[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]
Halk dudolását, amely meg meg törte a beszélgetők mondandóját, most elhalkult végül teljesen eltűnt, de azonban egy erőhullám fut végig ezen a téren, felkavarva a port. Lehalkítja a zenét, így az csak a fülébe háttérzeneként duruzsol, és hallgatja a többiek beszélgetését, miközben szép lassan felemelkedik a földről és egy omladozó falhoz megy és nekidöl. Gondolataiba merülve az égre pillant egy ideig elidőzik a feje fölött elterülő helyen, de aztán a földet kezdi nézni. Kicsit később leveszi magától a füllhallgatót így az márcsak a nyakába lóg szép csendesen.
-Igazad van...-motyogja halkan Dan felé fordulva. -Én is furcsa vagyok... és ezt a részét utálom a furcsaságomnak a legjobban, bár gondolom nem nagyon érdekel, megértem... -ugyanolyan békés nyugodt hangon szólal meg, de aztán mégis csak úgy dönt hogy inkább csöndbe marad, hiszen idegenek között van, nem ismer senkit, sőt nem is szokott barátkozni, amióta mindenkijét elvesztette fölöslegesnek találta az ilyesféle kapcsolatokat, úgyis neki fájna a végén, ha valakit újra elveszítene. Felemeli a fejét és körülnéz, mivel a zene egy-egy foszlányába elkapta a lány gondolatait, végül ahogy pásztázta rátalált az eszméletlen lány odasietet hozzá felülteti gyengéden, mert látja hogy eléggé megsérűlt így rögtön nekilát ellátni a sebeit mégha nem is olyan profi orvosi módszerel, de egyenlőre megteszi hogy ne vérezzen el.
-Ismeri őt valaki? -kérdez a többiek felé, miután már végzett a kötözéssel. |
Pillanatok alatt kitört a káosz. A cybrogok össze-vissza lövöldöztek, és mindenki menedékekt kereset. Ő is elindult, de út közben az egyik lövedék súrolta a karját, ezzel felsebezve, rögtön érezte, ahogy kibuggyan a vére. Megtorpant, hogy szemügyre vegye, ez viszont hiba volt, úgyanis egy újabb lövedék a lábát súrolta, amiből aztán szintén kifolyt a vér, végig a lábán. Mostmár emg sem állt, hogy szemügyre vegye, mennyire súlyos, csak az számított most, hogy biztonságba kerüljön. Bekászálódik az egyik utcába, és egy háznak dőlve a földre rogyik. Pár pillanatra az eszméletét veszthette, mert a következő, amit felfogott a felszálló légihajó volt. Megpróbálta összeszedni az erejét, de így is eléggé ki volt merülve az alvatlanság miatt, a sebek pedig csak még jobban legyengítették. Pár percig cska ült ott, és megpróbált lenyugodni, illetve erőre kapni. Addig ruhája aljáról elszakít egy csíkot, amivel bekötözi a lábán lévő sebet, bár a rongydarabot pillanatok alatt átitatja a vér. Le is mond róla, hogy a karját is bekötözze, inkább csak rászorítja a másik kezét. Nehézkésen feláll, és sántítva visszamegy az előbbi helyre, de már senki sincs ott. "Felvitték őket... Én meg itt maradtam... Muszály feljutnom!" Tehetelenségében csak áll ott, és forog, majd vaktában elindul az egyik irányba. Amikor hangokat hall megtorpan, de végül felsimeri az egyik hangot. "Daniel..." Újra nekiindul, bár csak lassan tud előre haladni a sebesült lába miatt. Közben sikerül kivenni a másik hangot is, a lány hangját. "Tehát őket nem vitték fel... Vajon őket nem akarták, vagy csak sikerült elmenekülniük?" Tovább vonszolta magát, hogy odaérjen hozzájuk, bár lába hevesen ellenkezett. Amikor már elég közel ért hozzájuk megszólalt. -Daniel? - kérdezte halkan, mivel a lány nevét még mindig nem tudta. -Fent... - nyögte ki erőtlenül, még sikerült észrevenni a számára eddig idegen lányt, amikor a lába véglegeen megadta magát, és a fölre rotyot, majd pár pillanat múlva az elméje sem bírta tovább a megerőltetést, és eszméletét vesztve előre zuhant. |
Most meg mit vigyorogsz rám ilyen idétlenül?
Megadóan sóhajt egy hatalmasat, majd felmagasodva roppantja ki energiajárta végtagjait.
- Az tény, hogy nem várhatjuk be ebben az útvesztőben, hogy meglássák, hogyan tettük el láb alól az egyik újoncukat. - sanda pillantást vet ezüstösen fénylő szempillái alól a földön elterült testre, majd tekintete a lezárt fémajtóra ugrik.
- Fedezz. - jelenti ki egyhangú határozottsággal, ahogy erőt véve magán megemeli a látszólag élettelen testet karjainál fogva, míg az vele háttal, fejmagasságba nem érkezik.
Még szerencse, hogy félig robot, így nem tesz ki annyi sújt, amit ne bírnék felemelni...
Vezeti magában tovább gondolatainak szálát, egyik karjával tartva a cyborg mellkasát, míg a másikkal egy rutinos mozdulattal felhúzza ernyedten lecsukódott szemhéját, íriszét a fekete leolvasó üveglapja felé tartva. Áthúz a vörös lézercsík a feszes szembogár mélyén, mely csak egy lélegzetvételnyi időre válik láthatóvá, mikor erőteljes fényáradattal villan fel a zöld neon.
- Nem tudni mi vár ránk odakint, ha felnyílik az ajtó. Légy résen ha lehet.. - lekezelő hangja megtölti a szoba kihűlt, pittyegésekkel átszőtt csendjét, miközben a fémajtó alig hallható rezgéssel, s sziszegéssel feltárja magát.
Összehúzza szemeit a kintről beáramló élesebb fény hatására, mely nem enged számára tiszta látást. Karjainak ölelésében még mindig görcsösen tartja az eszméletlen robotalakot, mintha arra készülne, hogy túszként vigye magával.
Mellkasa lágyan emelkedik fel és le, miközben magán érzi a kemény fémborítást, a hideg bőrt és a kiütött fiú jobb karjának merev tartását, mely automatikusan természetellenes egyenesbe rándította magát, ahogy gazdájának agya kikapcsolt a zárlatot okozó sokktól.
Csak nem rég vesztette el önmagát...
Szemöldöke némán megrezzen, mintha össze akarna futni, jelet adva fájdalmának; egy hangos lélegzetvétellel vesz hirtelen erőt magán, mikor testének minden porcikája összerezzen az elé táruló látványtól. Cyborgok sűrűn egymásra zárkózott csapata szegezi nekik a fegyvert. Tökéletes ajkuk most határozott vonallá feszül, mozdulatlanságba dermedt végtagjaik ugrásra készen simulnak el a hatalmas acélborítású fegyverek mellett, ahogy vörösen pulzáló szemüket mind egyszerre vetik rájuk. Nem tudni hová pillanatanak, íriszük a vérvörös fényben úszva most szinte eggyé olvad szemfehérjükkel, az automatikus parancsra várva.
Hangos sípszó környékezi meg, s hasítja ketté a feszültséggel átitatott levegőt. Coozen heves hirtelenséggel ereszti el karjai közül a kezdő cyborgtestet, kezében tartva az őrülten sípoló légzőmaszkot, melyet remegő karjával előemel. |
Terra kezének érintésére kissé megremeg, és erőfeszítésébe kerül, hogy ne rántsa el karját a lány elől.
- Semmi baj, szerintem nem vagy hülye, végülis tényleg nem is ismersz nem csodálom hogy enyhén...köhömm.... bunkó voltál...de nem probléma, elhiszed hogy túlélem? – a kedvesen csengő hang csak bűntudatot ébreszt benne, amiért így letorkolta néhány perccel ezelőtt, azonban ezeket a gondolatokat igyekszik kiűzni a fejéből.
Szótlanul áll továbbra is, miután Terra érintése elszakadt az övétől. Mindkettejük részéről eltelik néhány csendes pillanat, mielőtt a lány füleit betapasztva a földre zuhan.
- Ne... Ne most... – hallja meg a kétségbeesett hangot, mely nagyon halkan, szinte suttogásként ér el a füléhez.
„És még én vagyok a furcsa, nem?” Elmélkedését Terra halk dúdolása szakítja meg, azonban a szövegét nem lehet tisztán kivenni.
- Umm... Megtudhatom, ki dobta azt a kardot? – az ismerős hangra felkapja fejét, majd tesz néhány lépést Ai felé.
„Talán jobb, ha most békénhagyom... Úgy látszik magával van elfoglalva...” eldönti, magára hagyja egy időre Terrát.
- Bocs, nem láttam, hogy ott vagy... – hangja ártatlanul cseng, azonban némi csipkelődés is érezhető rajta. Egy pillanat múlva halványan elmosolyodik, miközben idegesen pillant a földön ülő dúdolgató lányra.
„Hm... Nem hiszem, hogy teljesen jól van...”
|
Hosszú szempillái takarásában,alulról tekint a robotok női hadnagyára,kinek szorosra összeolvadt ajkain továbbra is az a félelmetes,feszes mosoly játszik,melyet már az analizálás után magára öltött.Khiara elismeréssel és feszültséggel vegyült arckifejezése felismerésekor szája még tovább húzódik a gyűrődések nélküli bőrén.
- Második labor,negyedik gyártás...félkész darab? - Igyekszik szimulálni a gúnyos,megjátszott cöccentést,amelyet az önkifejezések közül az agyába programoztak.Khiara beleborzong; jól tudja,hogy neki is hasonló beidegződései vannak. - Norlana sosem ad ki félkész munkát.
- Te sem vagy még tökéletes - vágja rá hevesen artikulálva a félrobot,ám önkéntelenül is hátrál egy fél lépést a meg-megrázkódó fémpadlón. - Lesznek nálad ezerszer,és milliószor is jobb gyártást kapott programok. - Kezeit erélyesen rántja maga elé,amint hozzáérnek a háta mögött álló robotokhoz,s megérzi a meglepően könnyű anyagból készült egyenruhájukat.
- Senki sem sejtette volna,hogy 300-8-as,és egy Ismeretlen szökevény is veled tart. - A női cyborg recsegő hangja suttogva kel életre,meg sem hallva a félrobot jelentéktelennek ható mondatait. - Norlana elégedett lesz.
Khiara összekoccanó fogakkal nyugtázza,hogy a mosolynak betáplált feszes vonal végleg lelohad,s a kemény kiállású cyborg kifejezéstelen vonásokkal,mereven zúdítja el tekintetét a vállai felett.A néma frekvenciájú utasításra fegyvercsapódások,majd négy ütemes dobbantás reccsenései,lábdobogások visszhangjai a válaszok.
Pillanatnyi enyhülése félelembe csap át; végtagjai forrón zsibbadnak le,mintha ezer és ezer tű szúrna egyszerre teste minden pontjába.Elfeledkezve az elötte álló hadnagyról pördül meg,s összeszűkült pupillákkal kapja el utolsón maradt katonák sietős lépteit,amint eltűnik a neonfényű folyosók szegletében.
- Felesleges minden erőfeszítés.Tizenhárom óra húsz perckor elérjük Norlana szélső határát.A szökést megkísérlő összes fogoly hatástalanítva lesz addig. - Az érces hang lemondóan cseng a háta mögül.A jeges rémület a lelkébe mar,szerkezetének hirtelen megindult dobogása a torkában összpontosul; rekedt sóhajjal kapja tekintetét a pilótaülésekkel szemközt elterülő hatalmas ablaküvegre,melyen túl láthatóvá válnak a hajó alját s oldalát nyaldosó felhők.A navigálórobotok gépiesen,szinte láthatatlanul gyorsan vezetik a tiszta levegőt átszelő teherhajót,s egy-egy erősebb rázkódás után pislákolva gyulladnak fel a gigantikus épületek égben élő alakjai.
Egyenesen a legfelső központba visznek.
- Nem... - Ellenkezésének hangot adva szisszen fel,a zúgó padlón megvetett lába inogva keresi elvesztett egyensúlyát.Fagyott ujjak érintésére eszmél kabátja burkolása túli kezein,hirtelen köréje tömörülnek,lefogják botladozó testét,visszaadják szilárd állást.Megrészegült gondolataiban csupán Norlana,a navigálórobotok,és a levegőt süvítő,billegő hajó képe fogan meg,miközben teste heves rángatózással tiltakozik.
- Felesleges.Hálás lehetsz Norlananak,amiért hajlandóak lesznek befejezni.
Az utolsó csepp,melytől vénái farkasként üvöltenek fel bensejében.A kegyelemdöféstől pulzusa szinte kirobban testéből,dübörgéstől megrészegült agya elhomályosítja látását; vaktában rándítja ki karjait a katonák szorításából,a kongó hangokat kutatva löki félre üres soraikat,zakatolással és csipogással vegyülve lendül a vezetőszékek irányába.
Csak pár méter.Négy.Három és fél.Kettő...
Felhörög a valódi,fullasztó érzéstől,melyet kabátjának visszarántása eredményez.A vastag köpeny békjóként csavarodik torkára,s egy ugyanolyan hirtelen lendülettel esik hátra,ahogyan az elöbb nekilódult.
- A gyártásod túl ósdi,NRL. '124. - Egy fagyos,elvétett suttogás,valahol a füle mellől,melyet egy ismerős pengeélű mosoly kísér.
Arcán vadul csattan a fegyver dúrva csöve; a homályba vesző feketeség vörösbe villan,hűvös zúgásokkal érzékeli a vastag kabinfalat,melyet most reccsenő gerince szánt fel.A tüdejéből kiszorított levegőtől tátogva rogy össze a remegő padlóra,cyborgok testeit magával sodorva,melyek fáradtan csörömpölve zuhannak tehetetlen teste köré.Öndudatlan,néma szavaival Coozen és Deron nevét formálja. |
Végignézte az eseményeket, majd amikor már úgy gondolta, biztonságban van, elindult megkeresni valakit. "Remélem találkozom valakivel... most semmi kedvem egyedül lenni!" Nem sétál olyan messzire, hiszen úgy gondolja, ha valakit talál, az a közelben lesz. Lassan kezdi megunni a sétálgatást, így elkezd futni. Hirtelen egy kard suhan el közvetlenül a feje előtt, ami egy kis vágást is ejt az arcán, majd beleáll az egyik falba. "Hoppá... ezt meg ki dobta ide? Megölöm!" Megáll, majd először a falba állt kardot nézi, utána abba az irányba pillant, ahonnan a fegyver érkezett. Ott meglátja Danielt és egy ismeretlen lányt. "Na tessék! Még egy ismeretlen valaki! Úristen, hányan fognak még felbukkani a semmiből???" Odamegy hozzájuk, először végigméri a lányt, utána Danielre pillant.
- Ummm... megtudhatom ki dobta azt a kardot? - a falba állt kardra mutat. Miután feltette kérdését, meghall egy nagyon halk dúdolást, ami az ismeretlen lány felől jön. Furcsán néz rá, hiszen nem érti, miért fogja be a fülét és közben miért dúdol. Aztán már azt hallja, hogy énekel is. "Na jó... ez a kiscsaj normális? Mostmár nem azért... de elég furcsán viselkedik. Legalábbis eddig tapasztalatom azt mutatja. Na mindegy... lehet agyára ment a levegő vagy valami." |
Terra csak értelmetlenül nézi a fiút, a reakcióját, minden mozdulatát, de mire mondana valamit, minden gondolata elillant. "Bunkó volt, most kedves? Ekkorát eshetett volna?" -gondolkozik el magábal, de választ bárhogy is keresné nem találná meg. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, ami csak úgy kipattant az agyából közelebb megy a fiúhoz és megérinti a kezét, de csak éppenhogy, mivel elég kiszámíthatatlannak tartja Dant.
-Semmi baj, szerintem nem vagy hülye, végülis tényleg nem is ismersz nem csodálom hogy enyhén...köhöm.... bunkó voltál...de nem probléma, elhiszed hogy túlélem? - kérdezi kedvesen csengő hangon bár, kezét elveszi a fiú karjáról, amikor feltűnt neki hogy elég hosszú ideje tartotta ott. "Na igen túlélem, mert megszoktam, nem ő az első aki ilyen volt velem, sebaj, kisebb lelki sérülés, túlélhető" -biztatja magát, egy lépést tesz hátra mivel halk zúgást hall, belül, a fejében, és ő sajnos tudja hogy miért.
-Ne... ne most...- motyogja halkan majd térdre esik, és a karjaival védelmező takarást nyújt a fülének, de tudja hogy ez nem segít, ezért amikor már hangosan hallja a gondolatokat a fülére teszi a fülhallgatót és nem mozdul csak hangosan hallgatja. Csendben dúdolni kezd, végül a szöveget is énekelni kezdi de nagyon halkan.
~Vérünk a rozsda mit alkony a porba besző, ha majd izzik a lét melyet hord az idő... bátran mit állunk és szótlanul várunk a jelre mit elhoz a nap hol a gyáva is lő...- dalolja alig hallható hangon. |
A lánynak még mindig háttal állva halvány mosolyra húzódik szája, majd lassan megperdül, tekintetét a földbe vájva.
- Kösz a segítséget... - hangja kissé gúnyosan cseng, azonban még mindig nyugodtan, hűvösen.
- Egyébként tényleg nincs szükségem a segítségedre... Teljesen jól megvoltam eddig is, és ezután sem kell senkinek se patyulgatnia a sebeimet... - zárja a témát rövidre.
"Ez nem is én vagyok..." - az imént kimondott szavainak visszapergetése után döbbenten eszmél rá kijelentésére. "Megváltoztam volna?..."
- Őőő... Figyelj, bocsi, hogy ilyen bunkó vagyok, de eléggé szar napom volt... van... és valószínűleg lesz... - hangja mostmár sokkal kedvesebbé, "normálisabbá" válik.
"Nadejó... Mostmár nem is csodálkoznék, ha tiszta hülyének nézne... Mondjuk van is rá oka...Tényleg beverhettem a fejem... de nagyon..."
Kezével zavartan túr bele hajába, egy mély sóhajtással egyetemben. Karjait lomhán maga mellé engedi, azonban azok megremegnek, mielőtt vadul kikapják a bőrben lévő két kardot, melyeket gyors ütemben vág neki egy közeli háztömb szétrepedezett falaihoz.
- Wááá.... Hülye vagyok... – sziszegi kivehetetlenül összeszorított fogai mögül, ahogyan térdei a felforrósodott betont érintik, mely durva kövek éleivel kegyetlenül vágnak bele amúgy is sebes bőrébe.
|
Szemei meredten feszülnek a közvetlenül előtte álló lány dühtől forró, vérre szomjazó tekintetébe; kinek ujjai közelsége apró szikrákat csal a levegőbe ahogy közelednek homloka felé.
Sohasem fogom tudni ezt a lányt kiismerni.
Amint bőrük felszíne találkozott egy rövid pillanatra, Coozen a hirtelen energiától a szembe lévő fal irányába vetődik, s az utána belépő cyborg hangos kattanású fegyverével a hűvös acél mellé parancsolja.
Megfeszült végtagokkal figyeli a gép határozott mozdulatait, bár mozgásán tükröződik a naiv tapasztalatlanság. Szótlanul kutakodik a fegyvertokja melletti tárlóban, ahonnan néhány pillanat után egy hófehér, összetekert kötszert ránt elő.
- El kell látnom a sérülést. – az egysíkú szavak hallatára egy halvány, rosszakaró mosoly húzódik arcára, miközben az érzéketlen vörös szemekbe pillant.
Ekkora szerencse sem ér mindíg. Csak tartson ki a nap végéig. .
A halovány mosoly egy vékony vonallá egyenesedik miközben próbálja leküzdeni magáról a vértől áztatott kabátot, ami végül a földre érkezik. Fedetlen balján tovább is szivárog a vöröslő vér, majd szédülést mímelve néhány bizonytalan lépést tesz meg a cyborg felé. Az elkövetkező másodpercekben csupán néhány apró szikrázás hangját visszhangozza az acélozott falú terem.
- Nagyon köszönöm az ellátást. – suttogja halkan a zavarodott rendszerű gép felé, ami utána hangos dörrenéssel a padlóra borul, s szeméből kialszik az eddig vakítóan ható vörösen pulzáló fény. Hamar kikapja a gép összerándult ujjai közt szoruló hosszú géz anyagot, majd sérült vállán sietve körbe tekeri azt.
- Most kéne gyorsan kikerülni innen nem gondolod? Vagy esetleg várjuk meg amíg hiányolni kezdik ezt a kezdőt? – önbizalommal telve áll meg Coozen előtt ,s fejét alig mozdítva biccent a mögötte elterülő ellenség felé; majd egy halvány mosolyt ereszt a lány irányába, függetlenül attól miket vágott fejéhez néhány perce. |
Tompa zúgásból bontakoznak ki az előtte ülő fiú szavai, melyek fülei számára már hangsújukat vesztették. Testét átjárja a végelgyengülést jelző zsibbadtság, mely minden erejével az ájulásba hajszolná. Mellkasa hirtelen megemelkedik, miközben állát felemelve feszíti fejét a kihűlt acélfalaknak. Fogai koccanva feszülnek meg, ahogy megpróbál a testében keringő vérre koncentrálni, s elhomályosult tudatán keresztül kivenni fáradt szívdobbanásait, s légzését, melyek már öntudatlan, eszméletvesztéshez kész ütemre lassulnának.
Hirtelen áll fel, gyilkos pillantását Deronéba fúrva, ahogy koordinálatlan, szétszórt, s mégis határozott dühfűtötte léptekkel indul meg a vele szemközti fal irányába.
- Nem vagyunk társak. Ezt jól jegyezd meg! Sosem voltunk, most sem vagyunk és nem is leszünk! - sziszegi megremegő ajkakkal, felhúzva a férfit ülő helyzetéből; megragadva a nyakánál fogva, mely több erejét veszi ki, mint azt elsőre gondolta volna.
- Fogalmad sincs róla, hogy mennyire tud fájni. Kínzoni... Ez az illat ami a hasznavehetetlen, elmutálódott testedből ömlik. Felemészt..! - suttogja Shocer arcába, hangját a keserű indulat uralja. - De boccs, ha egyáltalán próbálom elterelni a figyelmem, a már amúgy is szánalmas helyzetünkről! Hát nem veszed észre, hogy lehetetlen az, amire készülünk?! Esélytelen Deron!! - szavait visszhangozzák a megremegő falak, miközben szabad tenyerével erőteljes taszítást mér a fiú jobb vállára, hogy mozdulatlanságba dermessze.
- De talán most az egyszer hasznodat veszem.. - hangja fáradtságba burkolva halkul el, amint ujjaival az előtte álló homloka felé nyúl.
Hosszú pillanatok telnek el, miközben legszívesebben gyomron rúgná a fiút, hogy szabadon véréhez férhessen. Remegő térdei kis híján csődönt mondanak önuralmának, mindaddíg míg egész teste meg nem érzi a sokkoló energiát, mely a férfi testéből fakad fel a hirtelen érintésre.
Coozen hirtelen vetődik hátra, az érzékeit feléresztő energia hatására, a hatalmas fémajtó nyitódásával szinte egyidőben.
- Hátra 300-8. - szegezi neki fegyverét egy cyborg, hangja fiatalon cseng, ahogy kezdő mozgású lépteivel az ében hajú illető mellé áll, stukkerének felkattintásával ösztönözve a lányt arra, hogy feszesen a falhoz hátráljon, tarkóra tapasztott kezekkel.
Nem válaszol, lélegzete, s szívverése hatalmába keríti, s torkára forrasztja szavait, a visszatérő erőteljes öntudat hatása alatt. Némán figyeli, amint a fiatal félrobot határozott, tökéletesnek ható mozdulatai mélyén kitűnik leplezhetetlen tapasztalatlansága, amint úgy áll meg Deron előtt, mintha egy ugrásra kész veszélyeztetett vadra szegezné fegyverét.
Coozen csendbe burkolózva hajtja le fejét, kivehetetlen gúnnyal húzva mosolyra szája szélét.
Hiba volt téged egyenesen a kígyófészekbe küldeni... Teljesen egyedül.
Futnak át a megvető szavak gondolatain, miközben homályos pillantásán keresztül észleli, ahogy a félgép egy henger kötszert húz elő tartójából. |
Akaratlanul is átveszi a körülötte menetelő lábak ütemes dobbantásait,ám gyengébb végtagjai többször is megrogynak a légörvényekben rázkódó hajó fémtalpazatán.Félig lehunyt szemhéja higgadtságot kölcsönöz merev vonásainak,de ahogy kissé félretekint a mellettük elhaladó,vastag falba mélyített kis ablakra,s meglátja a sebesen emelkedő tiszta felhőket,méginkább elfogja őt a belső pánik.Hunyorogva halad át piszkos arcán az üvegen megtört,fehér derengésű fénysugár,majd lehunyt szemmel tűri tovább a visszatérő,hamisan kéklő sugárzást.Megköszörüli bepárlott torkát,érzi a körülötte lengedező ürességet,egy hűvös noszogatást a vállán,amint enyhén balra lökik a vezetőkabin felé,majd a nyaka mellett egy határozott érintést,mely megállásra kényszeríti.Szuszogások nélküli arcokat érez sajátja előtt; megvetett lábakkal pattan ki összeszűkült pupillájú szeme,megremeg a közvetlen elötte álló robotok már-már szemtelen közelségétől.Lélegzete hűvösen verődik vissza a vékony bőrszövet alatt levő tökéletes faragású fémhúsról,miközben kezeit erősen megrándítják hátul.
- A vezéretek akarom. - Sziszegi indulatosan,kissé megdőlt testartással; a pár pillanatnyi pittyegésekkel és zakatolásokkal vegyült némaság után a cyborgok vonala szétválik,elhúzódva tűnnek fel mögöttük a vezetőszékhez szíjazott navigálórobotok.Az elöttük elterülő,széles ablak bevilágítja a gépekkel tömött kabint,kivéve egy,a székek között háttal álló,keresztbefont kezű testet,melynek sötét sziluettje kegyetlenül megtöri a remegő fénynyalábokat.
Repedezett ajkai elhűlve nyílnak szét,mikor a tiszteletet követelő alak kecsesen fordul szembe vele.Minden egyes lépésében ruganyosság bújkál,szinte táncolva teszi meg a métereket a kristálytiszta levegőt átszelve.Amint kiegyenesedve áll meg,rájön,hogy nem magasabb egyik katonájánál sem,valahogy teste mégis mindenkijénél följebb magasodik.Mellkasa elött összefont karját lassan engedi szabadjára a norlanai jelzésű köpenye elől,fejét már-már elmerengve dönti kissé balra.
Villámgyors kezek kapnak jobbja után; mire feleszmél,a hűvös gépujjak már ráfonódnak karjára.A kemény tartású robot dúrván csavarja ki csuklóját,vibráló szemeit a pillanat töredéke alatt futtatja végig karperece gyenge pulzálásán,majd egy újabb rántás kíséretében a másik oldalába égetett számsoron.Felszisszen megreccsenő végtagja kínján,törzse kifordul helyéről.
- ...289124-es. Isten hozott. - Vékony szája feszes mosolyra húzódik a kicsavart kéz árnyékában,ahogyan gépies udvariassággal köszönti mozdulatlan foglyát.
Megrebbenő szempillákkal döbben rá,hogy az egykorvolt nő a katonáktól eltérő gyártást kapott,valószínűleg a legújabb,talán még kísérleti stádiumban levő állapotában helyezték az összeszervezett had élére.
Egy határozott mozdulattal rándítja ki kezét a félelmet gerjesztő robot ujjai közül,rekedt sóhajokkal nyúl a jéghideg érintéstől perzselő bőréhez.
- Üdv. - Préseli ki a nehéz szót összeszorított fogai közül,pillantását egy másodpercre sem elfordítva a mélyen vöröslő szempárról,a fokozhatatlannak hitt arcról,melyet a maximalistának tartott bolond kísérletezők mégis megdöntöttek.Fel sem rémlik neki,hogy elismerően hümmög egyet,melynek vége gúnyos vonásokba torzul. |
-Sajnálom... tényleg sajnálom... én csak, segíteni akarok... -mondja szomorúan majd lassan felkel a földről le se porolja magát csak nyugodt tekintettel tesz egy lépést és végig nézi a fiút, bár feltűnt neki hogy a kötést nem kellett volna leszedni, mégse tesz semmit.
-Látom neked sincs szökséged a segítségemre, akkor miből gondolod, ha tudnék is valamit elmondanám? -kérdezi ugyanolyan nyugodtságot sugározva, megtartva a békét.
-Amúgy meg nem tartom magam megmentő angyalkának és sose tartottam magam annak csak hogy tudd...én csak segítek másoknak miközbe elkell viselnem azt ahogy szenvedek, nem látszik, mi? Pedig szenvedek, és van hogy sokkal jobban mint bárki más...- mondja elkomolyodott hangon.
-De, amúgy, igen felfigyeltem egy légjáróra miközbe bolyongtam, elment Norlana felé ha jól láttam...-mondandóját egy halk sóhaj követi.
"mondhatom kifogtam a legkedvesebb embert... ő is olyan mint mindenki más, elutasítja a segítséget, de akkor minek csinálom tovább és tovább?" -kérdezi magától nap mint nap ezt a kérdést, amire a választ sose találja, mivel csak érzi hogy segítenie kell, ha van oka ha nincs. |
- Igen, képzeld, jól vagyok, és eddig is megvoltam a segítséged nélkül, hát ezután is megleszek. - kötözi le nyakáról a kötést - Különben meg nem ér túl sokat... - kezével érzi, hogy a kendőt máris átitatta vére.
- És komolyan erőszakkal "segítesz" az embereken.. Hehh, furcs megoldásaid vannak - fordít hátat a lánynak. - Mellesleg ilyet én is tudok csinálni. - szája halvány mosolyra húzódik, fejét kissé oldalra, majd lefelé rántja, mire Terra esetlenül zuhan a földre.
- Nehogy azt hidd, hogy te vagy itt a megmentő angyalka, mert marhára nem így van... - mondja halál komolyan, miközben tarkója vadul lüktetni kezd.
Arcán alig észrevehető fájdalom fut végig, azonban ezt ügyesen titkolja, még ha nehezére is esik.
- Jól van, ha már ennyire segíteni akarsz, esetleg nem láttál az imént egy légjárót elszállni valamelyik irányba? - hangja távolságtartó, és hűvös.
"Ez kész ez a csaj... Miért akar mindenáron segíteni...? Furcsa... Nagyon furcsa..." - hajtja le a fejét, becsukja szemeit. A sötétben egy halvány, régi kép emléke tör föl, egy kép, még a régi időkből, mikor szüleivel együtt élt idelennt, egy kis házban.
Szemei hirtelen pattannak fel, egy zaklatott sóhaj kíséretében. Lélegzete felgyorsul, ahogyan a világba visszatér a jól megszokott sötétség.
- Semmi baj... Semmi... - nyomatékosan mondja az előtte mozdulatlanul álló lánynak. |
-Igen hülyeségeket beszélsz, méghogy jól vagy...-legyint a kezével, mire az erejével odarepíti magához a fiút és mozgásképtelenné teszi,Dan úgy érzi mintha két lánc fogná a földhöz a kezét, de azonban semmi ilyesmi nem látszik.
-Így legalább nyugton maradsz egy kicsit, amíg megnézem mennyire verted be a fejed annál a bizonyos "esésnél" - mondja komoly, bár egy csöppnyit gúnyos hangon, és megvizsgálja a fiú tarkóját és elkezdi bekötözni. "Hát ez nem valami esésnek tűnik, jóval valószínűbb lenne azt feltételezni meg erősen megütötték, de jobb ha nem vitatom a témát, nem hiszem hogy bízik bennem, sőt tuti hogy nem" -zárja le magában a dolgot.
-Nos Dan, a tématerelésed ellenem nem sokat hat amint látod, de ha érdekel, folyamatosan járom a környéket és segítek másoknak... lehet hogy ezt most mit tudom én hülyeségnek tartod, de nekem fontos...- magyarázza a fiúnak, miközbe befejezi a kötést a fiú fején, és elteszi a megmaradt kötszert a nadrágja zsebébe.
"ugyanis iszonyúan rossz nézni ahogy mások szenvednek, és ahogy mások azok a rohadt cyborgok..." - sóhajt egyet erre a gondolatára majd becsukja a szemét és a fiút fogvatartó erő megszűnt.
-Sajnálom, hogy ilyesmihez kellett folyamodnom, remélem nem haragszol...-mondja még mindig csukott szemmel és lehajtott fejjel. |
- Jól-va-gyok. - hangsúlyozza a szótagokat nyomatékosan, mielőtt ismét föláll. - Nem kell segítség köszi, majd rendbejön magától... - mondja ellentmondást nem tűrően, miután eltolta maga elől Terra kezeit.
- Daniel vagyok... De csak Dan... vagy, ami tetszik... - hangja mostmár közel sem olyan erőteljes, mint előző mondatánál.
- Semmi nem történt, csak... elestem és bevertem a fejem... ezért beszélhetek hülyeségeket... - miután a lány meg sem szólalt, csak mozdulatlanul állt tovább, megértette, rossz kifogás volt. - Végül is, tök mindegy, mi történt, nem? Ami volt, elmúlt... És a légjáró is elment... - zárta rövidre a témát.
Fáradtan dőlt neki egy közel álló ház romos falának, egy halk szisszenéssel egyetemben. "Az a hülye cíborg jó nagyot kevert le..." - túrt bele hajába, majd gondosan szemei elé pakolgatta immár szürkés-vöröses tincseit.
- És, hogy találtál ide? - próbálja más vizekre terelni a témát, mielőtt ismét a sebeivel kezd el foglalkozni Terra. |
-Nem nézel ki túl jól, ne vedd sértésnek de nem hiszem hogy annyira jól vagy, amúgy szólíts csak Terrának, az tökéletesen megfelel...-újra bevizezi a kicsit rózsaszínűvé vált kendőt, majd követi a fiút a romos térre.
-Hagyd hogy segítsek, jó? -megse várva a választ leülteti a fiút a földre és megnézi a tarkóját, ugyanis feltűnt neki hogy azt szorítja, ezért óvatosan a kendővel letörli az alvadó vért.
-Mi történt itt? És milyen légjáróról beszéltél az előbb? - kérdezi kicsit kiváncsi hangon, bár ezt leplezi, ugyanis jobbnak véli ha most teljes nyugalom hallatszik a hangjából.
"vajon mi történhetet pontosan? nagyon rossz paszba van" -kérdezi magától, és elővesz egy kevéske kötszert.
-Hol van nagyobb sebed? Ellátom ha nem bánod...-mondja komoly ellentmondást nem tűrő hangon, mivel ha segíteni kell nagyon komoly tud lenni. |
Fölszisszen, mikor a lány segítségével felül. Jobb kezét tarkójához szorítja, melyen mostmár kezd alvadni az eddig patakokban folyó vér.
- Jól vagy? - hallja meg az aggódó szavakat, aminek foszlányait már korábban is hallani vélte, azonban csak most nyertek értelmet.
- Igen... Azt hiszem, jól vagyok... - mondja összeszoírott fogai közül, miután eltolta a segítő kezeket maga mellől. Szavainak nyomatékosítására imbolyogva feláll, jobbját még mindig nyakára szorítva.
"Várjunk csak... Hol vannak a többiek?" - eszmél fel, majd olyan hirtelen guggol le, hogy elvesztve egyensúlyát megbillen kissé. Kezeit a földre téve koncentrál, mielőtt ismét föláll.
"Itt nincs senki rajtunk kívül... Elvitték volna őket?" - lép ki a hatalmas légjáró által méginkább romossá vált térre.
"Ezek szerint..." - lép néhány lépést előre, ahol nem sokkal ezelőtt eldobott kardja feküdt, melynek élét most vörös fátyollal borította Deron vére. Felkapva azt, visszacsúsztatja másik fele mellé, a hátán lévő megviselt bőrtartóba.
- Te... Őőő... Nem láttad merre ment el az a légjáró, ami... mindegy, hagyjuk... - valószínüleg a lánynak fogalma sincs arról, miről beszél, így inkább nem kérdez semmit, hiszen már így is eléggé hülyének nézheti - Szóval, ... ki is vagy te? - szegezi a kérdést az idegennek, azonban nem néz rá. |
A lány határozott,parancsoló hangja szivárog be a zárt cella falai közé, ahol erősen visszhangzanak míg végül a léptek elhalkuló dobbanása hozza el újra a csendet. A gyomrában összegyűlő feszültséget egy mély lélegzetet véve fújja ki, balja változatlanul leeresztve szorul testéhez, használható kezével hajába túr,majd kínos lassúsággal arcára csúsztatja az itt-ott felszakadozott kesztyűben pihenő tenyerét.
- Miért kell neked mindig… Mindenbe beleavatkoznod..? – nyitja fel szemét a hanyagul arcát fedő ujjai között, ahogy meghallja Coozen nyughatatlan, válasz után kutató egyhangúlag hangsúlyozott kérdését. - Semmi értelmet nem látok a logikádban. Miért érte volna meg neked, hogy hárítsd Daniel fegyverét?..-utolsó kérdése enyhe feszültséget idéz belé, ám semmilyen kirohanást sem mutat, csupán jobb lábát húzza maga felé.
- Hogy miért? Hát, ha te ezek szerint furcsának találod , hogy képtelen lennék végignézni azt, ahogyan a szemem előtt megölnek egy társamat, akkor már tényleg nem tudom ,hogy megérte e bele állnom abba a kardba…. Különben sem értem ,hogy hogyan lehet ez a legfontosabb dolog ami most foglakoztat. – ujjai takarása mögött kilátszó azúr szeme most megnemértettséget , ürességet sugároz a lány fáradt, szürke szemeibe. Közben érzi, hogy kabátja alatt szüntelenül csorog vékony patakokban a végül ujjai végét elérő skarlátvörös folyadék. |
Szomorúsággal teli tekintettel járkál a környéken, néha megáll egy egy idős embernél, és felajánlja a segítségét, de azonban senki se fogadja el. Így csak lehajtott fejjel megy tovább, de muszáj elrejtőznie,mert elég sokan keresik, mivel elég sok gondot okozott a kiszabadulása után, így a házak árnyékait használva halad. Pár perccel később ahogy kőépületek sokaságát látja, úgy dönt hogy behúzódik az egyik mögé kicsit pihenni, ugyanis a mai napon mint mindig rengeteget sétált, hogy segítsen. Ahogy befordult az egyik épület mögé hirtelen meglát egy eszméletlen idegent, ezért odasiet hozzá és letérdel mellé, majd aggódó tekintet mellett, ülő helyzetbe teszi.
-Jól vagy? - kérdezgeti szinte percenként az ájult fiútól. - Most... most mit csináljak? -kérdezi magától mivel más nincs a környéken, egy kis vizet tesz a zsebéből előhúzott kendőre majd a nyakához nyomogatja a hideg vizes anyagot, remélve hogy talán egy kicsit segít. Majd kicsit később a homlokán csinálja ugyanezt. |
Mozdulatlanul, összeszűkült pupillákkal mered maga elé, mintha testét a hirtelen bénulás fogta volna közre. Kopottszürke íriszében némán remegnek a neonkék fénycsíkok, mintha annak üvegszerű felületén igazi könnyek csillannának meg, az érzéketlen arc fedte lélektükörben. Gyengeség. Nem akarja elismerni a szót, mely folyamatosan körül lengi alakját. Egy percre sem pillant fel, vagy rezzen meg, még akkor sem, mikor Deron flegma válasza éri fülét, vagy a félrobot elfojtott hangja hangzik fel, amint még utolsókként hozzájuk szól.
Szempillája árnyékot vet arcára, mikor egy néma perc erejéig sötét pillantással az ében hajú fiúra mered, majd vissza sebekkel tűzdelt lábai elé. Belül mindene üvölt a fájdalomtól, miközben érzékei folyamatosan lüktetnek a benne tomboló tompult érzetektől. A fémajtó újra kattant, a lemezek egymásba kapcsolódtak, a bordón, s zölden cikázó fény kihunyt; Shocer vérének halovány illata pedig újra hatalmába kerítette a helyiséget, vérengzésre késztetve testének minden egyes pontját..
Nyel egy hatalmasat, erőt véve magán, majd akadozó lélegzetvételét lehet hallani, amint mindez elnémuló halovány nesszel bontakozik ki a berendezések ütemes zajából.
- Miért kell neked mindig... Mindenbe beleavatkoznod..? - keserű, fáradtsággal kevert indulat tölti ki szavainak mélyét, ahogy fáradt, s színtelen tekintettel méri fel az előtte ülő férfi alakját. - Semmi értelmet nem látok a logikádban. Miért érte volna meg neked, hogy hárítsd Daniel fegyverét?.. - az utolsó kérdést már inkább csak magának intézi, könyökét térdein pihenteti, miközben állát is lábaira helyezve, kék fényben úszó ujjakkal szántja fel ezüst derengésű tincseit.
Lehetőséged lett volna a halálra... Túl ostoba vagy Coozen. Gyenge vagy...
Suttog fel egy érdes, vádló hang a fejében, melybe alig észlelhetően beleremeg. |
[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]
|