Új bejegyzés Frissítés

2010.05.14. 20:44 Zev Owen

Fakó, távoli tekintettel figyeli a lány meginduló alakját. Ujjai makacsul kapaszkodnak a fémlétra síkos rúdjába mielőtt megugraná azt a néhány métert, amit fölfelé mászott. Egy darabig még tétlenül áll, amíg Khiara el nem tűnik egy kanyarban, csak ekkor mozdul meg, merev végtagjai szokatlanul forognak az illesztéseknél, mintha friss olaj szivárgott volna közéjük. Ő is megindul, majd amikor elmegy a cserbenhagyott fémburkok mellett, megtorpan, és életösztönére hallgatva a kivett fémládához sétál, hogy kikapjon belőle egy sterilizált szikét. A tárgy furcsán súlyos az ujjai között. Ezt az eszközt nem azért hagyták itt, hogy robotokat mentsenek vele; itt minden az embereké, az ő életben maradásukért raktározták el őket. Nem törődik a hirtelen jövő, letargikus bűntudattal. Gyorsan akar végezni, így egy lendületes mozdulattal rántja ki az első keze ügyébe kerülő halott vázat, hogy az orvosi eszközzel felfeszítse a fémet, és elmetssze a dórokat a megfelelő helyen. Három robotkezdeményt rongál meg, hogy eltulajdonítsa a chipjeiket, ha a benne lévővel valami probléma lenne. Lendületes, megnyújtott lépteivel halad tovább, a magasabb polcokat fürkészve. Ha már belekezdett, akkor a lánynak is akar szerezni valamit. Lennie kell itt vész esetére valamilyen tartósított élelmiszernek, ha betegek ellátására is felkészültek ezekben a rejtett bunkerekben. Szabad tenyerével kutatja végig a polcokat, végül néhány zöldségkonzervet és zacskót talál, olyan norlanai márkákkal, amelyeket rögtön felismer. Csipszek, kekszek... Olyan ínyencségek, amik akár az idők végezetéig elállnak, és mind aranyat érnek. Elámul, mikor arra gondol, hogyan szerezhették meg mindezt. Talán valakinek konkrét terve volt a hellyel. Lehet, hogy egy meilisi katona, egy apa szerezte be a családjának, ha a menedéken rosszra fordulnának a dolgok. Az ember mindenre képes, akár a világvégére is elmegy, hogy megvédje a szeretteit. Újra belényilall az a keserű érzés, mikor leemeli őket, csupán néhány dolgot hagyva maga után. Annyit visz el, amennyit elbír, mert nincs idő arra, hogy újabb kiruccanásokat tegyenek Norlanaba. Az rájuk most rettentő veszélyt jelentene. Friss vizet csak hatalmas fémtartályokban talál. Ezekkel már akkor sem bírna el, ha teljesen ép lenne a teste, így felhagy a gondolattal, hogy megpróbálkozzon velük. Reméli, hogy a konzervekben akad valamennyi folyadék a lány számára. Sietősre fogja, hogy be tudja érni a félgépet. A saját magának beszerzett, apró chipek már zsebének mélyére süllyedtek, hogy menet közben mindkét keze szabad maradhasson az élelmiszereknek. Elgyötörten roskad a vezetőülés mélyére, miközben a fémpadlóra teszi a holmikat. Hátradől, és sokáig marad szótlan a néma csendben. Kifelé bámul az előttük sorakozó légjárókra; még nem akar elindulni. Nem akarja elsietni, főleg azért, mert fogalma sincs róla mit csinál. Fejét a támlának dönti, miközben lejjebb csúszik. Kezei a karfán nyugszanak, szemeit lehunyja, mintha az út előtt még aludni akarna egyet. - Anyám akkor halt meg, mikor ez az új test velem együtt megszületett. Mintha ez lett volna az ára annak, hogy én életben maradtam. Egyáltalán nem volt igazságos. – csupán félhangosan beszél, a mély tónus azonban emberibben cseng, mint korábban. – Akkor szűnt meg számomra a világ. Legalábbis az életem emberi része. Úgy kellett volna folytatnom mindent, mintha mi sem történt volna. Hiszen ezért hoztam létre az Elsőt. Ő is ezt akarta volna. Nem is akartam laborpatkány lenni, de idővel ez az egész akaratom ellenére vitt magával. Lassan felnyitja a szemeit, az esőcseppek foltozta ablaküvegre, majd a lányra néz, oldalra fordított fejjel. - Azóta... Nem volt senki, akiért tűzbe tettem volna a kezem. Vagy aki felébresztett volna ebből az álomból, ami csak a munkámból állt. Észrevettem, hogy már nem kezelnek emberként, de arra nem gondoltam, hogy egy fajta rabszolgává válok ezáltal. Az emberiség szolgájává. Valakivé, akit lazán átprogramozhatnak, ha nem viselkedik úgy, ahogyan elvárják tőle. Újra lehunyja a szemeit, mintha befejezte volna. Hosszú pillanatok telnek el csendben. Mellkasa egyenletesen mozog, mint aki már régen álomba merült. - Lehet, hogy durvának tűnök. De nem akarom még egyszer átélni ugyanazt. Te vagy az egyetlen, aki számít. És nem fogom tétlenül tűrni a szenvedésed. Nem akarok ott állni az élettelen tested mellett, a halhatatlanságon gondolkodva. Mert a halandóság tudata itt erősebben jelen van, mint bárhol máshol.

2010.05.14. 19:25 Khiara Laken

Elfordítja a fejét, mikor elhaladnak mellette, és lehunyja szemeit, amint meghallja az ismerős dallamot. Összefont karjai megfeszülnek mellkasán, mozdulatlanságba dermedve vár ki egy egész taktust; nem érti, miért nyitották éppen most fel neki. Még több gyötrődést akartak kiharcolni? Nagyon dühös a robotra, aki ilyen hirtelen fedte fel heves elhatározását. Ez a melódia bűntelen, magányosan cseng a koszos padlón, és nem ezt érdemli. Rezgő ujjakkal hajtja le a doboz fedelét, mikor ráveszi magát, majd felvéve gyilkos kezeivel megforgatja egy pillanatra. Nem képes érezni az örömet, amit a viszontlátás okozhat, csak érzéketlenül mered a faragott emlékőrzőre. Rengeteg minden szakad fel gondolataiban, de elnyomja őket, ahogyan megindul. Mikor már a létránál jár, jön rá, hogy egyszerűen csak visszaadták neki, mint ahogyan azt már többször megpróbálták.  A hasához szorítva értékét siet az Első után, majd utánakap, hogy megállítsa, mielőtt még felérne a felszínre. - Ne arra. – suttogja kérlelve. Nehézkésen biccent, hogy kövessék őt; ez a mozdulat inkább egy belérögződött, katonai utasítás volt. Visszafordul, majd lehajtott fejjel vág át a raktáron, hogy a falban meredező lyukon át próbáljanak eljutni az elfedett légjárókhoz. Valójában csak kockáztat, mert nem tudja, pont innen vezet-e odáig út. Nem akar felmenni, nem szeretne. Görcsös és merev, és torkát még mindig feszegeti a pulzáló szégyen, és amennyire kívánt, most annyira tartózkodik bármilyen szemkontaktustól is.  Elsötétült szemekkel lépdel a tággá vált alagútban, melyben talán még egy utasszállító is elférne. Még sosem járt ezen a helyen – furcsa fém rudak, sínek futnak messze a sötétben, ameddig el sem lát -, lépteik halkan vetnek torz visszhangokat. Ezek az óriási folyosók legalább annyira elhagyatottak és művésziek, mint Norlanaban a lélegzetelállító, száguldozó monstrumok. Hosszú ideig csak céltalanul bolyong, tapossa az úttalan utat a lába alatt. Minden elsötétül, felfelé kell kapaszkodjon, majd hunyorog a természetes fény miatt, pedig az csak egy sávban tör lefelé az égből.  Apró, elgyengült cseppek peregnek fentről, de mindez már csak a zuhogás maradványa. Sápadtan remegnek meg zuhanás közben az utat törő, kör alakú fénynyalábban, és tudja, hogy Norlanaban már szakadozik a dörgő, villámló felhőtömeg.  A hangár hatalmas, egy kiürült gyárkémény földjén állhatnak. A kör közepén a kiutat jelentő fény, a rettentően vastag fal mentén pedig, a sötétben rejtőznek és sorakoznak a légjárók. Szíve megremeg a látványban, majd egy pillanatig tétlenül habozva lépked oldalra, hogy végigsimítson a legközelebbi oldalán. Bármelyik megfelelne a sok közül.  Felnyitja az oldalát, és körül sem nézve ül be a csendes utastér másodpilóta ülésébe. Fenntartja a vezetőszéket a robotnak. Az ölébe fekteti a dobozt, mint egy gyereket, és félig elnyíltan rászegezi tekintetét. Repedésekkel teli és sokat megélt, de még mindig tartja magát. Próbálja elvonni a figyelmét, de gondolatai úgyis visszasodródnak ugyanabba a mederbe; mondania kéne valami értelmeset Zevnek, de képtelen felocsúdni a rossz érzésű szorongás alól. Olyan, mintha facsarná lelkét a bűntudat, és ez a kifacsart szellem pedig mellkasában haldokolna.

2010.05.14. 17:30 Zev Owen

Halkan felszusszan, mint egy megfáradt test, amely mély álmából ébred. Ez a visszafojtott sóhaj az egyetlen hang, ami a távolba szűrődik tőle; még rozsdás csontjai és gépiesre torzult léptei sem csapnak zajt a tömény csendben. Méterekre halad el a lány mellett, de egyszer sem pillant rá. Fejét lehajtva tartja, úgy mered szög egyenesen előre, a lábai elé. Gépiesen nyúl a nedves ingért, hogy a hidegtől borzongva magára csavarja, de a csuromvizes ruhadarab nem sokat tud segíteni rajta. Gondolataiba mélyedve leguggol, hogy a földön hagyott meilisi kabát zsebébe nyúljon. Csak óvatosan ér hozzá a vértől feketített anyagcsonkhoz, mintha egy meggyalázott holttest lenne, melyet fél tovább háborgatni. Nem érzi többé magáénak ezt a világot, azt pedig végképp nem akarja, hogy a logika újra visszacsábítsa Norlanaba. Igyekszik teljesen kizárni a rátörő, kódba foglalt sugallatokat, mikor kiemeli a zseb mélyéről a kopottas zenedobozt. Térdeire támaszkodva forgatja az ujjai között, talán megszokásból, hogy minden részletét újra szemügyre vehesse, majd lassan tárja ki a fedelét, hogy a megviselt, lágy dallam feltörhessen belőle. Egy kortalan játékszer, mégis ősöreg éneket hordoz magában. Kirázza a hideg ettől a földöntúli dallamtól, melyet talán már régen nem hallottak a város megszürkült falai. Felmagasodik és még jó darabig bűvöli a földön hagyott tárgyat, majd készfejével letörölve a homlokán megült párát, elindul felfelé a fémlétrán, hogy maga mögött hagyhassa ezt az elátkozott helyet.

2010.05.13. 23:32 Khiara Laken

Szemei elkerekednek, szemöldökei felszaladnak a szavak miatt, amiket hozzávágtak. Meghökkenten mered maga elé, mintha nem számított volna minderre. Lélegzetei végleg elakadnak, amikor ajkához érnek egy pillanat erejéig. Bár gyomra megugrik hirtelenjében, rossz érzések fertőzik őt meg. Borzalmasan érzi magát, megpróbálja elvonni csuklóját, de a kemény szorítás nem engedi.  Ha képes lenne rá, minden egyes vádra és kérdésre válaszolna, hangja azonban makacsul elapadt. Kijózanítást kapott a megrészegültségből, amelyért valahol még mindig fulladozva kapálózik, mintha máris szabadulni akarna az elvonóról. Hallani akarta, hogy vele kell mennie. Minden vágya volt, hogy vele legyen; fogalma sem volt, hogy ennyire nem tudta kimutatni egyszer sem. Hogy néha nagyon hazug és üres, mint az előtte kirajzolódó arcvonalak. El kell fordítania az arcát, úgy érzi, nem jut elég levegőhöz a durva dactól, ami vakon követeli tőle a döntést. Valójában nem volt arra szükség, hogy döntsön, csak rázza a hideg a szégyentől. Nem tudja, megvan-e benne a képesség, hogy változni tudjon. Szeretné megtalálni magában, hogy ne taszítsa még messzebb lelkétől a másikét. Ki akar gyógyulni.  Hosszú pillanatok telnek el, és csak ekkor jön rá, hogy újabb perceket veszteget. Lassan visszafordítja a fejét, majd némán felhúzódzkodik a fal mentén, de karját még húzza a szorítás. A robot pulzusához ér, hogy meggyengítse az ujjakat, és hogy kiszabadulva a felsőjéért indulhasson. Úgy érzi, most nem tudna rendes szavakat formálni, így hallgat továbbra is.  Mereven mozog, mintha lelke már valahol fent ülne, a tiszta levegőn. Próbál nem figyelni mellkasa nyilallására, míg lehajol a ruháért. Leveti a kabátot, hagyja összeomlani a hideg földön. A nyirkosság újra lebénítja, ahogyan felhúzza az anyagot felsőtestére, melyet háta takar az Első elől. Egy percet sem kíván több habozással tölteni, és mikor újra a másik szemei közé néz, látni akarja a biztos életet.

2010.05.13. 21:09 Zev Owen

Feldúltan forgatja a szemeit a lány reakciójára, igazság szerint már a végletekig elege lett ebből az örökös huzavonából kettejük között. Tudja, ha most nem lép önkényesen, akkor vagy megszűnnek egymásnak létezni, vagy ugyanolyan gyötrelemben folytatódik minden, ahogyan megkezdte útját. Ő nem akarja többet kivenni a részét ebből az őrült háborúsdiból, mert mióta álmodott, feléledt benne a vágy, hogy megtalálja a tengert. Biztos benne, hogy valahol még létezik a messzeségbe nyúló víz, akármilyen szürke, jellegtelen és sekély is lehet mára - meg kell találnia. Saját életet akar, és magasról tesz rá, hogy a lány vele tart e vagy sem, mert bármi is legyen, magával fogja vinni; ezt már éledő gondolataival, hosszú percekkel ezelőtt elraktározta magában, és nem tágít tőle. Nagy lendületet vesz, mikor feltápászkodik, majd kimért léptekkel a földre roskadt lány elé sétál. Fémsebekkel tarkított kezeit a vérfoltos farmer zsebébe süllyeszti, úgy mered lefelé, felfénylő, ragadozószerű íriszeivel. Ő tényleg fázik. Marja bőrét az áporodott hideg, mely percenként végigvonul fedetlen hátán, mégsem fog beburkolózni egy újabb súlyos, meilisi göncbe. A tekintet, amivel most a félrobotra mered egyszerre vádló és számon kérő, mintha egy lopott tárgyért tért volna vissza a túlvilágról. A lány valójában a lelkét tette magáévá, amit már nem tud ilyen egyszerűen megbocsátani. Talán nem is akar, mert a dühe csak még érzékletesebbé teszi ezt a felkavaró, jóleső szenvedélyt, mely a vázban lángol, kihunyhatatlan fényével. - Nem kéne bujkálnod előlem. – jelenti ki nyugodt, monoton hangján, mely durván cseng az érzelmek hiányától. Szemei vészjóslóan elszűkülnek, mikor a lány elé guggol, egyik karját a felhúzott térdekre fektetve. - Vissza. Hozzájuk. Nem vagy többé a fogjuk. Őszintén szólva sosem voltál az. – szólal meg, felvéve azt a jellegtelen, lekezelő hangot, mely a végletekig képes lealacsonyítani az embert. – De te sosem akartál igazán velem lenni. Belebetegedtél ebbe az egészbe. Olyannyira, hogy már régen elfelejtetted ki voltál. Csak Meilis kell... De nem értem, miért is olyan fontos ez? Mert ettől úgy érzed, visszakaphatod a családod? Még mindig a bosszú hajt? Vagy az a mélységes empátia? Gúnytól csöpögő hangon játszik a szavakkal és a lejtésekkel, miközben a cyborghoz beszél. Most már nem érdekli semmi más, csak az, hogy végre kiszakadjon ebből a helyzetből. - Itt akarsz maradni? Folytatni, amíg bele nem halsz? Siralmasan megtörtél, de fogd csak arra, hogy Meilis a hibás. Már az a túl nagy harci szellem sem ég benned. Látom, mert megmentettél. Akkor most döntsd el mit akarsz, mert én nem szórakozok itt tovább. – hirtelen rántja maga felé a lány egyik karját, hogy az közelebb kerüljön hozzá. – Elégtételt akarsz venni? – lemondó cinizmussal csóválja meg a fejét, töretlenül folytatva a merev szemkontaktust. – Hát nem. Az egyetlen, akit gyűlölnöd kéne, én vagyok, mégsem fogsz megölni. De engem rövidesen keresni fognak. Ha nem is engem, a testemet. Kell nekik a tudásom és ez a rengeteg információ. Minden perccel egyre jobban elárullak és Te észre sem veszed. Mégis miben reménykedsz? Hogy valaha is sikerül majd magad mellé állítanod? Soha. Az utolsó szót már csak suttogja, miközben fél térdre ereszkedik, és előrébb hajol, hogy ajkait röviden a lányéhoz érintse. - Velem kell jönnöd. Kénytelen leszel, ha ez bármit is számít. De ha nem, mondd csak ki. Hazudj és rejtőzz el. Én nem fogok tovább csicskát játszani. – nem hajol el, hűvös ujjai fájdalmasan markolják Khiara csuklóját, melyet még mindig maga felé feszít. A nyers szavak azóta is a levegőben keringenek ugyanolyan kifejezéstelenül, mint az az üres maszk, melyet most magára vett.

2010.05.13. 20:11 Khiara Laken

Minden ízében összerezzen a velőtrázó csattanásra, mintha valaki levegő nélkül sikított volna fel mellettük. Hevesen fut rajta végig a hideg. A feszültséggel és dühvel átszőtt levegő hirtelen telepszik meg közöttük, szinte orrában érzi a semmi mással nem összetéveszthető, nem létező illatokat. A szavak és a csengés visszhangzása a fenti morajokkal folytatódik, melyeket csak most képes igazán kivenni. Mintha a pillanatnyi tombolás kedvéért minden azonnal leállt volna.  Fejét egyből visszakapta, de most már bánja, mert magán érzi az ördögi szemek perzselését, és hirtelen nem akar beléjük tekinteni. Mintha attól félne, hogy megvakul, vagy a bűvkörébe vonja az arany pillantás. Inkább a padlót bámulja, elgyengülve a düh érzése alatt, mely nem az övé. Behódol neki, fejet nyújt, mert érzi, hogy sokkal erősebb most a benne keringő gyerekességnél. A jelszerűen csuklójába égetett sebhelyeket kezdi simítgatni, hogy egy pillanatra elterelje a figyelmét. Nem tudja, hogyan, mivel védekezzen, hogyan magyarázhatná meg a robotnak, amit ő sem ért.  Rájön, hogy szánalmasan bujkál, ezért enyhén legörbült ajkakkal tekint fel, mielőtt még teljesen megszégyenülne. Tekintete hirtelen szűkül el, hogy viszonozni tudja a sötétet átszelő aranylást. Kihúzza hátát, hogy mély levegőt vehessen, hogy csontjai és fémjei megroppanjanak. Nem akarja hallani a fenti csatározást, minden apró moraját el akarja fedni. Legszívesebben befogná a füleit, de a fejéből már soha többé nem űzheti ki a borzalmakat. - Vissza…? Hiszen még mindig itt vagyok. – suttogja dermesztően. Ujjai megfeszülnek térdén, majd mélyvörös, nedves tincsekben összeállt hajába szánt, majd megint térdébe markol; feszült, vénái mintha egyként remegnének, szíve a torkában dobog, mert a mellkasában keringő, zivataros levegő felszorított azt. - Ha nem vetted volna észre, csörög rajtam a póráz. – ujjait nyakához érinti, mintha a nem létező nyakörvet akarná megmutatni mindenkinek. Nem látni, de ő érzi a fejében, a vérében, mint a fiú a logikát, és ez neki nagyon fáj. Nem akar itt megrohadni a mocsokban, de elszakadni nehezebb, mint azt valaha hitte.  – Ne engem vádolj emiatt.  Lecsukja szemeit, de azonnal meg is mozdul, amint szavai után pár pillanatnyi, borzalmasan vészjósló csend állt be. - Megfagyok. – jelenti ki hirtelen. Ajkai megremegnek a bűnös hazugságban. Nehézkésen áll fel, majd elmegy az Első mellől, karjait összefonva vékony mellkasán. Ha a robot nem tudná, hogy a sarokban száraz kabátokat is látott, azt hinné, az ő teste miatt fagyoskodott.  Kihúzza a poros, de legalább nem nedves ruhát a kacatok közül, melyek összeverődnek a heves mozdulatban. Egy pillanatát sem akarja pedig elsietni. Egyedül akar lenni. Megfojtja őt a düh, mint egy méreg - benne is ilyen keringett nemrég. Józan ésszel szeretne gondolkodni, bár most mind olyan kusza, hogy esélye sem lesz kibogozni őket. Vállaira teríti a fullasztó egyenkabátot, mely hatalmas, teljesen beteríti testét. Kissé arrébb sétál, de nem megy vissza a férfihez; egy sötét árnyékba húzódik, valahol a fal mentén, ahová le tud ülni. Hátát annak ívéhez szorítja, majd előregörnyed, mintha teljesen a fekteség részévé akar válni.

2010.05.13. 19:13 Zev Owen

Az állott, múltillatú levegőben visszhangokat vetnek a félgép távolinak tűnő szavai, mintha minden egyes mondata más korból szólna, vagy oda vágyódna. Bárhová, csak el innen. Egyik kezén támaszkodik, fejét lazán félre billenti, és sokáig figyeli a lányt a sűrű félhomályon keresztül. Élvezi a csendet, ez biztonságot jelent; így minden egyes leszűrődő, tompa nesz eljut hozzájuk. A rájuk ülepedett, feszélyezett várakozás közben csak ujjai dobolnak felhúzott térdének tetején, míg másik lába elnyúlik a cyborg átfagyott teste mellett. Távoli robajok. Egy puskalövés. Egymásnak kiáltanak át a csatamezőn, de a torz, rekedtes szavakat elnyeli a távolság. Nem tudja, mi várhat még rájuk, de a lánnyal ellentétben őt nem is foglalkoztatja. Egyszerre annyi mindenre kellene gondolnia, hogy ésszerűbbnek látja, ha teljesen kiüríti a gondolatait és lemond a fölösleges vágyakról, amik csak a hatalomról és az untig nyúzott, fölösleges reményekről szólnak. Nincs rájuk szüksége, mert már egyiket sem kaphatja meg, így jobbnak látja kíméletlenül félresöpörni őket, hogy újaknak szoríthasson helyet. Fürkésző arca merev, azonban még sosem volt ennél fásultabb és zaklatottabb. Olyan kifejezés ül a vonásain, mintha az ő tenyerét marná minden ember elfolyt vére. Mintha ő lenne az egyedüli, aki levezényli egy egész világ temetését ebben a szűkös, eldugott kriptában. Vállát nyomja a fent elenyészett, utolsó lélegzetvételek súlya; legyen az cyborg, vagy ember, mindkettő halálát a saját felelősségének érzi, mindez mégsem tudja meghatni. Az elkeseredett önzőség, ami a lelkében növekszik, egyre hatalmasabbá válik, és mostanra már olyan erős a késztetés, hogy képtelen ellentmondani neki. A benne tomboló, elfojtott düh, mely az élet ellen irányul, annyira kiszámíthatatlan és viharos, hogy végleg átvette felette az irányítást. Hirtelen dermednek meg némán doboló ujjai, ahogy oldalra nyúl és egy erőteljes mozdulattal bevágja az orvosi láda tetejét, mely hangos csattanással adja meg magát a felszakadó gépi energiának. Ajkai vonallá feszülnek a visszafojtott ingerültségtől – nem érti miért tört rá, csak azt tudja, hogy ez a féktelen düh sokkal fájdalmasabb minden eddiginél; közelebb áll az elkínzott fájdalomhoz, mint a tomboló haraghoz. - Oké. Akkor akár el is felejtheted. Mert nem mész többet vissza. – jelenti ki töretlen, határozott hangon, pillantása valahol a lány mellett állapodik meg, ahogy szavai végeztével a földre mered. Vonásai megfeszülnek arcán, tekintete keményen felperzsel, mikor ráveszi magát, hogy farkasszemet erőltessen a hűvös árnyalatú szemekre.

2010.05.13. 16:51 Khiara Laken

Ügyet sem vet a lelket elburkoló, szenvtelen szavakra, és arra, hogy nem válaszoltak. Fásult borzongással hagyja, hogy végigmustrálják sebzett arcát. Már csak elnyújtott képekként éli meg a perceket az elhagyatott, dermesztő hangulatú raktár földjén; az ólomsúlyú érzést, mintha minden vánszorogna körülötte, egy éles fájdalom hasítja át, melybe egész állkapcsa belesajdul.  Orrában érzi a tömény fertőtlenítő alkoholszagát, torkát marja édeskés gőze. Halkan szisszen fel, izmai megfeszülnek, de nem kapja el a fejét, a kíméletlen szorítás már önmagában leinti ezt a késztetést. A szer durvasága a fejébe férkőzik, megsajdítja azt. Ez az illat életerős, régies, a múltat idézi, akár Meilis minden szeglete, ahol megállt az idő. Mintha egy nagyon rossz pillanatban állt volna meg. Fáradtnak érzi most magát, mint az őket körülvevő, öreg falak, még a gyér világítás is kedve szerint vibrál fakón. Idős, mint zenedoboza – csak remélni tudja, hogy minden rendben van vele is.  Hirtelen szökik heges ajkaira egy megviselt, fanyar mosoly, mintha élvezné, amit a robot mondott. Tudja, hogy nagyon hülye ötlet volt. Nem is reagál, helyette befogja, ahogy kérték tőle. Inkább az arc felszakadt szöveteit bűvöli, mintha érintés nélkül akarná begyógyítani, amit ő okozott. Hosszú másodpercek után nyúl csak a vattáért, hogy finoman kivegye az alázatos ujjak közül. Nehézkés lélegzetek árán bújik ki összeszabdalt felsőjéből, mely már szinte ráfagyott a hűvös eső, majd a hűvös száraz miatt. Felvacog, de szinte azonnal kijózanodik, mert már nem tapad bőréhez a nyirkos hideg. Már csak csuklóira, felkarjaira és mellkasára feszülnek szorosan a fáslik; legalább takarják őt, mint az őket burkoló félsötét. Most egyébként sem lenne képes szégyenkezni ebben a tartózkodásban, tudja, hogy minél előbb fel kell épüljön.  Kitisztítja magának legnagyobb sebeit, majd elhúzza a férfi mellől a ládát, steril injekciós tasakokat és egy ismerős folyadékkal teli ampullát keres, felszívja, megforgatja, majd szórakozottan a vénájába juttatja. Úgy mozog, mintha mindig is ehhez értett volna a legjobban. Ez a szer segít minden emberi seben, melyek most felszabadultan tudnak oxigénhez jutni.  Felfelé tekint, élvezi a vénáit átjáró, melegedő bizsergést. Elképzeli, hogy a Nap tör utat hozzá, hogy felhevül körülöttük a vibráló, izzó levegő, hogy látja lecsukódott szemhéján át a vöröslő fehéret. Érzi, amint szíve eltelítődik, mintha egy ismerős, mélyenszántó érzés kerítette volna hatalmába. Mikor visszarántja a kötelességek valósága, felhúzza térdét és kinyitja szemeit, mintha azt akarná megtudni, esik-e még fent az eső. Lábára támaszkodik, hogy megtarthassa elnehezült mellkasát. - Minden rendben. – töri meg némaságát halkan, gyerekes gyorsasággal tekintve oldalra. - De ez hamarosan nem lesz elmondható. Meilis most megint nagyon dühös lehet rám…  Nem találják őt, elcsatangolt, mert megint személyes érzéseivel ötvözte a harcot. Meg fog bűnhődni érte. Nem akarja azt sem, hogy azt higgye bárki is, hogy megfutamodik bármilyen dolog elől. Tudja, hogy a robotot is keresik fent, lent, mindenfele. Úgy érzi, akárhol vannak, sosincsenek egyedül, mert előbb utóbb be kell szorítkozniuk egy sarokba, ahol a Sors az első sorból nézi a harcot, amelyben próbára teszi a tűrőképességüket. Egymásnak esnek, majd megint kitartanak, és ez egyre keményebb és szeszélyesebb lesz, míg valaki végzetes sebet nem kap. Nem képes arra, hogy mindvégig tökéletes kontroll alatt tartsa érzéseit, nem bírja a legmélyebbeket váltogatni; ez még inkább megnehezíti, és most még mozdulni sem képes, csak mélyet sóhajt a semmibe.

2010.05.12. 18:24 Zev Owen

A borzongatóan hideg szavak megtelepszenek a lelkén, és leülepednek a rozsdamarta hűvösben, mintha örök időkre be akarnák fészkelni magukat a memóriájába. Meggörnyedt háttal, előre esett vállakkal bűvöli a gyengülő feketeséget; képtelen választ adni, vagy akár egyetlen szót is szólni. Ajkait most szorosra zárta, szemei félig lehunyva várják a látás illúzióját, mely talán elterelheti gondolatait arról a kínzó, tökéletes érintésről. Még többet akar. Mohón vágyik a hazug érzésre, mint a drogra vagy az alkoholra. El akarja hinni, hogy él. Lélegezni akar, hogy valóban a lánnyal maradhasson, azonban a köztük húzódó fal, amit a sors emelt, egyetlen centivel sem lett vékonyabb. Mintha még az éterben remegő, megfoghatatlan erő is a vesztüket akarná, egymás által. Egész teste tiltakozóan merevvé válik, de ezt csak állkapcsának erőteljes feszülése mutatja. Mélyeket pislog, hogy helyre rakja a látását; a borostyán íriszek a talajon maradnak, mikor ráveszi magát, hogy újra a cyborg felé forduljon. A kifürkészhetetlen pillantás, amivel farkasszemet néz a világgal, kimérten vándorol végig a félroboti testen, hogy a felfénylő arany összetalálkozhasson az ezüstárnyalatú mélykékkel. Hirtelen uralkodnak el arcán az eleven érzelmek, melyeket ha akarna sem tudna elburkolni, olyan erővel dolgozik benne az új chip. Már nem tudja kontrollálni a mozdulatait sem, karja szinte rögtön mozdul elforduló felsőtestével együtt, hogy a lány arcához érjen. - A francba.. – hangosan felszisszen, szemöldökei pedig ösztönösen egymásba szaladnak, ahogy elszűkült szemekkel, szinte vádlón kezdi méregetni Khiarat. – Szépre pingált az az esés... Érdes, mélyzengésű hangja elreked, majd teljesen elenyészik, mintha a rátörő felismeréstől elcsuklott volna. Egy pillanatra átsöpör rajta a bűntudat, de most nem foglalkozik ezzel, rögtön erőltetni kezdi a vázat, hogy egy lendületet véve felmagasodhasson. A mellette húzódó jéghideg falba kapaszkodik, úgy húzza állásba a megroncsolódott, ólomsúlyú testet. - Most az egyszer. Fogd be és ne mozdulj. – egy pillanatra magába kapkodja a levegőt a hirtelen belé hasító fájdalmaktól, hangja halk nyögésbe fullad, de erőt vesz magán. Nem akarja többé a gyengeség látszatát kelteni – az egyáltalán nem vallana rá. Minden erejével azon van, hogy hozzászoktassa magát a kínokhoz, melyek mindig új helyen sejlenek fel a vázban. Már csak idő kérdése, hogy teljesen felépüljön, ez azonban a lányról nem mondható el. Megkapaszkodva böngészi át a mélyre nyúló polcok és fiókok belsejét, melyeket úgy építettek és rendszereztek, hogy egyáltalán ne tűnjenek ki a raktár félsötétjéből. Fertőtlenítők és anyagok után kutat, legyen az vatta vagy kötszer, itt most egyre megy; egyszerűen nem bírja elviselni a véresre gyalult, beszennyezett sebek látványát, amelyek miatta keletkeztek a cyborgon. Nem tudja kiismerni magát ezen a helyen, így percekig mozog oda-vissza a soron, mire talál egy felhalmozott készletet, tele orvosi szerekkel. Több jellegtelen, horpadásokkal teli fémláda egymásra pakolva, a legvédettebb zugban – már ebből is árulkodik, hogy nem véletlenül vannak ezen a helyen. A meilisiek számára a fegyvereken kívül ez a legfontosabb rejtegetnivalójuk. Egy pillantást sem vet a halott fémburkokra, mikor újra a földre telepszik. Térdelésben helyezkedik el a lány előtt, hűvös ujjaival közrefogva az állát, hogy a sebek borította arcot maga felé fordítsa. - Csak nézz rám. Lehet, hogy rohadtul fájni fog. De ezzel tartozom... - szólal meg közönyös hangján, mikor felnyitja a nyikorgó fémládát és a mélyére nyúl. Kötszerek, antibiotikumok, fájdalomcsillapítók, szikék, fertőtlenítőszerek és ampullákban tárolt különböző eredetű anyagok fénylenek a betonszínű bélés mélyén, neki azonban csak két dologra van szüksége. Leszakít egy vattát a nagyobb darabról, mely az egyik gézköteg mélyére volt rejtve, majd bőségesen rányom a sebtisztító folyadékból, hogy az teljesen átitassa az anyagot. Csak akkor látszik igazán, hogy egy cseppel sem spórolt, mikor hozzáérinti a félrobot állán lévő, legnagyobb sebhez és a vattából hosszú csíkokban peregni kezd a halványszínű szer. Bal kezével újra a lány álla alá nyúl, ujjaival közrefogja az állkapcsát, hogy hiba nélkül el tudja végezni a műveletet. Durván tartja Khiara fejét, hogy ne ránthassa el, ha esetleg belenyilallna a fájdalom; máshogy nem tudja megoldani, mivel a sérülés ahhoz túl széles, hogy össze lehessen varrni. - Nem adod fel. Értve vagyok? Itt senki sem fog elpatkolni. Kivéve azt a szerencsétlent, aki ártani akar neked. – elmélyült hangon beszél, miközben dolgozik; szándékosan csak a sebre mered és egy pillanatra sem néz fel Khiara szemeibe. Nem lenne rá képes, egyszerűen túl gyenge hozzá. Erre a gondolatra átsöpör testén a lesújtott megalázottság, mégsem képes ellene tenni. - Hol sérültél még meg? – kérdez rá tartózkodva, majd zavartan még hozzáteszi, hogy hülye ötlet volt felrohannia arra a beomlani készülő lépcsősorra.

2010.05.11. 22:40 Khiara Laken

Hevesen szakad rá a megnyugvás súlya. Egy gép hideg, mint a jég, ez az érzés azonban olyan emberi erővel tört rá, hogy saját maga is meglepődik. Ajkai közül elrebeg egy rövid sóhajt, ahogyan látja magától mozogni a robotot; elidegenedetten hagyja, hogy térdéhez érjenek, majd elfordulva elburkolják előle a sebzett arcot. Nem is nagyon akarna figyelni a hangra, átadná magát a csendnek és a lenyugodott pillanatoknak, a szavak azonban elérik őt töredékeikben, és ezek felélénkült vonásait újra elgyötörté változtatják: öngyilkos, akarok, nem akarok, meghalok.  Aprót ráz fején, tiltakozóan, mintha ezt bárki is megláthatná a félhomályban. A fiú még csak most keveredett ki a halál, maga pedig az ő halálának fullasztása alól, és ezért nem éri teljes lesújtásként, mégis a tanácstalanság lesz úrrá rajta. Megviselten kutatja a fekete tincsek bújtatta vonalakat, majd mikor kudarcba ütközik, helyette a felsőtestet kezdi bűvölni. Valójában, ha képes lenne rá, átlátna rajta valami röntgenszemmel és elrévedne a semmibe, most azonban azt sem tudja megtenni, hogy akár egy keveset is megmozduljon.  - Nem akarsz. – suttogja rekedten, ellentmondás nem tűrve. Új sóhajok szakadnak fel belőle, dinamikusan és szinte sóvárgóan, ahogyan hirtelen összeszedi minden maradék erejét, hogy előre hajoljon. A határozott mozdulat félbemarad, pedig olyan hevesnek indult, mintha nem is lennének tele sebekkel, vagy mintha most ölelhetné utoljára át a másik testét. Vállai megereszkednek, háta meggörbül ahogyan előregörnyed, hogy a szúró fájdalmat csillapítani tudja. Nem tudja, jól tette-e hogy megfékezte magát, de higgadtabb érzelmei megint úgy süllyednek és emelkednek mellkasában, mint egy elszabadult, örökmozgó lift. – Nem hagyhatsz itt. Én sem hagytalak. Te sem hagyhatsz.  Már csak elkóborolt szavakat ismételget, ahogyan összeszorított szemekkel és ajkakkal tűri a rászakadó tömörséget. Az a rettegéssel vegyült, vad és mélyenszántó düh, a harag, mely elfogta a pisztoly látatlan elsütése után, miután elrohant, vagy mikor mozdulatlanul várakozott a robotra, annyira távolinak tűnik, mint maga a fenti Világ; finomabb kéz simogatja most belülről mellkasát, szinte becézgeti, hogy csituljon és higgadjon le.  Áthűlt nyaka és arca felforrósodik, ahogyan vakon előrenyúl. A jéghideg felkart érinti, ráfekteti egész tenyerét, szétteríti az ujjait, majd visszafeszíti, leheletfinoman simítgatva a bőrét, hogy valóban megbizonyosodjon, van élet a vázon belül. A legszívesebben megrázná a testét, vagy végigtapogatná, még ilyen állapotban sem fogná vissza magát, még ha azután sokkal súlyosabb árat is kell fizessenek érte. Nem akar kapkodni, de úgy érzi, az idő csak fogy, és a következő rossz nagyon közel van hozzájuk, akár egy föléjük tornyosuló viharfelő. Tudták, hogy nem lesz egyszerű. - Vagy a Halál… - szól hirtelen kibukva, elvágva saját levegőjét. - Tényleg mindent megkönnyítene? Tudod... nem tudtam, melyik tárban van a töltény.  Kíváncsian tekint fel, mintha tőle várná mindenre a választ, célozva a fejéhez tartott puskára. Bár úgy tűnik, minden rendben, elveszi a kezét. Gyengéden belerezzen egy távoli fém felreccsenésébe, de fürkésző pillantását nem kapja el egy pillanatra sem.

2010.05.11. 20:59 Zev Owen

A legnagyobb szerencséje a testébe szerelt tároló, ami az embereknél tüdőként funkcionál. Nála arra szolgál, hogy a hömpölygő víz nagyját elraktározza a falai között, így mikor a lány előre dönti, újabb adagot préselhet ki magából. Kezd végképp elundorodni a váztól, ahogy a víz utóját köpi lábai közé, mint egy szerencsétlen hajótörött, aki valami isteni segítségnek hála, túlélhetetlen mennyiségű vizet öklendezett ki, hogy a létezők közt maradhasson. Vonásaiban pulzál az energia, ezért vág egy erőteljes fintort, mikor a hűvös szárazság újra ellepi a mellkasát. Nem azt a felszabadító érzést kapta, mint amire számított; ezért kár volt erőlködnie. A felsőtestében megült rozsda talán még jobban kínozza, mint a szívdobogásaitól remegő víz, bár ezt nem tudhatja biztosan. Már nem képes különbséget tenni az egyik és a másik között - csak a kibírhatatlan fájdalmat érzi. Feje előre bukik. Sokáig tart mire a váz befogadja az ismeretlen eredetű chipet, melynek erőtartalékai utat vágnak maguknak az elhalt dróterek sűrűjében. Teste alig észrevehetően remeg a túláradó energiától - mintha fázna - valójában a túl sokkal küzd, az élhetetlenül kevés után. Türelmesen vár, amíg eloszlik benne, és minden a helyére kerül; csak ezután próbálkozik meg a mozgással, mely újra megterheli az agyonhasznált fémcsontokat. Ízületei, az illesztések helyénél szinte belerepednek az egyszerű mozdulatba, mikor nehézkesen feljebb húzza a lábait, hogy ültében rájuk könyökölhessen. Ez az „új cucc” erősebb, mint gondolta volna, szinte rögtön feldolgozta a sérült információs hálózatot, hogy újat kreáljon neki. Még mindig saját meghökkentségének rabja, mikor kockáztatva oldalra nyúl, hogy kitapinthassa a lány karját. Tudni akarja, hol ül pontosan, mivel felpörgetett elméje, csak a hűvös „nagyjábólt” tudná biztosítani, de az neki nem elég. Először elvéti a mozdulatot, majd mikor ujjai Khiara térdének feszülnek, egy gyors mozdulattal húzza vissza a karját. Így már tudja, merre kell néznie, mikor elfordítja a fejét, ez a türelmetlenség azonban nem vall rá. A halál torkából lábadozik, de már most gyerekes, visszafojtott lélegzettel várja az elé táruló színek és fények játékát. Tudnia akarja milyen hangulatú a szoba, de leginkább abban reménykedik, hogy a félrobot körvonalai lesznek az elsők, amiket végre megpillanthat. Nem csak sötét illúzióként akarja érezni a közelségét, vagy hallani a távolból felsejlő hangot, mintha saját védőszellemével beszélne. A lány nagyon is él, erőtlen hangja pedig megtört, távoli, és rideg. Inkább lehajtja a fejét és nem kutat tovább a semmiben, mert egyre szánalmasabbnak érzi magát tőle. Hosszú percekig marad így, mozdulatlanul, mielőtt újra mozgásra bírná merev ajkait. - És mi van, ha öngyilkos akarok lenni? Nem tudhatod. – rozsdától érces hangja kezd helyreállni, szavai kivehetően, saját tónusán zavarják fel a csendes sötétet. Ez a sötét, azonban csak számára teljes. Valahol már hallja a neonfények elenyésző vibrálását élesedő hallásán keresztül. Itt biztos a félhomály. - Mi van akkor, ha én nem... Ha nem akarok felmenni? Meghalok. – ejti az utolsó szót flegmán, de ezt már kijelentésnek, nem pedig kérdésnek szánja.

2010.05.11. 19:22 Khiara Laken

Egy ideig még nem emeli meg a fejét, pedig hallotta a szavakat. Szíve monotonul dobog, kiélvezi a beállt csendet, hallgatja azokat a megtört lélegzetvételeket, melyek a rozsdás mellkasból szakadnak fel. Aludni tudna, minden kényes mozdulat fájdalommal nyilall bordái közé; érzéketlenséggel töltötte el ez a kényelmetlen póz, s mikor lassan feltekint, vére újból vad, zsibongó mozgásnak indul.  Hosszasan nézi a tehetetlen vázat – a megfakult szemek vakságát, a céltalanul ökölbe szorult kezeket, a vibráló mellkast, a halotti merevségű alak egészét. Súlyosan kúszik elméjébe a látvány. Minden kósza gondolatát kitölti, ahogyan a lassan vánszorgó másodpercekben fásultan bámulja a kemény vonásokat. Sápadtan remegnek rajta a száradásnak indult cseppek, de ez most inkább tűnik torznak a sebzett bőrön. Jelenleg a földdel egyenlő a test, és ha nem segít, itt feküdhet örökre Meilis vérző betonja alatt.  Nyögve tápászkodik fel, a falba kapaszkodva kúszik a sötétségbe borult sarok felé. Szédül, feje szétreped, miközben hosszakat nyeldesve próbálja kitapogatni a fémasztalokra és az egymásra hányt kacatokat. Káosz uralkodik mindenfelé, megborzong az évek óta nem érintett tárgyak jéghidegén – nem mindig tudja, mit érint -, térdre ereszkedik, benyúlik, kihúzza, homályos szemei elé emelgeti az ujjai közé akadó ismeretlent. Hunyorog, majd hirtelen merevedik le, mikor felfelé vonva tekintetét egy páncélozott gép ülésével néz farkasszemet.  A terem nagyobb és magasabb, mint ahogyan arra először feleszmélt. Fura, robotszerű alakok állnak vigyázva a helyiség mentén, egy hangtalanul meredező lyukkal a falon, amelyen át felvezethetik őket a felszínre. A gépek lélektelenek, az embereknek kell beleszállniuk és irányítaniuk. Norlanai alkatrészek alkotják mindet, ahogyan őt is, de ezeket itt lent szerelték teljesen újjá. Őrzik a raktárt, ameddig nyílt háborúba nem mennek. Kevesen sorakoznak ebben a szobában, de tudja, hogy Meilis minden gyilkoló és megfélemlítő eszközből sokat halmozott fel az évek folyamán, amelyek nem teltek hasztalanul. Most elvesz belőlük valamennyit.  Szórakozott könnyedséggel bontja le a megfelelő alkatrészeket, majd visszatámolyogva a térdére nehezedik a robot feje mellett. Masszívabbakat szerzett, mint holmi félroboti chip. Némaságba burkolózott végig, azonban a távoli sarokban töltött hosszú percek hidegen ülték meg mellkasát. Inkább mélyet sóhajt, mintha így fel tudná szabadítani a feszültséget.  Nehézkésen tolja fel a súlyos felsőtestet, majd a megfelelő gyengeponton bemetszve cserél néhány átmeneti apróságot, hogy mozgásra bírja a lebénult, zárlatos gépet. Központosít, de nem biztos benne, hogy mindent jól csinál, pedig próbál koncentrálni zaklatott tartózkodásán keresztül is. Bár ezek nem helyettesítik a tökéletes javítást, talán kitartanak valameddig. - Jobbakat kaptál. – mormogja halkan, miközben az utolsókat kattintja. - Kibírja míg… eláll az eső, és eléred Norlanat. Ez itt – tudja, hogy a férfi még nem lát, ezért a bőréhez szorítja az alkatrészt, mielőtt még behelyezné. – lassan elszívja majd a maradék vizet, a rozsdát, és megsemmisíti. Egész új cucc…  Mikor végez, hangja elhal, majd kíméletlenül dönti meg újra, egészen előre a felsőtestet, hogy ami eső felszakadhat, az szakadjon fel. Még fáradtabb mint eddig volt, de a tudat, hogy mindent megpróbált, nyugodtabbá teszi lelkét.

2010.05.11. 17:13 Zev Owen

Kénytelen mozdulatlanul tűrni, hogy megszabadítsák a mellkasára tapadó fölösleges súlytól, pedig legszívesebben ellenkezne és maga keresne megoldást a helyzetre. Teljesen zavarba ejti a lány közelsége, az a közvetlenség, ami minden mozdulatában ott játszik. Mindennek teljesen ellentmondanak a fülébe suttogott, rideg szavak. Szakadozva sóhajt fel; kilókkal érzi könnyebbnek magát. Fémtüdeje is viszonylag kitisztult, csak pár centi víz nehezíti el a felsőtestét és a hangját, mely újra utat tör magának. - Hé... Laken. - suttog fel nehézkes, álomittas hangon, mintha már csak félig lenne magánál, majd a csend újra rájuk borul. Arca ellágyul, komollyá és elgondolkodóvá válik, ahogy szemeit teljesen felnyitja és vakon a fölöttük húzódó plafonra mered. Mielőtt megszólalna, még sokáig így marad, mint aki szégyelli tovább folytatni a félbehagyott mondatot. – Kösz. Csupán halkan lélegzi az utolsó szót, mint egy elenyésző lélegzetvételt, miközben minden erejével a vázra koncentrál, hogy mozgásra bírja. Csak néhány másodpercébe telik, mire rájön, hogy a központi rendszerét is magával vitte a párolgó esővíz és már a legalapvetőbb mozdulatokra sem képes. Tompán, de hall, hangot ki tud préselni a torkán, de minden más teljesen lebénult. A klausztrofóbiához hasonló érzés tör rá. Egy újabb köhögő roham kúszna fel a torkán, ahogy elborítja elméjét az emberi légszomj. Most válik először valósággá számára az érzés, hogy egy fémkoporsó fogja, amiből többé már nem szabadulhat. Mélyeket lélegzik, megpróbál megszabadulni a fölösleges pániktól, melybe fáradtan lüktet bele a páncélban mozgó megkínzott szív. Újra rátör a Norlana iránti mániákus vágyakozás, de most nem a hataloméhség hajtja, hanem a megszokott, olajozottan működő műveletek, amikkel az ilyen helyzetek elkerülhetőek lennének. Egy rendszerfrissítésre lenne szüksége és néhány alkatrész cseréjére. Az új szövetekre már nem is gondol, annyira elhanyagolható részletekké váltak ebben a sötét kamrában, mely most egyetlen menedékét képezi. - Van raktáron központi chip? – hadar; mélyzengésű, torz hangja türelmetlenné válik, ahogy újra feszegetni kezdi az izmait, mintha bármit is elérhetne ezzel. – És valami... Valami, ami jó rozsda ellen. Vagy legalább a chip. Olyat sérült cyborgokba is tesznek. A belé ültetett generátor, amely eddig a hangért volt felelős mostanra már annyira megroncsolódott az esővíztől, hogy szinte lehetetlenség kihallani mondataiból a felszakadozó ingerültséget. Erőltetett légzése kapkodóvá válik, ujjai ökölbe feszülnek, azonban ez az egyetlen mozdulat, amit most szabadon el tud végezni. Rettentően frusztrálja a helyzet; most teljesen a lányra van utalva, de nem hátrál meg attól, hogy feltétel nélkül megbízzon benne.

2010.05.10. 21:58 Khiara Laken

Teljesen összegörnyedt, a cipekedés terhe elernyedt rongybabakézzé változtatta karjait. Úgy érzi, ezerfelé rángatták, de nemcsak leharcolt testét, hanem lelkét is egy elhajított játéknak használták. Mintha most egy burokban feküdne, amelyben a fulladásig tornyosul a víz, és amely kizárja a hangok nagy részét. Összemosódott morajok zubognak mindenfelé, mint zsibongó nyilallások a szívén keresztül. Talán még mindig az eső végtelen csengését próbálja maga köré képzelni.  Nyakát kissé arrébb fordítja, mikor kényszeredett zihálása alábbhagy. Hunyorgó, az elgyötörtségtől fásult tekintetét lassan futatja végig a padló élességén, a karon, amely felé mozdulva omlott össze. Mindene vacog, és le kell higgadnia, ha józan ésszel akarja felfogni az eltorzult mondatot. Egy tönkrevágódott adóvevő zavartságával szólt, de nem az ő fülei miatt. A hang erőtlenül vad, reszelős és olyan, akár a halálhörgések közt vergődő szavak.  Arcára hirtelen ül ki a gyenge undor. Hosszú idő kellett, míg megemésztette a robot mondanivalóját, de azt kívánja most, bárcsak teljesen süketté és vakká válhatott volna. A gúny tovább zúzza a benne keringő, kudarcra ítélt elégtételvágyat; vissza kellett fognia az elkeseredett dühöt, aminek töredékei hevesen szaggatják bőrét belülről. Tenni kellett volna értük valamit, amitől békében létezhet a lelkük. Ez neki is szégyen. Miközben nehézkésen megmozdul, és négykézláb felmagasodva fejét az Első mellé préseli, egy lenyugodott pillanatig összeszorul a szíve a melegséges aggodalomtól– talán jobb, hogy a feldúlt keserűség, a bosszú keserűsége nem borította el teljesen. Mégis olyan közel volt hozzá, és most is olyan közel van hozzá, és ha azt akarják, öljék meg, akkor nem kéne nemet mondania ennek a hihetetlen ajánlatnak. Fogalmad sincs, mennyire csábít.  Mély levegőt vesz, hogy szavakat tudjon formálni ledermedt ajkaival. – Fogd be a szádat. – sziszegi végül megfeszítetten, közvetlen a férfi fülébe, hogy ne érthessék félre. A neonfényektől rezgő, széles raktárhelyiségben hangja egyszerre hat elfulladt kiáltásnak és féktelen suttogásnak. A hűvös közömbösen tölti ki a megállt levegőt, minden néma és elesett, minden úgy áll tovább a teremben, mint ezelőtt állt. Két alak vérben és esővízben megfagyva fekszik a földjén, de senki és semmi nem mozdul értük, hiába várnák mindezek után a csodás mozzanatot.  Kizárja a külvilágot, miközben gépiesen ráncigálja le a robot felsőtestére tapadt göncöket. Hihetetlen súlyosak, már az egyenruha karjai is. Egy pillanatig hagyja elidőzni pillantását a kimerevített mellkason – melegítenie kéne, de saját testének hidege csak rontana a helyzeten -, de többet nem képes tenni. Kissé hátrébb csúszik, hogy háta a falhoz préselődjön, hogy ne kelljen újra lefeküdnie. Felhúzott térdeibe temetkezik, és legszívesebben elringatná magát a fájdalommal, de inkább csak néma, görcsös várakozásba kezd, a kiszolgáltatott gyengeségével együtt.

2010.05.10. 18:29 Zev Owen

Összefolynak számára a pillanatok, és ahogy feleszmél már csak a körülöttük megült száraz, dohos levegőt érzi, mintha egy pince mélyére hozták volna. Vagy egy kriptába. Talán még mindig álmodik, vagy túlságosan is eszméleténél van ahhoz, hogy halott lehessen, és most élve temessék. Sokáig erőlteti magát, figyel, hogy a fülében megült sípoláson túl hallhasson is valamit. Megtört, nehézkes légzés valahol a távolban. Egy olyan testé, mely legszívesebben álomba merülne, hogy elfelejthessen mindent. Megpróbálja megmozdítani a fejét, azonban csak szemöldökei futnak össze, ahogy arca öntudatlan fájdalomba torzul. Nem veszi észre magán a változást, csupán a csalódottság ízét próbálja megemészteni, mely a teljes bénultsággal sújtja. Ajkai nehézkesen válnak el egymástól, hogy átengedje magát egy újabb, kényszeres köhögéssorozatnak – még mindig emberként próbál küzdeni a halál ellen, ez azonban már nem segíthet rajta. Haldoklását elnémítja a csend. Szívének kimaradozó, majd felgyorsuló ritmusát hallgatja, mely ütemtelenül rázkódik mellkasában, miközben elöntik tudatát az elmúlt néhány óra homályba borult emlékképei. Khiara… Karján – mely a lányhoz közelebb van – végigfut a kóbor energia, amely most céltalanul száguldozik a vázban. Ujjai gyengén mozdulnak; kitapintják az érdes, jéghideg betont a teste alatt, majd sötét csíkot húznak, ahogy végigvezeti őket az egyenetlen talaj mentén a földre roskadt alak felé. Még mindig érzi a testét eltelítő nedvességet; az áttetsző esővíz halotti lepelként csillog fémhegekkel borított bőrén. Vérfoltos egyenruhája súlyosan tapad a vázhoz, erőtlenül emelkedő mellkasa pedig folyton megakad a hasztalan lélegzetvételekben, mikor megpróbál szavakat formálni. Ölj meg. Itt a lehetőség. Nem akarok szégyenben létezni. Az ilyesmi nem illik egy vezetőhöz. Kapard össze magad és gyilkolj. Ha egy gépet szedsz darabjaira, nem gyötör úgy a lelkiismeret, mintha egy emberrel tennéd. - Arról még nem hallottál... hogy az ellenséget – torz hangja megbicsaklik, majd elakad, mielőtt újra folytatni tudná. – eltiporni. És nem. Mentegetni szokás? Sokkal nagyobb energiát emésztett fel ez a pár gúnyos mondat, mintha pusztán arra kérte volna, hogy ölje meg. De az szánalmas lett volna. Szánalmasan gyáva. Szánalmasan durva és kegyetlen. Valamiért nem akar csalódást okozni a félgépnek. Talán a hála okozza, ami elborítja, vagy az adrenalin lecsengése, mely még mindig borzongatja a testét. Fogalma sincs róla. Csupán azzal van tisztában, hogy a logika háborgás nélkül tűri a közelségét, mert ez a cyborg olyasmit tett, amire ő nem volt képes: az életét mentette meg.

2010.05.09. 20:12 Khiara Laken

Leáll néhány pillanatra, zihál, majd újra megpróbálja megemelni a testet. Látja, ahogy a felsőtest előrebukik, a robot vizet öklendez, akár egy fuldokló ember. Rengeteg vizet. Újra megteszi, hogy minden cseppel könnyíteni tudjon a terhen. Megpróbálja kizárni a látvány, amelytől egyre tehetetlenebb és tehetetlenebb lesz. Az adrenalin már nem is adrenalin, hanem egy jóval ártóbb, vad érzéstömeg, mely a darabjaira szaggatja megtört lelkét.  Megfogalmazódik benne, hogy talán segítségért szalad, de ez a gyerekes ötlet azonnal nevetségessé válik. Nem hagyná itt, és valószínűleg nem rohannának az Első megmentésére, valahol a csata közepette. Egyedül vannak, és most már magától undorodik, amiért nemrég még a vízzel gúnyolódott. Miközben lassan, nagyon lassan nekifeszül, hogy elhúzza a testet a romok közül és alól – a fennmaradt lépcső többi része vészesen omlik -, gondolatait teljesen megrészegíti a félelem, de tisztább látást szerez egy tartalék erőből merítve.  Egy csepp lemondást sem akar érezni, mert azonnal összeomlana a teher alatt. Saját, sebekkel tarkított alakjára nehezíti a váz egy részét, mire háta törékeny reccsenésekkel tiltakozik az esés miatt. Szilánkok vájják bőrét, és ez itt képes tartani. Az e világi fájdalom erős; ez nem a csendes elmúlás, hanem a fékeveszett halálvergődés.  Sokszor elfullad, mire végre sikerül kikecmeregniük egy falon éktelenkedő lyukon. A lépcső martaléka nem sokkal ezelőtt omlott össze. Mindig, mikor úgy érzi, végleg elfáradt, a robot nyakába borul, vállai pedig megrázkódnak. Újra erőt merít, és újra nekifeszül. Akár egyhangú is lehetne, mint egy ismétlődő történetsorozat.  A füsttel és vérrel kevert esőillat borzalmas, mintha valami felgyulladt volna, az emberek odavesztek, az égi könnyek pedig egyszerűen csak peregnek tovább. Megszédül, fején zavartság pulzál keresztül, mikor felmagasodva megpróbálja kivenni a táj nyújtotta lehetőségeket. Beszakadt házak, mind víztől súlyosak. A mellettük levő utca tele emberrel, és a még fennmaradhatott cyborgok, a hullák, és a semmi. Egyszerűen nincs sehol semmi. Üresség, mint ami most mellkasát is megülte. Szíve a semmiben vergődik, majd hirtelen minden vad keserűségbe fordul. Hányinger mardossa, fejében lüktet a fájdalom.  Mondd valamit - kiviszlek innen -, de azt már ő sem tudja, volt-e értelme egyáltalán. Mintha magának beszélne, vagy biztatni akarna valakit. Villámcsapásként éri a felismerés a légjárókról, melyek nem messze sorakozhatnak, valahol elbujtatva Norlana szeme elől. Bármit megtesz majd, ha sikerül nekik. Most azonban csak el akarja érni a lejárót, mely valahol ott feketéllik a pocsolyák tengere alatt.  Újra támogatni kezdi a gépvázat, immár türelmetlenebbül. Minden pillanatban összerezzen az odaképzelt emberek miatt. Remegő térdekkel borul le, mikor már a csatornafedő feltépése résznél jár. Rengetegszer próbálkozik, majd rengeteg gondolatot kell megemésztenie, mire kitalálja, hogy be kell húznia maga után a szinte gépies rongybabaként mozduló férfit. Van még benne annyi merevség, hogy öntudatlan reakciókat végezzen, de többre nem futja.  A raktárszoba kihalt, mentes a fent dúló morajoktól, száraz, dereng a szerényen felkattanó neonoktól. Az egyetlen, ami érdekli, hogy egy csepp nedvesség se kerüljön ide azon kívül, ami róluk pereg. Nem bírja tovább; nyögve tapasztja homlokát a földnek, összegörnyedve, öklendezve a felgyűlt, megemésztetlen sokktól. Valahol az öntudatlanság szélén lebeg, és hirtelen azt sem tudja hirtelen, hova keveredtek.

2010.05.09. 18:47 Zev Owen

A napfény átragyog a felhőkön – látja, mert az ég felé emeli a tekintetét és megérzi bőrén a meleg sugarakat. Hatalmas a pára, mindent aranyszínbe borítanak az alányúló fénycsíkok, mégis kíméletlenül rázza a hideg. A távolban hallja a tenger csendes zúgását, ahogy a hullámok tajtékot vetnek a fövenyen, és mikor előre szegezi a tekintetét megpillantja a forró, hófehér homokot. A messzeségben remegő levegő színfoltjaiból tudja, hogy elviselhetetlen a hőség, teste mégis annyira átfagyott, hogy még ezt a tengerpartot is havas, kietlen síkságnak nézné, ha nem tudná bőrén a langyos szelet. Mindent tud, de semmit sem érez. Mellkasa súlyos, a tüdeje fáj, gyomrát felkavarta a készülő hányinger, mintha meg akarná ölni a trópusi, sós levegő. Ennek nem így kéne lennie, mégis a vízpart felé veszi az irányt – képtelen ellenállni a régen várt csábításnak, és most itt van tőle egy karnyújtásnyira. Minden üres, sehol egy lélek sem; csupán ez az egy gondolat fogalmazódik meg benne, mikor elnyújtott lépteivel a hullámok közé gázol, hogy a hatalmas, óceánkék víztömeg magába fogadhassa. Légzése hirtelen gyorsul fel, nem érti miért tört rá a hirtelen légszomj, azonban nem kap időt, hogy összeszedje magát, lábai erőtlenül bicsaklanak meg és süppednek bele a víz iszapos homokjába. Elemi erővel tör rá a felismerés: felelőtlenség volt ezt tennie, mert számára a víz nem adhat semmi mást, csak a biztos halált. Nem tudja megmondani miért – talán beteg – most mégis biztosra veszi, hogy a sűrű óceán lesz a gyilkosa. Nem bánná így saját halálát, ha nem egyedül lenne. Valami mélységesen gyötri belül és képtelen rájönni, hogy a felemésztő hiányt érzi. Nem tudja magába idézni mi, hol és mikor vésődött ennyire az emlékei közé, mert a kivehetetlen kódsorok elborítják az elméjét és a mélységbe húzzák. Egész teste megtelik folyadékkal, majd mikor egy hullám újra kiveti a csípős, hideg levegőre sikerül kiköhögnie magából a torkába szorult vizet. Mikor nehézkesen megemelik, újra fuldokolni kezd, felsőteste teljesen előre bicsaklik és a mellkasában megült víz utat tör magának a torkába szerelt csövön keresztül. Szemeivel ösztönösen pislogni kezd, keresi a fókuszt, de csak egy távoli zúgást hall, mintha egy tönkre ment tv szólna valahol a távolban. Nem tudja ki ő és, hogy hová került, csupán a meghökkentséget érzi, mely visszarángatja a valóságba. Teste olyan súlyos, mintha ólmot hordozna a végtagjaiban, a fejét hasogató fájdalom pedig teljesen megszédíti. Hosszú pillanataiba telik mire rájön, hogy nem lát semmit és a hallása is kimaradozik, arról azonban fogalma sincs, hogy mitől sikerült félig-meddig lábra küzdenie magát. Látás híján csak a fejében megült képek jelennek meg, melyeket zárlatos gépagya képtelen rendszerezni. Nem emlékképek és nem is friss élmények voltak, sokkal inkább valami vágyálmokból született, durva illúzió, mely olyan közel állt a halálhoz, hogy kis híján azt hitte a másvilágra került. Sikertelenül próbál lábra állni, hogy megtalálja az egyensúlyt, de képtelen ebbe az élettelen, súlyos testbe életet lehelni. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a fejében érezte magát. Ott könnyebb volt, energikusabb, élettelibb; pontosan olyan, mint egy ember. Egyszer talán ő is az volt, de most már biztosan nem. Ennyi fájdalmat egyszerű ember képtelen lenne elviselni. Egy élő test okosabb ennél. Meghalna, mielőtt még mindez bekövetkezne. Haldokló szíve hirtelen dobog fel, mikor a lehetetlen ténnyel küzdve rájön, mi volt az, ami pillanatokkal, vagy talán órákkal ezelőtt lezajlott benne. Álmodott.

2010.05.09. 17:29 Khiara Laken

Vére zsibbadtan áramlik, kétségbeesetten lüktet bénult végtagjaiban. Az eső monoton, most már minden cseppje érzéketlen haláltánc, a dörgések saját szívdobbanásai. Az űr hatalmas, és minden pillanatban hívogatja – az a végtelen szabadság ott van a nyomában, szaggatja róla a húst és a fémet, hogy kisegítse lelkét az anyagi börtönből.  Felszabadító halált akart. Pislákoló élet fekszik mellette – Meilis győzött! -, de ettől mellkasában mély gyász borzong. Azt akarta, hogy együtt menjenek el, most mégis visszakozik. Még érinteni akarta egyszer, és ez a gondolat nem engedi tovább zúzni az utolsó repedést. Látni akarja, ahogy felkelnek, és elmennek. Ennyire nehéz ezt megtenni? Látnia kell, különben értelmetlenül fogja itt várni, míg az ég kitisztul fent, míg az eső eláll, míg sebei elkezdik felemészteni, míg a hosszú órák étlen-szomjúsága összenyomja vérvörös szívét.  Vagy ha itt is marad, ígérje meg, hogy vele fog maradni ott is. Hogy most az egyszer nem születnek újjá testben, hogy megmaradnak. Hallani akarja, érezni akarja a nyugtató, érdes hangot, az áthatolhatatlan tömörség azonban mindent elnyel. Felfelé meredve fekszik, és ráborul az ég. Meg kell értenie a családjának, hogy nem tudta őt megölni. Arra gondol, mit gondolnának – mert minden, amit tenni akart, értük tette volna. A gyengéd, friss arcért, ami fakón, már-már idegenen olvad elméjébe; a barna haj arany szálai, a törékeny test csontos gödrei, a betegen lüktető szív hangja, a kéklő, csüggedt ívű szemek, mind-mind egy laza ecsetvonással lettek gondolatai és érzései közé merevítve. Az a csillogó tekintet, ami hevesen csitította a fájdalmakat, a legmélyén azonban őrizte is mindazt. Magába szívta, akár a tenger a napfényt. Az az elfedett, kimondatlan gyötrelem a nehézszívű mosolyon túlról, hogy fáj, de nem mondhatja ki. A nehézkés lélegzetvételek. Ez a pillantás sajátja is, az örök félelem pedig édesanyja szelleméé, aki rettegve halt meg, mert tudta utolsó gondolatával, hogy többé már nem védheti meg a gyerekeit. Nem ilyen életet akart nekik ezen a borzalmas Világon. Védelmet.  Ez a maró kétségbeesés ujjai végéig rágja magát, melyek lassan mozdulnak a mocskos földön. A hideg jégcsapokká faragta vénáit, mereven ernyed nyaka oldalra. Ott fekszik mellette a másik test, akivel eddig harcolt, a fél lába még mindig rajta. Minden erejét összeszedi, hogy az oldalára nehezedhessen, és átkarolhassa a víztől elnehezült felsőtestet.  Hosszú pillanatokig fekszik így, mintha csak aludnának. Már nem fázik, és sokkal jobb. Fejét az ő mellkasára erőlteti, vérét a ruhájával itatja. Egy végtelenné nyúlt másodpercre elkapja a hév, most, lelke azonban továbbra is makacsul kapaszkodik az eszméletébe. Mikor teljesen feleszmél, kezével hirtelen kezdi nyomogatni a masszív vállat. - Menj már. Nem hallottad…? Menj! – ordítani akart, de csak öntudatlan, zokogásszerű elfulladás lett belőle. Nyöszörögve nehezedik alkarjára, hogy szemeit végigfuttathassa a fájdalomban megdermedt, eltorzult arcon. Egy haldokló arca, egy haldokló félig elnyílt, üveges szemei, aki még utolsó erejével megpróbálta teljesen lezárni azokat. Porcikáinak sajgó érzete azonnal semmivé lesz, amint rájön, hogy nem fog megmozdulni.  Úgy magasodik fölé, mintha ki akarná takarni a további rozsdásító esőt, pedig jól tudja, hasztalan, és még saját alakjáról is cseppek peregnek rá. Ajkai újra remegni kezdenek a dermesztő fagytól. Vesztene, ha itt hagyná – ez a gondolat azonban meg sem fogalmazódott benne.  Vad akarattal nyúl érte, átfogja, ruhájába markol, szinte ülésbe ráncigálja őt. Könnyedebben elbírná, de a testében megült víz hatalmas súlyokkal terhelte le – legalábbis most ezt érzi. Átkarolja, megpróbál támaszt adva felkelni vele. Vonásai eltorzulnak a kínlódásba, a hasztalan próbálkozásokba, mert újra és újra visszacsábítja őket a föld. Elkeseredett kiáltást hallat, mintha a halált próbálná távol tartani. Csak azt tudja, hogy itt és még nem lehet.

2010.05.09. 15:24 Zev Owen

Üres szemekkel mered előre. Az szitáló eső fojtogató lepelként borul rá és húzza a hívogató, jeges beton felé, mely a halál ölelésével csábítja. Ha feladja és hagyja, hogy a váz összeroskadjon, meghal. Ha nem, akkor is. Nincs választása, ez a pótáramkör nem bírja tovább életben tartani. Egész testét megülte a dermesztően hideg, szennyes esővíz, mely feketén kavarog a váz belsejében. Elnehezíti a végtagjait és eltelíti a tüdejét. Zord hidegséggel kúszik fel a nyelőcsövén; legszívesebben öklendezne a hasogató, pengeélű fájdalomtól, azonban már erre sincs elég ereje. Túl sok vizet nyelt be, nem tud beszélni, a rohamosan növekvő csapadék pedig már fémszívének csituló szerkezetét is elérte. Üvöltene a fájdalomtól, ha nem lenne néma. Már semmi mást nem érzékel csak a riasztó feketeséget és a fülébe metsző sípolást, melyen néha még áttör a tudatába olvadó eső zaja és az az erőtlen női hang, amit már nem tud hova tenni. Ismerős, csábító, még ebben a pillanatban is forrósággal borzongatja a lelkét, mint egy felhevült érintés, egy perzselő szikra a dermedt halál torkában. Elhűlt végtagjai merevvé válnak, mint a holtak teste. Szemeit résnyire hunyja, mert már képtelen hasznát venni. Éjfekete pupillái mozdulatlanná fagynak az arany íriszek mélyén, fátyolos pillantása élettelenül szegeződik egy pontra, valahol a távolban, mint a vak ember tekintete, mely így búcsúzik a valaha látott, kápráztató világtól. Már csak testével érzékel. Minden egyes porcikája eggyé válik a lány megtört légzésével, mely elnehezült fémváza alatt fuldoklik. Megölhetné, ha nem mozdulna. Magával vihetné a felfedezetlen túlvilágra; megszabadíthatná a kínoktól és a fojtogató felelősségtől. Betarthatná az ígéretét. Visszavihetné a családjához, akik lelke valószínűleg már régóta elhagyta ezt az elátkozott világot. De mégis kinek segítene ezzel? Mit oldana meg egyetlen meilisi halála? Utolsó, felhördülő sóhaja valahonnan testének mélyéről szakad fel, amint megérzi, hogy a mellkasában rozsdásodó gépi szív emberi húsába mar. Egész testén végigörvénylik a fájdalom, mintha vénái lángra kaptak volna. Halántéka szétfeszül, elméjébe belehasít a kibírhatatlan érzés, mely darabokra cincálja gondolatait. Megkavarodik, majd újra eggyé válik gép és ember; az örökkévalóság foglyai. A fémszív felsikolt, fekete vére utat tör és felkavarodik a jeges esővízzel, melytől egész lénye zsibbadni és enyészni kezd. Belülről kezdi a váz felemészteni önmagát. Eltűnik a tér. Megszűnik számára a fent és a lent, az ég és a föld. Nem érzi már sem az esőt, sem a hideget. Nem hall semmit, csak a visszataszító némaságot, mely könyörtelenül a semmi felé vonszolja. Mindennek békésnek kéne lennie, most mégis retteg. Az emberi félszív még mindig mellkasában reszket, és nem engedi meghalni. Sejti, hogy már a földön hever, kicsavart pózban, mert távolról még feldereng a végtagjaiba maró, új fájdalom. Utolsó erejével résnyire hunyt szemeit erőlteti. Le akarja hunyni őket, hogy ne kelljen látnia saját vakságát, hogy legalább el tudja hitetni magával: pusztán azért néz szembe a feketeséggel, mert csukva vannak. Sértetlen gépizmai azóta is feszülnek a tettre kész akarattól, mert legszívesebben rohanna, segítségért kiáltana, vagy ha képes lenne rá, elvinné innen a lányt valahová, messzire – magával.

2010.05.09. 14:27 Khiara Laken

Karjaival reflexszerűen kap maga elé, álla mégis csúnyán csattan a lépcsőfoknak, ahogy kihúzzák maga alól a lábát. Mindene összeverődik, feje vadul cseng és sípol, a vér fémes ízét érzi szájában. Az eddigi esődobolás vak dörömbölésnek tetszik, mintha sajgó teste lüktetne bentről. Kívülállónak érzi magát. Fogait összeszorítja, hogy erőt meríthessen valahonnan az áttörhetetlen semmiből, de ekkor besüllyednek, és ahogy leérkeznek csak, kezd el lebegni a szaggató gyötrelemtől.  Már csak részletekre képes feleszmélni: hátába mintha szilánkok fúródnának – alig bír lélegezni mellkasával – amire még rá is taposnak – az elfulladt hang saját nyöszörgése – hogy a robot magasodik fölé – hallja a szavait, de mintha víz alján próbálna beszélni hozzá. Halkan hörögve próbál lélegezni, de csak a körülöttük heverő roncsdarabok porát szívja tüdőre. Gyengén pislákoló öntudatú, semmibe meredő szemekkel veszi ki azt a fájdalom ittas arc elmosódottságát, mely ezernyi pengével döfi szíven. Szájával némán tátog, hogy válaszoljon, de hang nem jön ki nyilalló torkán. Állán ronda horzsolás vérzik, ahol az ütés felrepesztette bőrét. A fölé hajolóból csepegő vízcseppek most úgy hatnak sebeire, mint tűztől lángoló nyilak.  A fiú nevét formálja ajkaival, szinte könyörgően – hogy vegye le testének terhét róla, hogy ébredjen fel -, mert már érzi a végkimerülés határát. Kiveszi, hogy a masszában már nem világítanak olyan démonian a fényes szemek, és ez ijesztő. A homály félelmetesen sötét, mintha maga a Halál térdepelne fölötte. Beborítja lelkét leplével, mely kétségbeesett és reményvesztett fuldoklásra ösztönzi.  Mozdítaná kezét, de azok béklyóban fekszenek lebénult teste mellett. A kiszolgáltatott, morajoktól és saját lélegzeteitől hangos, de szavaktól csendes másodpercekben jön csak rá, hogy várnak valamit. Hogy tennie kéne valamit, még ha teljesen beletört vagy beleőrült is. Hogy a teher őt is illeti – hiába harcolna tovább, a bosszúvágy és a düh már értelmetlenné vált ezekben a halál közeli pillanatokban. Nem tudja, mennyire esett rosszul a földre, és hogy a robot meddig bírja még felemésztett erejével. Nem küzdhet most tovább vele, nem tud rendes elégtételt venni, még ha mániákusan szeretné is. Legalább szembesítette az Elsőt azzal, hogy ő sem teljesen sebezhetetlen.  Olyan, mintha folyamatosan villámlana és dörögne, szíve rövid hatásszüneteket tartva vibrál, sóhajai tüdejébe marnak. Hunyorog, pupillái eltágultan merednek felfelé, hogy legalább a látszata meglegyen a megfakult farkasszemnek. Most minden akaratával öntudatát táplálja. Tudja, ha nem mozdulnak – ami most egy távoli csodának tűnik -, itt fogják bevégezni ezen a romos helyen, betemetve a törmelékekkel, a saját maguk elkészítette koporsóban. - Menj. Menj innen. – lélegez megfeszített állkapoccsal, elszorult torokkal. Sok mindent akarna még mondani, de nem képes rá; mindennél jobban akarja most, hogy legyen rajta úrrá a rettegés, mozdítsa a vázat, és menjen. - Nem akarom, hogy meghalj.  Égeti könnyfátyolos szemét a fullasztó, zápor szaggatta levegő, amely egy tömör testként ül meg közöttük. Ő sem akar még meghalni, de ez a megoldás – bevallotta bukását, hogy nem tudja megölni őt, és hagynia kell. Mintha a világ omlott volna rá, de még így is képes érezni azt, ami megengedi, hogy kiszolgáltassa magát a halálnak az ő lelkéért cserébe.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]