. Lassan emeli meg a kezét, majd megköszörüli a torkát, hogy magára vonja a félgépezetek figyelmét, akik jól nevelt háziállatként engednek a parancsnak. Karjairól, mellkasáról és torkáról eltűnik a kínzó, fojtogató nyomás, ahogy meglátja maga előtt a szabad utat a katonák sorfala között. A férfi nyájas ábrázattal int neki, hogy fáradjon oda hozzá, ő pedig a kompromisszumkötés reményében elővigyázatos mozdulatokkal lépked végig a semmiből létrehozott sávon, csupán bakancsainak fémes koppanása hallatszik a süket csendben. Némán engedi ki magából a bent tartott levegőt, amint a parancsnok elé ér, aki közelebbről nézve, zömök, izmos teste ellenére majdhogynem fél fejjel alacsonyabb nála. Néhány pillanatig csak egymás szemébe merednek; tudja, hogy a férfi tisztában van azzal, hogy megpróbál a fejéből olvasni, azonban ez az emberi arc olyan merev és kifejezéstelen, hogy akár egy gépi maszk is lehetne. Hirtelen nyilall fejébe a fájdalom, ami áramütés szerűen áramlik végig a gerincén. Eltompulnak, megzavarognak a körülötte morajló hangok, amik talán sohasem léteztek, mikor először az éles sípolás szakadozik meg, majd szívverései akadnak meg az őrjítő taktusok közepette. Tudja, szinte érzi a kés pengéjét egyik csatlakoztató körének mélyére fúródni, mely elevenébe találva szakítja el a valóságtól. Már nem áramlik testében a levegő, a kontrasztok, majd a színek összefolynak a szemei előtt, mikor egy hirtelen nyomást érzékel az oldalán. Még egész elevenen érzi a padlólap rezgéseit, ahogyan ezernyi súlyos láb végigmenetel rajta. Tudja, hogy elterült, védtelen és alig van magánál, ennek ellenére a férfi szánakozó tekintetét még mindig bőrén érzi - szinte felperzseli az a lenéző, diadalittas pillantás. - Egy gép nem lehet szerelmes. – hallja a suttogó hangokat közvetlenül a füle mellől, melyre teste tehetetlenül összerándul, majd elernyed, mint egy halotté. Pupillái összeszűkülnek, majd, ahogy félig lehunyja a szemeit íriszének széléig tágulnak; a borostyán színáradat fénylő helyét a sötétlő éjfekete veszi át. Még érzékeli, hogy karjainál fogva megemelik és vonszolni kezdik, de már csak nagyon távoli szemlélője az eseményeknek, mintha egy sötét alagút mélyéről próbálna a fény felé hunyorogni.

2010.03.05. 15:57 Avila Mecoi

Ahogy kiléptek a hídszerű átjáróra a reggeli szél belekapott hosszú hajába és összekócolta, magával rángatta. Pár pillanatra megtántorodott, de aztán újra megtalálta az egyensúlyát. Jobb híján az őt közre fogó cyborgokra támaszkodik és hagyja, hogy tovább vezessék. Ahogy újra beérnek a légjáró zárt terébe megkönnyebbül, de ez az érzés pillanatok alatt oszlik el. Nem tetszik neki ez az egész szituáció. Mérges, amiért elkapták őket és legszívesebben zúzna dühében. Csak most tűnik fel neki, hogy egyre távolabb kerül a két robottól, máshova viszik. Az őt közre fogó két cyborgra néz, de az ő arcuk semmiről nem árulkodik. Pont amikor már egy elszigeteltebb folyosóra érnének, akkor hallja meg a háta mögül a hangokat. Azonnal megáll, de a két őr ezzel nem foglalkozik és húzzák tovább. Mintha fel sem tűnt volna nekik, hogy ellen állást tanúsít. - Eresszetek el mocskok! - Mérgesen rúg bele az egyik cyborgba, majd kirántja a kezét a fogásából. Ugyan ezt megismétli a másikkal is, és még mielőtt észbe kaptak, már el is kezdett visszafutni a csoporthoz. - Ezt nem teheted! Ez a leghülyébb ötlet, amit valaha hallottam és már volt szerencsém néhány hihetetlenül nagy ökörséghez. Mégis miért lenne bármire is megoldás, hogy ha egy bábot csinálnál belőlük? Az semmire sem lenne megoldás! Mi van, ha az a férfi megérdemelte a halált? Erre nem gondoltál? Hát persze, hogy nem! Norlana téged is vakká tesz és teljesen elfogult vagy mindennel, ami vele kapcsolatos. Miből gondolod, hogy ítélkezhetsz valaki felett? Az életével mindenki azt kezd, amit akar. Ők úgy döntöttek, hogy a robot vázat választják és biztos, hogy még sokan vannak, akik szintén ezt a lehetőséget részesítik előnyben. Ettől még nem lesznek kevésbé emberiek. Még mindig van lelkük és érzéseik. Még ha fizikailag külső segítség nélkül nem is képesek rá, de ők is éreznek, haragot, élelmet, megkönnyebbülést, gyűlöletet és szeretetet. Hát nem ezek teszik az embert emberré? Az érzések! Ha úgy döntesz, hogy végzel velük - már pedig az, amire készülsz a végítéletük -, akkor jobb, ha velem is úgy bánsz, mint velük, mert én ugyan azt az utat választottam mint ők. Megkaptam az ígéretét, hogy megteszi, úgyhogy a szemedben valószínűleg semmivel sem vagyok jobb, mint ők. - Az eddigi önmegtartóztatása pillanatok alatt szállt el, ahogy meghallotta a fiatal vezér szavait. Most mérgesen szegezte rá a tekintetét. Legszívesebben neki esett volna, de az a cseppnyi ítélőképessége, amit még nem fojtott el a tűzként szétáradó düh, visszatartotta. Valójában féltette a férfit, nem akarta, hogy valóban az a sors várjon rá, amit most felecsetelt az idegen. Nem akarta, hogy bárki is ártó szándékkal érjen hozzá. Ezt még így az elzárt érzelmeken keresztül is tudta. És Khiara miatt is aggódott, bár ezt talán még kevésbé vallotta volna be. Bármennyire is ki nem állhatták egymást, ezt még neki sem kívánta.

2010.03.02. 21:18 Khiara Laken

Mellkasában megrezdül valami, mikor a szél zúgása elhal, és a csendes mocorgást felváltja egy fémes visszhang. Normális esetben jobban félt volna a hihetetlen magasságtól, azonban fejét csak most képes megemelni, hogy eljussanak tudatáig a képkockák; cyborgok gyűrűiben állnak, a repülő monstrum belsejében, mely mintha folyamatosan egyhelyben állna. Ködös tekintete meredten pihen a hadnagy és az Első közötti űrön, míg az idegen a szavakkal dobálózik. Valahol mélységes egyetértéssel telítődik meg, mintha már beletörődött volna, és várná is érzéseinek elvesztését. Énjének beszámíthatatlan darabja azonban vacog a lázszerű hideg és meleg ostromtól, mely testét éri - rá kell jönnie, hogy lelke úgy vergődik magukért, hogy torkán egyre szorosabban fonódik egy láthatatlan kötél. Nem akarja elkapni szuggeráló pillantását a robotról, miközben érzi, hogy fémszíve túl sebesen döngeti drótereit. Nézz rám. Mondd, hogy akarsz még érezni. Mondd már!  A kezek, melyek a könyöke tájékára bilincselődnek, a cyborgok belső tere felé kezdik húzni. Csak most eszmél rá, hogy az alakok egyre távolabb és távolabb kerülnek tőle, mintha a félrobotok hullám módjára akarnák őt elnyelni. Körülöttük neonsorok világítanak, melyek egy folyosó ívében válnak derengőbbé; fogai összekoccannak, karját reflexszerűen lendíti meg, hogy ellenkezzen az elkülönítése ellen. - Mit tud a Sorsról és az emberéletekről?! – üvölti el magát emberi hirtelenséggel. Semmi logikus nincs reakcióiban, pedig tudja, semmi értelme nincs heves lázadásának. Mintha eljutott volna a határvonalhoz, mikor már mindegy – mikor keserűsége és a paranoiás gyötrelem, amihez megtanult vonzódni, már teljesen felemésztette törékenységét. – Mit tud a program-gépekről, No.1 érzéseiről?! Neki neve is van! Inkább azokról az emberekről kéne felmérést csinálni, akikből naponta válik félrobot!  Sikoltó szavainak vége elvékonyodik és elfullad, mikor haján kíméletlen rántást érzékel. A mögötte álló katona gyorsan reagált fenyegető mozdulataira, a lelketlen tömegen azonban egy másodperc erejéig jeges borzongás és ledermedés ömlött végig. Mintha a valaha volt emberek a pillanat töredékére újra láthattak volna, majd ismét elvesztették volna önmagukat.  Megveti lábait, elkapja fejét, hogy zilált haja az arcába omoljon. Hevesen lélegzik, feje és arca forrón dobog belül, mintha mérhetetlen szégyen érte volna. Megfáradt, hűvös érzések kerítik hatalmukba, elnyelik szomjazó lényét. Úgy érzi a tömeg ellenére is, hogy magára maradt, egyedül van, és ez már soha nem is fog megváltozni.

2010.03.02. 18:36 Zev Owen

Egy hosszú, stabil fémhídon át lökik őket az éjszakai sötétbe, kiszolgáltatva magukat a tökéletes fénytelenségnek. A semmibe vesző út egyenesen a másik, lélegzetelállító nagyságú fémmonstrum felé vezet, melynek szürkésen csillogó oldala szinte a semmiből mutatkozik meg előttük. Érzi karján az erőteljes szorítást, bár mindezek ellenére tudja, hogyha nagyon akarná akár ki is szabadulhatna belőle. Szeme sarkából a tátongó, kavargó mélységbe pillant, mikor tudatába villan, hogy elég magasan lehetnek ahhoz, hogy fenyegetőzni kezdhessen egy-egy katona életével. Ez a zuhanás lehet, hogy még egy magafajtának is halálos lenne. Sosem tesztelte, hogy a váz pontosan mennyit bír el - ezeket a vágyakat azonban nem a logika tükrözi, hanem a benne vergődő ember, aki a gép helyében minden egyes alkalmat kihasználna arra, hogy minél távolabb kerüljön mindattól, ami Norlanaval kapcsolatos. Mintha tudatának egyik fele már minden ízében érezné, hogy a robotnak többé nincs befolyása a város felett. A szél erőteljesen kavarog körülöttük, még inkább összekócolva szénfekete haját, szinte letépázza a felsőtestére dobott, laza ing anyagát, melynek fehérje jelzésszerűen üt el a nyári hajnal koromsötétjétől. Csak a fémes koppanásokat hallani, majd egy kattanás szerű hangot, ahogy a mögötte lévő félgépezet is kézhez kapja a bilincset, amit aztán gondolkodás nélkül a csuklóira erősít. Szinte rögtön csitulnak le a mögötte verdeső szívdobbanások, mikor kattan a fémes zár, melytől az őt vezető cyborg újra teljes biztonságban érezheti magát. Tudja, ha hátra nézne, az arca sosem tükrözne érzelmeket, a benne vívódó ember azonban ugyanúgy tud félni, mint mindenki más ezen a világon. Háta erőteljesen ütődik neki a fémfalnak, ahogy két kéz a légjáró belsejében kíméletlenül neki löki. Sokáig csak a fülsüketítő rezonálást hallani, amit a hatalmas belső tér visszhangozva ver vissza, mintha szándékosan akarna elnyomni minden egyes apró zajt körülöttük. Egy szőkésbarna, rövidre nyírt hajú férfi lép elő a cyborgok összerendeződött sorából. Egyedi járásmódjából és tökéletlen tartásából látni, hogy makulátlan emberrel van dolguk. A férfi zömök, izmos és annak ellenére, hogy tetőtől talpig katonai ruhát visel, mint a beosztottjai, látni a tekintetében azt a bizonyos felsőbbrendűséget, mely tiszteletet parancsolóbbá teszi a többinél. Önelégült arcáról már az első pillanatban le tudja olvasni, hogy egy cseppnyi kételyt sem táplál magában; hogy már talán évekkel ezelőtt eltervezte ezt a pillanatot. - Azt se hagyjuk ki a sorból kedves gép-barátaim, hogy többek között egy nagy tiszteletben álló embert is orvul meggyilkoltak, nemde, No.1? – vonalvékonyságú száján egy apró, lenéző mosoly jelenik meg, ahogy tehetetlenül széttárja a karjait és megáll néhány méterre előttük, mintha máris a vallatásra készülne. – Vallja be Első, hogy a módszere nem eredményes. Túl sok magukban az emberi brutalitás. Közveszélyesek.  Meredten néz a férfi fakókék szemeibe, melyre azok idegesítően elkerekednek, miközben száját lebiggyesztve várja a választ. Szemöldökei tökéletes ívben felszaladnak, homlokára ráncokat vet a gúnyos kíváncsiság. - Nem jobban, mint bárki más ebben a városban. – hangjában rezdületlen higgadtság cseng, ahogy válaszra nyitja ajkait, de épphogy csak megteszi, az idegen rögtön a szavába vág. - Le lesz állítva ez a nevetséges játszadozás. Eleget szórakozott már az emberéletekkel. Ez nem válik be, a felmérések tökéletes bizonyítékai annak, hogy akármennyire emberi ez a gépi test maga az emberi tudat vég nélkül összeomlik, ha egyáltalán eljut a fémvázig. Ez a sorsa. És ez lesz a maguké is. De mivel ilyen jó szívem van, megkértem a cimboráimat a laborban, hogy készítsenek magukból lelketlen program-gépeket. Prototípusok lesznek. Bábok. Mosolyogjon Első, hát nem nagyszerű? – vigyorodik el az előttük veszteglő férfi, szemei vészjóslóan résnyire szűkülnek hazug mosolyában.

2010.02.28. 18:33 Avila Mecoi

Elégedett. Ezt olvassa ki a férfi vonásaiból. Szívesen tudná meg, hogy reagált volna, ha a másik lehetőséget választja, de erre már nem volt alkalma. De jó votl ez így. Legalább egy kis öröm volt ebben az undorító helyzetben. Összerezzenve nézi a színjátékot maga körül, és bár fáj neki, ahogy az Első megszorítja a karját, ráharap az ajkára, hogy ne szisszenjen fel. Úgy látja, jelen pillanatban az a legjobb, ha nem mond semmit és nem tesz semmit, amivel magára vonná bárkinek is a figyelmét. Amíg a két férfi róla folytat vitát, ő tekintetével megint megkeresi a másik nőt, és a pillantása után kutat. Amikor rátalál, pár pillanatig összekapcsolódik a tekintetük és ő némán bocsánatot kér tőle. Sajnálom. Bár nem nagyon hiszi, hogy ez bármit is enyhítene azon, ahogy bánnak a Második vázával, vagy azon, ahogy érzi magát, mégis kötelességének érzi, hogy tudtára adja. Amikor azonban meghallja a hűvös szavakat arra kapja a fejét. ... túszként tartottak egy laborban dolgozó... Rá céloznának? Tehát úgy gondolják, nem önszántából tartott velük. Akkor mégis csak az lenne a céljuk, hogy visszavigyék dolgozni, és ne a kísérletekre használják. Ez a gondolat mégsem nyugtatta meg, cseppet sem. Érezte, ahogy lefejtik karjáról a férfi ujjait, illetve az önszántából ereszti el. Helyette a másik oldalon fogták meg újra erősen, és húzták odébb a férfitől. Hátrafordult, hogy ránézhessen. Az már tudatosult benne, hogy egyenlőre nem volt a szándékai között, hogy szembe szegüljön velük, hanem egy jobb, alkalmasabb pillanatot akart kivárni. Nem akarta feleslegesen megnehezíteni a férfi dolgát, így hát ő sem szólt semmit, és nem ellenkezett, ahogy elkezdték kifelé taszigálni. Mégis, amikor látja, ahogy a férfit is fogva ejtik összeszűkülnek a szemei. Nem tetszik neki, hogy így bánnak vele, és az se, hogy Khiarával így bánnak. A legszívesebben a képükbe vágná, hogy saját akaratából ment velük, de tudta, hogy nem lenne semmi értelme, mert nem érne el vele semmit. Legalábbis segíteni biztos nem segítene a helyzetükön. Így hát csak lehajtott fejjel tűrte, hogy kivezessék a férfi légjárójából és egy másik, nagyobb felé taszigálják. Ahhoz képest, hogy úgy vélték, végig túsz volt, cseppet sem bántak vele óvatosan. Sőt, pont ellenkezőleg, mintha a szavaik a tetteiknek akarnának ellentmondani. Mintha két külön dologról lenne szó.

2010.02.28. 17:48 Khiara Laken

Egy pontosra tervezett mozdulattal rándítják állásba testét, mintha valaki fentről, zsinórokkal irányítaná a szórakozás kedvéért. Csuklóit szorosan egymáshoz préselik, ráaggatva egy vastag, betontömbszerű bilincset, mely egy hirtelenjében beütött kódszámmal zárul össze rajta. Karjait önkéntelen hevességgel rándítja meg, hogy a fájdalom ittas szégyen ne legyen olyan hatalmas, amiért ellen sem próbál állni. Gúnyosan szegezik a fegyver csövét a csatlakozási köréhez, melytől fémes borzongás járja át halotti ürességbe merült testét; nincs értelme az ellenkezésnek, több tucat cyborg várja őket, akik addig nem hátrálnak meg, míg nem teljesítik a rájuk kiszabott parancsot.  Még a robot előtt vezetik ki a légjáróból. Látja, hogy őt is lefogták, mintha nem is a vezérük lenne. Érzi a vadul felcsapó szívdobbanásokat, melyek most, először nem rándítják meg sajátjait. Ugyanolyan monoton, lassú ritmusban vergődnek mellkasában, mint ahogy a behatolás óta. Egyik része mentené, amit még lehet, s a lehetetlenebbnél lehetetlenebb szavak fogalmazódnak meg benne. Az a gyerekes remény sosem szűnik meg lelkében – ha lenne csak egyetlen egy valaki, aki érte  küzd, képes lenne szembeszállni az egész Világgal. Csak lenne egy másodperc, mikor egyedül vannak, és egy örökkévalóságra tudatják vele őszintén, hogy ki kell tartania. Ő megtenné. Én rongáltam meg.  Én tartottam túszt. Én öltem. És büszke vagyok rá.   De nem, rá sem néznek. A fellobbanó melegség, mintha csodás emlékek jutottak volna az eszébe, azonnal semmivé lesz, amint kiér az éjszakai levegőbe. Egy nagyobb hadicirkáló foglyaivá akarják őket tenni, mely még ennél is több cyborgot hordoz. Lélektelen, írisztelen szemek vetülnek rájuk már messziről, amikből szavak nélkül is ki tudja olvasni sorsát.  Megcsonkítják. Darabokra szedik. Szétszerelik.  Talán csak annyira, hogy még pislákolhasson benne egy darab önmagából, ha vallatni kell. Talán megszabadítják a Másodikat a lelki mocskoktól, hogy tökéletes vezér legyen Norlana oldalán, Meilis ellen. Érzi, hogy torkát szétfeszíti a kavargó gyötrelem. Lélegezni akarna, de a vértől rezgő csövek mintha egy apró ponttá zsugorodtak volna össze. Már most úgy lépked, mint egy öntudatlan gépezet; nem érti létének értelmét, s csak most tudatosul benne, mennyire elfáradt az újabb és újabb veszteségekbe.

2010.02.28. 16:50 Zev Owen

Lágy mosoly terül el az arcán Avila szavaira, mint aki kizárt magából minden körülötte lévő dolgot, melyek most döntik romba emberi felének jövőről alkotott képét. Egyik, mélyre eltemetett része még most is küzdene, érzi a testét megbéklyózó feszengésen, hogy Khiaraért kéne indulna, meg kéne ölnie azokat akik akár egy ujjal is hozzá érnek, ő mégis szenvtelen tekintettel csak a fehér hajú nőt figyeli, mintha az íriszt vesztett szemekben lelhetne rá a megfelelő megoldásra. Egyik karját könnyedén előrenyújtva végigsimít a nőies vonásokon, majd másik kezével egy reflexszerű mozdulattal kapja el a lányt szorongató cyborg karját. - Uraim, azt hiszem félreértés történt. – közli fesztelen hangon, ujjai azonban indulatosan megfeszülnek Avila karján, mint aki bármelyik pillanatban kész kitépni őt a félgép karjai közül. Minden idegszálát meg kell feszítenie ahhoz, hogy ne kapja fejét a robotnő irányába. Ha megtenné, valószínűleg úrrá lenne rajta belső ösztöne, és nem tudna parancsolni magának. Azonban az ellenkezéssel csak maguk alatt vágnák a fát. Innen már nem juthatnak ki. Torkát keserű érzés feszíti szét a gondolatra, mely mérgező gyökereket szőve testében lenyúlik mellkasának mélyéig, és tudatának zavaros szövevényei felé, mintha szándékosan kívánná megzavarni gondolatait. - A programomból hiányzik az a szó, hogy félreértés. Érthetően kikaptuk a parancsot a két körözött személyről, akik megrongálták a laborépületet, túszként tartottak egy laborban dolgozót és megöltek három katonát. – ecseteli szenvtelen hangon egy magas, zömök férfi, kinek hanglejtéséből ijesztő érzéketlenség árad, mintha egy beprogramozott, automata hang fejtegetné az amúgy is nyilvánvaló tényeket. Szemei elszűkülnek, ahogy felsőtestével mereven kihúzza magát, egyik lábát kicsit előrébb csúsztatva, mintha támadó pozíciót kívánna felvenni, azonban egy pillanat leforgása alatt ragadják meg az ő karjait is, hogy hátrafeszíthessék őket. Fogait összeszorítva szisszen fel, minden önuralmát latba vetve, hogy ne kezdjen heves ellenkezésbe. Ha elérik a központot minden megoldódik majd, most azonban nem tehet magukért semmit. Lelkét maró érzéketlenséggel feszegeti a megalázottság tudata, hogy saját katonái taszigálják ki őket légjárójából, mintha közönséges bűnözők lennének. Tudja, hogy Avilának a kemény bánásmód ellenére nem fog bántódása esni, Khiara sorsa viszont annál ingatagabb lábakon áll és ez a kétségek szőtte fájdalom most az elevenébe tépve kezdi felemészteni maradék akaraterejét. Légzése hirtelen élénkül fel, érzi, hogy már nem sok hiányzik ahhoz, hogy végleg elboruljon az agya és vad ellenkezésbe kezdjen.

2010.02.28. 14:29 Avila Mecoi

Már nyitná a száját, hogy ellenkezzen, de mintha csak az Első belelátna a gondolataiba, megelőzni és kezét a szájára tapasztja. Már nem mérges, a haragja elszállt, csak kifejezéstelen tekintettel néz fel a férfire. Döntött, valójában már rég döntött, de még maga előtt is tagadta. Most már tudta, ugyan úgy, ahogy azt is, hogy lejárt az ideje. Pont abban a pillanatban, bólintott, ahogy kicsapódott a légjáró ajtaja. Hirtelen kapta a fejét a zaj irányában, bár teljesen fel votl rá készülve, hogy bármelyik pillanatban ideérhetnek. A következő amit érez az erős fogás a kezén. Fölösleges, hogy arra forduljon és meggyőződjön róla, így is tudja, hogy kié és miért teszi. Ehelyett csak bénultan áll ott, és nézi, ahogy a tér megtelik a cyborgokkal. Szíve hevesebben kezd verni, gyomra pedig összehúzódik. Megpróbál hátrálni, bár akadályozza ebben az erős kéz, ami még mindig sakkban tartja. Maga sem tudná miért fél most ennyire tőlük, de egyszerűen csak minél messzebb akar kerülni tőlük. Kutatva néz körül a helységbe a Második alakját keresve. Nem akarja, hogy valami baja essen, csak azért, mert húzta az időt és nem votl képes dönteni. Elmenekülhettek volna, lett volna rá esélyük, ebben biztos volt. Bármennyire is gyerekes volt, úgy gondolta az Első képes mindent megoldani. Minden és mindenki az ő akaratának veti alá magát. Megrázta a fejét és elfordította a tekintetét a földre kényszerített nőről. Érezte, ahogy egy másik kéz is a karja köré fonódik és a másik irányba húzza. Ez egy idegen keze volt. Megpróbálta lerázni magáról, persze értelmetlenül, nem votl esélye ellene. Úgy érezte magát, mint egy plüss, amin két kisgyerek vitatkozik, azzal a kivétellel, hogy neki volt saját akarata és ő tudta hova akar menni. Ezúttal ő kereste meg a férfi szemeit, és elszántan nézett rá. Most már végleges volt a döntése, és készen volt rá, hogy megtegye. - Rendben, döntöttem, tedd meg... kérlek. - Csak halkan szólt, de bízott benne, hogy hallotta a férfi. Pillantását továbbra is csak rajta nyugtatta. Nem akart a cyborgokra nézni, akik a végítéletüket jelenthetnék. Nem akart a Másodikra nézni, akit elkaptak és most ott fekszik a földön. Tudta azt is, hogy neki nem fog tetszeni, hogy így döntött. Ezzel végig tisztában volt. De nem azért tette, hogy idegesítse. Csakis az előtte álló robot tökéletes vonásait szemlélte. Látni akarta, hogyan reagál a döntésére. Diadalmasan elvigyorodik majd és a nyertes fénye csillan fel a szemeibe? Vagy a csalódottságot tükrözik majd a szemei? Annyira koncentrált minderre, hogy sikerült maga körül teljesen mást kiszűrnie. Nem érdekelte, kik, hányan és merre rángatják. Az sem kötötte le, hogy honnan, milyen és hány fegyvert szegeznek rá, vagy hogy éppen mit mondanak. Nem érdekelte, hogy melyik jövőt szánják neki a kettő közül, amit korábban a férfi felsorolt neki. A jövőjéről már ő döntött. És megígérte neki az előtte álló személy, hogy megteszi, ha megkéri rá. Hát megkérte.

2010.02.28. 12:55 Khiara Laken

Mélyen lehunyja szemeit, meg sem rezdül, mikor a félrobotok behatolnak a légjáróba. Mintha lelassult volna az idő, és szíve megfagyott volna mellkasában. Hallott, érzékelt mindent, és mintha az összes élet megszűnt volna létezni.  Mielőtt még volt féltestvérei elérnék őt, felnyílt, kósza pillantása Aviláét kutatja fel a káoszban, akit most a robot érint. Úgy kapja el a lélektelen szemeket, mint aki kétségbeesésében, valakinek el akarja mondani az utolsó szavakat, valahol a halál szélén. Pillantásában valójában szánakozás, maró gyűlölet, és gúnyos köszönetnyilvánítás merül el, mint aki már most sajnálja a lány szenvedéseit, de mit sem érdekli, hogy elakad-e majd a csőben, vagy sem. Arra sem képes, hogy egy leheletnyivel arrébb nézzen, a szerelmére – már önmaga sem más, csak egy báb, egy egyszerű fok az új Világban. Az undor, amit a Második iránt érez, az ezerszeresére nőtt. Nem érti, hogyan akarta a robot szabadnak érezni magát mellette, mikor egy ember mellett egyszerűbben közelebb jutott a legemberibb érzéshez. Nem érti, miért hazudnak neki újra és újra. Ezt akartad, Avila…? Most már tényleg mindenki csak egy rohadt  gép.  Még akkor sem reagál, mikor eléri őt az első cyborg, és lefogja, mintha egy szerette zárná a kezei közé. Arcát öntudatlan elhatározással nyomja neki, vonásai az övének simulnak egy pillanatra. Nem érdekli, férfi vagy nő, úgyis csak halotti csend fogadja az ölelésben. A katona lemerevedik a másodperc töredékére, mintha megértette volna a reakciót; csak még egy utolsó érintést a magáénak akart tudni. Nem harcoltál elég erősen. Az érzelmekkel nem lehet lyukat ütni más páncélján. Nem küzdesz eléggé!  Az emberi szavak tökéletesen kitöltik megfagyott lelkét, béklyókba zárják, nem áll ellen. Mint egy csatát vesztett katona, aki már belefáradt a harcokba, aki némán tűri a megaláztatást, és büszkén hagyja, hogy a földre teperjék. Érzi, amint összekötött karjai még inkább hátracsavarodnak, hogy a hideg kezek felperzselik csuklópántját, de semmi fájdalom nem párosul vele. Érzi reflexszerűen felkapott fején a nyomást, majd arcán a padló dobogó hűvösségét.  A tarkóján pihenő bakancs, és a hátára szegezett fegyverek mozdulatlanságra ítélik. Zilált, vörös haját is a megalázó cipő talpa fogja fel, láthatóvá téve ellágyult, színtelen vonásait. Szemei sarkából a felette állók arcát kutatja reménytelenül, mint mindig, de ez most inkább egy újabb önkéntelen beidegződés; látni már nem látja őket, csak egy tucatnyi árnyat, akik mögül csábítóan nyúlnak ki a gyengén rezgő neonfények.

2010.02.28. 10:38 Zev Owen

Szemrebbenés nélkül tűri a lány ordítozását, még csak rá sem néz, csupán a fejét támasztja és az egyre közeledő, ezüstös gépmonstrumokat figyeli, mintha sietségre bűvölné őket. Mikor a légjáróban remegő éles, női visszhangok is alábbhagynak erejükből és belefagynak a zord némaságba, lassan az elé állt, követelő nőre szegezi semmitmondó pillantását, hagyva, hogy teste teljes egészében felmagasodjon és árnyékot vessen Avila arcára. Nem akarja, hogy a kinti, ezüstös színben vibráló fények megvilágítsák a hófehér, emberi arcvonásokat, melyeken most nem tükröződik más, csak a pusztító harag. - Egy ember veszélyes. Tele van rejtett, megfejthetetlen érzésekkel, amik a legváratlanabb pillanatokban csapnak fel. – jobb karját előre nyújtja, majd tenyerét puhán a lány szájára tapasztja, hogy ne tudjon közbeszólni. Az ingerült hangok már nem tudnak hatni rá, hiszen teljesen üresnek és higgadtnak érzi magát. Kihűlt, fekete vére szinte megállás nélkül zubog drótereinek falai között. – Én nem érzek. Ezért nem tudok választ adni rá. És nem is akarok. Nem akarok újra emberi lenni. Nem akarom fölösleges érzésekre pazarolni a szavaimat. Nem akarom kényszeresen magamba kapkodni a levegőt. Nem bírnám el, ha még egyszer megszédülnék az össze-vissza verdeső szívverésektől. Ne! Ne! Ne! – úgy érzi már csak kósza, fájdalomtól megtört szavakra telik erejéből. Most már túl sötét minden. Olyan mintha a váz megába olvasztaná, és az érzések felszívódnának benne, nyomtalanul. Legszívesebben üvöltene, mert nem akarja ezt tenni még egy emberrel, de az egyre nehezedő álmosság úrrá lesz rajta, megbénítja, szinte hatástalanná teszi, míg végül már csak annyit érez, hogy még létezik - mert hallja a fémes, monoton taktusokat - de már nem él. A légjáró fémajtaja hirtelen szisszenéssel táródik fel, majd egy hatalmas csattanás keretében vágódik neki a belső falnak, mikor az magába olvasztja. Csupán karja mozdul meg, ahogy erőteljesen megragadja Avila felkarját, hogy ne tudjon elszabadulni tőle. A hirtelen felkavargó káoszban és a cyborgok beözönlő sorfalán keresztül Khiara alakját keresi, azonban tisztában van azzal, ha akarná, ő még kimenekíthetné magát, hiszen most semmi esélye arra, hogy meggátolja ebben.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]