Új bejegyzés Frissítés

2009.05.10. 13:41 Suzuki Ai

- Hát csak ajánlani tudom hogy ne turtkálj a fejembe mert lehet hogy egy idő után megunom, és lehet hogy véletlenül bántani foglak... - hallja a lány halálnyugodt hangját. - Juj, most nagyon félek! - vág vissza neki ugyanolyan hangon, mint az imént a lány. Elkezdi piszkálni a haját, miközben a lány kis bemutatkozóját hallgatja. "Szóval Terra... nem tudom, nekem olyan érzésem van, hogy valamit nem mond meg! Bár lehet, hogy csak az én hülye megérzésem..." - Hogy mit gondolok rólad? Hát kedves Terra... nem szándékozom neked elmondani. Bocs, de ez van. Ha nem tetszik így jártál, kedveském! - gúnyos hangnemben válaszol Terra kérdésére. "Ez a kedveském olyan... nagyanyás lett. Na nembaj!" Gúnyos mosollyal szemléli Terrát, és megállapítja magában, hogy a csaj kissé kíváncsi. Kardjához nyúl, nem mintha harcolni akarna, csak hát nem igazán ismeri a lányt, így jobb a biztonság. Néhány percig csak állnak némán egymással szemben. "Francba! Szomjas vagyok! Ne már! Itt senkit se akarok bántani, magamat meg nem akarom felvagdosni! De muszáj lesz..." Még néhány perc csönd következik, közben Ai a kiszáradással küzd. Végül már innia a kell, különben itt halna meg. Elengedi kardját, és késéért nyúl, majd kisebb vágást ejt az arcán. A sebből a vér egyenesen a szájába csordogál, így különösebben nem is kell megmozdulnia. Rezzenéstelen arcal fürkészi Terrát, közben pedig iszik. Végül, mikor már eleget ivott, kezét a sebére teszi, ezzel próbálja elállítani a vérzést.

2009.05.10. 11:30 Lilien Loyd

"méghogy nem turkált..." -gondolja magába, de aztán Ai-ra néz, ugyanolyan nyugodt tekintettel mint ezelőtt. -Hát csak ajánlani tudom hogy ne turtkálj a felembe mer lehet hogy egy idő után megunom, és lehet hogy véletlenül bántani foglak...- jelenti ki halál nyugodt hangon, szinte már már érzelem mentesen. -Amúgy szólíts csak Terrának, itt születettem Meilisbe, és egy ideig itt is voltam, aztán elvittek és most megint itt vagyok. - zárja le a lány kérdésére a válaszát, próbálta olyan rövidre fogni amennyire csak tudta, bár lehet hogy így is kicsivel több információt adott ki magából. "Hm... kiváncsi vagyok mire gondolhat most, bár lehetséges hogy jobb is hogy nem hallom, sőt  örülök hogy nem hallok gondolatokat" -tűnődik el újra, bár eldöntötte magában azt is hogy jobb lenne ha leszokna erről a túl sok ábrándozásról, gondolkozásról, a végén ez fogja bajba keverni. De aztán ő se birta ki. -Mit gondolsz rólam? - teszi fel ezt az egyszerű kérdést, miközbe a fekete-zöld hajába túr.

2009.05.10. 10:57 Suzuki Ai

- Jól van, bocsánat! És nem turkáltam csak... csak megnéztem. - mentegetőzik. "Milyen vád ez? Én? Turkálni mások gondolataiban? Neeem. Na jó talán... de ez nem az volt!" - gondolja felháborodottan. A smaragdzöld szemű lányra emeli tekintetét, és az arcát fürkészi. Nemsokára a lány ajkait beszédre nyitja, Ai pedig figyelmesen hallgatja őt. -Társaság, mi? Sose volt társaságom, jobb is ha nincs, körülöttem mindenki meghalt... nincs szükségem barátokra, hogy azokat is elveszítsem, de azért köszi... - ezek a mondatok meglepik őt. Soha nem gondolta volna, hogy valakinek nincs szüksége barátokra. Igaz, egy ideig ő is elvolt barátok nélkül, de rájött, hogy barátokkal jobb az élet. Nem válaszol, erre nem tud mit mondani. De végül mégis megszólal. - Akkor... inkább semmi. - végül mégis abbahagyta mondatát. Kíváncsi volt, mit gondolhat most a lány, ezért újra "belemászott" a gondolataiba. "...mondhatom szép kis társaság..." - a lány gondolatának ezt a részét csípi el, de hirtelen mégis meggondolja magát, és inkább hagyja az egészet, hisz senkinek sincs joga puszta kíváncsiságból más fejében turkálni, ahogy az imént a lány fogalmazott. - Nyugodtan gondolkozhatsz, nem fogok a fejedben "turkálni", ahogy te fogalmaztál nemrég. Amúgy... ki is vagy? - vérvörös szemeit a lányra emeli. "Meg kell hagyni, elég furcsa kinézete van."

2009.05.09. 18:00 Lilien Loyd

Először kicsit meglepődve emeli smaragd zöld szemeim Ai-ra, végül elmosolyodik, és csak rázza a fejét. -Nem emlékszem hogy megengedtem volna hogy turkálj a gondolataimba, de amúgy gyógyítani nem tudok csak elsősegélyhez értek, nekem nem épp a gyógyítás a képességem...- mondja halk hangon. -Társaság, mi? Sose volt társaságom, jobb is ha nincs, körülöttem mindenki meghalt... nincs szükségem barátokra, hogy azokat is elveszítsem, de azért köszi...-mondja nyugodt tekintettel bár eléggé feltűnően szomorú hangon. Egy gyengéd lassú mozdulattal felemeli a jobb karját és a fekete, zöld csíkokkal tarkított hajába túr, mintha ki akarná fésülni, végül leengedi a kezét. "Tehát, ő egy gondolatolvasó, mondhatom szép kis társaság, az én gondolatolvasási képességem inkább megakar ölni engem mint hogy segítene... 5 kilóméter... és minden hang, minden gondolat a fejembe motoszkál, ha nem lenne zeném megörülnék... franc... nem kéne ijenekre gondolnom,végén ezt is kiolvassa" - eltűnődik magába, végül ismét enyhén megrázza a fejét és kiüríti minden gondolatát, de csak remélni tudja hogy a lány nem hallotta meg, nincs szüksége arra hogy sajnálják vagy beszóljanak neki, ezért.

2009.05.09. 10:04 Suzuki Ai

- Bocs, nem láttam, hogy ott vagy... - hallja Daniel hangját. - Semmi baj. - miután látja, hogy Daniel halványan elmosolyodik, ő is ezt teszi. Nem sokkal később meglátja a feléjük közeledő Mizukit is. "Na, ő is itt van. Még a végén itt tömeg lesz." Mikor Mizuki odaér mond valamit, amit Ai nem ért, talán mert nem igazán figyel oda. De amikor Mizuki elveszti az eszméletét és a földre zuhan, ő is ráirányítja figyelmét. A következő pillanatban már az ismeretlen lány segít az eszméletlen Mizukin, aki felébred és elhúzódik tőle. "Nocsak... valaki nagyon fél az idegenektől..." - Na szép... ismét segíteni akarok és ismét mit kapok... - hallja az ismeretlen halk beszédét. "Vajon most min gondolkodsz?" Kíváncsi a lány gondolataira, ezért aktiválja gondolatolvasó képességét, és minden figyelmével az ismeretlent böngészi. "Így segítsek én bárkinek... persze most morgok magamba, de úgyis folytatom tovább" - hallja a lány gondolatait, majd elmosolyodik. Lassan "kiszállt" a lány fejéből, majd teljes nyugalommal a többieket kezdi nézni. Egy kis szellőt érez, ami kissé megmozgatja haját, de nem foglalkozik különösebben a szellővel. - Na jó, ismeretlen vagyok igaz, de valaki elmagyarázhatná hogy mi a fene történt, talán tudnék segíteni... - hall egy idegesebb, halk hangot, majd a hang irányába néz. Nem válaszol a lánynak, csak nézi őt. "De miért is foglalkozom ezzel, már megint? Legjobb lenne ha eltűnnék... minek kellek én ide?" - újra hallja a lány gondolatait. - Hé! Ne menj el! Te tudsz gyógyítani, nem? Ha igen, kellesz. Ha nem, akkor is, hiszen a társaság mindig jól jön, nemigaz? - hangja kedves volt, ilyennek még senki sem látta. "Úristen! Mióta lettem én ilyen nyálas, jaj gyere velem, szeretek barátkozni típus? Basszus! Kezdek megváltozni..."

2009.05.09. 01:38 B.F.

Khiara Laken, Shocer Deron és Coozen Sana mostantól már Norlana-ba írnak.

2009.05.09. 00:26 Coozen Sana

Hatalmas robbanás, a kettészakadt robotszilánkok pengeként fúródnak a falakba, vészes csikorgással tépve fel annak titánium keménységű felületét. Egy fegyver csöve villan látómezejébe, melynek végén Khin sziluettje bontakozik ki a neonszerű fényáradatból, melytől szíve ingerült méregtől égve dobog fel, kétszeresére gyorsítva magát. - Hagyd abba ezt az undorító játékot Te ócskavas! - egy keményen csattanó pofon éri hirtelen Khiara arcát, miután dühtől fújtatva sétál egyenesen a fegyver csövének, mindennemű szemrebbenés nélkül. Fülében hisztérikus szívdobogása üvölt, ki akar jutni, frusztrálja az egész hajó, hányingerével küszköd, ahogy gyilkos pillantását méltóságteljesen és büszkén a cyborg elvörösödött szemeinek mélyére fúrja. A szobában vashalmok fekszenek szerte szét, a navigáló robotok már végleg kisültek a dobhártyarepesztő, rendszerromboló sípolás következtében. A végtelen eget hasító hajó immár önállósult robotpilóta módra állt, néhány pillanatnyi rövid ereszkedés után, mely olyan gyenge volt, hogy észre sem lehetett venni a váratlanszerű süllyedést.  - Szép munka... - dünnyögi előrehjatott fejjel, idegességében fogait csikorgatva, ahogy élettelen lépteivel eltávolodik a lánytól. Még mindig magán érzi fegyverének csövét, de már egy pillanatra sem képes törődni vele.  - Úgysem teszed meg Laken. Nem kockáztatnád mindazt amit elértünk egy ilyen ostoba húzással. - fájdalomtól égő karját összekulcsolja a háta mögött, ahogy rezzenéstelen arcal, vizsgálódva kipillant. A motor könnyed zúgással repíti a hatalmas acélmonstrumot, a műszerek hangatalnul villognak jelezve a készenléti állapotot a rohamosan közeledő ereszkedéshez Norlana központjában, az álomváros szívében. Üvegről visszatükröződő, vérfertőzte arcának tükörképe mögött lassan megpillantja a felhők mögött bujkáló, odafentről még homályba burkolt város körvonalait, ahogy szinte vörös tűzben ég a benne lüktető élettől, a színek eggyé máló, kavalkádszerű villódzásától. A toronyméretű, ébenszínben játszó, bonyolult felépítésű házak magasán gigantikus kivetítő sugároz épp egy üdítőreklámot; szemei felcsillognak ahogy beleborzong a gyönyörbe. Megpillantja a vetítőfelület tükörprizmáinak színeit, amint azokon újra és újra megtörik a fény, halovány napsugárcsíkokkal, s foltokkal babonázva meg a lenyűgöző hatást keltő, törhetetlen üvegburkolattal bevont házakat. Résnyire nyitott ajkai megremegnek, ahogy visszatartott lélegzettel folyt el egy meghökkenő sóhajt. Érzi, hogy szemei égni kezdenek, mintha életében nem járt volna még ehhez hasonló helyen, s képtelen lenne betelni a látvánnyal, vagy feldolgozni azt. Szebb, mint amire emlékeztem. Gyönyörű… és halálos. Akár a forró hőben nyíló Leander, mely szépségével csábít, színeivel gyönyörködtet, de mindaz melyet magában tart - az a méreg, mely a szirmain ömlik át, néma lélegzetében lüktet –visszavonhatatlan, s kegyetlen halált hoz. Utoljára Norlanaban látta a színek mindegyikében pompázó növényt, fanatikus kertészek védelmező ujjai között, ahogy szemükbe az ámulattal itatott imádat égett. Rabul ejtette őket, megrészegítette, s elvette az eszüket. De ezúttal nem a virág, hanem Norlana. Mindannak centruma, mely ennek a mű térnek életet, s lehetőséget adott. Norlana - a Fekete Mennyország. Tárt karokkal vár minket. Hív… Csalogat. Könnyű prédák vagyunk, ahhoz hasonlóan, ahogy a kísérleti nyulakat csalják ketrecbe egy falat csábító, nélkülözhetetlen ételszelettel. Elmélázva vonja össze szemöldökét, vörösre színeződött ajkába harapva, amint arcán újra végigárad az a határtalan komolyságáról árulkodó vonás, mely a napok folyamán a kínzó érzelmek határása már régen nem villant fel tekintetében. Kiszáradt torkában megérzi a vér ízét, mely most nem telíti el vad elégedettséggel. A saját véréről van szó, de teste már annyira kong szükségtelen ürességétől, hogy meg sem érzi a gyomrát folyamatosan görcsbe rándító fájdalmat, mely acélpengeként vergődik, újra és újra fordulva az életet adó folyadékért – legalább néhány cseppnyi hűsítő vízért. Egész arca együtt lüktet a fájdalommal, mely gondolatait is szépen lassan lezsibbasztja. Kialvatlansága egyre inkább urrá lesz testén, ahogy a sokk utóhatásai néha apró rántást mérnek fáradt szemhéjára, vagy vérben úszó ujjaira. Hallgatózni próbál, bármilyen rebbenésre vagy jelre, melyet pillanatszerű gondolataiból kizökkenve hallhat még a félrobot mozgásából, gyilkos szándékából mely félfém testét a végletekig hevíti. De saját elméjének zúgásán kívül, a csodálaton kívül, mely hirtelen remegő érzettel lepi el a testét; mindezeken az eltompult érzéseken kívül mást már nem képes érzékelni a külvilágból.

2009.05.08. 23:56 Khiara Laken

Lassan veti meg bakancsait a maga alatt zúglódó fémpadlón.Gépies testének pontjaiba vissza-visszatérnek haldokló érzékei; amint gerincébe belenyilall a fájdalom,vastag kabátja takarta hátán is átérzi a mögötte kúszó,ablakon átszűrt sugarakat,hallja a vezetőüléshez szíjazott,alacsony síkra programozott navigálórobotok kezelte hajó pittyegéseit.Pislákoló öntudattal támasztja ki ólomsúlyú testét szabad kezével,tüzelő szemeit a hadnagy egyenes hátán pihentetve,mely gyengén pulzáló adatokban fürdik.Bordái körülölelte szerkezete ritmust diktál feszengő végtagjainak,hirtelen érzi meg a mellkasába mélyített idegenséget,a taktusát verő Norlana apró töredékét,amely mérgező,rozsdás vérét keringeti hamis csövei,és valódi vénái keresztezéseiben. Megremeg a nyakába mélyesztett,norlanai gyors-átprogramozó miatt rátörő hullámoktól,mire teste egy újabb érces borzongás kíséretében eltompul; az utolsó,amit érez,a vértől és piszoktól mocskos arca,melyen egy eltorzult vicsor tör utat magának.Teljes érzéketlenségében elméjének csak töredékeit képes józan ésszel felfogni,egyáltalán nem érzi,csak gondolni képes a félelemre.Féli a testén eluralkodó robot lelkét,amely keveredni próbál az övével,lemondóan suttog a fülébe,adja fel,ne kűzdjön feleslegesen,engedje át végleg magát. Makacsul,vénái érces sistergéneinek közepette préseli össze repedezett ajkait,miközben zúgva forgatja meg a szemére eresztett vörös fügönnyön át pulzáló tekintetét. Súlytalanság.Egy bepillantás a végtelen,néma űrbe.Csillagok nélküli pulzálás. A következő kép,melyre józanul feleszmél,egy hosszasan végignyúlt árnyék az őt körülfonó fényekben,ahogyan meredten nyújtózik a hadnagy felé.Baljósan kúszik fel méltóságteljes hátára a hasonlóan erős tartásról tanúskodó,bíborfeketés körvonal,amely most hűvösen libben meg,kísértetként tornyosul a tiszta levegőt borzolva.Úgy mozdul,ahogyan ő; szinte észrevehetetlenül,tökéletes némaságba burkolva nyúlik ki az árny oldalából a karja,körülfonja az áldozat széles vállait.Fogva tartja őt,nem ereszti el többé. Gépies tökéletességgel emeli maga elé a cyborgok kezére szabott fegyvert.Ujjai kecsesen simulnak nehéz felületére,miközben a külvilág siváran elzárkózik maga elől,érzéketlen lelke öntudatlanul cselekszik a betáplált programnak eleget téve.Rideg kezeit kattinásra fordítja.Most... Még több adat fut a távolban.A vörös homályba vesző alakok megtorpannak a hadnaggyal szemben.Élesen arra veti vibráló szemeit,majd tekintete ismét megpihen a cyborg hátán,melyen a saját árnyéka játszik egy mozdulatlan darabot. Ujjai megállnak a fegyver töltőcsövén.Vár.Szinte látja a vezér hamis ajkain játszó gúnyosságot,hiszen prédái tálcán kínálják fel magukat neki.Végtelennek tűnő,monoton zörejek tarkítják a tapintott feszültséget és a lemondást. Az egykorvolt nő könyökei megfeszülnek; megtölti fegyverét.Előreszegezi.Céloz. A másodperc töredéke alatt mozdul,tökéletes összhangban a robottal.Keze végigfut a cső töltésén,bepattintja,lőkeresztet mér.A szívdobbanásnyi időben körvonalazódik ki nyomás alá tett fejében a kép,amely a hadnagy emberien összezavarodott profilját mutatja,ahogyan hátratekint a hangra vállai felett. Deaktiválás.Rohadt ócskavas. Néma robbanás.Csavarok és zsinórok csapódnak vissza a fémfalakról,elektromosság és hangtalan sikolyok vegyülnek a tiszta levegőben,bemocskolva a fémkabin minden szegletét.A szívénél átlyukasztott cyborg vergődve tűnik ki Khiara látóköréből,ahogyan eddig a méltóságteljes tartás pillérjeit adó térdei megrogynak,s a test elveszik saját alkatrészei,sistergő üzemanyaga ölelésében. Vörösen pulzáló pillantását a hadnagy hűlt helyén pihenteti.A megfagyott levegőt mélyen átszelve tekint a vezetőkabin szájánál álló szökevényekre,az őket körülfonó adatok jelzőértékű utasításaira.Vonásait keményen szegezi előre,arcizmai nem rándulnak meg egy pillanatra sem,természetellenesen kemény tartással áll,mintha minden csupán illúzió lett volna.Fegyvere gépiesen mutat maga elé,meg-megrángó izmai nem mozdulnak.Vár.

2009.05.08. 21:09 Lilien Loyd

-Na jó, ismeretlen vagyok igaz, de valaki elmagyarázhatná hogy mi a fene történt, talán tudnék segíteni... - motyogja szinte már úgy tűnhet hogy magának mondja, de mások is hallhatják kicsit idegesebb hangját. Aztán a szellő őt is eléri, de valójában nem igazán törődik vele, az jobban foglalkoztatja, hogy miért nem hagyják hogy segítsen nekik, Dan tarkója elég rossz állapotba van, ez neki is feltűnt pedig nem orvos. "De miért is foglalkozom ezzel, már megint? Legjobb lenne ha eltűnnék... minek kellek én ide?" - gondolja magába majd egy pillanatra lehunyja a szemét és egy szomorkásan sóhajt. Aztán végül újra a többieket szemléli, de csak a távolból, semmi kedve mostmár közelebb menni, úgyse látják őt jó szemmel. Ugyanis neki az hogy elutasítsák a segítségét olyan mint egy "menj a francba és többet ne is lássalak" mondat.

2009.05.08. 20:34 Shocer Deron

A hirtelen lökéshullámtól, megmerevedett lábai lendületet nyerve lódulnak meg a zavart gépsereg felé. Fegyverként használt ujjvégei suhannak végig a robotok oldalán, ahogy halad mellettük, s az előtte kínban úszó katonák válla fölött megpillantja a vezérlő kabin bejáratát, ahonnan immár megszűnt a folyamatos utánpótlás érkezése. Halványan érzékeli Coozen fájdalmas felkiáltását, ám tudja ,hogy ha most hátrafordul lehet nem lesz több lehetősége támadni. A tenyeréből pattogzó, fénylő szikrák fénye ütemtelenül villan fel arcán , ahogy a körülötte elterülő gépek kétségbeesetten vergődnek, majd végül mozdulatlanságra ítéltetnek. Rendben… Mindjárt végzünk… Hevesen kapkodja levegőjét, mialatt kezét térdén támasztja , össze szűkült,fájdalmat sugárzó szemén át már látja a fénylő neonok takarásában megbújó parancsnoki számítógépek sűrű felvillanásait, ám a levegőben zengő rezgésekhez egy karcos,éles hang társul, ahogy Coozen, maszkját a tömör falhoz csapja. Kitámasztásából féltérdre rogy, eközben füléből egy vékony vérpatak csordul ki. Saját tűréshatárával dacolva pillant fel, mikor érzi a mellette elsuhanó enyhe légáramlatot, melyet a lány sebes rohanása támaszt a parancsnoki kabin felé rohanva. Elsuhanó alakjának élei már csak halovány vonalakként mozognak vörösessé vált szemében, s hirtelen megakad tekintete a hűvös fémpadlózat egy pontján, ahol Coozen karmazsin vére tűnik ki a kemény szürkeségen. Gyerünk már… Gyerünk te szerencsétlen….  Állj már fel!! Kiáltozik önmagával, eddig megfeszült ujjait most erősen ökölbe szorítja, majd meg-meg botolva a lány után rohan. - Hé! Várj... már…meg… - szavait elfolytja a zavaró némaság, ahogy a kabin ajtóba érve, egy sokkal nyugodtam környezetet pillant meg, ahogy eltűnnek a szigorúan vezetett, fénycsíkok és a vakító világosságot egy hatalmas ablak pótolja a vezérlő robotok előtt. Tekintete egy fejlettebb ellenség felé húzódik, ki magabiztos gúnnyal teli pillantása egyenesen rájuk szegeződik. Meg se rezdült a hangoktól? Ez nem egy egyszerű gyalog az biztos. . A félhomályban egy másik fegyver csillanására lesz figyelmes a vezető gép közelében,majd feltűnik Khiara éles, mélykék szempárja.

2009.05.08. 17:07 Mizuki Sawa

Először Lilienre néz, aki visszahúzodott. Nem akarta megbántani, hiszen kedvesnek és segítőkésznek tűnt, de ő ilyen. Szívesen elmagyarázta volna neki, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, de úgy gondolta, nem túl jó ötlet olyannak elmondani, akit nem is ismer, és semmiképpen sem, hogy nem csak egyedül van. Egy darabig még csendben nézi, aztán lassan ismét Daniel felé fordítja a fejét. Figyelmét nem kerülte el, hogy a fiú felszisszent, amikor a falnak támaszkodott, se az utána követő szellő. Behunyta a szemét, és élvezte az enyhe fuvallatot, aztán megint a fiút nézte. -Mizuki. - válaszolta ugyan olyan hűvösen, mint a fiú. - Ami pedig az első kérdésedet illeti... - Legszívesebben kiabált volna a fiúval, az össezs felgyülemlett feszültségét olyan jó lett volna kiereszteni rajta, de most nem votl erelye hozzá, hogy kiabáljon, eléggé lefrasztották a sebek. Mélyen belélegezte a levegőt, és nyugalamt erőltetett a hangjára, még jól jöhet neki a fiú. -... nos nem hiszem, hogy nagyon rád tartozna, de azt hisezm nincs más választásom. Fel akarok jutni. - Mondta végül, és közben a fiú arcát szemlélte, amin semmi reakciót nem lehetett eddig észrevenni. Ahogy így nézte, elképzelte, hogy nézne ki fölötte egy kis esőfelhő. Fáradtabb lehetett mint gondolta, mert mikor jobban odanézett, észrevette, hogy tényleg ott gyülekszik a fiú fölött a felhő, és lassan elkezdenek belőle csöpögni az esőcseppek. Viszont ahhoz, hogy eltűntesse, se ereje, se kedve nem volt. "Nem árt neki, ha egy kicsit lehűtik..." Gondolta magában kicsit bosszúsan, majd az egyik árnyékolt falnak dőlt.

2009.05.07. 21:08 Coozen Sana

Szavak nélkül mér erőteljes taszítást a fiú hátára, melytől bénult tagjai hasznavehetetlen bábúként előre lendülnek, hangos sistergéssel gerjesztve energiahullámot az előtte álló cyborg körül. Arcára riadtsággal vegyült undor ül ki, ahogy állkapcsait élesen megfeszítve fogait csikorgatja, s nekilódul, mintha utolsó ütközetébe rohanna. Már nem érdekli mi lesz vele, eluralkodik rajta a végtelen düh és gyűlölet, az a helyzet melyből sötétben tapogatózó lélekalakjának kezei képtelenek lennének kiutat találni. Norlana legyőzhetetlen. Norlana hatalmas. Norlana erős. Norlana kegyetlen! - üvöltöznek a hangok a fejében, megállás nélküli monotonitással, mintha csak egy félrobot késztetné vérét a felpezsdülő, vad dühöngésre. Ruganyos, párduc szerű ugrással vetődik neki az előtte zavarosan álló félembernek, kinek kezében most meginog a lőfegyver, ahogy a lány lábfejei acélkeménységű bordáiba fúródnak, s térdeinek élét ólomsújként érzékeli fölrde csatttanó vállain, ezzel fékezve kitörni kész, erőteljes mozgását.  Felüvölt, mikor először halántékán, majd megfeszült arccsontján érzi csattanni a fegyver fémes keménységű élét; bőrén megérzi vérének lágy áradatát mely képzeletbeli érintéssel hűti az arcán felhasadó, égető horzsolást. Érzi, hogy állkapcsa keservesen roppan egyet, ahogy visszatér rendes állásába, ajkaival halkan tátog levegővétel után kapkodva, miközben elhomályosult pillantással követi végig rendezetlen pillantásaival a férfi fegyverrel hadakozó, kapálózó mozdulatait. Egyik tenyere keményen a robot keményborítású nyakára feszül, míg másik kezében egy apró, hegyes tőr villan fel szétszaggatott kézvédőjének ölelésében. Húsbamarkoló, fröccsenő hang tör utat magának, ahogy a cyborg olajtól forrt vére füstölögve ömlik ki nyakából, akár a felhevült, ébenszín szurok. Karjára hullik, égeti bőrét, de ajkait most szorosra zárja, viaskodva saját, riadtan lüktető mellkasával, mely sikoltásért verdes, szívével együtt, akár egy elfogott madár, mely a szabadságra szomjazik.  Bőrén még mindig a fekete szín anyag ég, érzi az elektromosságot, a kiálló drótók hegyén, mely a cyborg nyakából meredezik szerte szét. Ellenségének karja most újra előre lendül, izmai viszont hirtelen reflexbe rándulva állítják meg az újabb támadó mozdulatot, kicsavartan vetve hátra a végtagot, mely tébolyult sortűzbe kezd, gyilkos lövedéket küldve mindenkire, akit ér. Mögöttük két cyborg veszti el lába alól a talajt és rogyik össze, mások kínokkal telve hördülnek fel, mikor Coozen újra markába szorítva a maszkot, üveg felszínét az acélfalhoz csapja. Szilánkjainak éle mélyen vág kezébe, csapzott haja előre bukik, ahogy teste fájdalomtól aléltan előre lendül a félrobot élettelen teste fölött. - Rohadjatok...meg. - préseli taglaltan vérző ajkai közül már gyenge suttogásba fúlt, szitkozódó szavait, amint a sípolás még erősebbé válva kényszeríti térdre a szinte tökéletessé fejlesztett géphad alakjait.  Egy pillantást sem vet Deronra, lábai önállóan húzzák állásba testét, lélekszakadva a vezérlő felé hajszolva fájdalomtól tomboló végtagjait.

2009.05.07. 20:23 Daniel Barth

- Daniel, igaz? Elvitték őket? A többiek fennt vannak? – kezét lekapja zsibbadó tarkójáról, majd lassan, szinte észrevehetetlenül bólint. - Mért érdekel? – néz rá a lányra, azonban nem tesz semmiféle felesleges mozdulatot. Néhány bizonytalan lépést hátrál, míg háta nekiütközik egy, a naptól átforrósodott kőfalhoz, mire halkan felszisszen, de arcán továbbra sem mutat semmilyen érzelmet. A kihalt utcán hirtelen söpör végig egy hűvösebb szellő, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan abba is marad. „Hát ez meg mi volt?... ... Najólvan... Én tiszta őrült vagyok... Mostmár egy hülye szellőről is rosszakat feltételezek...” – sóhajtva kezét kezdi tördelni, melynek hangja idegenül hangzik vissza a falakról, aminek hatására abbahagyja. - Ja, egyébként hogy is hívnak? – kérdezi hűvösen

2009.05.06. 22:14 Shocer Deron

A kínzó, süvítő hang továbbra sem csillapodik, fájdalomtól megtört lábaival ingatagon lép jobbra-balra ahogy tiltakozik saját teste merevsége ellen. Szemei előtt fantomként lebegnek a rikító fénycsíkok. Érzi a talpa alatt halvány ütemmel verő lány lábainak dobbanását ahogy mellé ér, s kezét hirtelen vállára teszi, így kitámasztva legyengült testét. Vontatottan Coozen irányába hajlítja fejét, tágra nyílt,kétségbeesett tekintetét a lány mozgó ajkára irányítja, ám az éles sípszó nem engedi a hangokat elérni felé, csupán néhány artikulált szót ismer fel. Határozz, töretlen arcán most egy halvány mosoly jelenik meg, mely láttán szíve pánikszerűen ugrálni kezd mellkasában. Életben kell, hogy tartsalak. . . én felügyelek rád. . Visszhangzanak fejében az ismerős szavak, melyek felidéznek egy rég elfeledett kellemes csengésű hangot, egy személy hangját, kinek emlékét csupán sötétség és vér övezi. Úgy látszik, tényleg igaz, hogy minden rossz dolog megismétlődhet. Fogait szorosan összezárja, majd egy határozott lökéssel eltávolítja magát az őt segítő Coozentől. Az újra sorba rendeződött cyborgok, ugyan úgy mint pár perce zavartan állnak előttük, fegyvert tartva remegő kezükben. Szemmel láthatólag ezeket már nem viseli meg annyira az éles rezgés hullám mint az előző adagot. - Nem épp a legjobb pillanat arra hogy támogatgass..ezek..ezek egyre többen lesznek….- suttogja elhaló hangon, mialatt kezeiről küzdi le barna pigmentű kesztyűjét, majd lassan mellkasa magasságába emelt kifeszített tenyérre indul meg a megfeszült mimikájú ellenség felé. Így talán kicsit hatásosabb, mintha csak nekik dőlnék…  Csupán pár centire van tenyere az egyik robot karjától, mikor ajkain egy néma kiáltás olvasható le. Növekvő kínjának okozója, most az elhagyott börtönük ajtaja előtt hever, s lemerülésének közeledtét jelezve hirtelen felkiált sivító hangján. - Ha…ha adnál most e… egy kis lökést azt…m..megköszönném…- remegő,vörös színben játszó íriszével a lány felé pillant, eközben egész teste, akár a lemerülést jelző készülék erős remegésbe rándul, mozdulatlanságra ítélve őt.

2009.05.06. 18:41 Coozen Sana

Ujjainak görcsös szorításában szövi számára néma dallamát a légzést segítő készülék, melynek süketítő suttogásaiból csak a berezonált felület remegését érzékeli, amint az feszültséggel telve tudatja gazdája számára, hogy a maszk vészesen alacsony energiaszintre ért. A meghökkenéstől még mindig rendezetlenül lélegzik, szívdobbanásai ki-ki hagynak, ahogy fátyolos, acélszín szemeivel előre mered, mintha csak a távolba révedne, egy ismeretlen, láthatatlan idegent szemlélve. A félrobotok tébolyultan, remegő fémkezüket fülükre tapasztva vágódnak el, hatalmas zörgés kíséretében, mikor Deron sötétszínben vibráló alakjára lesz figyelmes az égető, világosságtól vakító folyosón. Neontól fénylő pupillái elkerekednek, ahogy még mindig, félig feltartott kézzel méri végig a fiú fájdalomtól gyötrődő alakját. Hangját sem hallja közvetlenül, ajkainak mozgásán túl, csak pillanatokkal később jut el füléhez a nehézkes szavak értelme. A sikító, üvegborítású maszk könnyedén csúszik nadrágzsebének mélyére, ahol tovább folytatja kíméletlen előadásának gyilkos szimfóniáját. Érzi, hogy lábaiban fékevesztett energia pulzál, borzongással töltve fel porcikájának minden szegletét. Shocer lassan halad, így észre sem veszi a megtett távolságot, mikor beéri, s kezei vállára csúsznak, hogy a fiú átvethesse egyik karját az övé fölött. Ingatag felsőtestének szabad jobbkeze feszül, hogy elgyengült mozgását egyenesben tarthassa.  - Álmodozz máskor, most nincs rá idő. És attól még, hogy nem vagyunk társak életben kell, hogy tartsalak. - hangja feszült élű, határozottsággal telt, azonban mélyén most ott bujkál a gúnynak egy könnyedebb formája, mely megfeszült ajkait egy tétova mosolyra húzza. - Tudod a saját kudarcomnak élném meg, ha véletlenül itthagynád a fogad. Szokj hozzá, hogy most én felügyelek rád Der... - dacosan a magasba emeli tekintetét, ahogy szavainak elmúlásával meghallja a közeledő gépsereg felmorajlását. Egy pillanatra sem torpan meg, az ő füleit szinte kényezteti a cybortesteket gyötrő, sivító hang, melynek lüktetéséből már háttérzajként meghallja, ahogy a szorosra rendeződött, megszervezett csoport egy pillanatra megtorpan, s ziláltság lesz urrá tagjain.

2009.05.06. 11:08 Khiara Laken

Köhögve gyűri maga alá elzsibbadt végtagjait,hunyorognia kell a belső visszhangzásoktól,melyet a fegyver csapódása váltott ki szédelgő fejében.Jobb felkarját vaktában tapasztja perzselő arcára,még érzi a fegyver nehéz csapódását,ami felrepesztette vonásait,széthorzsolta bőre felületét. - Deaktiválás....deaktiválás... - A tompa,dühös lüktetésén túl érzékeli csak a monoton hangokat a padlón ömaga körül.Mellkasa erősen zúglódik vékony vonalakban repedezett,meggyengült bordáitól,fakóvörös tincseit lomhán félredobva emeli állát oldalra.A lábukról ledöntött cyborgok együtemű mozdulatokkal emelkednek fel; egyikőjük szétszakadozott lábán pislákolva törnek többfelé a fehér derengésű fényfoltok,ahogyan határozottan féltérdre ereszkedik mellé. - Menj...menj már innen... - Ujjai reménytelenül kapkodnak a levegőben,kétségbeesetten igyekszik maga mellől ellökni az érte nyúló cyborgok homályba burkolt képeit.Mélyről felszakadó sóhajokkal próbálja fenntartania öntudatát,ám a következő,ködös villanásban a robotok már nincsenek sehol mellette,mintha csak a parancsára engedelmeskedtek volna. A dobogó pillanatokban eszmél csak fel,hogy valójában elemelkedtek előle,s most rendezett sorokban,fegyvereiket előreszúrva tágítanak a vezetőkabinból elvezető folyosók irányába.Amint az utolsón maradt test is elhúz felette,meglátja a még mindig ugyan ott álldogáló,méltóságteljesen feketéllő sziluettet,akire a katonák valójában hallgattak. - A foglyok erősek.Maszkokkal,és elektromos kisülésekkel támadnak. - Kifejezéstelen gúnyosságot vél felfedezni az ugyancsak fegyvert markoló hadnagy irányából.Fél arcát a tenyerével eltakarva egyenesíti ki a fémfalnak ütődött gerincét,az életbe vissza-visszatérő tekintetét le sem véve a vörösen pulzáló szempárról,és a fegyverről,amelynek csövén a felszakadt fémbevonat jelzi az arcán végigszántott sebet. - Gyártásom az ilyeneket elutasítja.A besoroltakat kiiktathatják,de engem sohasem. Tudja,hogy igaz,mert nem képes hazudni. Norlana mindenképpen akart egy új példányt a  legyártott katonák,a besoroltak közé,akik engedelmeskednek,és akik eleget tesznek a parancsnak – az egysíkú program. A hadvezér mindenképpen tökéletesebb.Norlana bábja,aki bábként rángathatja az egysíkot.Félönálló gondolkodás – a kétsíkú program. Reménytelenül veri újra térdét a kemény padlóba,mikor a felálással próbálkozik,homályban tapogatózva keresi a vezető körvonalait.Lüktető elméjére ismét rászáll a sűrű köd. Nem lehet megsemmisíteni.Csak fel kell tartóztatnom.Hárman talán már sokan leszünk neki... Nyögve eszmél a karokra,melyek gyengéden,szinte gondoskodóan lehúzzák őt a földre.Fagyott ujjak matatnak sajátjánál,vaktában,félig előhúzott fegyverét emelik el előle.Sérült gerince mentén végigfut a borzongás,ahogyan megérzi félig kibontott kabátja súlyát,szabaddá tett nyakán a hűvös érintést. - Norlana küldi a számodra.Vedd előlegnek. A női csengéseket egy kellemesen hűvös,vasból készülhetett tárgy nyomódása szakítja félbe,melyet dobogó ütőeréhez szorítanak.Megkattan.Átöleli húsát. Kínzó fájdalom.Elemészti őt a fékezhetetlen tűz,amely most testét nyaldossa.Felperzseli érzékeit,elhamvadt füleivel sikításait hallaná,de nincsenek ajkai,mellyel megformálhatná a szavakat,nincsen torka,mivel hangot adhatna fájdalmának. Hosszú,végtelennek tűnő kínzó órák múlva csak tudja a néma zokogásában égő szemeit felnyitni.Végtagjai együteműen zsibbadnak,jéghideg vizekben hánykolódik,a hullámok vadul dobálják tehetetlen testét,s hányingere felszakad gyomra legmélyéről.Vörös tájakat lát a parttalan óceánon túl,a felette húzódó felhők bíbor fényeket festenek alaktalan körvonalaira. Mennydörgés.Fokozatos csitulások.Szeretne visszajutni a vízbe,érzéketlenné tenni ólomsúlyú testét,de úgy tűnik,végleg kemény partot ért.Remegő ujjai tapintják a síkos talpazatot,ám a vérvörös fátyol nem tágít élesedő szemei elől.Zúgó fejjel forgatja tekintetét,süket fülekkel hasítanak elméjébe az óráknak tűnű pillanatok,a hadnagy képe,amint méterekkel elötte,a kabinbejárattal szemben áll,s fegyverét maga elé tolva várja,hogy teljesíthesse tévesen átprogramozott,félöntudatú saját célját. Rosszul programozták a zsarnoki becsvágyát.Felülkerekedett.Norlana gyönyörű,de ostoba. Norlana nevét visszhangozva ereszkedik féltérdre véres fátyolban játszó tekintetével,melyet egy pillanatra sem emel el a hadnagy hátáról.Zöld adatok futnak le,a gyártási szám,a cyborg testére írt kód. Belső vívódásától torz vonásai megránganak,gúnyos mosolya egy halvány vicsorrá fajul.Lassan emeli érzéketlen karját kabátja belső zsebébe; teste már nem sajog többé,erőt érez,hatalmat merít abból,amelyet a vezér adott neki a téves tudatán kívül.Némán kapaszkodik fegyvere markolatába,élesen tekint a szökevényekre várakozó hadnagyra,s vár,hogy saját,kétsíkú bosszúvágyát is csillapítani tudja.

2009.05.05. 21:36 Shocer Deron

-Fedezz. - üti meg fülét Coozen ismét dermesztővé vált határozott hangja,majd nyugodt léptekkel a földre hullt,véráztatta kabátjához sétál. - Értettem. – suttogja halkan maga elé, mialatt leereszkedik az eldobott ruhadarab mellé, lélegeztető maszkját kezébe veszi, s  úgy szorongatja mint élete utolsó reménységét, ám egyben mint létezését nehezítő kínzó eszközt. Szorosan Coozen nyomában járva figyeli őt ahogy a gép magatehetetlenségét kihasználva próbálja felnyitni börtönük vas ajtaját. - Nem tudni mi vár ránk odakint, ha felnyílik az ajtó. Légy résen ha lehet. – szemükben felvillan az íriszleolvasó  smaragd fénye ahogy rövid ideig bevilágítja a cellát. - Heh, most úgy beszélsz mintha most társak lennénk. - veti oda a lánynak szarkasztikus,suttogó hangon, mialatt halk nyikorgással feltárul előttük a tömör fém ajtó, vakító fényáradattal zavarva látásukat. Szeme hamarosan megbarátkozik a rikító világossággal, ám ahol az előbb üresség tátongott, most pulzáló vörös szempárok jelentek meg előttük, akár a fehér vászonra hulló vörös vércseppek. A feszült pillanatokat egy számára ismerős, dobhártyaszaggató statikus zörej szakítja meg, melynek éles hangja egészen elmééig hatol le. Mozdulatlan testét kínnal teli remegés keríti hatalmába, szemében vadul jelennek meg a vöröslő erek, szinte már elrejtve szemfehérjét, s egy hosszú pillanatra a cellaajtónak támasztja vállát.  Ez. . .Na ez most felkészületlenül ért. .  Gyengülő szorításából Coozen elé ejti saját maszkját, ezután bizonytalan, gépies mozgással indul meg az ugyancsak zavarodott, kínokkal küszködő cyborgok felé. - N..Ne mozdulj egy kicsit, r..rendben..? – pillant el válla fölött szélesre kipattant, remegő szemhéjjakkal, egyenesen a lány tekintetébe fúrva sajátját. Lassan,vontatottan közelíti meg a magatehetetlen gépeket, majd föld felé lógó, fedetlen karokkal halad el a szoros sorban álló robotok mellett, kik a hirtelen áramütések sorozatától a földre rogynak. Szótlanul, megállás nélkül halad tovább a szembántó neonsorok vonalán, levegőjét szaporán kapkodja, s minden egyes kilégzésekor háta előrébb borul. - Gyerünk már!!! – kiáltja ingerülten maga elé a pillanatnyilag üres folyosóra. Csak hamar legyen ennek vége, különben beleőrülök. . .

2009.05.05. 21:20 Lilien Loyd

-Na szép... ismét segíteni akarok és ismét mit kapok...-sóhajtja halkan de azért még rögzíti a lány kötését, majd felegyenesedik, és ismét nekidől az omladozó ház falának. "így segítsek én bárkinek... persze most morgok magamba, de úgyis folytatom tovább" -egy ideig elidőzik ezen a gondolaton majd szinte észrevehetetlenül megrázza a fejét, hogy kiürítse a fejéből ezeket a gondolatokat. Ezután Danre pillant és észrevette hogy ismét vérzik a tarkója, már majdnem odament hogy bárhogy de segítsen neki, aztán végül elvetette az ötletet. "nem szándékozom erőszakkal segíteni, többet nem is fogom ezt tenni, vagy engedi vagy nem... végülis nem én vérzek el" -gondolja egy szomorú pillantás kiséretében. -A fenébe...-suttogja kicsit mérgesebben, mer utálja nézni ha már szenved, vagy sebesült, vagy vérzik, egyszerűen ki nem állhatja, ezért szeretne segíteni. "nem értem miért nem hagyják hogy segítesek, nem bántok senkit, sose bántottam... vagyis... csak cyborgokat bántottam..." - bal kezével kicsit megdörzsöli a szemeim majd egy mély levegő vétellel minden idegessége elillant. -Daniel, igaz? Elvitték őket? A többiek fent vannak? -felfigyel a lány szavaira és ismét a gondolataiba mélyült, mer sajnos nem igazán érti ezt az egész helyzetet, nem tudja hogy pontosan mi történhetett. "már megint ez, bárcsak tudnám hogy mi történt..." -összekulcsolja a kezeit a hasánál és csak az itt lévőket figyeli.

2009.05.05. 20:32 Mizuki Sawa

Távolról hangokat hall, de erőtlennek érzi magát, hogy kinyissa a szemét. Hirtelen idegen kezetek érez, amitől aztán a fáradságát is elfelejti. Kinyílnak a szemei, és az ismeretlen lányt veszi észre. Hátrébb húzodik, sebesült lábát maga után húzva. Egy daarbig a lányt szemléli némán, és amikor az megint meginudl felé, hogy ellássa a sebeit, ismét hátrahúzodik. -Ne gyere közelebb. -mondja hűvös hangon. - Kérlek.... -teszi hozzá, de úgy hangizk, mint egy eltévedt szó. Tekintetét Danielre emeli. -Daniel, igaz? Elvitték őket? A többiek fent vannak? -kérdezi, a hangja ég mindig hűvös, és most a fiút szemléli. Ennyire közelről edig még nem látta. Eléggé megviseltnek tűnt ő is, a pólóját vér itatta, úgy tűnik, ő is megsérült. Viszont tekintetében semmi együttérzés nem volt a fiúval, csak némán bámulta, és a válaszára várt. Közben megpróbálta úgy ahogy összesezdni az erejét, hogy egy esetleges támadásnál védekezni tudjon, hiszen nem igazán ismerte ezeket az embereket, nem tudhatta mire számíthat. Látta, ahogy Daniel rátámadott a többiekre, nem tudhatta, hogy ő nem így végzi-e.

2009.05.05. 20:18 Daniel Barth

Továbbra is mozdulatlanul áll, azonban hamarosan felfigyel néhány lépésre, mely nem is olyan messziről jön, és valószínűleg hamarosan oda is ér hozzájuk. „Nagyszerű...” – lép oda a falba vágott kardjaihoz, melyeket egy erős rántással ismét magáévá tudhat. A töredezett fal lassan omlik össze, néhány kisebb-nagyobb kő gurul le az oldalán, mielőtt a repedések továbbterjednek rajta. Fegyverét most nem rakja vissza annak helyére, hanem fenyegetően fölemelve őket lép közelebb az idegen felé. - Daniel? – figyel fel egy halk hangra. „Nagyszerű... Valahogy Dejavu érzésem van... Most ez is elkezd regélni a múltamról, és megkér, hogy öljem meg... Nagyszerű.. Hát kösz, én ebből nem kérnék...” – tolja vissza a kezében lévő kardokat a hátán feszülő tartóba, majd egy néhány méterrel arrébb lévő ház tövébe leül, térdeit maga elé húzva. - Mit akarsz? – kérdezi hűvösen Mizuki felé, miközben kezeit a földhöz érinti, egy esetleges támadás felfedezése miatt. -Igazad van... Én is furcsa vagyok... és ezt a részét utálom a furcsaságomnak a legjobban, bár gondolom nem nagyon érdekel, megértem... – a nyugodtsággal teli hang némileg felkelti az érdeklődését, főleg, hogy azt sem tudja, miről van szó. - Mivan? – hangja kissé unottan cseng, miközben ránéz a lányra, aki azonban már mással foglalatoskodik. Lassan feláll, balját a tarkóján ékeskedő sebre nyomva, mely most ismét felszakadt, így újra vérben áztatva ruháját. Néhány lépéssel a két lány mellett terem, és ahogy gondolta, Terra ismét beveti ápolónői tudását. - Jól vagy? – fejével az eszméletlen Mizuki felé bök, azonban hangja nem tanúskodik semmiféle megértésről.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]