[Későbbi] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
- Na... - jön ki a hang torkából fejét hátrafordítva,amint Shocer dühtől párologva elviharzik mellette,és vad hirtelenséggel kinyitja az ósdi ajtót.Egy pillanatnyi,borzongatón meleg fénycsík játszik Khiara érthetetlen arcán,ám egyből elszökik róla,amint a fiatal férfi fájdalmas kongással bevágja az ajtót maga után.
Vonásai egy pillanatnyi fintorba úsznak át,ujjai begörcsölnek a csendet átszelő,hirtelen érkezett hangtól.A katonák felkapva fejüket kémlelnek,a felébredtek érthetetlenül tekingetnek egymásra.Van,aki továbbra is a jól megérdemelt álmát alussza.
Felcöccenve fordít hátat,tapadtan összeszáradt,fakó hajtincsei vállaira borulnak.Baljával kisimítja a szemét cirógató szálakat,s a tőle telhető legkönnyedébb léptekkel indul meg nehéz katonai bakancsában,a kis dobozzal.
- Csatlakozhatok...? - Kérdése leginkább egy éles válasz hangnemében csendül,ahogyan letekint kéken csillogó tekintetével.A hullámokban rátörő fáradtság ülésre készteti a csábítón hűvös padlóra;lekuporodása közben egy pillanatra sem fordítja félre arcát sem a kisfiú kerekre tágult szemeiről,sem Coozen fagyos vonásairól.
Kissé feszélyezettnek érzi magát a pillanatnyi beálló csöndben.A közvetlen légteret mélyről jövő szomorúság illata itatja át;égő pillantását Coozen könnyek nélküli szemébe fúrja,megborzong lelke darabkáinak megismerése végett.
Megköszörüli a torkát,s felteszi a legostobább kérdést,ami csak az eszébe ötlik.
- Hogy is hívnak,Névtelen...? |
Érezte az energiámat mi? Mereng magában, majd hirtelen és megmagyarázhatatlan harag önti el szívét. Legszívesebben ordított volna a benne felgyülemlő feszültségtől.
- Érezted?! Ez nem magyarázat! – ejti ki száján,halkan mégis erőteljesen.
- Tudod te hány olyan bajtársam veszett már oda miattam ,akik szintén elég hatalommal rendelkeztek ahoz ,hogy ’’érzhették volna az energiámat’’?! – ugrik fel indulatokban úszva a koszos földről, fogait összeszorítva, méreggel teli tekintetét az ellenszenves lányra szegezve.
- Minek is strapálom itt magam?! Hogyan is érthetné ezt meg egy olyan ember ,aki a saját kis világában,ábrándozva éli életét, és csak a félelem,a rettegés képes hatni rá!
Sebes léptekkel a kijárat felé veszi az irányt, közben pillantása találkozik Khiaraéval, aki egy elsősegély dobozt szorongatva közeledett feléjük. A hangosan maga mögött becsapott fém ajtó zörgése átmeneti csendet von maga után, ahogy a katonák semmit sem értve néznek az elviharzó fiú után. Öszezavarodva, a felháborodottságtól fűtötten jár fel s alá a légjáró közelében. Egszerűen most nem képes lehiggadni. |
Elmélyüten olvassa el az utolsó szavakat, lüktető torokkal és égető szemekkel, melyek nem engednek utat törni könnyeinek, nehogy azok gyengeségéről árulkodjanak.
Norlana kegyetlen; ez volt az utolsó, amit mondott, mielőtt elragadta Őt a halál...
Azóta nem írt hozzá egyetlen szót sem. Halkan hüppögi magába a levegőt, nehogy bárki is meghallja a fájdalommal telt lélegzeteket. Mindez csak egy pillanat leforgása alatt történik. Némán hunyja le a szemét egy másodperc erejéig, majd ugyan az a fesztelen, és rideg pillantás ül ki az arcára, mint annak előtte, mikor meghallja a férfi könnyed, ajánlkozó hangját.
- Esetleg nem kérsz belőle? - ül ki a férfi mindeddig határozott vonásaira egy bizonytalan mosoly, melyre egy visszautasító, éles pillantással felel, mielőtt újra belemerülne a megfakult lapok rejtelmeibe. Lassan üres anyaga elé emeli a tollát, próbál kizárni mindent maga körül, ahogy néhány kacskaringós betűt formál a pergamen szerű anyagra. Nem mutatja, de valójában a kisfiú jelenléte megnyugtatja, ezért képes arra, hogy figyelmen kívül hagyja a hívatlan vendéget.
- Na de hagyjuk a mellé beszélést. Arra lennék kíváncsi, hogy honnan tudtad, hogy nagy kockázattal jár ha valaki megérint engem? - ujjai megremegnek, a toll pedig húz egy ében sávot a lap felszínén.
Felkapja a fejét, szemei összeszűkülnek, miközben Deronra mered, mintha annak éjfekete szemeiben keresné saját válaszait.
Végül halkan sóhajt fel, keserű pillantást vetve a tinta áztatta oldallapra. Az íróeszközt egy könnyed mozdulattal maga mellé helyezi, majd ismét megemeli tekintetét.
- Éreztem az energiát ami körül leng téged. Ennyi.. - nyögi ki durván a szavakat, miközben már hallani véli a félrobot közeledő mozgását a poros talajon.. |
Pár lépés távolságra áll meg,s összehúzott szemekkel követi Shocer gyors lépteit a mélyen elmerengő Coozen felé.Egy vastag,keménykötésű könyvet tart kezei között,féltő gondossággal lapozza megsárgult lapjait,mintha egy felbecsülhetetlen kódexet,egy emlékektől csorduló tárgyat érintene.Mikor ráébred,Khiara megránduló,felhúzott szemöldökű,mosolyra forduló arccal nézi tovább.
Mikor az ezüsthajú egy tollat bányász ki zsebeinek mélyéről,s végével megérintené a fellapozott,üres oldalt,Shocer lekuporodik mellé egy könnyed mosollyal,a kisfiúval egyetemben,s finoman kínálni próbálja őt az élelemből.Éles pillantás.Újból mozgó,néma ajkak.
Ilyen távolságból nem hallhatja őket.Tekintetével megkeresi a legközelebbi gézkötéseket és fertőtlenítőt tartalmazó elsősegélydobozt,majd csendben elemeli a mellette alvó,erősen szuszogó katonától.
Óvatos gépiességgel indul újra meg a piszkos padlón;lábnyomokat éget a régen nem takarított,poros felületén.Szeretné tudni,hogy a pillanatnyilag egy csapatban játszó sorstársai miről cseverészhetnek; s most már oka is van arra,hogy a közelükbe érhessen.Egyrészt a természetes gyanakvó,másrészt a kíváncsi énje tör a felszínre.Harmadrészt pedig a három fiatal,vele együtt,elég megrongált állapotban néznek ki. |
A lány néhány pillanat erejéig figyeli őket, majd hirtelen megfordulva elindul a szoba egyik távoli,még üres szegletébe. Mialatt folytatja az étel elgogyasztását, tekintete a mellette helyet foglaló fiúra téved, aki szemével követi megmentője mozgását. Bizonyára vele akar menni, de hálátlan sem akar lenni azzal hogy Shocert szó nélkül itt hagyja. Megértés ül ki arcára,lassan feltápászkodik, kezében továbbra is a dobozt tartja, majd fejével biccent egyet a gyereknek, azt jelezve hogy jöjjön vele. A fiú eddig félénk arcára boldogság ül ki, majd szapora,apró léptekkel elindul a lány felé,majd leül mellé, de nem szól semmit,nem akarja megzavarni az elmélyült olvasásban. Közben ő tőlük kicsit távolabb kényelembe helyezi magát, majd a régi,ütött kopott csomagot maga mellé rakja.
- Esetleg nem kérsz belőlle? – kérdezi a lánytól kissé szánalkozó mosollyal, mivel az egy éles pillantással válaszol, tudatva azt hogy ne zavarja.
- Na de hagyjuk a mellé beszélést. Arra lennék kíváncsi, hogy honnan tudtad, hogy nagy kockázattal jár ha valaki megérint egngem? – tekintete hirtelen ürességet,komorságot tükröz, amitől a kuporodó gyermek kicsit összerezzen. |
Ahogy belép a helyiségbe rögtön megpillantja a férfit, aki a harc során végig segítségére volt, s a melette térdelő kisfiút, aki bátortalan mozdulatokkal eszik a társaságában. Gyomra összerándul a szobában összezsúfolodott embertömeg láttán, egyikük számára sincs mondani valója, ezért a szoba legtávolabbi szegletébe húzódik, miután a félrobot becsukta mögöttük a fémajtót.
A szoba egyik sarkában, a kemény falnak veti hátát, térdeit a mellkasához húzva, miután leoldozta hátáról megtépázott hátizsákját. Tüdeje némán próbálja magába szedni a mostmár tisztább összetételű levegőt, mely szokatlan akadozással tölti fel mellkasát. Rettentően szomjas, de vizespalackján - mely most szinte sújtalan - érzi, hogy egy korty víz sem maradt benne.
Egy ideig még lassú mozgással kotorászik a zsák mélyén, s csak percek elteltével találja meg a kacatok között azt, amit keresett: a jegyzetfüzetét, a naplóját. Vastag, megsárgult lapú, kemény kötésű füzet ez, melybe mindent lejegyez, ami élete során történik vele apró, tömör mondatokban. Ahogy feltárja, a kis betűk szinte a kiolvashatatlanságig folynak össze minden oldalon, mely saroktól-sarokig, a lap tetejétől, a lap aljáig vannak írva benne, kacifántos, jellegzetes kézírásával és jelzésekkel, melynek nagy részét csak ő érti.
97 év emlékét rejted... Tárd fel magad nekem újra.
Suttognak tudatába a szavak, mintha másként ki sem nyílhatna a porlepte jegyzetkönyv, melynek lapjait most légies mozdulatok suhogásával perget végig, egy teljesen üres oldalig. |
Az ajtó szegletében áll türelmesen,szorosan összefont karokkal várva,hogy az utolsón maradt ember is belépjen a dohos,szétázott falak közé.Elgondolkodva szemléli a felkelő Nap vörös színben játszó fényét,amint a házak éles vonalain megtörve narancssára csillogással nyúl a föld felé,összeérintve őt az éggel.
Milyen szép is Norlana.
Ajkai harapdálásából egy elötte elhúzó ezüst villanás téríti észhez;Coozen szinte lesújtó pillantással lép be mellette,de még mielött elfordíthatná tekintetét,Khiaranak éppen sikerül egy hasonló,összehúzott szemű mosolyt megvillantania feléje.
Egy végső búcsút vet az ébredező tájra,majd halk kongással becsukja az ósdi ajtót maga mögött,kizárva a szomjas,párás levegőt.Katonái már kényelembe helyezték magukat,kabátjukban hordott,kisebb méretű elsősegélydobozaikat elővéve kötögetik sebeiket,melyeken már megalvadt a vörös vér.Fáradt sóhajaik töltik meg a visszhangzó falakat,halkan beszélnek egymáshoz,még Ced is,aki most egyik sápadt arcú társának meséli kissé hencegve,hány robotot is sikerült kiiktatnia egy lövéssel.
A kisfiú,akit Coozen a karjai közt hordozott a harcokban,most a falhoz lapulva ül Shocer társaságában,s az ott talált,valószínűleg már csak félig jó állatotban levő élelmet majszolják jóízűen.Coozen is épp feléjük tart,kissé toporogva,visszakozva,mint aki legszívesebben elküldené onnan a férfit,hogy csak a gyermekkel lehessen.
Elmosolyodik,majd megindul,kikerülve a padlón fekvő,élettelen tárgyakat.
Akkor remélem nem baj,ha én is csatlakozom. |
 - 18... - mosolyodott el halványan.
A kezén volt egy kötés... Még egy régi heget takart el vele, mert nem akarta, hogy mások is lássák. Leszedte a fehér kötést, majd odaadta Ai-nak. - Csak ez van... - mondta, majd eldugta a kezét, hogy ő se lássa a csúnya heget...
- Semmi baj... Nem zavar... - mondta a lánynak, majd odanézett, ahol a szemeit sejtette. Valószínüleg rossz helyre nézett, mert Ai elkezdett kuncogni...
|
- Aha tudom... amúgy hány éves is vagy? Már bocsánat a kérdésért. Ja és... van valamid, amivel elállíthatnám a vérzést? - rámutatott a kezére, bár inkább csak magának, mint Danielnek. - Tényleg bocs, hogy minden hülyeséggel nyaggatlak! |
- Megyek... - mondta, majd elindult Ai után. Kezeit zsebre rakta, fejét lehajtotta, úgy ment mellette. - Nem érzem magam rosszul.. Sőt, örülök hogy valakinek elmondhattam... Tudod hét év nagyon hosszú idő... - mondta halkan, hidegen.
|
- Én is remélem. Na de térjünk el a témától! Nem akarom, hogy rosszul érezd magad a hülyeségeim miatt! Én elmegyek sétálgatni. Jössz velem?
Meg sem várta Daniel válaszát, elindult. Már százszor végigsétált Meilisen. De mindig volt kedve újra körbenézni. Hiszen mást nem csinálhatott. Éppen hogy elindult, megszomjazott. Mivel senki nem volt a közelben, Danielt meg nem akarta bántani, ezért saját kezét sebeszte meg, s abból ivott. |
A fülsüketítő zaj fokozatosan tompulni kezd,majd végül teljesen elhallgat. Bizonyára már kiértünk a hatótávolságából, vagy talán lekapcsolták mert azt hiszik már nem vagyok az élők sorában? Merengett magában miközben szó nélkül követte a fél robot lányt, az ideiglenes biztonságot nyújtó menedék felé. Közben meredten nézi a halványan átszűrődő fényjelenségeket, legbelül forró düh önti el,abban a tudatban hogy ismét Norlana levegőjét szívja tüdejébe. Az épületbe beérve, a tömeg szétoszlik, mindenki egy helyet keres, ahol békében megpihenhet. A lassan ritkuló sokaságból megpillantja azt a kisfiút, akit Coozen mentett meg a cyborgok mészárlása elől. A gyerek kétségbe esve kapja fejét jobbra majd barra,látszik rajta hogy nem tudja mit tegyen. Lassan oda sétál mellé, barátságosan kezét nyújtva neki,azt tudatva ,hogy megbízhat benne. A tőle jobbra lévő szekrényekhez sétál vele, majd kutakodni kezd, hátha talál valami ennivalót. Néhány pillanat múlva rátalál egy poros tetejű dobozra, amit felnyitva néhány sós süteménnyel találja szembe magát.
- Remélem éhes vagy. – mondja egy mosoly keretében az őt érdeklődve figyelő fiúnak, aka erre csak bátortalanul bólint egyet. Shocer gyomra egy hatalmasat korog, ezt halva ,a gyermek szélesen elmosojodik. Hátukat a szekrényeknek támaszva leülnek, majd neki látnak elfogyasztani az ételt. Közben érdeklődve figyeli a teremben elhelyezkedő embereket,majd fejét a hirtelen belépő ezüsthajú lányra emeli, aki mintha feszülten keresne valakit. |
- Nem fog semmi sem történni... Ha nem nyúlsz hozzá a fejemhez... - mosolyodott el kissé.
- Köszönöm... - kissé furcsállta. Nemrégen találkoztak, máris barátként tekint rá. Bár örült, hogy van valaki... valaki, aki... aki megérti, mégis idegennek látta a helyzetet, hiszen hét éve egy szót sem szólt senkihez, most meg... Most meg valaki barátjának tekinti.
- Nekem nagyon sok időbe tellett, míg megtanultam így élni... de te nem fogsz... legalábbis remélem... - nézett el az ellenkező irányba. Nem szerette, ha valaki nézi... |
- Értem... szóval, ha belenéznék a szemedbe, megvakulnék, ugye? Nem valami szívderítő... de nembaj! Majd vigyázok, hogy ne nézzek a szemedbe! Ha esetleg mégis megtörténne, akkor te majd megtanítasz együtt élni vele, igaz? - elmosolyodott. ~Érdekes... amikor vele vagyok, tudok mosolyogni! Lehet, hogy tényleg van egy barátom! Ennek úgy örülök!~
- Amúgy... én úgy nézek rád, mint egy barátra! Csak gondoltam elmondom! - itt újra mosolyogni kezdett. Általában mindig rideg, de amikor vele van, nem bírja megállni, hogy ne mosolyogjon. |
- Hát... Nem tudom, hogy ezt hoyg mondjam el, de miután véget értek a kísérletek, kidobtak, mint a többi halottat... Csakhogy én nem voltam az... Bár én nem látok, ha valaki belenéz a szemembe, többször az sem fog... Tudod, hogy értem... - nézett el a távolba. - Mindig mindenki azt hiszi, hogy egy gyenge, szerencsétlen srác vagyok... Peidg meg tudom védeni magam... Sajnos egészen más módszerekkel, mint mások... De ezt azthiszem neked nem kell magyaráznom... - nem tudta mi történik vele, de a lány előtt úgy érezte, megnyílt. Még soha, senkiben nem bízott meg ennyire, sőt... egyáltalán senkiben nem bízott még, soha... Úgy gondolta, ő más, mint a többiek... Más, mint az az ember, aki átverte őt... Ő nem fogja... Vagy mégis? |
- Miért nem lenne jó vége? Bocsánat, hogy ennyit kérdezgetek csak hát... kíváncsi vagyok... ~Ennek a srácnak vann egy nagy rakás titka, vagy milye... Érdekes! Nagyon érdekes!~ Igazából ő se nagyon értette, miért ennyire kíváncsi. ~Most úgy érzem, hogy találtam egy igazi barátot! Életemben először éreztem ilyet! Ez is megéltem!~ |
- Ez is egy hosszú történet... Még soha, senkinek nem engedtem meg, hogy piszkálja a hajam... Talán azért, mert nem akarom, hogy miattam legyen baja, ugyanis... - itt megakadt... - soha, senki nem nézhet bele a szemembe... Annak nem lenne jó vége... - motyogta, majd elfordult. Ezt nem tudta máshoyan elmondani... Természetesen nem zavarja, hogy a lány mindenféléről kérdezgeti, sőt... Megkönnyebbült, hogy van avalaki, aki megérti őt... |
- Nem a társaim... épp ezért nem tudom, hogy hol vannak. Lehet már nincsenek is Meilisben. - miközben ezeket mondta, halott valami suttogást, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. - Amúgy te miért nem szereted ha piszkálják a hajdat? De ha nem akarod elmondani nem kell. Nem erőltetem! ~Pedig kíváncsi vagyok... mindegy!~ |
- Mosoly őrmester átvette az irányítást.. Érthető. - sóhajtja, ahogy végigfuttatja pillantását Khiara elégedett arckifejezésén. Kósza, ezüstös hajtincseit sértődötten fújja fel arcából, miközben tekintetét kelet felé fordítja. A tömeg lassan elindul, ahogy a félrobot ütemes, gyors léptei diktálják a tempót, de ő nem mozdul; egyhelyben marad, s hunyorogva, összeszűkült pupillákkal néz a felkelő Nap halovány derengése felé a távolban.
Norlana... Hát újra találkozunk.
Halkan engedi ki mellkasából az eddig görcsösen visszatartott levegőt. Érzi, hogy testét melyet eddig fáradtság emésztett, most magához téríti a meleget adó hajnal érintése.
Lassan indul a többiek után, nem sieti el a dolgot, hogy újra bezárva legyen egy norlanai irányító torony fémkalitkájába. Figyeli, hogy árnyéka a sima, kiegyengetett betonon egyre inkább megnyúlik, ahogy a napkorong egyre magasabbra emelkedik az égen. Még mindig nincs teljes fény áradat hiszen felettük vékony homályréteg szűri meg az aranyló sugarakat még ilyen magaslatban is. Hallja az előtte kopogók lépteit a fémlétrán, ahogy azok alalkjai eltűnnek egy ideiglenes sötétben - a torony belsejében.
Némán követi a maga előtt menetelő tömeget, akik járásán már érzékelhető a fáradtság. Hangjaikból megpróbál csak egyre összpontosítani, hátha meghallja a kisfiú hangjait, mely jelezné, hogy minden rendben van vele és kilépett korábbi sokkos állapotából. |
- Nekem mindegy... Maradhatunk... Itt úgyis minden ugyanolyan... - mondta.
- És a társaid hol vannak? - kérdezte, azokra célozva, akiket nemsokkal ezelőtt említett.
- Visszajöhetnek még a föntiek? - gondokozott el, ezt igazából nagyon halkan mondta, csoda lenne, ha Ai meghallaná... |
[Későbbi] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
